belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Dull Krisztina

A sánta festő és a máglya

Niccolò Machiavelli naplóbejegyzése 1497. február 7-éről

Dél körül kimentem a Piazza della Signoriára, annyi volt az ember, amennyit csupán a Festa di Giovanni-n, a város védőszentjének ünnepén látni. A tömeg alig fért be a térre, hiszen a hatalmas máglya elfoglalta a Palazzo Vecchio és a Loggia dei Priori közötti területet, és a dominikánusokból rendfenntartókká képzett szerzetesek őrködtek, hogy senki se férhessen közel hozzá. Napok óta gyűlt a dombnyi nagyságú csillogó kacat, távolról akár lomtalanításnak is tűnhetett volna. A tömeg azonban világossá tette, hogy itt valami sokkal fontosabbról van szó, és ahogy sikerült közelebb férkőznöm, teljes bénultsággal bámultam a színes halmazba: értékesebbnél értékesebb műtárgyak, faragott bútorok, bőrkötéses kódexek hevertek ott, amelyeket éveken keresztül másoltak és díszítettek kolostorok mélyein; a Firenzében frissen alapított nyomdák termékeit, az első nyomtatott könyvek tucatjait dobták a gyújtósként használt viasztáblákra. Luxuscikkek százai, illatosítók, szépítőszerek mellett gyönyörűen megmunkált edényeket, tondókat és festményeket, Rómából ideszállított antik szobrokat próbáltam rögzíteni az emlékezetemben. Pontosan tudtam, mi történik ebben a gyökerestül felforgatott városban Savonarola rémuralma alatt, mégis mélyen felkavart: ez az ember arra esküdött fel, hogy gyökerestül kiirtsa az emberi kultúrát Firenzében. Az igazi döbbenet azonban ezután következett. Hirtelen moraj futott át a tömegen, olyan csend lett, hogy az Arno csobogása felerősödött a fülünkben, mintha a folyóparton álltunk volna. Egy férfi vált ki a tömegből, mögötte két fiú, és hatalmas, fakeretre kifeszített vásznakat cipeltek. Egyszerű barna szövettel takarták le, hogy senki ne láthassa, mi van a képeken, és az őrök habozás nélkül felengedték őket az emelvényre, amelyről el lehetett érni a máglya tetejét. Abban a pillanatban villant belém, minek is vagyok tanúja, amikor láttam, hogy a pár lépcsőfokon felfelé a férfi húzza a lábát. Sánta. Ez Botticelli.

Azonnal közelebb furakodtam, és már göndör, szőkésbarna tincsei is egyértelművé tették, ki ő. Nem hibáztathattam magam, hogy első pillantásra nem ismertem fel, a korábban mindig ápolt és jól öltözött sánta festő most durva vásznakat tekert maga köré, alig hasonlított korábbi önmagára. Talán gőgje maradt meg arcán, ez azonban már nem az öntudatos reneszánsz művész büszkesége volt, hanem valami állatias, átszellemült vallási fanatizmus. Azt kívántam: bárcsak ostobább, kevésbé higgadt lennék és többre tartanám az emberiséget, hogy most odaszaladjak és megakadályozzam abban, amit tenni fog. De nem tettem. Sokan gyűlölnek, mert túlságosan realista vagyok és olyannak látom az embert, amilyen. De ebben a helyzetben is pontosan tudtam, hogy teljesen értelmetlen lenne. Mert ide jutottunk. Ez lett az egy évtizeddel ezelőtt még vibráló, gazdag városból, Firenzéből, amely egész Európa kulturális központja volt. Itt támadt fel újra az ókor, itt fedezték fel újra a görög és latin irodalmat, az Itáliában ezer éve szerteszét heverő antik szobrokat, itt újították meg az építészetet, a festészetet, az orvostudományt, itt találta meg újra méltóságteljes életét az ember a középkor pestissel és járványokkal teli koszos, műveletlen világa után. Mi csináltuk meg azt, amitől újra ember lett az ember, a rinascimentót. És a festészetben ennek egyik kulcsembere volt Sandro Botticelli. Együtt járt az Akadémia gyűléseire Polizianóval, Ficinóval és Lorenzo di' Medicivel, ő vitte vászonra mindazt, amit kétezer éve Platónnak tollhegye alá adtak az istenek. Most pedig itt áll, és mint áruló mester, a legszebb műveit maga gyilkolja meg. Hála Istennek, hogy a Primavera és a Vénusz születése nincs a városban, hátha el tudják rejteni őket a Mediciek úgy, hogy elkerüljék a lángokat. Botticelli, mint Kronosz, legszebb gyermekeit gyilkolja meg, hogy saját irháját mentse, de alaposabb munkát végez: a tűz után a festményeknek nem lesz feltámadás. És ha van Isten, aki elszámoltat bennünket halálunk után, erről a tettéről majd felelnie kell.

A fakeretek megreccsentek, ahogy rádobták őket a halom tetejére, és a máglya körül álló dominikánus barátok vérfagyasztó higgadtsággal egyszerre gyújtották meg majd dobták rá a fáklyákat az újjászületés kultúráját jelképező hatalmas rakásra. A könyvek azonnal lángra kaptak, és szép lassan minden égni kezdett: az ékszerek, a bútorok, a ruhák. Az olajjal átitatott vásznak egy ideig ellenálltak a forróságnak, aztán felolvadt a festék, elfolytak Botticelli könnyed nőalakjai, és a vásznak is fehér hamuvá égtek. Két óra alatt vége volt az egésznek.

Savonarola őrült. Ha maradt volna egy kis ép esze, nem gondolná, hogy a mennyei Jeruzsálemet azzal építi fel itt Firenzében, hogy elpusztít mindent, ami kultúra, és meggyilkoltat mindenkit, aki ezt műveli. Hogy Botticelli tette mennyiben fakadt rajongásból és mennyiben motiválta inkább a félelem, azt valószínűleg ő maga sem tudja. De ha egy csepp realitásérzéke lenne Savonarolának, tudná, hogy nem az Isten, hanem az Ördög követe lett ő Firenzében, akinek immár esélye sincs elkerülni a máglyát. Túl messzire ment. Saját városa fogja elevenen megégetni. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. március 23., szombat,
Emőke napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Az ördög és törlesztőrészletei
Rövid és hosszú távú körülmények és következmények

Gondolkorzó

Miklya Luzsányi Mónika
A gyerek tartozik, a szülő követel(het)?
A békés nyugdíjas kor, úgy tűnik, nem jár mindenkinek

Felszín

Czapp Enikő
Kegyelem
„Mosolyog, azt mondja, csoda történt."

Magasság

Dull Krisztina
A sánta festő és a máglya
Niccolò Machiavelli naplóbejegyzése 1497. február 7-éről

Erbach Viola
Ha Isten közbelép...
Mefisztó és Azazelló az idegenvezetőd a boldogsághoz?

Mélység

Réz-Nagy Zoltán
A törlesztésvágytól a boldogságig
Nem az győz, aki kemény marad

Bradák Soma
Itt és most
Az evilágiság kihívása

Thoma László
Mivel tartozunk egymásnak?
Amit csak egy szülő adhat a gyermekének

Teljesség

Frederick Buechner
Jákób találkozik Istennel
Csodálatos vereség

Üzenet

B. Tóth Klára
Röppálya íve
"szárnyszegetten is verdessek feléd"

Bölcsföldi András
Végképp eltörölni?
Mosogatás, táblatörlés, delete gomb. Úristen!

Áthallások

Hancsók Barnabás
Adós, fizess! Akár az életeddel is…
A bosszú jogán

Miklya Luzsányi Mónika
Tartozik és követel
A tarantinói mérleg nyelve

Kitekintés

Pete Violetta
Listázás
Pista és az Úristen

Látogatóink száma a mai napon: 2885
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 43936672

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat