belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Miklya Zsolt

Mint az izé

Költői íz- és színgyakorlatok – elmélet helyett

„Ártatlan vagyok én, / Mint az izé...” – mondja Szemérmetes Erzsók tengervízszínű szemével, melynek bájdús kifejezéséből silabizálta ki a titkot a széles tenyerű Fejenagy, aki érté, felettébb e néma beszédet. Elvégre helységünk Petőfi-kalapácsa is a testbeszéd híve, a metakommunikáció papja, ki tudja jól, többet mond széles tenyerével, borízű gesztusaival, mint az ájtatos nyelv jelentéscsapdáival. A helység kalapácsa narrátora is érti a néma beszédet, a sztereotípiává koptatott nyelvünk jelentései mögötti nyelvet, ezért is fricskázza az époszi költő mindentudó pozícióját imígyen: „Csak én tudom ennek okát, / Én, kit földöntúli izék / Földöntúli izékbe avattak.”

Nem véletlen, hogy Tolnai Ottó majd százötven év múltán, túl a nyelvkritika botrányán, már rutinos határátlépőként adja a Kosztolányi-alakmás Désiré szájába Árvacsáth című opuszában: „a magyar költészet központi mozzanata e három sor / meghaladhatatlan mondta ijesztő komolysággal immár / mivel nyelvünknek nincs még egy ilyen link szava”. Brenner Jósikával, az Árvacsáth-alakmással vitatkozik Désiré. Jósika védené a hagyományos költészet pozícióit, „a poézis jóval fennebb dolog”, mondja, de „az izére mint olyanra” nincsen más szava, mint az „izé meg ecet”. Désiré már sejti, amit Jósika/Csáth is megtud, és majd tragikusan átél, hogy a nyelv konvencionális jelentésrétege nem fennkölt dolog, nem földöntúliak a jelentéskódok, hanem nagyon is földiek, széles tenyerűek és indulattal telítettek.

 

 

Mondatszó az „Izé”, mögötte egy idő előtt elkezdett és befejezhetetlen mondat rejlik, rejtőzködése nem alattomos, nem is csapda, hanem a létét megélő ember folytonos tapasztalata. Azért oly „link”, mert csak linkelni (értsd most így: fix jelentéseket elengedni, s átengedni helyét a váratlan újnak) lehet arra a sok földöntúli komolykodásra, fennköltségre, ami viszont csapda a javából. Hogy miért? Mert megejt a biztos jelentés mákonyával.

Egzaktnak tűnő, esszenciális jelentésű szavaink is csak annyira objektívak, amennyire a beszélő elvonja, szeparálja magát mindennapi életétől, létszituációjától. Költői linkség vagy gyermeki élménymód szükséges ahhoz, hogy felfogjuk, megéljük és aztán megértsük: nyelvünk szituatív és dinamikus marad, felnőttkorunkban is, hiába szeparáljuk. Hiába választjuk el non-verbális jeleinktől. Nem akarom itt felmondani a metakommunikáció elméletét, csak utalok rá, hogy a kommunikáció során átadott üzenet verbális jelentése csupán a jéghegy csúcsa (7%), a hangtest (beszédtempó, hangmagasság, tónus, hanglejtés stb.) már jóval nagyobb (38%), a többi pedig non-verbális jel (55% – Albert Mehrabian professzor adatai), amivel a beszélő a helyzethez, a hallgatóhoz, a mondotthoz való viszonyát közli.

Saját bőrömön tapasztaltam még gyerekként a kimondva szeretlek, kimondatlanul szeparállak fojtó érzését, így érzékeny maradtam földöntúli és széles tenyerű szeretet ambivalenciájára, főleg, amikor saját tagjaimban érzem. Hogy amit nyelvemmel kimondok, nem azonos azzal, mint amit gondolok, érzek, sajgok és vibrálok közben, hogy nyelvben csak a dömdögés, mozgásban csak a ficánkolás, érzésben csak a pezsgés – valamiféle linkelés – tudná szabatosan kifejezni. És akkor rögtön itt van a szó, a szabatos, ami képileg mutatja Prokrusztész-természetünket, a kilógó non-verbális jelentésréteg verbalizmussá szabását. Holott csak engedni kéne, a nyelvnek is, akár a gyermeknek, hogy éljen, dinamikusan és organikusan fejlődjön, növekedjen.

Ha kimondom pl. a dió szót, máris érzem azt a kesernyés fanyar-édeskés ízt, ami a korán feltört, még nyers, ki nem száradt dióbél sajátja, s amit annyira szerettünk gyerekkorunkban. Képesek voltunk aprólékos munkával teljesen megnyúzni a dióbelet – nyersen még könnyen lejön a héja –, amíg sárga bőréből ki nem bújt fehér húsa. A keserű íz ugyanis a dió még meg nem száradt bőrében volt, húsában csak a fanyar-édes maradt.

 

 

Előíze a majdani bejglinek, dióstésztának. Még számtalan mozdulat-, szín-, forma-, íz- és térélmény kapcsolódik számomra a dió fogalmához, amitől nem szeretném soha szeparálni. Aminek mikrovilága makrovilággá tágult diófánk koronájában, amit gyerekként töviről-hegyire bejártam. Ha nincs a diófa, talán meg sem sejtem a valóság kimondott mögött rejtőző kimondhatatlan és határtalan természetét, ami nagyon is rendezett, saját törvényei vannak, mégsem szeparált. Csak névtelen.

Nemes Nagy Ágnes „névtelenjeit” nyugodtan nevezhetnénk izéknek is akár, ha a költőnő alkatától nem állna oly távol a linkelés. Bár csak látszólag, mert amint a felszín alá lát, kész elengedni a fixeit. „Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán.” – Így definiálja a névtelent (A névtelenek). Megrendülése nem intellektuális. Egzisztenciába vágó veszteségként élte meg, kislány korában is, amikor először elvesztette – mintha ártatlanságát veszítette volna el – a „kék” vízfestékgombból származó stabil jelentését. Elvesztette a biztost, a gombfesték-kéket, megnyerte viszont az árnyalatot, a kék sok-sok fajtáját, pávakéktől az azúrkékig, levendulakéktől a kökörcsinkékig, Picasso kékjeitől a háromnapos véraláfutás kékjéig. „Elvégre a kék (is) kimeríthetetlen. De még ha hétszázszor annyi kékfélét ismernék is, mint amennyit ismerek, gyanakvásom akkor sem aludna el. Mert itt voltaképpen nem a kék árnyalatairól, skálájáról van szó. Nem a gombfesték fertőzte meg tapasztalatlanságomat annak idején, egyedüli-kékké tolva fel magát tudatomban, hogy fel ne ismerjem a másféle kéket… Hanem a mindnyájunkban élő gombfestékgyártó hajlam hozta létre magát a gombfestéket, »a kék« ideáját, bár konkrét formában ugye, fogható, kenhető, szétpancsolható, sőt megkóstolható alakban, mégis az absztraktumot, az elvontat formázva, a natúrban – így – sosem találhatót. Egy platóni ideát tartottam koszos kezemben, azt nyomkodtam bele a festékesdobozba, ha »kék« festéket vettem.” (Hányféle kék van?)

És akkor térjen még vissza Kosztolányi, most már nem mint alakmás, hanem mint élete derekán a kékre (is) rácsodálkozó, fixa ideáit elengedő költő: „Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanába rég volt, / mint az anyám paplanja, az a kék folt, / mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt” – sorjázza a kékeket, majd folytatja a nevesítést: – „Egy csipkefátyol / látszott, amint a távol / homályból / gyémántosan aláfoly, / egy messze kéklő, / pazar belépő, / melyet magára ölt egy drága, szép nő, / és rajt egy ékkő, / behintve fénnyel ezt a tiszta békét, / a halovány ég túlvilági kékét.” Megannyi mikrokozmosz így tágul lépésenként makrokozmikus kékké, ami már távol áll a platóni ideától, és közelebb kerül az izéhez: „…pattanó szívem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”

A vers címe – Hajnali részegség – lehetne Hajnali linkelés is. De csak abban az értelemben, ahogy a Petőfi – Kosztolányi – Nemes Nagy – Tolnai vonalon öröklődik: a névtelenek iránti szenvedéllyel és felelősséggel.

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Skandallum
Néhány faktor, amin a megütközésünk múlik

Gondolkorzó

Tóth Sára
Egyház – a hivatalos botránkozó
A jóérzésű polgár és az ő igényei

Fekete Ágnes
Virtuális válasz
Én egy egyszerű kispolgár vagyok.

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
A nagycsalád botránya
A harmadik, a negyedik, az ötödik… és a jóléti társadalom trendjei

Gueth Péter
Röviden
.

Magasság

Bölcsföldi András
A vágy kígyója
Úgy nézett magába, mintha mélységes kútba pillantana. Amit látott, rémülettel töltötte el. Mint összecsavarodott kígyó rejtőzött odalenn a szenvedély.

Miklya Zsolt
Mint az izé
Költői íz- és színgyakorlatok – elmélet helyett

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Lázadás szüzességgel
Tisztasági gyűrű és ami mögötte van

Bagdán Zsuzsanna
N. A. átváltozása
Majd várt. Várta, hogy kitörjön a botrány...

Teljesség

Lovas Anett Csilla
Oroszlánok elé vetett hit
Gondolatok az első századok keresztyén vértanúiról

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A blaszfémia után
Frida Madonnája: Dajkám és én

Áthallások

Tóth Sára
A tragikum botránya
Lear király

Pete Violetta
Amiért nem fogják szeretni Pi-t
És amiért mégis hasznos

B. Tóth Klára
Vércseppek gravírozva
Könnyező szobrok és a csodavárás

Kitekintés

Köntös László
A lelkipásztori fizetésekről
Kihívások, ellentmondások és elvek

Látogatóink száma a mai napon: 3198
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44209630

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat