Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak."
(Jak 4:17)

Most nem. Talán. Majd később. Lehet. Nem hiszem.

Milyen könnyen le lehet írni ezeket a szavakat. Sőt, nem csak leírni, hanem kimondani is. Megtesszük szinte naponta, számolatlanul. Milyen egyszerű így visszautasítani egy meghívást és nem elmenni. Vagy nemet mondani arra a hosszabb-rövidebb időre, amit együtt tölthetnénk valakivel. Milyen gyorsan tesszük vissza a telefont vagy lépünk ki a levelezési rendszerből, miközben a kifogás győz afölött, amiről érezzük, hogy meg kellene tennünk.

Kifogások, mentségek persze mindig vannak. Olyan sok mindenre lehet hivatkozni. Kevés az időm, mert valami még fontosabbat meg kell tennem. Nem tudok minden elvárásnak megfelelni, választanom kell közöttük. Lesz még rá máskor is alkalom, majd később bepótolom.

Így lépünk túl egy-egy alkalmon, lehetőségen. Nem élünk velük.

Közben az idő telik. Már egészen máshol járunk térben és időben. Más tölt be és foglalkoztat, és teljesen le is foglal. Hiszen mi tevékeny emberek vagyunk, szeretjük kitölteni az időnket. Néha-néha ugyan megszólal bennünk egy hang. Figyelmeztet bennünket: nem kellene mégis...? Ugyan már, ráérek még - hallgattatjuk el. Rohanunk tovább, teszünk mindent ugyanúgy.

Sietősen lépkedünk, amikor újra halljuk. De most már egészen halkan: csak nehogy túl késő legyen. Mi azonban magabiztosak vagyunk, mert úgy gondoljuk, nálunk van az irányítás, mi mindent a kezünkben tartunk. Nem kellenek a figyelmeztetések, mert önállóan és szabadon akarunk döntéseket hozni. Ha egyszer azt mondjuk, hogy most nem, talán majd később, akkor az úgy is van.

Végül megállni kényszerülünk. Ijedten figyelünk a csendre, amely körülvesz és amely mégis megszólít. Olyasmit mond, amit hallva összeszorul a szívünk és valami jeges félelem kúszik egyre feljebb. Túl késő. Most már hiába is szeretnéd, nem lehet. Hiába mennél, hiába tennéd. A legnagyobb büntetés pedig az, hogy nem mehetsz vissza a múltba, nem hozhatod helyre a régi rossz döntést. Mintha súlyok nehezednének rád, úgy cipeled mindennek a terhét.

Egy ige visszhangzik belül. „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak." (Jak 4:17)

A megszégyenítő tapasztalatok, amelyek arról beszélnek, hogy mennyi mindent elmulasztottunk így, egyre csak gyűlnek. Szinte megbénít és cselekvésképtelenné tesz, ha erre gondolunk.

A sötétségben azonban, amely körülvesz, mintha valahol fény látszana. A lemondást mintha mégis megtörné a reménység. Mert a történetnek, a mi történetünknek nem itt van a vége. Igen, sok mindent elrontunk, sok mindenről lemaradunk, sok mindennel nem élünk, ami pedig ránk vár és a mienk lehetne.

De Isten, egészen csodálatos módon, soha nem mond le rólunk. Soha nem mondja: most nem, talán majd később. Azt sem jelenti ki velünk kapcsolatban: túl késő. Újra és újra alkalmat készít. Lehetőséget ad. Kész találkozni velünk. És a vele való közösségben a terheket, amelyeket hordozunk, amelyekhez már hozzászoktunk, amelyek nélkül talán már el sem tudjuk képzelni az életünket, letehetjük. Még a fájdalmakat is, a szomorúságunkat, a csalódottságunkat is, amit saját magunk miatt érzünk. Egészen felszabadító azt tudni, hogy minden nap egy új nap, amelyet azért is kapunk Istentől, hogy újat kezdhessünk. Hogy máshogyan nézzünk a lehetőségekre és alkalmakra és máshogyan döntsünk. Mert lehet kimondani azt is örömmel: igen, most van itt az idő, hogy menjek, hogy tegyek. Igen, most!