belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Tóth Sára

Isten vezetése és az önrendelkezés

Átadni az irányítást – megy ez nekünk?

Azt szoktuk mondani, hogy az egyéni autonómia (görög szó: jelentése önkormányzás, önrendelkezés) a csúnya felvilágosodás terméke. Ki más, mint a bukott ember akar önrendelkezni? Ki más, mint a bűnös ember az, aki függetleníti magát Atyjától és elvándorol messzi vidékre? A hívők sokszor könnyen megoldják az önrendelkezés problémáját. Olyan nincsen, állítják, legalábbis szófordulataik szintjén. Isten rendelkezik velünk, ő irányít. Tegnap végigültem egy százhúsz perces évzáró istentiszteletet, ahol a sok-sok köszöntő beszédben refrénként tértek vissza az ilyen fordulatok, mint „Isten kirendelte”, „az Ő akaratából így meg úgy”, „Isten kegyelméből így meg úgy”, „Istentől ezt és ezt vettem”, „Isten megnyitotta ezt az ajtót” stb. Református istentisztelet volt, és csak a szófordulatok különböztek a karizmatikusok által használtaktól, „akiknek az Úr ezt és ezt mondta tegnap”.

Egy pillanatig sem kétlem, hogy Isten ne lenne jelen mindennapi életünk döntéseiben.
Ám az zavar, hogy a hívők mintha egész pontosan tudni vélnék, hogyan vezet Isten, sőt, mintha térképként olvasnák az Ő akaratát.
A szófordulatok gyakran nélkülözik azt az alázatot, ami annak tudásából kellene hogy fakadjon, hogy „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én utaim nem a ti utaitok” (Ézs 55,8). Ennek egyik oka lehet az, hogy a szófordulatok üresek: az ember valójában teszi a dolgát, éli az életét, meghozza a döntéseit, de hozzábigyeszti a szóhasználat szintjén Istent.

Persze a hívők általában komolyan gondolják, hogy Isten vezeti őket. De mit is jelent ez valójában? Azt, hogy feladom önrendelkezésemet, és átadom Istennek az irányítást? Hogy azt még én döntöm el, az ég színe vagy köpönyeg.hu alapján, hogy aznap viszek-e esernyőt, de hogy kit választok életem párjául, azt már Isten? Talán idegesítőek ezek a kötekedő kérdések, de nem árt olykor-olykor megkaparászni életünk egy-egy „rutinos” területét és megnézni, vajon van-e valami, és ha igen, micsoda, a rutin mögött.

Az önrendelkezés rutinos hívő elvetésével ugyanis van azért egy elég nagy gond. Azt talán senki sem kétli, hogy az ember normális pszichológiai fejlődése során a gyermekkori függésből (dependenciából) el kell hogy jusson a felnőttségre, döntésképes és saját döntéseiért felelősséget vállaló személlyé kell hogy váljon. Ha erről az oldalról közelítjük az Isten vezetésének a kérdését, sajnos azt látjuk, hogy a hívő közösségekben sokan vannak, akik megrekedtek a személyiségfejlődésben. Ilyenkor az Istentől való függőség valójában nem egyéb, mint a szülőtől való függés infantilis továbbélése. Ilyen esetekben, írja Süle Ferenc református pszichiáter, az egó feláldozása általában beteges, neurotikus jelenség. Önálló egó még meg sem született, így az illető becsapja magát, az áttételes szülőfüggést erősíti vallásos álruhában. Mert bizony sokkal könnyebb felcsapni a Bibliát és kiolvasni belőle, hogy „vedd magadhoz Máriát”, mint önálló, felelős döntést hozni afelől, hogy Máriát választom életem párjául. És könnyebb egy-egy kegyességi irányzat szigorú tekintélyeinek kérlelhetetlen diktumait hangoztatni minden vitás kérdésben, mint szembenézni a bizonytalanságokkal, Isten elé vinni azokat és az ő színe előtt önállóan tusakodni világosságért.

A keresztény élet egyik legnehezebb kérdése: mit is jelent lemondani önmagunkról? Mikor jelent ez igazi előrelépést egy az egocentrizmuson túlmutató és Istenben gyökerező élet irányába, és mikor csupán valamiféle belső hasadtság eredménye? Hiszen amit önmagamnak nevezek, nem egyenlő a bűnnel és a tévelygéssel. Akik úgy gondolják, hogy Isten vezetése mindig kívülről jön, mindig valami külső tekintélyben nyilvánul meg és a legtöbb esetben keresztülhúzza saját akaratomat, saját vágyaimat, azok figyelmen kívül hagyják azt, hogy Isten saját képmására, eredetileg jónak teremtette az embert. A cél az, hogy helyreálljon ez a képmás. A bennem élő Krisztus nem ellenemre munkálkodik, nem idegen tőlem, hanem épp ezzel az őseredeti, istenképű, igazi önmagammal állítja helyre a kapcsolatomat. A cél az, hogy összhangba kerüljek Krisztussal, az ő vágyaival, az ő akaratával, ám ezáltal egyben a lelkem legmélyéről fakadó vágyaimal és döntéseimmel is összhangba fogok kerülni. A bennem élő Krisztus segít nemcsak abban, hogy újra és újra túllépjek görcsös és önző egómon, hanem abban is, hogy átéljem, mélyebb szinten ez az egó nem is én vagyok. Akkor pedig Isten vezetése nem azt fogja jelenteni, hogy valamiféle mennyei GPS hangját hallom minden kereszteződésnél, hanem azt, hogy sok-sok belső munkával ráhangolódom a Szentlélek bensőm legmélyéről szóló halk és szelíd hangjára.

Hozzászólások

1. Kész Tímea - 2011-07-06 18:11:48

Ez milyen igaz! legtöbbször csak leamortizáljuk Istent valami géppé, hogy mondja meg hogy épp most mit tegyek, mert épp most magamtól nem tudom, hogy jobra vagy balra, de alapból nem szánok időt rá, hogy napról-napra többet tudjak meg Róla és egyre jobban ráhangolódjak... hmm...


2. SZAKOLCZAINÉ GÁL ÉVA - 2011-07-20 09:48:07

Nagyon jó volt olvasni ezt a józanító gondolatsort.

Valóban könnyebb gyermeknek lenni a hitben, mint megdolgozni a megérlelődés, felnőtté válás kemény lelki munkáját...

Köszönöm!


3. Fenyvesi Virág - 2011-07-29 10:52:49

Valóban a "személyiségfejlődésben megrekedt" ember jellemzője, ha Istentől, mint Atyától várja az útmutatást a hétköznapi apróságoktól kezdve az életbevágóan fontos döntésekig? Mindez csupán a szülőtől való függés infantitlis továbbélése lenne? Vagy csak a "komoly" dolgokkal "zavarhatjuk" Istent? Van, aminek az eldöntéséhez "elég nagyok" vagyunk már?

Akkor miért tanít minket úgy imádkozni az Úr Jézus, hogy Istent a mi "Atyánknak" szólítsuk? Miért kívánja Mózes, hogy maga az Úr menjen előtte/előttük az Ígéret Földje felé (és az út egészére nézve miért várja a vezetését)? Miért írja Péter apostol, hogy "engedelmes gyermekek" legyünk (1Pét 1,14)? (Nehezen tudom akár Mózest, akár Pétert úgy elképzelni, mint akikben a gyermekkori dependencia élt volna tovább...)

Ne lennék önmagamban egyenlő a bűnnel? Akkor miért írja Pál, hogy "énbennem ... nem lakik jó" és hogy e halálaítélt testből szabadulásra van szükségem (Róma 7)?

Be kell látnunk, hogy önmagunktól igenis csak a rosszra vagyunk képesek (a bűnesetben elvesztettük istenképűségünket) és egyetlen lehetőségünk, ha elfogadjuk Jézus Krisztus szabadítását. Aki pedig már megtapasztalta ezt a kegyelmet, nem vágyik másra, csak hogy Isten gyermeke lehessen egész életében, és hogy megismerje az Úr akaratát.

Aki az Úré, szívesen engedelmeskedik Neki (Jak 4,7), nem azért mert megrekedt a személyiségfejlődésben, esetleg infantilis lenne, hanem mert örömöt jelent számára az Atya akaratának teljesítése. (Egyébként akkor vagyunk az Úr Jézus fivérei/nővérei - Máté 12,50. De maga Jézus is saját eledelének tekintette az Atya akaratának teljesítését - János 4,34)

Egyébként nem kell "karizmatikusnak" lenni ahhoz, hogy valaki felismerje az Úr akaratát. Elég hozzá az a gyermeki hit, amiért református énekünkben könyörgünk: "gyermeki nagy hitet kérni taníts", vagy amikor ifjúsági énekünkben kérjük "akaratodat nekem mutasd meg szüntelen".

Hatalmas örömmel és hálával töltött el mindig, amikor Isten válaszolt egy-egy kérésemre a következő lépést illetően és felismerhettem akaratát. Ugyanis "nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona", ezért nem szeretném magam függetleníteni Tőle.

Kívánom, hogy a cikk szerzője is tapasztalja meg, hogy milyen jó "függni" az Úrtól. Az Ő igája ugyanis gyönyörűséges (Máté 11,30).


4. Tóth Sára - 2011-08-01 13:48:35

Kedves Virág,

hozzászólásodat olvasva azon gondolkodtam, vajon mióta jársz hitben. Én úgy tapasztaltam 25 év hitben járás után, hogy a hitünket az elbizonytalanodások, a válságok tudják igazán elmélyíteni. Hozzászólásodból úgy tűnik, nagyon jól ismered a sztenderd keresztény választ az általam felvetett problémára, de vagy nem voltál még hitválságban, mint például Jób, vagy elfojtottad és nem néztél vele szembe. Jóbnak, aki átélte, milyen az, amikor Isten nem gondviselő Atyaként mutatkozik, ugyanezt írtad volna?

Különbséget kell tenni a gyermetegség (=infantilizmus) és a gyermekség, az evangéliumi gyermekség között. Nem könnyű, nem is mindig lehet szerintem. Erről írtam egy régebbi cikkemben: http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/271/


5. Fenyvesi Virág - 2011-08-02 11:02:00

Kedves Sára!

16 éve vagyok az Úré, és elmondhatom azt is, hogy ez alatt az időszak alatt sok magasságot és mélységet megjártam (a hitemben is).

A korábbi hozzászólásomban nem keresztyén "közhelyeket" akartam "puffogtatni", hanem arra szerettem volna rávilágítani, hogy nincs abban semmi "beteges", ha valaki Jézus Krisztustól függ és Istent, mint Atyát szereti/imádja.

Egyébként pont az Általad említett Jób életében látható igazán, hogy mennyire az Úr kezéből fogadta el mindazt, ami a nyakába zúdult. Tőle hallhatjuk: "Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr Neve!" (Jób 1,21), "Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób a szájával." (Jób 2, 10).

Majd a szenvedésének csúcspontján így szólt: "Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll" (Jób 19, 25)

Számomra az a legcsodálatosabb Jób életében, hogy a legnagyobb nyomorúságban is elismeri, hogy minden az Úr kezében van, olyannyira, hogy végül neki kell imádkoznia "okoskodó barátaiért", mert ők nem beszéltek olyan "helyesen", mint Jób. (Jób 42,7).

Egyébként Maga az Úr Jézus mutatja be Istent "gondviselő Atyaként" a Máté 6, 25-34-ben, de így jellemzik az Urat azok az emberek is, akik börtönöket jártak meg a Jézus Krisztusban való hitük miatt vagy hatalmas veszteségeket szenvedtek el (számomra is nagyon megszégyenítő).

Hiszem (és sok kilátástalan helyzetben meg is tapasztaltam), hogy még a "hajam szálait" is "nyilvántartja" az én Uram, melyet semmi mással nem tudok megköszönni, mint hogy életemet Neki szentelem, Kezébe teszem és mindenben Tőle várom az útmutatást. Szeretném, ha megvalósulna, hogy "többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek az Isten Fiában való hitben élem, Aki szeretett engem, és Önmagát adta értem" (gal 2,20).

Mindezt egyébként csak azért írom le, mert azt is megtapasztaltam már, hogy milyen következményei vannak, amikor függetlenítem magam az Úrtól és a saját fejem után megyek... (Sose tapasztald meg...)


6. Pete Violetta - 2011-08-03 13:47:51

Nem érzem, hogy Sára az Istenre hagyatkozás ellen érvelne. Sőt inkább azok ellen van, akik ezt szófordulattá teszik. Ezzel el is bagatelizálják. Akik túl sokat hangoztatják olyan helyzetekben is, ahol talán nem is feltétlenül egyezik a döntés Isten akaratával. Sokan a maguk megnyugtatására használják ezt a szófordulatot, remélve azt hogyha elégszer mondják, akkor úgy lesz. Szerintem Sára mint oly sokszor, ezek mögül az alázatot, a csendes elmélyültséget hiányolja. Vagy nekem legalábbis ez lett fontossá. És igen, sokan a maguk felelősségének kioltása képpen hivatkoznak Istenre, mintegy önmagukat gyermeknek tartva. Nagy bölcsesség kell a szabadakarattal való felelős élethez. Nem minden forulónál fogja Isten jóelőre igékkel meg egyebekkel jelezni hogy merre menjek.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 17., csütörtök,
Hedvig napja van.
Tartalom
Vezércikk

Rácz Róbert
A (vak)vezetőkről
Serpa kerestetik Isten-országa expedícióra

Gondolkorzó

Szabados Tamás
Egy marslakó a keresztény vezetőkről
Így néz ki az akváriumon kívülről

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Nagytiszteletűek
Gyülekezetvezetői karakterológia kánikulai napokra.

Géczy Ráhel
Fiatalkori tapogatózások és túlkapások
Jézus követése ésszel és ész nélkül

Magasság

Tóth Sára
Isten vezetése és az önrendelkezés
Átadni az irányítást – megy ez nekünk?

B. Tóth Klára
A tanárság nem múló állapot
Van, amit nem tanít meg az internet?

Mélység

Nagy László
Kettő az egyben: vezető és vezetett
Tudsz-e kicsiből naggyá lenni, vagy nagyból kicsivé ha kell?

Szakács Gergely
Ki a főnök?
Családi kötélhúzósdi

Teljesség

Czapp Enikő
NapKrisztus
M. S. mester és Isten közös alkotása

Nagy Dávid
Érdemes követni a „nagy mókamestert”?
Nem ver, nem rugdal, nem gúnyol – előtted megy

Üzenet

Turcsik Ferenc
(Ko)ordináció
Az ismeretlenek barátok és a pohár félig tele van…

Miklya Zsolt
Sziget ünnepi díszben
Molnár Mária emlékére

Réz-Nagy Zoltán
Shackleton – parabolák a jég hátáról
Néha létkérdés, hogy kinél van az irányítás

Áthallások

Géczy Katalin
Melyik dallam vezet hozzá?
A Kékszakállú-elemzések margójára

Miklya Zsolt
Ha lépések neszét hallod...
A sztalker, a király és a költő

Hancsók Barnabás
„Ha hibáznék, Önök majd kijavítanak!”
Két film a világ egyik legnagyobb vezetőjéről

Bölcsföldi András
Rutin
Szokások, melyek átveszik a hatalmat a gondolkodásunk felett

Riport

Pete Violetta
A hangember (2) – ahogy szavakból híd épül
Horváth Gergely a rádió missziós lehetőségeiről

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Byte-agyú gyerekek
Otthon, az iskolában, a templomban. Like-oljuk őket vagy sem?

Látogatóink száma a mai napon: 1136
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45524609

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat