belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Szikszai Szabolcs

Jegyzetfüzet

A szenvedésről

Simone Weil Jegyzetfüzetében a szenvedés kérdését is körüljárva ezt írja: „Nem azért kell szeretnem a szenvedésemet, mert hasznos, hanem azért, mert van.”

Ez a mondat engem nagyon magával ragadott. Nem azért, mert olyan szép – bár a szépség nem feltétlenül jelent pozitivitást vagy szentimentalizmust –, hanem azért, mert nekem ez a mondat kapu volt az élet megértése felé vezető úton.

A szenvedés hasznos is lehet, és a morálteológusok vagy a keresztény etikai gondolkodók, amikor arra a kérdésre keresik a választ, hogy miért van szenvedés, sokszor erre a következtetésre jutnak: mert hasznos. Mert hasznom származik belőle. Ismertem ezt a következtetést korábban is, de engem ez nem térített jobb belátásra. Először is azért, mert ez következtetés. Valakié, aki bejárt egy utat és eljutott ide. A görög nyelv a végeredményre olyan szót használ, ami magába foglalja, hogy az, ami előttünk van, valamilyen munkavégzésnek a produktuma. Számomra megfoghatatlan volt ez a mondat: a szenvedés azért van, mert hasznos. A szenvedést a Biblia vagy a vallásos nyelv gyakran nyomorúságnak nevezi. A modern nyelvben talán a fájdalom az a szó, ami kifejezi ezt. Mert a szenvedésen lehet, hogy valamilyen betegséget értünk vagy kínzást, holott itt olyan szenvedésről van szó, ami az élet részét képezi. Együtt jár az életünkkel. Egyfajta belső, elidegeníthetetlennek tűnő életérzés. Az, hogy a szenvedés hasznos, végkifejlet. De olyan ez, mint egy regénynek a vége. Hiába tudom, hogy a végén megmenekül a főhős, még nem tudom, miről szól a regény. Nem ismerem a történetet. És mivel nem ismerem a történetet, nem is értem a végkifejletet.

Weil fordít ezen a morálteológiai alapvetésen és azt mondja, hogy a szenvedés nem azért értelmes, mert hasznos, hanem mert van, ezért értelmes. A két megfogalmazás között ég és föld a különbség. Ha azt mondom egy embernek, aki most nagyon szenved, mert nem találja a helyét, mert létbizonytalanságban van vagy fogalma sincsen, merre kellene elindulnia, hogy fel a fejjel, majd meglátod, hogy minden kialakul – nem segítettem semmit. Ez gumicsont. Mint Jakab levelében a példa: odajön hozzám valaki, aki éhes és fázik, és én ugyan megsajnálom és azt mondom neki, hogy ember, enned kell és ruhát kell venned magadnak, de nem adok neki enni és nem adok neki ruhát. Ugyanitt a másik példa a cselekedetek nélküli hitre: megnézem magamat a tükörben, majd továbbmegyek és elfelejtem, hogy mit láttam. Ha azt mondom valakinek, hogy a szenvedés azért jó, mert hasznos, akkor valami jövőben bekövetkezővel biztatom (ami bizonytalan, hogy tényleg bekövetkezik-e).

De szeretni a szenvedésem, mert van – ez egészen más hozzáállás. Szemléletmódbeli különbség van ebben. A szenvedés az élet részét képezi. Gyűlölhetem, menekülhetek előle, sajnálhatom magam, lehetek áldozat, de ettől nem küszöbölhető ki. Ezt én így fogalmaztam meg: az élettel alapvetően együtt járó szenvedés. A legnagyobb szenvedést pedig azzal okozzuk magunknak, hogy megpróbáljuk valahogyan kikerülni az élettel alapvetően együtt járó szenvedést. Ami van, mert ez a világ bukott világ, amiben a bűn uralkodik. Isten országa viszont kiteljesedőben van, és egyetértek azokkal, akik ahelyett, hogy azt kérdeznék, miért szenved az ember, inkább arra csodálkoznak rá, miért lehet mégis boldog: mert ez a kegyelem.

Isten nem ígérte, hogy ha benne hiszünk és az ő útján járunk, mentessé tesz bennünket a szenvedésektől. De tudhatjuk, hogy vele járunk a halál árnyékának völgyében, ezért nem kell félnünk. Ígérte, hogy nem ad erőnk feletti megpróbáltatást és erőt ad megküzdeni mindazzal, ami szenvedésekkel teli úton visz egy teljesebb élet felé. Azt ígérte, hogy megőriz és arra hívott, hogy tartsunk ki a megpróbáltatás idején, harcoljuk meg a hit nemes harcát. Sőt még azt is mondta, hogy örömnek tartsuk, ha különféle kísértésekbe, megpróbáltatásokba esünk. Örüljünk, ha miatta üldöznek minket és mindenféle rosszat mondanak rólunk, mert ezt tették a prófétákkal is – és Jézussal is. Jézus követői vagyunk, aki szenvedése árán adott nekünk örök életet. Hogyan gondolhatjuk, hogy Isten mindig kék eget ígér? Vele együtt meghalni és feltámadni. Ez az egyensúly az, amiről a Biblia beszél. Erről beszél Weil is: a szenvedést szeretnem kell, mert van. Mert természetes, míg ebben a világban járunk. A szenvedéseim által válik értékessé a boldogság, amit eredményez.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 22., vasárnap,
Móric napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldiné Türk Emese
Csak egy hajótörés az úton
Hova sodor a víz?

Gondolkorzó

Bella Violetta
Digitális misszionárius kerestetik
Web2-es örömhír

Felszín

Záborszky Zsófia
Egymás terhét hordozva
Legion run

B. Tóth Klára
Isten tenyerén
„Sem magasság, sem mélység nem választhat el”

Magasság

Sebesi Viktória
Elhullás
Őszi töredék

Szikszai Szabolcs
Jegyzetfüzet
A szenvedésről

Szabó Dóra
Tükörfordítás
Valójában közelebb...

Mélység

Szikszai-Dajka Emőke
Tudás és tagadás
Önmagam szétosztása

Szabóné László Lilla
Vet.Él.És…
Kimegy a magvető vetni.

Záborszky Zsófia
Függ-ő
Vezet út a gyógyuláshoz?

Teljesség

Szikszai Szabolcs
Zuhanás a magasba
Isten jön felém vagy én megyek Isten felé?

Üzenet

Horváth Zsuzsanna
Tégy egy lépést előre
Sárbaragadt életek

Jezsoviczki Noémi
A pusztában negyven éven át
Visszanézni Kánaánból

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
A Gyűrűhordozó útja
Ki juthat el a Végzet hegyéhez?

Bella Violetta
Bőrbe vésett élet
A beavatott

Kitekintés

Szoták Orsolya
Úton hazafelé
Mit adhat egy átmeneti otthon?

Látogatóink száma a mai napon: 1497
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45344342

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat