Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Pillanatragasztó. Mintha ezzel lennénk dolgokhoz odatapasztva. Persze ez nagyon jó is, hiszen milyen jó is szeretni és szeretve lenni! De ezzel együtt az is igaz, hogy nem mindig jó a kötődés, hiszen sokszor olyan dolgok, gondolatok stb. kötnek meg bennünket, amelyektől jó lenne szabadulni. Egy-egy ilyen szabadulás pedig nem más, mint egyfajta fényre jutás, azaz olyan „aha"-élmény, melynek során rádöbbenünk, hogy milyen oktondiak voltunk is eddig... ezért érdemes néha átgondolni a dolgainkat, kicsit kívülre helyezkedni - már amennyire lehet, hogy másként lássuk az életünket.

Képzeljünk el egy hatalmas barlangot, ahol kora gyermekkoruktól fogva leláncolt emberek élnek, akik még soha nem hagyhatták el a barlangot, ezért nem tudják, hogy a barlangon kívül más valóság is létezik. A barlangban egy nagy tűz ég, a tűz előtt pedig egy hatalmas fal helyezkedik el, mely mögül az őrök mindenféle mesterséges tárgyakat mutatnak fel, melyeknek az árnyékát a tűz a barlang falára vetíti. A barlangban élő emberek csupán ezeket az árnyékokat láthatják. Az őrök beszélgetnek is egymással, azonban a barlangüreg eltorzítja a hangjukat. Így a barlang falán látott árnyékokat és az őrök eltorzított hangját a rabok valóságnak tartják. Egy nap azonban az őrök az egyik leláncolt emberről leveszik a láncokat és felvezetik a barlang szájához, és miután az immár szabad rab kilép a sötét barlangból, kezdetben nagyon kellemetlennek tapasztalja meg a kinti világot, hiszen a Nap elvakítja és nem lát semmit. Idővel azonban, miután a szeme hozzászokott a világossághoz, meg fogja pillantani a dolgokat a maguk valóságában, és ekkor rájön, hogy mindaz, amit eddigi életében valóságnak hitt, csupán a valódi dolgok árnyéka volt. E felismerés után az őrök újra láncra verik és visszaviszik a barlangba, és elmeséli a társainak, hogy mit látott, hogy a falon látott dolgok csupán csak árnyékok. A társai őrültnek tartják, de a visszatért rabnak soha többet nem lesz nyugta a barlang mélyén, hanem vissza fog vágyni a fenti világba. (Ez Platón híres barlanghasonlata.)

Egy kicsit ilyen keresztyénnek lenni is. Amikor visszatérünk a világba, hiszen azzal, hogy Istennel találkoztunk, odaadtunk Neki mindent, majd visszakaptuk ezt, akkor már nem ugyanúgy térünk vissza. Nem ugyanazt gondoljuk, nem ugyanabban a koordináta-rendszerben látjuk az élet eseményeit és történéseit. Más a valóság számunkra. Persze ez azt is jelenti, hogy nevetnek vagy akár ujjal mutogatnak ránk, de mit számít, hiszen folyamatosan vágyódunk az Istennel való közösségre, amely átrendezi és új köntösbe öltözteti a valóságot. A fény, amelyet megszokik a szemünk, mindig örömöt fog jelenti számunkra, még ha olykor fájdalmas lesz is, ha a barlang sötétjéből a fényre jutunk. Öröm, mely elapadhatatlan forrásként szolgál számunkra. Öröm, mely szabaddá tesz. Kívülállóvá is egy kicsit, de boldog emberré is.

És pontosan ebből az örömből, szabadság-élményből fakadóan nem tehetjük meg, hogy engedjük a gonoszt érvényesülni, hanem küzdünk ellene. Nem mintha mi győzhetnénk le a sötétséget, hiszen a sötétséget csak a fény tudja legyőzni. A fény, amelyet mi is csak megtapasztalni tudtunk. Arról, kicsit belelátva a kérdéskör történetébe, lehet vitatkozni, hogy Isten, akiben mi, keresztyének hiszünk, a platóni rendszerben - ha szeretnénk - hol azonosítható be. Az azonban kérdés nélkül való, hogy a barlanghasonlat megmozgatja a keresztyének fantáziáját is. És ez jó.

A barlang milyen hely?
A fény micsoda?
Mit látok?
Milyen árnyképeim vannak?
A valóság tényleg olyan, amilyennek én gondolom?
Hogyan viselhető el a többiek nevetése, amikor a fényről mesélek?
Mit ad nekem a tényleges valóság ismerete és átélése?

A sok kérdésből néhány, amire választ keresve talán egy kicsit közelebb jutunk az élet, magunk, mások és a barlanghasonlat megértéséhez is. És nem utolsósorban az igazsághoz is. És az igazság szabaddá tesz. Ahogy a szeretet is. És a szeretet talán az a pont, ahol a valóság sötétje fényben úszóvá válik. Szeressünk, hogy több fény legyen a világban!