belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

B. Tóth Klára

A tanárság nem múló állapot

Van, amit nem tanít meg az internet?

Miért viszonyul a mai diák egész másként a tanárhoz, mint akár 10-20 évvel ezelőtt? Nem is beszélve a boldog békeidőkről, amikor tanárnak lenni komoly rangot jelentett. Ma nemcsak a gyerek és a szülő hozzáállása, hanem az egész társadalom megítélése változott meg a tanárokkal és az iskolával kapcsolatban. Persze nem csak a diák és a szülő felelősségén múlik, a tanárok is egyre hajszoltabbak, többnyire két vagy több állásuk is van, mert a tanári fizetés semmire sem elég, tehát mindenki rohan, agyonhajszolt, kimerült, ingerlékeny. Az is általános probléma, hogy elnőiesedett a pedagógus-társadalom, így a fokozódó fegyelmezési problémákkal egyre nehezebben tudnak megküzdeni az iskolák. Szintén komoly gond, hogy a tantestület összetétele folyamatosan változik. Az iskola egyre kisebb összegből kell hogy gazdálkodjon, ezért fiatal, kezdő tanerőket kénytelen felvenni, akik gyakorlatlanok, bármilyen lelkesen és komoly felkészültséggel érkeznek, rövid idő alatt bedarálja őket is a gépezet. Sok fiatal kollégát ismerek, akik a legnagyobb lelkesedéssel vágtak neki a hivatásnak, de néhány hónap alatt annyira beleroppantak lelkileg-idegileg a fegyelmezés nehézségeibe, hogy soha többé nem akarnak iskola közelébe menni.

A fizetős iskoláknál különösen kényes kérdés az adomány elfogadhatósága a szülőtől. Az egyik diákom késve jött be az órára, feltette a lábát az asztalra, kényelmesen hátradőlt, és amikor megkértem, hogy vegye le a tappancsait és álljon neki a munkának, gúnyosan kérdezte: tényleg, megkapta az iskola az osztálynyi padot, amit az apám fizetett? Azt hitte, édesapja nagylelkű ajándéka feljogosítja az extrém viselkedésre. Csak az adom-kapom kereskedelmi viszonylatában tudott gondolkodni.

Szükség van-e még tanárra?
A diák azt hiszi, az interneten minden kérdésére választ kap, fölösleges már a pedagógus, az információk pótolhatók. Ez igazi csapdahelyzet. Így nem fokozatosan épül fel benne az ismeret, mint kövekből a katedrális, hanem kész ismeret-blokkokat gyűjt össze, amikből itt-ott profitálhat ugyan, de megalapozott lényegi tudáshoz nem vezet.
Ha nincs meg az információ fokozatosan egymásra épülő rendszere, kronologikus és eszmei-
logikai láncolata, kész panelekbe kapaszkodik, olyan, mint a fokhíjas padláslétra, amin nem lehet fölmászni, hiába ér a szára a padlásig, ha hiányoznak a közbülső fokok.
A tanár személyisége átível a száraz adathalmazon. Ha hozzáadja az anyaghoz a hitét és meggyőződését, ha állást foglal, de csak a saját nevében, sokkal hitelesebbé válik.

Mi a helyzet a példaképpel?
Ma az a trendi, hogy nem kell példakép, legalábbis ezt szeretik hangsúlyozni. Holott nagyon is megvannak a példaképeik, irányítottabban, mint valaha. A filmek magányos hősei, a mesterségesen kreált, felkapott médiasztárok, a nyálas sorozatok főszereplői aratnak. Ahogy szembefordulnak a kamerával és sulykolják a nézőbe a z érzelmekre ható, cseppfolyós mondataikat. A hipnotizált néző észre sem veszi, milyen alattomosan kúszik be a tudatalattijába az a viselkedésforma, amit ezektől a virtuális személyektől és művi helyzetekből átvesz.
Lehet-e ma egy tanár példakép? Bármennyire nem divat bevallani, a jó tanár példája hat. Mégpedig egy életen át. Úgy kell élnünk, dolgoznunk, hogy példává váljunk, mint ahogy néhány hajdani tanárom a mai napig példa előttem.
Egy régi tanítványom, akit tíz évvel azelőtt eltanácsolt az iskola, megismert a metrón, odajött és elkísért hazáig. Minden beszélgetésünkre emlékezett, pedig állandóan harcoltunk egymással, és szó szerint visszamondta az akkori mondataimat. Tíz éve raktározta magában. Akkor látszólag nem használt, falra hányt borsónak gondoltam. Aztán beérett, a szavak, mondatok, gesztusok működtek benne tovább.

Hazaszeretet, hősiesség:
Mikor művészettörténet órán a klasszicista festészetet vettük, David: Horatiusok esküje című képénél a gyerekek azonnali spontán reakcióként elkezdték gúnyolni a hazafias érzelmeket, holott többükkel találkoztam politikai megmozdulásokon, ahol lelkesen cipelték a maguk kreálta transzparenseket, csillogó szemmel lobogtatták a nemzeti zászlót. Ilyenkor érdemes megszakítani az anyagot és egy kis kitérőt tenni, hogy adaptálhatók ezek a történelmi fogalmak a mai korra, politikai helyzetre, hogy helyre kerüljenek bennük a fogalmak. Valahogy nem érzékelik az összefüggést, pedig sokszor csak szinonimákat kell felsorolni,vagy egy-egy rövid epizódot eljátszani egy mai élethelyzetből, és máris összekapcsolható a kétszáz éves patetikus festmény a mai korral.

A gauguini kérdés: „Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk?"
A posztimpresszionista festő szellemi testamentuma. A ki vagyok és ki lehetek kérdésköre a mai karriercentrikus világban mindenkit foglalkoztat. Az internet (sok jó tulajdonsága mellett) teljesen eltorzítja az ismertség és népszerűség megítélését. Ha valaki sokat forog ebben a virtuális világban, állandóan viszontlátja a nevét a képernyőn. Ez az ál-híresség megtévesztő és veszélyes az önértékelés szempontjából. Semmi nem elég, mindig több és több helyen akarja viszontlátni magát illetve a nevét, (ami korántsem mindig fedi egymást...) hogy önazonosságát igazolva lássa. Itt vagyunk a gauguini kérdéseknél. Ki vagyok? Akinek látnak, akinek mutatom magam? Ki mennyit lát a kulisszák mögül néha kikandikáló igazi énből?
Karácsony Sándor, a XX. század egyik legnagyobb filozófiai gondolkodója azt mondja: ...százszorosan jaj az olyan diákéletnek, ahol nem a diák kérdez és nem a tanár felel a kérdésekre" (Érdemes elolvasni a témáról Deme Tamás: Viszonyulok, tehát vagyok című tanulmányát. (Magyar Szemle online, 2000 június.)
Ha megtömjük a gyereket az utált étellel, amikor nem is éhes, sosem fogja megszeretni. Ha nem a természetes érdeklődés generálta kérésekre adunk választ, ha nem sikerül felcsigázni a diákot az adott téma iránt, nem fog figyelni a magyarázatra. Viszont ha sokkal több empirikus ismerethez jut, kísérletek, helyszíni tapasztalatok alapján, akkor könnyebben felébred a természetes kíváncsisága és elkezd kérdezni. Ha végigsétálunk egy osztállyal az utcán, nézzük az épületeket, és felfedezzük, melyik építészeti elem melyik korból való, hogy alakultak ki, hogy fejlődtek egymásból, hogy váltak szerkezeti megoldásból elvont dekorációvá, sokkal jobban megjegyzik, mintha mindezt a fülledt teremben mondaná el a tanár 36 diáknak, akik csak egymásra figyelnek, külön földalatti életet élnek a pad alatt. Időnként lemerülnek ebbe az alsó világba, ahol aktívabb élet folyik, ott zajlik az igazi kommunikáció (levéltovábbítás, köpőcsövezés, puskagyártás stb.), ha néha felmerülnek is a felszínre, közben persze kiesik egy csomó fontos logikai láncszem.
Egyszer hatodikosoknak magyaráztam a gótikus katedrális szerkezetét, de sehogy sem értették meg az erőhatást, miért kellett a falakat megtámogatni pillérekkel. Kihívtam két fiút, a fejük fölött össze kellett érinteniük a tenyerüket. Elkezdtem nyomni lefelé a kezüket. Persze megtántorodtak, automatikusan kiléptek az egyik lábukkal mindketten. – Látjátok, ezért kell a támpillér, mert a magas falak nem bírják el a tető nyomását, kidőlnének, meg kell támasztani oldalról.
Karácsony Sándor nem hitt a direkt nevelésben. „Az egyén nevelhetetlen, mert autonóm lény. Csak viszonylataiban működik, csak társas kapcsolataiban nevelhető."
Tehát ezt az autonómiát kell fejleszteni bennük, hogy önálló gondolkozóvá váljanak, mert a diktálásra működő kis automatákból sosem lesz önálló, cselekvő- és döntőképes ember.

Túlkontrollált élet:
Hatalmas különbséget lehet felfedezni a falusi és a városi gyerek között.
A városi diáknak szinte minden perce be van osztva, annyi lehetőség közül választhat, hogy hol és miben képezze tovább magát, hogy már óvodás korban beáll a ringbe, részt vesz az ovis angolórán, aztán jön a zenetanulás, nyelvek, sportok, természettudományi, esetleg művészeti tárgyak. Verseny van, nem maradhat le. Az anyukák is rivalizálnak csemetéjük teljesítményével.
A falusi vagy tanyasi gyerek szabadidejében szintén állandóan tanul, de nem költséges különórán, hanem a természettől. Iskolába menet megfigyeli az erdők/rétek növény- és állatvilágát, ott bámészkodik apja, nagyapja vagy a szomszéd mellett, amikor kerítést fest, fűrészt reszel, ólat javít, bútort készít vagy éppen házat épít. Segít az állatok körül, a konyhában, megtanulja a mindennapi élet apró-cseprő dolgait, hogy mire felnő, mindenhez értsen valamennyire, megtanulja felismerni a helyzete-adta lehetőséget és megtanul élni vele.
Persze nem az a lényeg, hogy ne járjon a gyerek különórákra, hanem hogy a szabadidő és a beosztott idő aránya nem boruljon fel. Ha nem hagyunk lehetőséget a csöndes szemlélődésre, a saját kérdéseink felbukkanására, a belső hangok meghallására és a tapasztalataink feldolgozására, nem sokat ér a drága pénzen vett különóra. Ha mindig más szerepbe éljük bele magunkat, egyikből lépünk a másikba, és nem hagyunk közte szünetet a feldolgozásra, elveszíthetjük a személyiségünket. A színészek vannak legjobban kitéve ennek a veszélynek (ld.Johnny Weismüller, a Tarzan első alakítója).
Egyszer rendeztem egy kis házikiállítást két párhuzamos osztály anyagából. Az egyik mintaosztály volt, ragyogó eredményekkel, a másikkal örökké baj volt, igazi feketebárány-kategória. Amikor olyan feladatot adtam, ami nem igényelt különösebb kreativitást, csak szorgalmat és precizitást, az eminens osztály remekelt, de amikor egyéni ötletekre, kreativitásra volt szükség, a „rossz" osztály magasan a másik fölé került. Itt megint Karácsony Sándor pedagógiájára utalok vissza. Az egyén autonóm lény, nevelése csak másokkal való közösségben lehetséges, csak mások viszonylatában működik.

Vannak-e még mesterek és tanítványok?
A Képzőművészeti Egyetemen régi hagyomány szerint minden tanárt mesternek szólítottunk. A mester ismeri a szakmát, rábízhatjuk magunkat. Megtanít minden fogásra, amit ismer, és rávezet önállósodás útjára is. Mégis ez a legnehezebb, a leszakadás, leválás folyamata. A hosszú évek alatt kialakult napi kapcsolat, együtt-gondolkodás után a hirtelen elszakadás komoly lelki trauma. A legtöbb esetben a tanítvány visszajár megmutatni a munkáit és a mester tanácsokkal látja el, de az önállósodás folyamata beindult és visszafordíthatatlan.
Karinthy Ferenc írja a Szilvalekvár c. elbeszélésében: „A tanítvány elhagyhatja a mesterét, de a mester a tanítványt soha." Hozzám is visszajárnak a régi tanítványok a nyári képzőművészeti táborba, ahol festünk, szobrászkodunk, kerámiázunk, animációs filmet készítünk. Az idősebbek is mutatnak az új technikákat, igazi alkotóműhely alakul ki, ahol egymást ösztönzik, inspiráják. Az autonóm személyiség kibontakozása a közösség hatására.
Ugyanakkor a mester-tanítvány kapcsolat nagy veszélye az epigonizmus, de ez, ha nem lépi túl a megengedett határt, az egészéges folyamat része. Akitől tanulunk, akit tisztelünk, az hat ránk, attól öntudatlanul is átveszünk sok mindent. A baj ott kezdődik, ha ez a hatás túl intenzívvé válik, ha a teljes önfeladáshoz vezet. A mester-tanítvány kapcsolat sokszor barátsággá, akár alkotóközösséggé is alakul, ahol már kölcsönös az inspiráció.
Külföldre szakadt diákjaim is megkeresnek, sokszor igényt tartanak a véleményemre. A tanárság belső késztetés, nem múló állapot. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. október 21., vasárnap,
Orsolya napja van.
Tartalom
Vezércikk

Rácz Róbert
A (vak)vezetőkről
Serpa kerestetik Isten-országa expedícióra

Gondolkorzó

Szabados Tamás
Egy marslakó a keresztény vezetőkről
Így néz ki az akváriumon kívülről

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Nagytiszteletűek
Gyülekezetvezetői karakterológia kánikulai napokra.

Géczy Ráhel
Fiatalkori tapogatózások és túlkapások
Jézus követése ésszel és ész nélkül

Magasság

Tóth Sára
Isten vezetése és az önrendelkezés
Átadni az irányítást – megy ez nekünk?

B. Tóth Klára
A tanárság nem múló állapot
Van, amit nem tanít meg az internet?

Mélység

Nagy László
Kettő az egyben: vezető és vezetett
Tudsz-e kicsiből naggyá lenni, vagy nagyból kicsivé ha kell?

Szakács Gergely
Ki a főnök?
Családi kötélhúzósdi

Teljesség

Czapp Enikő
NapKrisztus
M. S. mester és Isten közös alkotása

Nagy Dávid
Érdemes követni a „nagy mókamestert”?
Nem ver, nem rugdal, nem gúnyol – előtted megy

Üzenet

Turcsik Ferenc
(Ko)ordináció
Az ismeretlenek barátok és a pohár félig tele van…

Miklya Zsolt
Sziget ünnepi díszben
Molnár Mária emlékére

Réz-Nagy Zoltán
Shackleton – parabolák a jég hátáról
Néha létkérdés, hogy kinél van az irányítás

Áthallások

Géczy Katalin
Melyik dallam vezet hozzá?
A Kékszakállú-elemzések margójára

Miklya Zsolt
Ha lépések neszét hallod...
A sztalker, a király és a költő

Hancsók Barnabás
„Ha hibáznék, Önök majd kijavítanak!”
Két film a világ egyik legnagyobb vezetőjéről

Bölcsföldi András
Rutin
Szokások, melyek átveszik a hatalmat a gondolkodásunk felett

Riport

Pete Violetta
A hangember (2) – ahogy szavakból híd épül
Horváth Gergely a rádió missziós lehetőségeiről

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Byte-agyú gyerekek
Otthon, az iskolában, a templomban. Like-oljuk őket vagy sem?

Látogatóink száma a mai napon: 8399
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42427412

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat