belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese

Fekete kiskabát

Ilka öröksége

Régóta vonzódom a textilekhez. Lenvásznak, szövetek, selymek, batisztok, flanelek, kreppek, puplinok, szaténok, organzák, santungok, kartonok, taftok, muszlinok, tüllök, szőttesek, csipkék, brokátok, ballonok, bársonyok. Mind lenyűgöznek nevükkel, tapintásukkal, színeikkel, esésükkel, suhogásukkal.

Dédnagyanyám, amikor tűzoltó dédnagyapám meghalt, egyedül maradt négy gyermekkel, két fiúval, két lánnyal, és egy ideig mosónőként tartotta el a családot. Mások szennyesének, ruhájának, ágyneműjének, fehérneműjének, ingeinek, alsószoknyáinak mosása, kifőzése, vasalása – József Attilától tudjuk – korai halálhoz vezethet, így hamarosan ő is elment. Mindez történt Óbudán, az első világháború idején. A két kisebb Felvidékre került rokonokhoz, akik taníttatták a lányokat. Nagyanyám kalapos szeretett volna lenni, de a nagy háború után kalapra egyre kevesebbet költöttek az emberek, ezért a nevelői tanács így hangzott: ruhára mindig szüksége lesz mindenkinek, tanulj varrónőnek. Így lett anyai nagyanyám és a húga, Ilka, aki sose ment férjhez, varrónő. Eközben a legidősebb fiú felnőtt, és egyesítette a családot. A négy testvér ismét Óbudán, egy istállóból kialakított lakásban kezdett önálló életet.

Amikor Ilka erről mesélt, mindig azt emlegette, hogy addig súrolták a padlót, míg téglát nem találtak, amire szőnyeget terítettek, s az ablakokra függönyt varrtak, a kopott székekre huzatot, az asztalra terítőt, hogy igazi otthon legyen számukra. Ilka mindig nagyanyámmal élt, édesanyám keresztanyja lett, saját családja nem lévén, minden szeretetét nagyanyámra, édesanyámra és rám árasztotta. Számomra olyan volt, mint egy másik nagymama. Míg nagyanyám főzött, addig ő sütött, míg nagyanyám a gyenge szívével küszködött, ő fitt volt, játékos, mesélős, és fürdött velem a Balatonban. Míg nagyanyám kiegyensúlyozott volt, ő hiú és néha sértődékeny. Míg nagyanyám az otthont jelentette, addig Ilka volt az, aki még nyolcvanévesen is elém jött a villamoshoz, hogy kamaszlányként ne kelljen este sötétben hazamennem. Míg nagyanyám azért imádkozott, hogy megérje a konfirmációmat, és csak három évvel élte túl, addig Ilka az esküvőmön is ott volt nyolcvannyolc évesen, általa varrt elegáns kiskosztümben, előtte hetekig diétázva, tornázva, hogy beleférjen.
Tanulólányként kezdték mindketten. Egy helyen, egy belvárosi szalonban dolgoztak, és lépegettek felfelé a ranglétrán. Mértéket vettek, rajzoltak, szabtak, összeállítottak, próbáltak, varrtak, vasaltak. Nagyanyám szalonvezető-helyettességig vitte, Párizsban is járt a főnökével, hogy a legújabb divatot hozzák haza a pesti nőknek a harmincas években. Ilka elsősorban a szabászatban volt tehetséges. Ha kellett, éjszaka is bent maradt, mert báli szezonban, ünnepek közeledtével a nők mindig új ruhát akartak. Közben nagyanyám férjhez ment, a kisebbik bátyjuk is megnősült és együtt felépítettek egy házat. A ház alsó szintjén egy varróműhellyel, amivel elindultak az önállósodás felé.
A második világháború hozta meg az igazi változást. Édesanyám megszületett, nagyapám megjárta a frontot, aztán államosították a belvárosi szalont is, de közben Ilka kiváltotta az ipart, és édesanyámról elnevezett női szalont nyitottak otthon, a ház műhelyében. Már nem kellett éjszaka átkelni a városon, hanem csak egy szinttel lejjebb. Itt szabtak, gombostűztek, férceltek, behúztak, gépeltek, szegtek, beraktak, fodroztak, azsúroztak, csipkéztek, hóloztak.
Itt készült el a fekete kiskabát is. Nem kuncsaftnak, hanem Ilkának, közös munkával, az ötvenes évek második felében. Fekete buklé anyaga, finoman lekerekített alja, kecses hajtókája, enyhén karcsúsított szabása, különleges gombjai jól illettek sok szoknyához, blúzhoz. A hétköznapit ünnepivé tette, az ünnepi viseletnek megadta a méltóságát. Ebben lehetett templomba és színházba menni egyaránt. Elegáns és mégis célszerű kiskabát. Magán viseli a készítők keze munkáját. A műhely nagy szabászasztalán, ahogy Ilka kiszabta, nagyanyám rápróbálta, összefércelték, igazították, a lábbal hajtós Singeren varrták. Végül a bélése kézzel készült bele. Közben a varróműhelyből kerültek ki blúzok, rövid és hosszú ujjúak, szoknyák, szűkek és bővek, ruhák, estélyik és menyasszonyiak, kosztümök, elegánsak és hétköznapiak, kabátok, átmenetiek és téliek. De olyan, mint ez a kiskabát, egy se. Egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Ilka sokat hordta, aztán ahogy változott a teste és édesanyám is felnőtt, megörökölte. Éveken keresztül fel-felbukkant rajta ez a fekete kiskabát. Én kislányként meg-megsimogattam, mert annyira tetszett a buklé anyag tapintása.
Majd egyre kevesebb vendég érkezett a műhelybe új ruhát varratni, már inkább csak a családnak készültek a darabok, édesanyámnak és nekem is, ahogy nőttem, és szükség volt rá. Maguknak már nem varrtak. Az a kevés energiájuk, ami nyolcvan felé maradt, arra volt elég, hogy nekünk kerüljön ki a kezük közül egy-egy precízen, sok kézi munkával elkészült szépség. Végül már nekünk sem. Az utolsó, Ilkával közösen elkészített, az érettségi blúzom volt. Utána már csak a javítgatások, foltozgatások, stoppolások maradtak számára.
Húsz-egynéhány éves lehettem, amikor valami alkalomra szükségem volt egy fekete kiskabátra. Eddigre már szinte feledésbe merült ez a ruhadarab, de ekkor az enyém lett. Édesanyám úgy vette elő a szekrényből, hogy ez még Ilkáé volt. Először nem is akartam felvenni, hiszen mit kezd egy fiatal lány egy régi ruhadarabbal, mikor divatosra, újra vágyik. De ahogy belebújtam, mintha rám öntötték volna. Átölelt, simogatott, szeretgetett, mesélt, biztatott, nem én hordtam, ő hordozott. A múltam körülfont, de nem megkötözött, hanem melegített, felöltöztetett, tartást adott, ünnepivé varázsolt.
Azóta is rendszeresen felveszem templomba, színházba, ünnepre, esküvőre, temetésre. Ilka temetésére is ebben mentem. Az édesanyáméra is. Mégsem a fájdalmas emlékek kötődnek hozzá. Amikor megbújik a szekrényben, szinte észre sem veszem. S jön egy alkalom, fekete kiskabátra van szükségem. Természetes mozdulattal nyúlok érte. Leveszem a vállfáról, kicsit átvasalom, belebújok, begombolom és hordom. A múltam, az örökségem. Néha félreteszem, néha előveszem. Néha tudatosítom, néha mellékesen van jelen. Néha elfelejtem, többször emlékezem. Néha viselem, néha megvisel. Néha bennem van, néha én vagyok benne, már nem ők, mégis engem átölelők, bennem jelenlévők, továbbélők. 


Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 17., kedd,
Zsófia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Miklya Luzsányi Mónika
Otthon lenni a világban
Hol lakik az Y-generáció?

Gondolkorzó

Szabó Julcsi
Neveljünk-e színházzal?

- avagy ifjúságnevelés felsőfokon

Felszín

Farkas Zsuzsanna
Táblákba vésett múlt
Üzenet egy budai kapu falán

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Fekete kiskabát
Ilka öröksége

Mélység

Pólya Dániel
Meditációról még egyszer
Úszólecke avagy a tengerről és az imáról

Záborszky Zsófia
Valláskárosultak
– Isten lénye és a keresztény elvárások szomorú mérkőzése –

Teljesség

Bölcsföldi András
Az nem baj, kisfiam!
Papgyerek=hátrányos helyzetű?

Herbert Dóra
Negyedíziglen?
Áttörni a hallgatás falát

Üzenet

Szakács Gergely
Eragon
Fiúk apai öröksége

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Csillagok között
filmajánló

B. Tóth Klára
Örök-ség
A tékozló fiú arcairól

Kitekintés

Bíró Anna
A csillag útja
Volt egyszer egy vendégség

Látogatóink száma a mai napon: 5402
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45315293

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat