belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Tóth Sára

„Én is láthattam itt, aki engem látott”

A látás bibliai titkai

Attilának

A filozófia egyik legnagyobb kérdése az, hogy vajon az ember megláthatja-e a dolgokat úgy, ahogy azok vannak, vagy pedig mi magunk teremtjük meg a valóságot, a valóságunkat az észlelés által. Kant kifejezésével élve, van-e önmagában való világ, vagy pedig csak jelenségek vannak, csak ahhoz férek hozzá, ahogy én látom a dolgokat? Van-e objektivitás, és ha igen, hozzáférhetek-e?

Akárhogy van is, egy biztos: az élet legfontosabb ügyeiben az úgynevezett objektív megközelítés szinte teljességgel hasznavehetetlen. Vegyük például az emberi kapcsolatokat. Ki látja jól egy másik ember valóságát? Akkor fogom-e látni és ismerni őt, ha fel tudom sorolni alapadatait: magasságát, testsúlyát, szeme színét, derékbőségét? Ismerem-e őt, ha ismerem a kórlapját, a betegségeit, a hajlamait, a biológiai berendezkedését? Az „objektív" leírás csak részeket, dirib-darabkákat tud megragadni egy olyan magas szintű, komplex valóságból, mint az ember. Az összefüggéseket ezzel a passzív, leíró megközelítéssel nem ragadhatom meg. Mondhatjuk úgy, a „kinti világ", az úgynevezett „valóság" csak a nyersanyagot szolgáltatja, az összefüggéseket, a teljes egészet nekem magamnak kell megragadnom, megteremtenem, „meglátnom". De itt a látás már aktívabb jelentést nyer. Ez a mélyebb értelemben vett látás inkább egyenlő a képzelettel, a képzelőerővel, a hittel, mint a retina működésével. Minden olyan látás, amely az életünket alakítja, valójában értelmezés. Itt újra felteszem a kérdést: akkor látom és ismerem a másik embert, ha minél „tárgyilagosabban" igyekszem látni őt? Ki lát és ismer egy embert? A pszichológus, aki feltérképezte testét és lelkét, és esetleg „átlát rajta", tudja, hogy gyermekkori sérülései miatt viselkedik destruktívan? Még ez is kevés. Nem keresztény szlogenként következik itt most az, hogy Isten ismer minket igazán. De nem azért, mert ő mindentudó. Hanem azért, mert szeret. A szeretet szemével lát minket. És a másik mély ismerete, az emberi lélek központjához való közelkerülés legteljesebben a szeretet által lehetséges. Minél inkább úgy látom a másikat, ahogyan őt Isten látja, vagyis szeretetben, nem részeire esve, hanem mint egészet, annál inkább mondhatom, hogy ismerem. Martin Buber Én és Te című csodálatos könyvében hihetetlenül precízen ragadta meg ezt: „- Mit tapasztal hát az ember abból, akinek azt mondja: Te? - Éppenhogy semmit. Hiszen nem tapasztalja őt. - Mit tud tehát az ember arról, akinek azt mondja: Te? - Csak mindent. Hiszen nem tud róla többé semmi rész szerint valót."

Valami ilyesmiről van szó, amikor a Biblia látásról beszél. A „látás" természete talán a spirituális élet egyik legnagyobb titka. Épp azért, mert a hittel és a szeretettel függ össze. Nézzük például a János evangéliumát, melyet Visky András a „látás és a láthatóvá válás" drámájának nevez, és abban is a legkoncentráltabban a látásról szóló történetet. Jézus visszaadja a vakon született ember látását. Csodát tesz, sokan látják, tapasztalják. Látják a szemükkel, hallják a fülükkel, ahogy az ex-vak bizonyságot tesz róla. Ez a látás elsődleges jelentése: a legtöbben ezt értjük látáson, amikor a szót használjuk. A történet megrázóan mutat rá, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Látják a vak szülei, látja a nép, látják a farizeusok és az ex-vak maga. De nem ugyanazt látják. Olyannyira nem, hogy a farizeusok össze is vesznek rajta, hogy mit látnak. „Meghasonlás támad közöttük", írja az evangélista. Mi másra utal ez, ha nem arra, hogy a közvetlen, elsődleges látás semmi, az értelmezés viszont minden! Valójában éppen ez az elsődleges látás áll útjában annak a mélyebb látásnak, a hit és a bizalom vezérelte látásnak. Van, aki néz, de nem lát. Nem lát a szemétől, mondja bölcsen a magyar nyelv. „Szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket", így a Máté evangéliuma. Nyilván itt sem a szemhéjak összezárulásáról van szó. A vak ember sem gyógyult volna meg, ha Jézus pusztán a retináját javította volna meg. Ez a vak ténylegesen és sorsfordítóan találkozik Jézussal, vagyis megtér, és elkezd tényleg látni. Úgy tűnik, az igazi látás mélyen összefügg a szív állapotával, a szív általi „értéssel".

Ez a megtérésnek talán egyik legmélyebb értelme: feleszmélek, és meglátom, amit nem láttam eddig. És ennek a meglátásnak vagy belátásnak, sőt, miért is ne nevezhetnénk megvilágosodásnak, az első lépcsőfoka az, hogy meglátom önmagamat. Meglátom, hogy sötétben botorkáló, sérült, sebzett, bűnös ember vagyok (szándékosan tettem a bűnös szót utolsó helyre, ugyanis nem feltétlenül csupán erkölcsi értelemben kell gondolnunk rá, hanem inkább mint olyan sérült, hiánymotivált létállapotra, amely Istentől elválaszt). Ez Jézus meghökkentően paradox állításának az értelme („ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok, látunk: megmarad a bűnötök"): ha vakok volnátok, ha beismernétek, hogy vakok vagytok, akkor látnátok igazán. Drámaian ábrázolja ezt Shakespeare a Lear királyban, ahol Gloucesternek meg kell vakulnia, Learnek pedig meg kell bolondulnia ahhoz, hogy igazán lásson.

A következő lépcsőfok az, amikor úgy tudom látni önmagamat és a világot, ahogyan Isten látja. Isten a Krisztusban teremtett engem és az egész világot, és Krisztusban látja: jónak, szeretetre méltónak, megváltottnak. És ebben áll az evangélium bolondsága: e mélyebb látás azt mondja, hogy a világ alapvetően jó és meg van váltva, és van remény! Mert ahogy a vak emberben csodaszerűen elindult egy új élet, úgy bennem is elindulhat, akárhogy harsogja körülöttem a világ, hogy kutyából nem lesz szalonna. Viszont ha körülnézek, egyáltalán nem ezt „látom". Mások meg végképp nem, ezért aztán előfordulhat, hogy bolondnak vagy veszélyesnek néznek, vagy kiközösítenek, akár még félelemre is okom lehet (lásd a vak szüleit). Persze általában nem szó szerint. Ma inkább egyszerűen kinevetik, álmodozónak gondolják az ilyen embert. Az ismert óbudai katolikus pap, Pál Feri érzékelteti ezt nagyon jól, amikor azt mondja, hogy az élet szállítja nekünk a színeket, de mi festjük a képet. „És azt mondjuk, írja, ha valaki pirossal meg sárgával fest, az irreális vagy fantáziál, nevetséges, nem látja az életet. Miközben ugyanaz éri, mint minket. Csakhogy más képet fest." Ugyanakkor az a drámaiság, amelyet a János evangéliuma (és olyan műalkotások, mint a Lear király) megrázóan érzékeltet, valahogy kevésbé hangsúlyos az egyébként rokonszenves Pál Feri mentálhigiénés beállítottságú előadásaiban, vagyis hogy az ilyen látásnak óriási nagy lehet az ára. Keresztények is nehezen nyelik le például az Ádám almái című skandináv film üzenetét, amelynek főszereplője egy bolond pap, aki szívósan tagadja a „valóságot". A film az abszurditásig fokozva nyomja bele az orrunkat abba: milyen az, amikor valaki „pirossal és sárgával fest". A pap ragaszkodik hozzá, hogy gyermeke egy matekzseni és naphosszat rohangál a kertben, és mikor feltűnik a gyerek, tolókocsiban ül, nyáladzik és mered a semmibe. A pap börtöntöltelékek rehabilitációjával foglalkozik, és amikor bőrfejű neveltje összeveri, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Sokkoló. Végül pedig mégis a nevetséges, bolond pap világlátása bizonyul igazabbnak és gyümölcsözőbbnek, egy sokkal mélyebb szinten. A film nem azt üzeni, hogy tagadjuk le a „valóságot", hanem azt, hogy a keresztények világlátása racionális szemmel nézve pont ilyen bolondság. Polgárilag nem igazolható, és közvetlenül nem vezet jó érzésekhez. És a gyümölcstermés ára olykor fogcsikorgató szenvedés, és makacs „máshogy látás".

A látásnak ez a titka az Ószövetségben is feltárul. Arra a látványos történetre mindannyian emlékszünk, amikor a Királyok második könyvében Elizeus szolgája nagyon megijed, mert üldözőik körülvették a várost, és akkor Elizeus imádkozik, hogy az Úr nyissa meg a szolga szemét, mire az meglátja, hogy tele van a hegy tüzes lovakkal és harci kocsikkal. Micsoda mély pszichológiai üzenete van a történetnek: félelmeinktől és egyéb negatív belénk kódolt programoktól nem látjuk meg az Úr harci szekereit! Mégis, egy jóval kevésbé látványos történet áll a legközelebb a szívemhez. Hágár, a nyomorult, száműzött asszony a pusztában bujdosik. Igazából kétszer is bujdosik, vagy két verzióban van leírva, szempontunkból mindegy. Az első esetben meglátja és megszólítja őt az Úr angyala, és Hágár ezt a csodálatos választ adja: „Te vagy a látás Istene. ... Én is láthattam itt, aki engem látott." (1Móz 16,13) Amikor azt mondja az ige, hogy „az Úr gondoskodik" (és nem akárhol mondja ezt, Izsák megkötözése után szól így Ábrahám), ez azt is jelenti: az Úr lát! A héber igének kétféle a jelentése. Ha lát az Úr, ez egyben azt jelenti, gondoskodik rólam, hiszen az ő látása, meglátása éppen olyan aktív és kreatív, mint az ő hallása, meghallása. S ami ebből következik és még jelentősebb, az az, hogy a gondviselés megtapasztalása talán nem elsősorban arról szól, hogy velem az Isten kivételezik. Banális példával élve, ha mondjuk parkolóhelyért imádkozom, vajon Isten átpakol néhány autót innen oda, hogy én ugyan jól járjak, más viszont pórul járjon? Nem, talán inkább azt jelenti, hogy megnyitja a szemem, és megláthatom őt magát, és meglátom azt, amit ő lát, azt, ahogy ő lát. Megláthatom a nekem szánt parkolóhelyet. Erről szól, persze nem ilyen banális szinten, Hágár második bujdosása. Mit lát Hágár? Körülnéz, és látja a pusztaságot, a síró gyermeket, tudja, hogy szomjan fog halni. Látja, hogy elhagyatott, és hogy nincs segítség. És akkor „megnyitotta Isten az asszony szemét, és meglátott egy forrást", és meg tudta itatni a gyermeket. A Szentírás egyik legszebb mondata (1Móz 21,29). Bizonyára nem véletlen, hogy egy hasonlóan nyomorult, érzelmileg és spirituálisan szomjazó asszonynak mond valami hasonlót Jézus: „aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne" (Jn 4,14). Ilyen mélységes mély forrást kaptunk a Szentlélek által. A forrás immár mibennünk van, csak meg kell nyílnia szemünknek, hogy megtalálhassuk, és meg kell hallanunk a halk és szelíd belső hangot. És akkor meg fogjuk tudni itatni a szomjazó gyermeket.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. március 26., kedd,
Emánuel napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szerkesztő
A keresztút állomásai
Eredjünk Jézus nyomába!

Gondolkorzó

Pete Violetta
Ébredések
Csak a múlt zenéje?

Kovách János
Így láttam az ébredést
Rendezzünk ébredést, jó?!

Felszín

Hajdúné Tóth Lívia
Korán jött a tavasz
Tavasz: metszés, szerelem, orgona

Miklya Luzsányi Mónika
Színes világ
A színek is felébrednek téli álmukból, hogy új életre öltöztessenek bennünket

Bölcsföldi András
Az első húsvét
Szemeit a két fa metszéspontjára szegezte

Miklya Luzsányi Mónika
Bibliai kertek
Az Édent a teraszomon

Magasság

Tóth Sára
„Én is láthattam itt, aki engem látott”
A látás bibliai titkai

Turcsik Ferenc
Kettős-egy
A bánya törvényei és húsvét

Mélység

Nagy László
Gyógyuló szenvedély-betegek
Az odaadás a kulcsszó, hogy eljussunk a szabadsághoz, örömhöz, élethez

Turcsik Ferenc
A helyes kérdés
A feltámadás nagy üdvtörténeti rendrakás - rendrakás az életekben

Teljesség

Nagy László
Ébredés egykor és ma
„Ébredés akkor történik, amikor letesszük a múlt szemüvegét, s a jelen valóságában válunk áttetszővé a Lélek számára."

Tatai István
Jánosi látás
Más nézőpont

Illés Dávid
Személyes találkozás
Egy megkésett tanítvány ráébredése a húsvétra

Üzenet

Fodorné Ablonczy Margit
Növekszik-e az ember hite?
Megértések, emelkedők és lejtők közepette

Szűcs Balázs
Ahogyan az elmélet életre kel...
A feltámadás csodájának különös tanítói

Jéger-Pete Renáta
Reggelek
A reggel csodái

Rusznák Emese
Ne féljetek, inkább örüljetek velem!
Naplórészletei egy megértésemnek

Áthallások

Réz-Nagy Zoltán
Cranach utolsó vacsorája – intés az egység megtartására
Ecsetnyomok beszélnek az összetartásról

Szűcs Tamara
Egyházzenei út húsvétig
Ahogyan átvezet a liturgia böjtből nagypéntekbe, majd a feltámadás csodájába

Riport

Petri Nóra
Elég neked az én kegyelmem!
„A spiritusz helyét csak a Spiritus Sanctus töltheti be!”

Kitekintés

Nagy Dávid
A piros és a kék pirula dilemmája

Kell a valóság? Akkor is ha az álom szebb?

Dobóczky László
Az eszmém élete apu testében
Esetenként az ember esze saját maga ellen dolgozik

Szerkesztő
Kiál(lí)tás az ébredésért
„Elődbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot, te azért válaszd az életet!"

Látogatóink száma a mai napon: 4847
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 43962348

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat