Alföldy-Boruss Dezső írásai

Alföldy-Boruss Dezsőt népszerű lelkipásztorként előadóként, vallástanárként, szerzőként ismerhetjük. Tanulmányait a budapesti Református Teológiai Akadémián végezte.

Lelkészként Gyúrón szolgált, majd a Budapest-Kispest-Wekerle-telepi gyülekezet élére került. Tagja a Biblia Szövetség Tanácsának, és tanára a péceli alapfokú bibliaiskolának.

Sokat publikál, cikkei, tanulmányai, könyvei jelennek meg!

Az elmúlt években a presbiterek képzésével is intenzíven foglalkozott.
A Magyar Református Presbiteri Szövetség Budapest-Déli Területi Szervezetben folyó továbbképzés anyagát, tematikáját túlnyomó részt Ő állította össze.

Több cikke, tanulmánya jelent meg nyomtatásban.

Kötetei:

Útmutató vallási irányzatok megítéléséhez (Titus Hitéleti Alapítvány, Demecser, É.n.)

Dogmatikai vázlatok (Titus Hitéleti Alapítvány, Demecser, É.n.)

A pünkösdista és karizmatikus mozgalom rövid áttekintése és bibliai vizsgálata (Magánkiadás, Gyúró, 1992)

Etikai jegyzetek (Ébredés Alapítvány, Pécel, 1994)

Préritűz? (Fundamentum Alapítvány, Budapest, 2001)

Taizé a Biblia mérlegén (Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Budapest, 2001)

Gátszakadás (Ébredés Alapítvány, Pécel, 2002) ~ többekkel Alföldy-Boruss Dezső

***

 

Alföldy-Boruss Dezső: Mikor kezdődött a reformáció

https://www.youtube.com/watch?v=zGULuVblQe8

 

 

 

...

Miként ismerjük fel életünkben Isten vezetését?

Alföldy-Boruss Dezső

 

„Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki." Zsoltár 37,23

Isten miután megteremtette a világot, nem hagyta magára, - hanem azóta is megtartja s irányítja.  A deizmus szerint Isten nem szól bele a világ folyásába.  A Biblia egyértelműen ennek az ellenkezőjét tanítja.    Isten törődik a világgal, erről tanúskodik az egész bibliai kijelentés. Az övéi különösképpen megtapasztalják Isten jelenlétét életükben s tudják, hogy Isten vezeti őket, ahogy vezette Ábrahámot, kivezette népét a pusztán át az ígéret földjére,

„Útnak indította népét, mint juhokat, vezette, mint nyájat a pusztában. Biztonságban vezette őket, nem rettegtek." Zsoltár 78,52-53

Kivezette Dávidot a juhok mellől, kihozta népét Babilonból vissza Jeruzsálembe. Egyiptomba vitte Józsefet és Máriát a gyermek Jézussal, majd onnan kihívta őket.

Isten vezeti az övéit ma is!

 

„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai." Róma 8,14

Ez elsősorban azt jelenti, hogy a Szentlélek vezeti

a megváltottakat a megszentelődés útján.  De jelent konkrét vezetést is.

...

Miként ismerjük fel Isten vezetését?

Nem megy ennek felismerése automatikusan, minden harc nélkül.

Sajnos sokszor elbukunk, tévedünk, s nehezen vagyunk javíthatók.

Pál apostol is Keletre akart menni, noha Isten Európába küldte.

A vezetés alapfeltétele:  a feltétlen odaszánás, engedelmesség:

„Vezérelj a te parancsolatodnak útján, mert gyönyörködöm abban."  Zsoltár 119,35

 

Figyelnünk kell:

az Igére, a lelkiismeretre, a lelki testvéreinkre, a körülményekre.

Mindezt komoly imádsággal:

„Útaidat Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!" Zsoltár 25,4.

Isten Igéje általános elveket, eligazítást,  Isten általános akaratát közli.

Istennek életünk minden területére vonatkozó szándékát kell alkalmaznunk egyéni döntéseinkben.

Ebben nagy szerepe van az újjászületett értelemnek.

„...Változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" (Róma 12,2).

„...Hogy megismerjük azokat, amelyeket Isten ajándékozott nékünk" (1Korinthus 2,12).

„Mindent megvizsgáljatok, ami jó, azt megtartsátok!" (1Thesszalonika 5,21).

„Tetszett a Szentléleknek és nekünk..." (Apostolok Cselekedetei 15,28).

 

Értelmünk csak Istennel összhangban, Neki való engedelmességben működik rendeltetésének megfelelően.

Ezért nélkülözhetetlen a lelkiismeret szerepe.

Döntések előtt, alatt és után adja a belső éberséget,

Istennel együttlátást, nyugtalanítást, vagy jó döntés esetén a belső békesség és bizonyosság megnyugtató jelzését.

 

Az értelem további kontrollja a testvéri tanács.

Ez által kibeszélhetetlenül nagy segítségként eddig nem ismert szempontokat, új megvilágítást nyerhetünk. Mindemellett nem kell egyedül vívódnunk, mert a testvéri tanács és a közös imádság átsegíthet a nehéz döntéseken.

Ám vigyáznunk kell arra, hogy a kontroll kölcsönös legyen:

amikor testvérek véleményezik az egyes hívő döntését, ugyanakkor a tanácsra szoruló lelkiismerete a neki adott tanácsokat ellenőrzi, vagyis Isten világosságában csak a helyesnek talált véleményt fogadja el. Így volt ez Pálnál is, akit a testvérek sírva próbáltak lebeszélni jeruzsálemi útjáról, de ő nem engedett, mondván:

„Mit míveltek sírván, és az én szívemet keseregtetvén?"(a testvérek sokszor megnehezítik döntésünket) "mert én nem csak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért.  Mikor azért nem engedett, megnyugodtunk, mondván: Legyen meg az Úrnak akaratja!" (Apostolok Cselekedetei 21,12-14).

 

Isten pedig világkormányzóként meglepő, váratlan utakat készít, terepet rendez, akadályokat hárít el.

Így fontos a vezetésben a körülmények megvizsgálása. A Biblia szavával "ajtót nyit", ezen nekünk át kell lépnünk. (2Korinthus 2,12)

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy minden nyitott ajtón be kellene mennünk.

 

Gyakran olyan helyzetbe jut az ember, hogy több, látszólag egyformán fontos kihívás elé kerül és döntenie kell. Ezt nevezzük a kötelességek összeütközésének (collisio officiorum).

Ekkor az egyiknek a teljesítése a másik elhanyagolását  hozza magával.

Melyiket válasszuk?  Miként döntsünk?

Szem előtt kell tartani, hogy valójában nem mindig a kötelességek összeütközése, hanem az érdekek ütközése állít döntés elé.  S vizsgáljuk meg: melyik lehetőség szolgálja Isten országának érdekét, vagy jelen döntésben melyik szolgálja inkább Isten dicsőségét.

Csak ezután lehetünk figyelemmel saját érdekeinkre, vagy saját életünk szempontjaira.

 

Elsődleges feladatunk: Isten országának építése és Isten dicsőségének a munkálása! Mert az ember életének fő dolga Istent dicsérni és magasztalni!

 

„Csak vezess, Uram végig és fogd kezem, 
Míg boldogan a célhoz elérkezem, 
Mert nélküled az én erőm oly kevés, 
De hol te jársz előttem, nincs rettegés!

Református Énekeskönyv 462,1

„Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem." Zsoltár 25,5

Etikai jegyzetek: IX. fejezet

Írta: Alföldy-Boruss Dezső

református lelkipásztor

 

 

*******************************************

 

Mit kezdjünk a próféciákkal?

Írta: Alföldy-Boruss Dezső

"Első kérdésünk, hogy mi a különbség a prófécia és a jóslás között? A jóslás, az egyik diákom szerint kitaláció; valaki, valamit a fejébe vesz, elhiszi, és azt gondolja, hogy az úgy is van. A hiszékeny emberek pedig bedőlnek a kitalációnak, és várják, hogy mikor teljesedik be. A jóslás azonban ennél több."

„Mert Isten valamennyi ígérete őbenne lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk.” (2Kor 1,20)

Első kérdésünk, hogy mi a különbség a prófécia és a jóslás között? A jóslás, az egyik diákom szerint kitaláció; valaki, valamit a fejébe vesz, elhiszi, és azt gondolja, hogy az úgy is van. A hiszékeny emberek pedig bedőlnek a kitalációnak, és várják, hogy mikor teljesedik be. A jóslás azonban ennél több.

Amikor Jeremiás próféta azt mondta, hogy vannak próféták, akik a saját szívükből prófétálnak, akkor emberi relációról beszélt; arról, amikor valaki, valamit kitalált. A jóslás mögött azonban sokszor megjelenik a láthatatlan világ bukott része, a negatív transzcendens, és ha a negatív szellemvilág jelez, akkor az már több mint emberi kitalálás, és komoly veszélyt hordoz. Ekkor már nem csak hamis próféciáról, hanem ördögi félrevezetésről beszélhetünk. Ezzel szemben a valódi prófécia hátterében mindig a pozitív transzcendencia, Isten világa, a nem teremtett világ, illetve maga Isten áll. Amikor Isten inspirálta a prófétákat, azok ezzel kezdték: „Így szól az Úr”.

A próféciáknak több változata található az Ószövetségben. Az egyik például lelki gondozói jellegű, a másik a jövőre mutat.

A lelki gondozói próféciákhoz például említem Nátán próféta példabeszédét, amit Dávid királynak mondott el. A magabiztos király elaltatott lelkiismerettel ült a trónon. Vele szemben állt a próféta, akinek bár nincs hatalma, de vele van az Úr beszéde. Dávid nagy bűnt követett el, ezért Isten elküldte hozzá prófétáját, hogy figyelmeztesse őt. Igéjének hatalmával megfeddte a királyt, aki ezután bűnbánatra jutott (2Sám 11,1-12,14). Isten igéje ilyen lelki gondozói jelleggel bír ma is, ugyanígy feddi meg az embert. De nem olyan módon, hogy a próféta számára megjelennek a képek a bűntettről; az Ószövetségben sem így történt. A szívbelátás képessége ugyanis okkult jelenség. A varázsló rendelkezik ilyen képességgel, pl., amikor megjelenik számára egy kés képe, és ő az elkövető fejére olvassa vétkeit.

Ez a mód idegen a bibliai próféciáktól, Isten profetikus lelki gondozása nem ilyen. Ugyanis, pl., amikor valaki a lelki gondozói beszélgetésen feltárja előttem a problémáját, és Isten eszembe juttat egy bibliai igét, amit elmondok az illetőnek, és akkor ez üzenet, telitalálat lesz számára. „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait." (Zsid 4,12)

A jövőbe mutató próféciákból számtalan található az Ószövetségben. Már a Genezis 3-ban (1Móz 3) olvashatjuk az első próféciát: eljön az asszony magva, és a kígyó fejére tapos. De mit kezdhetünk a jósok, például a kártyavető cigányasszonyok jövendölő szavaival? Vagy a híres emberektől származó, közismert jóslatokkal, akik szintén negatív transzcendenciával áthatottak. Például, Nostradamus jövendöléseivel, amik a jövőről sokszor lenyűgözően érdekes dolgokat fogalmaztak meg. Mégis, teljesen egyértelmű, hogy ő a bukott szellemvilággal volt kapcsolatban. A reformáció egyik legnagyobb ellenségeként annak a Medici Katalinnak volt a varázslója, aki 1572-ben, a Szent Bertalan éjszakáján elrendelte (óvatos becslések szerint) 30.000 református (hugenotta) legyilkolását, majd számtalant, az ezt követő országos vérengzésben. Így, ha a jóslások be is teljesednek, azok bennünket nem befolyásolnak, mert az nem a mi világunk, mert tudjuk, hogy ezeket a hazugság atyja ihlette. Jézustól tudjuk, hogy az Ördög, a hazugság atyja, ezért ami igaznak tűnik is a tőle származó forrásból, azt se fogadjuk el. Nincs szükségünk tőle (Sátán) érkező semmiféle információra. Ezért számunkra nem az a kérdés, hogy beteljesedik-e vagy sem a jövendölés, hanem, hogy kitől származik. Ha mögötte Isten ellenfele áll, akkor abból a forrásból nem merítünk, mert mi Isten világával állunk kapcsolatban. Magával Istennel – Jézus Krisztus által.

A keresztyének között is felbukkannak azok a próféták, akik a jövendőre nézve jelentenek ki jövendöléseket. Például, a hetednapos ádventisták addig értelmezték Dániel próféta és a Jelenések könyvében található számsorokat, amíg kiderítették, hogy 1843-ban visszajön az Úr Jézus. De nem jött vissza. Akkor bejelentették, hogy tévedtek a számítással, mert nem vették figyelembe Máté evangéliumából, hogy késik a vőlegény, ezért újabb időpontot tűztek ki. Követőik olyan komolyan vették a próféciát, hogy a kitűzött időpont előtt nem aratták le mezőiket, a boltokat bezárták – de az Úr Jézus nem jött vissza. Az egyik prédikátoruk ezt írta: hazamentem és sírtam, mint egy gyermek. Mert becsapták az embereket a számítgatások. A Jehova Tanúi is kiszámolták az Úr Jézus visszatérésének időpontjait. Amikor az 1914-re kitűzött időpont hamisnak bizonyult, akkor bejelentették, hogy láthatatlanul tért vissza. Sajnos, ilyen kiszámolást még pietista hívő emberek is elkövettek. Tanulságul szolgálnak számunkra ezek a példák, mert nem feladatunk meghatározni Jézus visszajövetelét. Maga Jézus mondta: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett" (Csel 1,7). Találkozunk hisztérikus prófétákkal is. Gyermekkoromból emlékszem Varga testvérre, aki izgatottan figyelmeztette édesapámat, hogy vegyenek cukrot, mert éhínség lesz.

Komoly hívő emberek közül többen is úgy gondolják, hogy becsületesen tanulmányozva a Bibliát, pontos menetrenddel leírható az Úr visszajövetele. De óvatosnak kell lennünk ezekkel a várakozásokkal szemben. Az Úr Jézus visszajöveteléről két jelentősebb tanítás említünk: a postmillenizmus és a premillenizmus (pre = elő, előtti; post = után, utáni; mille = ezer /itt évre vonatkozik/; izmus = a magyar –ság, -ség képző latin megfelelője – a Szerk.). A postmillenizmus tanítása szerint egy hatalmas ébredést – amiben a zsidók is hitre jutnak – követően jelenik meg Jézus Krisztus látható alakban a földön. A skót református teológusok között találunk postmillenistákat, akik nagyszerű érvekkel támasztják alá elképzelésüket. Reménykednek egy hatalmas üdvkorszakban, világméretű zsidómisszióban, még mielőtt Jézus visszatérne.

Magyarországon általánosságban egy másik menetrend ismert: a premillenizmus. Ez azt tanítja, hogy az ezer éves birodalom felállítása előtt jön vissza az Úr Jézus, méghozzá láthatatlanul. Miután magához ragadja az övéit, utána következik a nagy nyomorúság, az Antikrisztus tombolása, aminek a kiteljesedésekor jelenik meg az Úr Jézus. Akkor veszi kezdetét az 1000 éves birodalom, jeruzsálemi központtal, ahol a megtért zsidók lesznek az Úr népe. A diszpenzacionalista menetrend szerint pontos meghatározott állomásai vannak Jézus visszatérésének. Én egyre óvatosabb vagyok ezekkel a meghatározásokkal, mert a Biblia olyan titkokat rejt, amiket mi nem tudunk menetrend szerint követni. Ezek az Úrnál elrejtett tikok, és mi hatalmas tévedésekbe eshetünk, ha ezeket feszegetjük.

Persze, a jeleket vizsgálni kell. Az evangéliumok alapján megállapíthatjuk, hogy melyik jel teljesedett be és melyik nem. S közben mindegyikre úgy tekintünk, mintha már egy kicsit mind beteljesedett volna. Pl. azt olvassuk: „hallotok földrengésekről", vagy: „hamis próféták támadnak" (...), ezek olyan próféciák, amikről a mai ember éppúgy megállapíthatja, mint a több száz évvel korábban élők, hogy ezek már beteljesedtek.

Pap Géza, azt a felfogást képviseli, hogy a Jézus visszajövetelét megelőző jelek már bekövetkeztek az első századokban. Ezért a tanítványok nem tévedtek, amikor már saját életükben várták vissza az Úr Jézust. Mert az első századokban is voltak rendkívüli jelek, pl. a Vezúv kitörése, Jeruzsálem pusztulása. Az Antikrisztus tombolását is beteljesedni látták Néró őrjöngéseiben, hiszen a keresztyéneket szurkos zsákba köttette, amit meggyújtott, és azzal világíttatta meg parkját. De később is voltak éhínségek, földrengések, mindig történtek antikrisztusi jelenségek. Létrejött a pápaság, ami önmagában véve antikrisztusi, mert a pápák, Krisztus földi helytartóiként azonosítják magukat. (Az 'anti' szó nemcsak azt jelenti, hogy ellen, hanem ezt is: helyett.) Papp Géza látásában az a lenyűgöző, hogy rávilágít: az Úr Jézus bármikor visszajöhetett volna, mert a jelek bekövetkeztek, és a keze már a kilincsen van. Nincsen helye olyan elképzelésnek vagy igelátásnak, ami megakadályozhatná Krisztus visszajövetelét. Akár ebben a pillanatban is itt lehet. És ez arra figyelmeztet bennünket, hogy ne akarjunk menetrendet készíteni az Úr eljöveteléhez, mert ennek időpontját ő ismeri, a titkok nála vannak elrejtve.

Persze, hivatkozhatnak arra hallgatóim, hogy a Biblia tanítja Krisztus visszajövetelének megelőző jeleit. A Mt 24-en kívül még a 2Thessz 2,3-ban is olvasható erről prófécia: „Senki, semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia." A hittől való elszakadás már bekövetkezett: a keresztyén Európának vége. Ez a nagy szakadás a francia forradalommal kezdődött, amikor az emberek fellázadtak Krisztus ellen. Azóta a szakadás egyre erőteljesebb, és az emberi életnek már nincs is olyan területe, ahol Krisztust komolyan venné a világ. A keresztyének létszáma jelentéktelen az Isten nélkül élőkhöz viszonyítva. Tehát a próféciának ez a része már bekövetkezett, de a törvénytiprónak, a bűn emberének még meg kell jelennie. De lehet, hogy ennek megtörténte már csak napok kérdése, és utána Krisztus is megérkezik. A prófécia olyan értelmezését is ismerjük, hogy az Antikrisztus szellemiség és nem személy. János apostol például azt írta, hogy az Antikrisztus már itt van. Igen, az Antikrisztusnak mindig volt képviselője a világban, és ma is jelen van. Nekünk pedig mindig készen kell lennünk, bármikor nyithatja az ajtót.

Néhány szót kell szólnom a Jelenések könyvének helyes értelmezéséről. Az említett premillenista szemlélet szerint a Jelenések könyvének sorrendje alapján az egyik esemény követi a másikat. Ezt nem szabad úgy elképzelni, hogy a 7. fejezet után a 8. fog bekövetkezni, tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy az egyik jel megvalósulása a másikból következik. A kulcsot máshol találjuk. A Jelenések könyve ugyanazt az eseményt írja le hétszer, egymás után. Ez a párhuzamos leírás, vagy progresszív paralellizmus. Ugyanazt az eseményt írja le hétszer, de mindig egy kicsivel többet mutat a háttérről, a dolog eredetéről, esetleg kimeneteléről. A Jelenések könyve ezért hét részre osztható: 1-3.; 4-7.; 8-11.; 12-14.; 15-16.; 17-19.; 20-22. fejezetek. Ezek mindig ugyanazt tartalmazzák, vagyis bemutatják Krisztus harcát és győzelmét a Sátán felett. Majd az Egyház és a Sátán harcát írják le, többször is, mindig egy kicsit többet mutatva, más-más megvilágításban, Krisztus első eljövetelétől a másodikig. Pl. a 12,5-ben a Messiás eljöveteléről olvasunk, de a 20,2-ben is, ahol szintén az első eljöveteléről és győzelméről van szó. Az első trombitaszó (8,7) egybe esik az első pohár (16,2) ítéletével. A második a második pohár ítéletével. Mindegyik bemutatja jövetelének célját és Krisztus győzelmét. Így többször is olvashatunk Krisztus győzelméről, eljöveteléről, ítéletéről. Isten segítsen bennünket helyesen értelmezni a Jelenések könyvét, és legyünk óvatosak azokkal a magyarázatokkal, amelyek nem egyértelműek és világosak!

Beszélnünk kell még az Ószövetség próféciáiról is. Ezekkel kapcsolatos a 2Kor 1,20: „Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk." Vagyis az Ószövetség összes eseménye, leírása, törvénye és rendelkezése egyedül azért fontos nekünk, mert Jézusra mutatott. Ezek mind beteljesedtek Jézus Krisztusban és gyülekezetében, vagy majd az Új Égen és Új Földön teljesülnek be. Pl. Dávid királyról azért fontos, hogy tudjunk, mert személyében Isten terve valósult meg azzal, hogy Jézus Krisztus az ő családjából származott. Hogy évszázadokkal később a vak Bartimeus ezt kiálthassa: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!" Így teljesedik be Isten minden ígérete Jézus Krisztusban. Isten, Dávidot, Krisztus küldetésének előkészítésére használta.

Következő példa a szombatnap ünneplése. A zsidó ember ugyanis, miközben pihent a nyugalom napján, így fohászkodott: Ó, bárcsak eljönne az, aki nekem az igazi Sabbatot elhozza! A Sabbatnak ez az értelme: előre mutat Jézusra. A nyugalom napja a nagy nyugalomra mutatott, amit Jézus saját vérével és áldozatával szerzett meg a Golgotán. Mi, hívő emberek már „bementünk" ebbe a nyugodalomba, mert ez jelenti a teljes üdvösséget. A szövetség sátora is ilyen jel. Modersohn Ernő részletesen magyarázza, hogy mi a jelentősége az arannyal bevont deszkáknak, a kárpitoknak, a szövetség ládájának stb. Ezeket a legapróbb részletekig mind azért rendelte Isten, hogy előre jelezze a tökéletes váltságot és üdvösséget, amit Jézus Krisztusban készített az emberiségnek.

Az erdélyi CE Szövetség vezetője, Visky Ferenc, egyik előadásában rámutatott, hogy milyen nagy jelentősége volt annak, amikor Isten azt mondta Mózesnek: „Mindent ama minta szerint készíts el, amit mutatok neked!" És Mózesnek nem gipsz-makettet mutatott akkor, és nem is egy vaskos dogmatika könyvet, hanem megmutatta neki Jézust. Az eredeti szövegben így benne van Jézus is, mert Isten, Mózesnek, Jézus váltságát, tökéletességét mutatta meg. A látottak alapján parancsolta meg Mózes, miként készítsék el a szövetség sátorát. És az így szép és ragyogó lett, de azért lehetett olyan, mert Jézusra mutatott.

A szövetség ládája arany lapokkal volt borítva, de a fedele színarany volt. Évente egyszer ide, az engesztelés helyére öntötte a főpap a bárány vérét, hogy a nép bűneire bocsánatot szerezzen. Isten, akkor a bárány vérére tekintett, és egy évig bűnbocsánatot adott. Az áldozat bemutatását meg kellett ismételni újra és újra, mert „lehetetlen, hogy a bakok és bikák vére eltörölje a bűnt". Ez az esemény is előre mutat, Jézus tökéletes áldozatára, amit már nem kell megismételni, mert „ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért" (1Jn 2,2). Itt azt a szót találjuk, ami a szövetség ládájának (színarany) fedelét is jelenti, vagyis a főpap évente megismételt áldozatbemutatása is mindig Jézus engesztelő áldozatáról szólt, ami örökké tökéletessé teszi a megszentelteket.

Izraelt nem azért választotta ki népének Isten, mert ők többek vagy jobbak lettek volna, hanem azért, hogy Izraelből származzon a szabadító. Izrael kiválasztásával Krisztus eljövetelét készítette elő Isten, ezzel az a nép lett az üdvösség hordozója és útkészítője. Ezért kell az ószövetségi próféciákat úgy olvasnunk, mint amik Jézusra és a gyülekezetre vonatkoznak. A gyülekezetben helye van a zsidónak éppúgy, mint a pogány származásúnak. Ezt az ígéretet Isten már akkor közölte Ábrahámmal, amikor még zsidó nép nem is volt: „Sok nép atyjává teszlek téged, és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe". Ebben a próféciában rólunk, magyarokról is szó van. Isten, a próféciák által előkészítette a teljes üdvösséget, amiből mi is élünk, amiben ma is járunk. És azokat olvasva imádhatjuk az Urat, aki minden embernek – bármilyen nemzetiségű is – előkészítette a lehetőséget, hogy Atyja legyen Mennyen és Földön.

Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. december)

....

 

Az Eucharisztia kialakulása és lényege ,

azaz az Úrvacsora egyháztörténeti útja

https://www.refpasaret.hu/egyebanyagok/2019-04-05_vilag-egyetem.pdf

 

 

 

EZ AZ ÉN TESTEM...

Írta: Alföldy-Boruss Dezső

Ha igazán meg akarjuk érteni Jézus idézett szavait, azokat a teljes Szentírás fényében kell megvizsgálnunk. Ha ezt megtesszük, hamar világossá válik, hogy Jézus, mind a keresztségben, mind az Úrvacsorában lelki valóságot szemléltet.

Egy földi képpel, hasonlattal él.

A jelkép azonban kevesebb annál, mint amit kiábrázol.

Valamivel szemléltet, ami nem azonos lényegét tekintve azzal, amirõl beszél.

Mint ahogy a jegygyûrûben sincs benne az egész kapcsolat ifjú és szerelmese között.

A zászlóban nincs benne az egész haza, amit képvisel.

Így a szent jegyekben sincs benne maga a jelzett dolog, vagyis a teljes váltság, a bûnbocsánat és az örök üdvösség, de a teljes Krisztus sincs benne!

Így az Úrvacsorát nem szabad többnek tartani, mint ami.

A szent jegyek (kenyér és bor) vétele nem bocsátja meg a bûnt, nem ad örök életet és hitet.

Ezeket a javakat Isten a megigazításban adja, amit a bûnös ember megtérésekor vesz át.

A szent jegyek ebben a hitben õt bíztatják, bátorítják, bizonyosságában erõsítik.

A szent jegyekben nincs benne Krisztus sem, csak a róla való üzenet.

Azt persze senki sem tagadja, hogy Krisztus jelen van istensége és Szentlelke szerint, hiszen az õ asztalánál, az õ vendégei vagyunk.

 

Lássuk tehát a különbséget az oltáriszentség és az úrvacsora között!

Nagyon világosan megfogalmazza ezt a Heidelbergi Kátéban a 80. kérdésfelelet.

 

1 A Káté írói a következõ kérdést teszik fel: „Mi a különbség a római katolikus mise és az úrvacsora között?"

Mert van különbség.

A kettõ nem ugyanaz.

2 A különbség az Úr jelszerû jelenléte, azaz egy távollevõ személy reprezentációja, de nem megvalósulása, ami a teljes üdvösségnek csak egy részecskéje, de nem a teljes üdvösség.

 

Jelszerû jelenlét, mint a teljességrõl való híradás, de töredékes, a nagy egésznek rész szerinti kiábrázolása (ha örvendezünk az Úr asztalánál, mennyivel nagyobb lesz örömünk, amikor majd a Bárány menyegzõjén ülünk asztalokhoz).

Nem is lehet ez másként, mert még nem jött vissza az Úr, nem jött el a Bárány menyegzõje.

Erre készülünk minden úrvacsora vételekor: „Boldogok azok, akik a Bárány menyegzõjének vacsorájára hivatalosak" (Jel 19,9).

Ha a lelki hullámhossz megfelelõ, akkor az Úr lelki (és nem testi!) jelenléte kíséri ezt az elõjelzést. Annak, hogy nem testi, hanem csak lelki jelenléttel számolhatunk, az alábbi okai vannak:

 

a) a mi töredékességünk, alkalmatlanságunk és földhöz kötött, bûnös

evilági mivoltunk. Véges nem foghatja fel a végtelent.

A teljességet mi nem bírnánk elviselni. Mostani állapotunkban a dicsõség megperzselne minket, amíg magunk is nem öltözünk megdicsõült testbe.

b) egész egyszerûen az, hogy nincs itt

a teljes Krisztus: embersége távol van

tõlünk, a mennyben van. Onnan nem is

jön le a szent cselekmény idejére csak

azért, mert az Igét rosszul értelmezõ

római katolikus pap elmondja a szereztetési igét.

 

c) mivel Urunk arra tanította követõit, hogy hívõk legyenek és ne látók, azt

akarja megértetni övéivel, hogy nem a

testi érintés, a fogak õrlése, az ajkak

ízlelése és a gyomor befogadó élménye,

hanem a lelki valóság a lényeg.

Ezért mondta Ágoston: „Mit készíted fogadat és gyomrodat?

Higgy és már ettél is." (II. Helvét Hitvallás XXI).

Érdemes megfigyelni a húsvéti megjelenésrõl leírtakat, miért is mondja Jézus: - ne

érints engem.

A tiltásához kapcsolódik egy új korszakra

való utalás, ahol a hit által lesz

a tanítvány kapcsolatban Krisztussal,

miután majd Õ felmegy

az Atyához (Jn 20,17). Akkor

majd érintheti õt, hittel. Vagy a

Tamásnak mondottak: „boldogok,

akik nem látnak és hisznek."

Akkor már nem lesz szükség Krisztus testi jelenlétére

(Jn 20,29). Továbbá Pál

kijelenti: „ha ismertük is Krisztust

test szerint, többé már nem

ismerjük" (vagyis ez nem is

fontos) 2Kor 5,16 stb.

Ugyanakkor nem becsüljük

le a sakramentum által éppen

az érzékszerveinknek adott

segítséget. Amilyen biztos,

hogy megeszed, megiszod, olyan bizonyos

a megszerzett üdvösség. De ez

nem arról szól, hogy Isten testét esszük.

A János 6,54: „aki eszi testemet és issza

véremet", nem az úrvacsorára vonatkozik,

hanem a Krisztussal való állandó

lelki táplálkozást jelenti, amit Krisztus

az úrvacsorától függetlenül állandóan

kínál nekünk.

 

d) hogy egyre nagyobb legyen a távolság a fétisizmus és a lelki imádás

között, azaz a hamis és igaz vallás

között, ti. a bálványimádás és a lélekben

való imádás között. Az elõbbi megfogja,

birtokolja, benne tudja, saját céljaira

felhasználja, gyógyít vele, felmutatja,

körmenetben magasra emeli, majd

külön tiszteli, amikor szent helyre

bezárja (monstrancia).

 

e) hogy ne az ember kezében legyen

az üdvösség (ha a jegyekben valósággal

benne van a testi jelenlét), hanem a lelki

világ része legyen, ami megfoghatatlan

és nem birtokolható, mivel az istenilelki

szuverenitás területére tartozik.

Vagy van igazi kommúnió (közösség)

vagy nincs, amint ezt a lelki valóságok

egyedüli irányítója jónak látja: õ, a szuverén

Isten, aki adja vagy visszavonja

áldásait aszerint, hogy méltatlanul eszed

vagy iszod a szent jegyeket („... a Lélek fú, ahol akar..." Jn 3,8).

 

f) hogy ne lehessen manipulálni

ezeket a szent cselekményeket. Nem

képzelhetõ el tehát, hogy bárki is a

puszta matériát (ostyát) képes lenne átalakítani

szómágia által, hogy miközben

bizonyos szavakat elmond és a matériát

(ostyát) a magasba emeli, aközben

képes azt átminõsíteni Krisztus valóságos

testévé és véréve, amirõl azután el

kell döntenie, hogy ki is veheti

magához, és melyikbõl részesülhet a

pap, vagy az egyszerû laikus hívõ.

Nincs az ember hatalmában még a saját

útja sem (Jer 10,23), az meg még kevésbé,

hogy az oltár körül olyat tegyen,

amit csak Isten tehetne meg, ha akarna.

De miért is akarna Isten ilyet tenni?

Miért is változtatná át az ostyát Jézus

testévé? Merõ kommunikációs képtelenség

lenne ez: szétfeszítené a templomokat,

megvakulna és földre esne pap

és hívõ, és olyanná válna , mint a halott.

Mert Krisztus megdicsõült teste elviselhetetlen

látvány a bûnösök és tévelygõk

számára. Õ megemésztõ tûz (Zsid 10,27), és úgy járnának, mint Nádáb és

Abihu, amikor idegen tüzet vittek az oltárra: kijött az Úr dicsõsége (sökína)

és megemésztette õket (3Móz 10,1-2).

 

De ha újjászületett ember kerülne is

ilyen helyzetbe saját vagy mások butasága

által, az is vagy megvakulna (mint

Pál: Csel 9.), vagy a földre zuhanna, és

olyanná lenne, mint egy halott (Jel 1.

János apostol). Krisztus megdicsõült

teste már nem olyan, mint Húsvét után,

például az emmausi úton. Õ már nagyobb

dicsõségbe öltözött. Az õt körülvevõ

mennyei fény valósága nem

kompatibilis a földi, templomi félhomállyal.

Tehát Krisztus megdicsõült

teste nincs jelen az úrvacsorában, mert

az a mennyben van.

Mivel a Biblia mindezt világosan tanítja nekünk, ezért:

 

1) Nem kell gyötörni magunkat mindenféle misztikus képzetekkel. Mert

nagyon sok babonás, sejtelmes és véres

képzelõdést von maga után a valóságos

testi jelenlét tanítása. Csak kettõt

említek, az egyik a ferrarai csoda, miszerint

1171 húsvétján miseláldozás

során kifröccsent a vér a már átalakult

oltáriszentségbõl, fel egészen a templom

boltívéig. Római katolikus szakértõk

azóta többször kivizsgálták az

esetet, és megállapították, hogy az oltári

szentségbõl kifröccsenõ vér „valóságosan

a mi Urunk csodálatos vére". A

másik eset a bolsenai csoda 1263-ból,

amikor egy cseh pap az oltáriszentséggel

kapcsolatos kételyei miatt Rómába

zarándokolt, s útközben egy

éppen útba esõ kápolnában megáldozta

az Úr testét, majd a szent jegyeket belehelyezte

breviáriumába (imakönyv). S

íme másnap reggel megdöbbenve látta,

hogy a könyv lapjai és a kendõ is, amibe

a breviáriuma be volt göngyölítve, merõ

vér volt. A véres kendõt IV. Orbán pápa

Orvietóba vitette, és a csoda emlékére

bevezette az oltáriszentség ünnepét, az

ún. úrnapját.

Azóta e kendõt körmenetben viszik, szent ereklyeként. (Ez a beszámoló egy katolikus kalendáriumban jelent meg 2001-ben.)

 

2) Fontos tudni, hogy a valóságos testi jelenlétet, a szent jegyeknek Krisztustestté

változását a római katolikus egyház sem mindig így hitte.

1079-ben a II. Római Zsinaton fogadták el, miután

Berengar visszavonta korábbi nézeteit.

Majd késõbb több zsinat is megerõsítette,

így 1215-ben a IV. Lateráni

Zsinat. Ezt óriási harcok elõzték meg.

Ratramnus corvey-i szerzetes szerint

(meghalt 868 után), a hívõk csak lelkileg

veszik magukhoz az Úr testét. Az elõbb

említett Berengar is a szellemi felfogást

vallotta, és olyan nagy tábora volt, hogy

kezdetben még maga Hilderbrandt

(VII. Gergely) is mellette foglalt állást.

 

3) Látnunk kell azt a háttérben levõ még nagyobb tévedést, hogy Krisztus az

ostyában, szenvedõ testben van jelen.

Eszerint Krisztus még ma is vérzik? Bár

beszélnek vér nélküli áldozásról, de

ugyanakkor Krisztus ma is vérzõ sebeirõl

beszélnek (ezek a sebek jelennek meg

az ún. stigmákban). Ez az állandó vérzés

szükséges az állandó áldozáshoz, a mindenhol

aktuális bûnbocsánat szerzéséhez.

És valóban, mivel a világ minden

pontján különbözõ idõkben áldoznak a

misében, (e sajátos elképzelés szerint)

Krisztus állandóan szenved és szent vére

állandóan engesztelést szerez. Ebbõl

táplálkozik egy bizonyos vérmisztika,

amibe még a protestáns herrnhuti testvérek

is beleestek. Pedig a Biblia mást

mond. Krisztus már nem vérzik, sebei a

feltámadott testén begyógyult sebhelyek

voltak. Péter apostol is azt mondta, hogy

Krisztus csak egyszer szenvedett, majd

feltámadt test szerint, és most a mennyben

van: „...Krisztus szenvedett egyszer... és Isten jobbján van!" (1Pt 3,18 és 22)

Így a misztikusok testén sem vérezhetnek Krisztus sebei, hiszen Krisztus

sem vérzik többé (nem létezik a szenvedés állandó forrása).

Pál stigmái pedig a Krisztusért kapott sebek (görögül stigmák) voltak, én nem a feltámadott

Krisztus vérzõ sebei Pál testében! (Gal 6,17, vö. 2Kor 11,24-25).

Tehát a Szentírás szerint, mint a Zsidókhoz írt levél is tanúsítja, Krisztus csak egyszer mutatott

be áldozatot (7,27 és 10,12) és többé már nem szenved (9,26)!

 

4) Teljes meggyõzõdéssel valljuk azt az igazságot, amit a Heidelbergi Káté írói nagyon helyénvaló módon fejeztek ki a 80. kérdés-feleletben (ami már sok katolikus testvérnek is segítséget jelentett a testi, misztikus, érzéki, materiális istenélményekbõl való megszabadulás útján).

A 80. kérdésre adott felelet világosan elmondja, hogy aki átváltoztatja az ostyát Krisztus valóságos testévé, azt bûnbõl való feloldozásra használja, sõt az ostyát isteni imádatban részesíti, az bálványimádást valósít meg, amit Isten a 2. parancsolatban megtiltott.

Ehelyett mi az Urat lélekben és igazságban imádjuk: Jn 4,24.

 

5) A helytelen értelmezés által középpontba kerül egy misztikusan átértelmezett

cselekmény, és ez válik lényegessé, nem pedig a jelzett dolog. Pedig két

különbözõ szint a testi szféra és a lelki világ valósága. Olyan értetlenség ez,

mint a tanítványoké volt, amikor Jézus tanított a farizeusok kovászáról (mint

ami a lelket veszélyezteti), és õk csak azt hajtogatták, nincs kenyerünk. A bibliai

beszámoló pedig, mintha azt sejtetné, hogy Jézus kifakadt értetlenségükön; hát

nem értitek, ennyire esztelenek vagytok?

Nem értitek, hogy lelki dolgokról van szó? Máté 16,7 kk. Nektek a testi dolgok

a fontosak, nem a lelkiek. A testi evés, ivás, a testi jelenlét, a testi átváltozás

fontos, vagy pedig a lelki? Márpedig a mennybemenetel óta Krisztus csak lelkileg

van jelen, a testi jelenlétét hiábavalóság a földön, akár látható vagy láthatatlan dimenziókban keresnünk.

 

6) Honnan vesszük, hogy Krisztus csak lelkileg van jelen és nem testileg?

A Biblia világos tanítása alapján gondoljuk

ezt. Krisztus testben felment a

mennybe és ott marad az idõk teljességéig,

mert „... õt a mennynek kell

magába fogadnia mindaddig, amíg minden

újjáteremtetik..." (Csel 3,21). Testileg

csak az idõk végén jön vissza.

„Eljön a felhõkkel, és minden szem

meglátja õt." (Jel 1,7) Addig ott van az

Atya jobbján. Ott látta õt István vértanú:

„Íme, látom a megnyílt eget és az

Emberfiát az Isten jobbja felõl állni!"

(Csel 7,56).

A Názáreti Jézus, aki értünk meghalt, a

valóságos ember, akivel az örökkévaló

Logosz örökre összekötötte magát, nem

istenült meg, nem vette át az istenség

örökkévaló tulajdonságait, emberi lényegû

maradt. Az õ emberi természete nem

lett azonos hatalmú az istenséggel, tehát

nem mindenütt jelenvaló. Így embersége

nem lehet egyszerre jelen a mennyben és

a földön, testileg egyszerre csak egy

helyen tartózkodik, a mennyben. Így

nincs benne, az oltáriszentségben sem.

Ugyanakkor Krisztus, mint örökkévaló

Isten, a Szentháromság második

személye mindenütt jelenvaló. Krisztus

istenségére vonatkozik a mindenütt

jelenvalóság tana (ubiquitás), aki benne

van a mennyei testben, és ugyanakkor

bárhol máshol is létezik.

Nincs olyan hely, ahol ne lenne ott isteni mivoltánál

fogva. Az úrvacsorai közösségben pedig,

ahol asztalánál vendégei vagyunk,

jelen van Szentlelke és istensége által.

Ugyanakkor pedig, mint ember, a mennyben könyörög érettünk, hogy az Atya részesítsen szent ajándékaiban.

A Heidelbergi Káté errõl így ír:

„Nem válik-e el ily módon egymástól a Krisztusban levõ két természet, ha az emberi

természet nincs mindenütt ott, ahol az isteni természet ott van?

- Semmiképpen nem, mert az isteni természet megfoghatatlan és mindenütt jelenvaló lévén, ebbõl szükségszerûen következik, hogy magára öltött emberi természetén kívül is létezik, de ugyanakkor abban magában is benne van, és vele személy szerint egyesülve marad." (Heid. Káté 48. kérdés-felelet)

 

Alföldy-Boruss Dezsõ / Budapest

Biblia és Gyülekezet XXV. évf. 1. szám

*

Jegyzetek:

1. „80. kérdés: Mi különbség van az Úr vacsorája és a római katolikus mise között? Felelet: Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden bûnünkre tökéletes bocsánatot nyerünk Jézus Krisztusnak ama egyetlen áldozatáért, amelyez a keresztfán Õ maga egyszer vitt véghez, és hogy mi a Szentlélek által Krisztussal egyesülünk, aki most a maga valóságos testével a mennyekben, az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk Õt. A mise ellenben azt tanítja, hogy az élõk és a holtak bûnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben kell Õt imádni. Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás.";

2. A 80. kérdést Frigyes választófejedelem kérésére tették

be a Káté második kiadásába (még a

megjelenés évében, 1563-ban) válaszként a

Tridenti Zsinat végzéseire (1545-53), ahol

33 pontban anatéma (=kiközösítés) mondással

elhatárolták magukat a protestantizmusnak

adott evangéliumtól. Megjegyzendõ, hogy a Káté, amikor a 80. kérdés végén helyteleníti a misét, nem az anatéma szót

használja (mint Trident), hanem a maledictiot,

aminek jelentése: helytelenít, rosszall, kárhoztat.

Ha a kárhoztat szó etimológiáját

tekintve összefüggésben van is a kárhozattal,

mégis látjuk a különbséget az enyhébb

kifejezéssel, nem kiátkoz. A Heidelbergi

Káté német és latin nyelven íródott, a német

szövegben is az említett latin szó ismerhetõ

fel (... eine Verleugnung des einigen Opfers

und Leidens Jesu Christi und eine vermaledeiete

Abgötterei") E. F. Karl Müller,

Symbolik, Erlangen und Leipzig, 1846. 434-

440. o.;

3. Finitum non capax infiniti.;

4. Noli me tangere.;

5. „Itt ugyanis nem az

úrvacsoráról beszél Krisztus, hanem az

állandó kapcsolatról, amely az úrvacsora

vételén kívül is fennáll vele" - Kálvin János,

János Evangéliuma, Kálvin Kiadó 2011. I.

207. o.; „Ez a beszélgetés ugyanis nem az úrvacsorára, hanem Krisztus testének szüntelen való közlésére vonatkozik, amit mi azúrvacsorától függetlenül kapunk". - Kálvin János, János apostol evangéliumának magyarázata, ford. Szabó Miklós, 2008. Internet:

www.refkossuthter.hu

 

 

 

 

....

Mi történt húsvétkor?

Írta: Alföldy-Boruss Dezső

Jonathan Edwards neves teológus szerint a történelem értelmezésénél a nem látható szempontokat is figyelembe kell vennünk. Ezt nevezi meta-narrativának, azaz a földi eseményt a vele azonos időben történő mennyei és a pokolbeli történésekkel együtt kell vizsgálni. M is ezt próbáljuk tenni, amikor a következőkben húsvét titkát kutatjuk.

1. A földi események

A nagyhét és húsvét eseményei Krisztussal nem a mennyben, hanem a földön történtek meg. Ő azelőtt a mennyben élt, s ott számtalan dolog történt, s minden általa történt, ami létrejött (Jn 1,3). De ott nem voltak meg azok az adottságok, amik a feltámadáshoz szükségesek, a földön viszont igen: halál, sír, keszkenők, halotti lepel, temetéshez szükséges fűszerek és a nagy, kerek, lapos sírkő, amit el lehetett hengeríteni. Minderről, mint a három (négy) dimenziós világunkban történt eseményről írtak a bibliai történetírók. Előbb a temetést, a sírboltra tolt követ, a siratást, a nagy gyászt rögzítették, majd ennek megváltozását, azaz az új látványt: üresen tátongott a sír, valamiféle hatalmas erő földre döntötte az erős vitézeket, angyalok léptek elő, akik megszólaltak, végül Jézus is megjelent. Kiderült, hogy valóban ő az, és nem a kertész. Szereplője a történetnek még Mária Magdaléna, aki Jézus lábát megragadta, amit ellenben Jézus ellenzett. Mindezek itt, a földön történtek, valós eseményként, amit számtalan követett: az asszonyok hazafutása és boldog tanúságtétele, a hitetlenkedő tanítványok kutakodása – Péter és János a sírhoz rohant –, a Szanhedrin válsággyűlése, a főpapok komoly anyagi áldozata, amikor a pénztárból sok-sok pénzt utalnak ki a sírt őrző katonáknak a hamis hír terjesztéséért... Ezek mind-mind földi világunkban végbement események voltak, és negyven napon át igen fontos eseményként tartották izgalomban Palesztinát. Először csak néhány asszonynak jelent meg Jézus, majd Péternek, később a többi tanítványnak is, végül pedig ötszáz embernek egyszerre, akik vele a feltámadás után együtt ettek és ittak (1Kor 15; Csel 10,41). Ezzel indult az evangélium világhódító útjára, és néhány száz év alatt már a Római Birodalmat is meghódította. Ezek az események az emberiség történelmének részévé lettek.

2. A mennyei történések

Az Atya elfogadta és igazolta Jézus golgotai áldozatát. Ézsaiás próféta leírta (53,10), hogy áldozata után Isten visszaadja majd neki életét, így fogja igazolni az áldozat érvényességét. A Filippi levélben (2,9) is erről olvashatunk: „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való". Jézus isteni természete erősebbnek bizonyult a halálnál, lehetetlen volt, hogy a sír őt fogva tartsa (Csel 2,24). Amint Elizeus próféta történetében a fejsze felúszott a víz színére (2Kir 6,6), úgy az élet sem maradt a halálban. Mit keresitek a halottak között az élőt? – ezt kérdezték az angyalok (Lk 24,5).

A Szentlélek bizonyította, hogy Jézus a Krisztus, Isten Fia, „aki a szentség Lelke szerint hatalmasan Isten Fiának bizonyult a halálból való feltámadás által" (Rm 1,4). Megmozdult a mennyei sereg, megjelentek a földön az angyalok. Máté evangélista egy angyalt, Lukács kettőt említ. Nem ellentmondás ez, hiszen rengeteg angyal lehetett jelen a feltámadáskor, s Isten annyit és annak engedett látni belőlük, amennyit és akinek akart.

Elindult a csodálatos lelki folyamat, az új élet diadala, amik mind Jézus feltámadásának lelki következményei voltak. A feltámadás erői új életeket támasztanak, letörik a bűn bilincseit, átvisznek a halálból az életre, azaz élő hit által összekapcsolnak embereket az élet Urával, Krisztussal! Ne felejtsük el, hogy Pál apostol az Efézusi levélben kifejti, hogy amikor hiszünk, akkor ugyanannak az ereje munkálkodik bennünk, aki kihozta Krisztust a halálból, és fölé emelte minden hatalmasságnak (1,19-20)! Ez a hatalom hit által már minket is odahelyezett a mennyekbe, vagyis Krisztusban már mi is a menny polgárai vagyunk (2,6).

3. Alvilági következmény

Az alvilágban történtek sem közömbösek számunkra. Az ördögöt Krisztus legyőzte, birodalmát megtépázta, az ütközetet tehát elveszítette. Bár még egy kevés ideje van, s abban pusztít, rombol, de sorsa meg lett pecsételve – ezért is kérdezi Pál apostol: "pokol, hol a te diadalmad?" (1Kor 15,55/b). Veresége azonban még csak lelkiekben érvényesül a földi térben. Az ördög még megteheti, hogy szertejárjon keresve, hogy kit nyeljen el (1Pt 5,8). A halált még nem nyelte el a diadal, még nincs itt a feltámadás napja (1Kor 15,54). A hír igaz, de földi megvalósulása még nem érkezett el.

4. Feltámadás

Rajongó körökben nagy lelkesedéssel beszélnek az amerikai prédikátor, Don Piper üzenetéről, aki halálos autóbalesete után 90 percet a mennyben töltött, és onnan visszatérve, beszámolt az ott látottakról, hallottakról. Azt állította, hogy ott járt az arany utcákon, amelyek fölött pazar kapu ívelt, körülötte remekül kinéző emberek jártak, a távolban domb magaslott, csodálatos illatokat érzett, és ezerféle zenében gyönyörködött, miközben angyalszárnyak suhogását hallotta. Látta a saját szétzúzott, már egy órája meghalt testét teljes épségben(!): a mennyben egy karcolást sem fedezett fel azon! De olyan embereket is ép testben, fejükön hajjal, akik a földön kopaszok voltak. A bibliaolvasó hívő ember pedig csak csóválja a fejét ennyi képtelenség hallatán. Mert, noha nem vitatjuk, hogy Piper a klinikai halál állapotában volt, és eközben halál előtti (és nem halál utáni!) élményekben részesült, de számunkra nem kétséges, hogy fantáziájában összekeveredett a XX. századi vallásos-pünkösdista képzeletvilág (balesete akkor történt) a Jelenések könyvének

21-22. részeivel. Hiszen aranyutcák, gyöngykapu és egyéb földi valóságok az új földön lesznek, és nem most találhatók a mennyben. Továbbá a testi feltámadás még nem történt meg, tehát a mennyben lévő megboldogult hívők teste sincs még ott. A feltámadás napjáig testük a sírban nyugszik. Ha pedig Piper ahhoz ragaszkodik, hogy nem klinikai halálban volt, hanem valósággal meghalt, és a mennybe került 90 percre – ahonnan visszatért –, akkor nagy a baj. Mert az a menny, amit leír, ahol tartózkodott, és ahova visszavágyódik (és ahova embereket hív) nem a Jézusé. A Biblia ugyanis más mennyet mutat be. Akkor hol volt Don Piper, és hova hívogat?

Íme, egy példa arra, hogy „Nincs új a Nap alatt", a régi tévtanok ismét feltámadnak. Pál apostol már kétezer évvel ezelőtt beszélt azokról, akik azt hirdetik, hogy a feltámadás megtörtént (2Tim 2,18). Pedig még nem történt meg. Noha ezek a mennyei és túlvilági szempontok látható módon még nem valósultak meg, azért ne gondoljuk, hogy egyáltalán nincsenek. A lélek világában ugyanis valóságosak. A testi feltámadás még nem történt meg, de van lelki feltámadás is, ami itt, a földön meg kell, hogy előzze, mert ez a boldog testi feltámadásnak a feltétele! Erre sokan mondják azt, hogy „elspiritualizáljuk a dolgot". Pedig, amikor egy ember életében megtörténik az újjászületés-megtérés, vagy amikor mindez többeknél közel azonos időben (ébredés), akkor ezen nem szabad egyszerűen csak napirendre térni! (Még a hitetlen világban is meghatározó hatása van a spirituális történéseknek: hiszen azok befolyásolnak nagy dolgokat: a lélek parancsol a testnek, és az engedelmeskedik. Rossz és jó értelemben egyaránt.) Mi ennek most a feltámadásra gyakorolt pozitív hatását vizsgáljuk: ha életünk már a földön az Úré, akkor testünk is az övé, és a feltámadásban az Úrhoz megy testünk is. Ha tehát hiszünk Jézus Krisztusban, akkor már itt a földön változás következik be, a krisztusi testi létünkben láthatóvá lesz. Tehát a lelki feltámadásban (újjászületés-megtérés), már mindent megnyerünk, amit addig elveszítettünk: lelkünk tisztaságát, békességét, a hitet és az örök üdvösséget. De elindultunk az úton a testi feltámadás és az örök élet felé is! Ezért „Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban. Ezeken nincs hatalma a második halálnak..." (Jel 20,6)!

(Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. áp)

Ami karácsonyi igehirdetéseinkből kimarad

Írta: Alföldy-Boruss Dezső

Legelőször le kell szögeznünk, hogy a címbeli kijelentés nem teológiai vád: nem rossz írásmagyarázókról és figyelmetlen igehirdetőkről lesz szó a későbbiekben. Nem hiba az, hogy karácsonykor nem arról szólunk, akire előadásom utal majd, hanem Jézus Krisztusról. Mert karácsony az ő ünnepe. Az Ige lett testté, halljunk tehát róla, a Krisztusról minél többet! Erre számít és készül a gyülekezet is, amikor beül a padokba. Csak a nagyapámtól hallott legátustörténet szereplője lepődött meg, amikor a maga számára felfedezte a nagy újdonságot. Felolvasta a karácsonyi történetet a jászolbölcsőről, a betlehemi pásztorokról és az angyalról: „... hirdetett nékik nagy örömet, mert született a megtartó, aki..." – és itt, a bibliaolvasás közben lapoznia kellett; s mivel összeragadtak a lapok, ezért többször ismételte: „született a megtartó, aki". Amíg végül, sikeres lapozás után diadalmasan megtalálta: – az Úr Krisztus!

Senki nem várja, hogy a teremtő Istenről szóljon a karácsonyi prédikáció, sem azt, hogy a Szentlélek kitöltetéséről, mert az egyik 4000 évvel azelőtt, a másik pedig harminchárom év múlva történt. Mégis, hogy a címhez hű legyek, fedjük fel, hogy ki maradt ki a karácsonyi homiletikumból: – a Szentlélek!

Persze, nem baj az, hogy nem a Szentlélek a Karácsony főszereplője. Lényéből származik ez: nem magát dicsőíti, hanem mindig Krisztust (Jn 16,13-14). Mégis, most gondoljunk rá, és nézzük meg szerepét, munkáját! Hogyan volt jelen a Szentlélek az inkarnációban? – Mint teremtő és bűntől megőrző Isten. Kezdjük tehát ezzel: Jövel, teremtő Szentlélek!

Kezdettől fogva úgy jelentette ki magát, mint aki az isteni teremtésben részes személy. Már a Genezis hajnalán, az 1Móz 1-ben ezt olvassuk: Isten Lelke lebegett a vizek felett. A mörahefet a tojáson ülő, testnek melegével életet adó, fiókákat kiköltő aktivitás szava: így volt ott a Szentlélek, hogy életet adjon a mindenségben. Amikor élet jött létre, Isten Lelkének lehelete okozta azt: „az Úr szavára lettek az egek és szájának leheletére minden seregük" (Zsolt 33,6). Különösképpen az első ember teremtésekor valósult ez meg, amikor Isten lelket lehelt Ádám orrába, ott is a Szentlélek rendkívüli munkáját látjuk: „Istennek Lelke teremtett engem, a Mindenható lehelete adott nékem életet" (Jób 33,4). Tudjuk, hogy az első ember elbukott, minden utóda magán és magában hordozta a bűneset nyomát. Ádám fiait és leányait már a maga képére és hasonlatosságára nemzette (1Móz 2,5). Ebből az örökségből nem volt képes kilépni az emberiség. Ezért új kezdetre és merőben más személyre volt szükség, mint eddig; olyanra, akiben nem folytatódik az átok vonal és az eredendő bűn. Itt lépett be a teremtő Szentlélek. A második Ádám Földre jötte a Szentlélek rendkívüli teremtő munkája, új isteni teremtése által valósult meg.

Ez a munka kettős volt: teremtés és megőrzés.

1. Isteni teremtés volt, valóságos creatio ex nihilo, hiszen a férfi szerepe nem lévén jelen, ezt pótolni kellett. De nem istenek és emberek közötti pogány nász volt ez, hanem Isten Lelkének fentről jövő teremtő munkája, melyben előhozza a nem levőket, mint meglevőket (Rm 4,17). Ezt minden ember létrejöttekor, fogamzásakor elmondhatjuk, mert az életet csak Isten adhatja. Itt azonban látjuk, hogy ennél jóval több van, hiszen miközben megfogan Jézus földi élete Mária méhében, a Szentháromság második személye köti össze magát örökre az emberi léttel, s attól soha örökre el nem válik; kivéve azt a három napot, amikor a sírban pihen földi porhüvelye.

Az örökkévaló Ige összekapcsolódása a szarx-szal, illetve a Logosz bejövetele földi világunkba nem igényelt külön teremtést, noha a kettő kapcsolódása olyan titok és annyi kérdést vetett fel, amikre csak az isteni faktor jelenléte és aktivitása adhatott választ. Hogy miként jöhetett létre az immár isteni és emberi egysége úgy, hogy a kettő mindvégig megkülönböztethető, de szét nem választható, és a két, merőben más lényeg mégis az egy személynek, a názáreti Jézusnak tulajdoníttatik (communicatio idiomatum) – mindez Isten Lelke teremtő és egybeszerkesztő, összeillesztő munkájának érdeme.

Isten-ember volt tehát Jézus az első másodperctől fogva. A Szentlélek általi fogantatás pillanatától kezdve létrejött ez az egység, amit Mária hordozott. Comenius szerint az ember létének három helye van. Az anyaméh, a földi élet és az örökkévalóság. A Názáreti itt járva a földi életében ugyanaz volt, mint az anyaméh elrejtettségében. Krisztusunk prenatalis élete is isten-emberi volt. Születéskor pedig isten- ember érkezett e világra. Az inkarnáció nem Karácsonykor kezdődött, hanem kilenc hónappal korábban, előbb megtörtént, és folyamatosan élt-magzati életében; és később, Karácsonytól kezdve, földi életének második szakaszában.

Persze tudjuk, hogy Comenius mondása csak földi mivoltára alkalmazható – az emberi lét három helyét illetően -, valódi lénye ezen messze túlnyúlik: a korábbi örökkévalóságra, amikor örökkévaló Logoszként mint isteni lény préegzisztens életet élt a Szentháromságban. Megszületésére nézve pedig az atyák ezt a görög szót használták: theotokosz – mármint Máriára nézve, aki istenszülő volt.

Ebbe érdemes kicsit belegondolnunk, hiszen többeket felháborított a kifejezés. 431-ben, az efezusi zsinaton, éppen a tévtanító Nestorius, aki Krisztus istenségét akarta lefaragni, s aki ellen megfogalmazták ezt a dogmát, éppen ő tiltakozott. Hihetetlen éleslátással rájött a dolog lényegére és a megfogalmazás veszélyére: Ne tegyétek Máriát istenanyává! – kiáltotta. S talán erre gondolt: mert, ha istent-szülő, akkor ő maga is isteni lesz. S noha nem látta a római katolikus dogmafejlődést, helyesen érvelt, előre mutatva a Szűz Mária imákra: „Üdvözlégy Mária... Istennek szent anyja...", és a későbbi Mária kultusz tanfejlődésére. Mária isten-anya lett, az ég királynője, az egyház anyja, az üdvjavak közvetítője, közbenjáró, aki a mindehhez szükséges bűntelenséget 1854-ben meg is szerezte.

Az igaz hitű atyáknak igaza volt, Nestoriusnak is. Talán a feszültséget feloldja az a meggondolás, hogy Máriának, noha isten-embert szült, nem sok köze volt földi anyaságában Jézus istenségéhez, hiszen az mindvégig isteni-pneümatikus valóságként volt jelen, s mint magasan az emberi felett álló isteni hüposztázisz – hordozhatatlan volt Mária, mint véges emberi teremtmény számára. Mert: Finitum non capat infiniti: A véges nem foghatja fel a végtelent. Így Mária nem hordozta Istent, Isten hordozta őt – s nem is szült Istent. Az istenség egyszerűen „sua ipso", jelen volt a születés előtt, alatt és után, s ez nem Máriától származott, és az istenit nem Mária éltette, és nem segítette át az élet első fázisából a másodikba. Ahol kifejezetten a teremtő Szentlélekre volt tehát szükség, az nem az isteni faktor volt, hanem a Jézus földi teste, ami valóságosan emberi testté formálódott, mint mindenki másé is, aki valaha is elkezdte itt a földi életet. E csodálatos műben a teremtővel találkozunk. A teremtés színhelye pedig Mária méhe volt. Krisztus így szólt erről: "testet alkottál nekem" (Zsid 10,5).

2. S láthatjuk az isteni Lélek második tevékenységét is: megőrizte a megfogant isteni életet a Máriához kapcsolódott eredendő bűntől. Mert Mária természete romlott volt. Bűnben született és bűnben melengette anyja (Zsolt 51,7). Mert az Ádám bűne minden emberre elhatott (Rm 5,12). Nem volt ebben senki sem kivétel. Ez a bűnösség pedig valamiféleképpen átszállt volna minden utódára, át is eredt Jézus féltestvéreire – ha Jakab, Judás és mások valóban annak számítottak. A II. Helvét Hitvallás ennek lehetőségét, hogy később testvérei lettek volna, kizárja: XI/2; de azt nem, hogy a bűn öröklődik. Hogy miként, erre nincs magyarázat. Nyilvánvaló: a bűnösség egyfajta lelki habitus, egész személyiségünk át van hatva az Istentől elszakadással, valónknak egy alkotóeleme sincs, ami mentes lenne Ádám bűnétől. Értelmünk, érzelmünk és akaratunk, vagy bár ahány alkotórésze van is az embernek, mind-mind a bűn hatása alatt áll, mert a bűn mindenhova eljut. Sebestyén Jenő szerint a bűn esszencia nélküli parazita. Így öröklődik, és mindenhol jelen van.

De nem így történt Jézusnál, mert ő bűntelen volt, teljesen bűntelen. Benne nincs bűn – szólt az apostoli bizonyság: 1Jn3,5. Ez csak a Szentlélek most tárgyalt munkája által volt lehetséges, aki megőrizte Jézust a Máriától való származás közben annak természeti romlottságától. Így értelmezzük a Lk 1,35-t: "a Szentlélek száll tereád, a magasságosnak ereje árnyékoz be téged, azért ami születik is, szentnek hivatik, Isten Fiának".

Nem értünk egyet a nagy adventista tanítóval, Reisinger Jánossal, és igen veszélyesnek és hitrombolónak tartjuk, amikor ezzel kapcsolatban Krisztusról úgy vélekedik, mint, aki maga is bűnös lett volna: „Ugyanolyan emberi testet vett fel, ugyanabban a bűnös emberi testben élt, és megmutatta, hogy ugyanolyan feltételek között mégis lehet győzni a bűn fölött" (Előadás az újjászületésről, illetve Nikodémusról). A Rm 8,3. vers nem azt mondja, hogy bűnös volt, hanem a bűn testének hasonlatosságában jelent meg, vagyis ugyanabban a bűn által már megromlott testben, de nem a bűnben volt hasonló. Vagyis a bűneset utáni, annak következményeiben levő testet vette fel (fájdalom, szenvedés, halál stb.), de nem magát a bűnt.

A Lk 1,35. vers világosan tanít ebben a kérdésben: "a Szentlélek száll tereád, a magasságosnak ereje árnyékoz be téged, azért ami születik is, szentnek hivatik, Isten Fiának".

– Szent Lélek munkájáról szól: ezért bűntelen és tiszta,

– az „is" szó szerint nemcsak a földi életére, hanem a magzati életére is vonatkozik,

– „ereje" – olvassuk, ami képes volt megőrizni őt a rossztól,

– „szentnek hívatik" – Isten maga nevezi őt szentnek, ami itt a teljes tisztaságot, Istenhez tartozást jelenti,

– „Isten Fiának" – amelyben töretlenül megmarad az istenfiúság isteni köteléke.

Mindez – persze –, Jézus most keletkezett földi természetére vonatkozik, istenségére nem. Annak nem volt szüksége megőrzésre, hiszen a bűn közelébe sem férhetett. A Szentlélek által ehhez méltó emberi született meg. Erre az utóbbira irányult a Lélek megőrző munkája. Az így „létrejött" Jézus Krisztus, isteni megváltónk, tökéletesen bűntelenként kezdte földi életét. Így lett ő a második Ádám, a megváltott emberiség feje. Lelki habitusa, értelmi, érzelmi, akarati élete, lelkének minden rezdülése, a psziché minden funkciója, minden kviétuma és motívuma benne teljesen tiszta volt. Ebben munkálkodott vele együtt a Szent Lélek fogantatásakor, születése előtt és után: szent és tiszta földi életében. Ez volt a Szentlélek szerepe az inkarnációban.

Alföldy-Boruss Dezső / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XVIII. évfolyam, 2006. december)

**

Ifj. Alföldy-Boruss Dezső

Fantázia- és szerepjátékok

Ki ne ismerné a játék örömét? Kikapcsolódást ad. De nem minden játék ártalmatlan. A felnőtt ember felelős a gyermekek játékaiért.

A fantázia- szerepjátékok mögött babonás, titokzatos világ rejlik, ahová be kell lépni, amit szívvel-lélekkel kell kipróbálni. Aki ezt megteszi, átalakul: látszólag közöttünk van, de a valóságban már más világban él. Feltalálója az amerikai Gary Gygax. A fantázia- szerepjátékok játékosa magának készíti a köteleket, amiket saját erőből soha többé nem képes levetni.

A keresztyén embernek szívügye kell hogy legyen

mások lelkének állapota.

A játékosban személyiségzavar lép fel. Idegen ruhát vesz fel magára, és abban kell otthonosan mozognia. A játékosnak meg kell dolgoznia azért, hogy beilleszkedhessen új énjébe és azonosuljon azzal. Önhipnózis ez. Az új karakterrel való legbenső azonosulás a személyiségében lenyomatot hagy, ami adott esetben önállósítja magát: az eddigi szerepjátszót valóságos cselekvésre kényszeríti. Ideggyógyászok mondhatnák el legjobban, mekkora rombolást okoznak a fenti cselekedetek az ember idegrendszerében.

Az ember Isten előtt döntéseiről elszámolásra kötelezett lény.

A játékos átléphet egy kapun a fantáziavilágba, amely az okkultizmus és a metafizika valósága. Nemcsak a személyiség hasad ketté, hanem a valóság is. Végül bekövetkezik a teljes csere, a fantázia lesz a valóság, a valóság pedig mese. Gyermekkorunk mese és fantáziavilága növekedve elvesztették varázsukat, mert nyilvánvalóvá vált, hogy más a valós élet. A fantáziajáték azonban különös lelki hatással bír gyakorlójára. A mesevilág egyre valóságosabb lesz, egyre inkább átszövi a valódi életet és elkezd hatni. Ez már a kényszercselekvések világa.

A kívülálló számára idegenné válik az, akinek két világa van. A legjobb reklámot azok a gyerekek keltik, akik már bekerültek ebbe a mitológikus világba. Ha a megszólított erre vevő, akkor számára e szellemi közeg állandóan jelen van, kezdetben zavarólag. A következő lépés: az új valóság úgy hat, hogy már nem zavarja az illetőt. Itt már kettős tudattal találkozunk, az ember idegen vezérlés alatt él. Sokan nem is értik, hogy mi a rossz abban, hogy a mágiával szórakoznak. Korunkban gyermekeink teljesen magukra vannak hagyva az okkult témákkal. A keresztyénség hazánkban nem hallatja szavát, s így a New Age-hálózat zavartalanul működik és átalakítja a felnövekvő generációt.

Különbség van a színjátszás és a szerepjátékok között is.

A színészt saját karaktere segíti egy szerep megformálásában. A szerepjátékoknál azonban kialakul egy új karakter, azzal való teljes azonosulás teszi eredményessé a játékot. Keresztyén ember nem vállalhat olyan karaktert, ami Krisztus által tiltott vonásokból épül fel és ezzel lelkileg is teljes mértékben azonosulnia kell. Istennek jobb megoldásai kínálkoznak. Tapasztalhatjuk mekkora megtartó, jellemnemesítő, akaratformáló, gátló, és rossz pszichikai tényezőktől felszabadító ereje van Isten Igéjének.

Biblia világosan tanítja, hogy az ember lelkének van a földi világon túlra irányuló érdekeltsége. A kétféle pneumatikus érdekeltség kölcsönösen kizárja egymást. Ha az egyik töltésre rákapcsolt az ember lelke, akkor már nem kívánja a másikat. A fenti játék igazi veszélye abban rejlik, hogy elbarikádozza az utat, ami az élő Istenhez vezet. Nem megnyugtató, hogy a játék csak gondolati síkon történik meg. A "csak gondolat" hatalmas, jellemformáló eseményeket elindító valóság.

Jézus a Hegyi Beszédben a gondolati bűnt is bűnnek nevezi.

*****************

******************************

Ifj. Alföldy-Boruss Dezső

Írta: Baksai-Szabó Kristóf

Népszerű lelkipásztor előadó, vallástanár. Tanulmányait a budapesti Református

Teológiai Akadémián végezte. Lelkészként Gyúrón szolgált, majd a Budapest–Kispest-Wekerle-telepi gyülekezet élére került. Tagja a Biblia Szövetség Tanácsának, és tanára a péceli alapfokú bibliaiskolának. Több cikke, tanulmánya jelent meg nyomtatásban.

Kötetei:

Útmutató vallási irányzatok megítéléséhez (Titus Hitéleti Alapítvány, Demecser, É.n.)

Dogmatikai vázlatok (Titus Hitéleti Alapítvány, Demecser, É.n.)

A pünkösdista és karizmatikus mozgalom rövid áttekintése és bibliai vizsgálata (Magánkiadás, Gyúró, 1992)

Etikai jegyzetek (Ébredés Alapítvány, Pécel, 1994)

Préritűz? (Fundamentum Alapítvány, Budapest, 2001)

Taizé a Biblia mérlegén (Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Budapest, 2001)

Gátszakadás (Ébredés Alapítvány, Pécel, 2002) ~ többekkel Alföldy-Boruss Dezső

Alföldy-Boruss Dezsőt népszerű lelkipásztorként előadóként, vallástanárként, szerzőként ismerhetjük. Tanulmányait a budapesti Református Teológiai Akadémián végezte. Lelkészként Gyúrón szolgált, majd a Budapest-Kispest-Wekerle-telepi gyülekezet élére került. Tagja a Biblia Szövetség Tanácsának, és tanára a péceli alapfokú bibliaiskolának. Sokat publikál, cikkei, tanulmányai, könyvei jelennek meg! Az elmúlt években a presbiterek képzésével is intenzíven foglalkozik. A Magyar Református Presbiteri Szövetség Budapest-Déli Területi Szervezetben folyó továbbképzés anyagát, tematikáját túlnyomó részt Ő állítja össze. E munkájával kapcsolatosan kérdezte őt honlapunk szerkesztője:

Honlap szerkesztő: Mi a tapasztalata -közvetlen és közvetett

Nagytiszteletű Úrnak: a jelenlegi presbitériumok mennyire tudják ellátni feladataikat?

Alföldy-Boruss Dezső lp.: Bizonyára minden gyülekezetben más. Wekerletelepen jól működő presbitérium van.

Hsz.: Melyek a presbitériumok legfontosabb tennivalói és mi az, ahol nem kellene, hogy a hangjukat hallassák?

ABD.: Növekedjenek fel felnőtt keresztyénné, érett férfiúságra (Ef.4,13). Így példányképei lesznek a nyájnak. (1 Péter 5,1-4)

Hsz.: Manapság egyre többen és többet használjál az „élethosszig való tanulás" fogalmát. Vonatkoztatható ez a presbitérium tagjaira is?

ABD.: Mindenféleképpen, hiszen egy presbiter is Jézus iskolájába jár és ez örök tanítványság - „tanuljátok meg tőlem hogy"...úgy is értelmezhető, tanuljuk meg, Őt magát -megismerni és imitálni. Ez az örök „imitáció Christi", a mindenkori Krisztus követés.

Hsz.: Nagytiszteletű Úr sokadszor állítja össze a presbiterek képzésének tematikáját. Munkatársaival együtt mi az az iránytű, amit követni lehet ebben a munkában? Abból a rendkívül szerteágazó anyagból, ami tanítható, milyen módon választják ki a tényleges témákat? ABD.: Különböző területeken kell elmélyülnünk Elsősorban az

igeismeretben: ez lenne az alap, amihez mindig, újból vissza kellene térni. Nem lexikális bibliaismeretre gondolok, hanem organikus ismeretre, ahol összefüggéseket fedezünk fel ebben a csodálatos lelki felépítettségben, ami a Biblia versei és az élő gyülekezet, Krisztus lelki teste között van. Igen, ezt tervbe is vettem, hogy egyik évben jó lenne igei kurzust kezdeni.

A második helyen említem a hitvallások jobb megismerését. Felbecsülhetetlen segítséget jelent két Hitvallásunk szövege a Biblia értelmezésében, de olyan gyakorlati módon, hogy életünk nagy döntéseiben is iránytűként szolgálnak. A gyülekezeti élet, a szolgálatok, a más vallásokkal való kapcsolat, de a magánélet dolgaiban is: gyermeknevelés, házasság. Amiért éppen korunkban tartom ezt fontosnak, az a sok tévtanítás jelenléte egyházaink körül és egyházainkban. A teológusok között egyre inkább megjelenik a bibliakritikus fajta, aki a Biblia igazságait kétségbe vonja. Ők egyházunkban gyakran teret kapnak. Például egy Erdélyből jött lelkész- tanár a feltámadást tagadta. Egyre több fiatal lelkész kerül ki teológiáinkról, akik megkérdőjelezik a Biblia igazságait. Ők a szószékre kerülnek, és óhatatlanul is megzavarják a gyülekezeteket. Ilyenkor a presbitérium feladata, hogy az Ige tisztasága fölött őrködjön. S mivel egyházunkvezetősége még Hitvallásainkat tiszteletben tartja és azok kötelező érvényűek (valamennyi lelkész Hitvallásainkra tett esküt), a presbitereknek van mire hivatkozni. Ezért kérem a presbiteri konferenciák előadóit ismételten, hogy hivatkozzanak hitvallásainkra, hogy a presbiterek azokat jobban megismerjék.

Harmadik helyen említem az elmúlt évek presbiter továbbképzések kurzus -anyagát, az egyháztörténelmet. Ez a szívem ügye. Éveken keresztül igen intenzíven foglalkoztam ezzel a területtel, egyre jobban megszerettem.

Hsz.: A 2009-es évben volt egy „kísérlet", miszerint a továbbképzéseken hangozzék el valami gyakorlati útmutató is, ami azonnal készpénzre váltható a gyülekezetekben. Néhány alkalmat kivéve -pedig akadt közöttük kifejezetten „izgalmas", nagyon gyakorlatias előadás- nem került sor ezek megtartására. Van ennek valami különleges oka?

ABD.: Nem, nem volt. Igen fontosnak tartom a húsba-vérbe vágó dolgok testvéri megbeszélését.

Hsz.: Az éves presbiteri továbbképzések kezdetén magas látogatottsággal indulnak az alkalmak, de az év vége felé már csak az un. „mag" marad. Tudják értékelni ezt a jelenséget? Nem veti fel ez az oktatási mód megváltoztatásának igényét?

ABD.: Gyakorlati oka lehetett ennek. Mivel több ismeretlen helyre kellett menni a fővárosban, nehézkesek voltunk...Ebben az évben két helyen tartjuk a találkozókat, mind a kettő jól megközelíthető: a Szilágyi Dezső téri és a nagyvárad téri templomban.

Hsz.: Vannak gyülekezetek, ahonnan soha nem érkeznek hallgatók az előadásokra. Ebből megállapítható e bármilyen tendenciózus jelenség akár a presbitériumra, akár a lelkipásztorra, akár ezen gyülekezetek egészének működésével kapcsolatban?

ABD.: Én nem akarok következtetéseket levonni. De meggyőződésem, ha egy gyülekezetben „rákapnak" erre a lehetőségre, nem bánják meg és állandó tagok lesznek.

Hsz.: Köszönöm, hogy válaszolt honlapunk kérdéseire.

Szabó László Szerkesztő

...

 

 

REFORMÁCIÓ: TÁMADÁS VAGY GYÓGYÍTÁS?

Alföldy-Boruss Dezsõ

Szerintünk támadás volt a tévtanok ellen, és sebészeti beavatkozás a gyó- gyulás érdekében. Természetesen, aki a betegséget nem tudja orvosolni, csak félrekezelni, az elsõ szót választja: „támadás", még pedig az egyház ellen. Mi pedig úgy gondoljuk, hogy a Reformáció gyógyító beavatkozás is volt az egyház érdekében. Krisztus egyházát Luther és Kálvin nem akarta megsérteni. Az egyházat gyógyítani akarták, mert az „fejében és tagjaiban" (in capite et membris) volt beteg. Orvosra volt szükség, mert már szinte elvérzett. Az alorvosok (Kálvin, Zwingli, Luther, Melanchton, Bucer) követték a Fõorvost - mint napjainkban is alorvosok a fõorvost a kórházi viziten. Megállapították a kórképet, amit a beteg lábánál levõ táblára följegyeztek. A bajt bajnak tartották, s felvették ellene a harcot. Nem állíthatjuk azt, hogy a pápát vagy a papságot tartották az ellenségnek, mert õk arra irányították a figyelmet, ami a pápát és a papságot is megfertõzte: a tévtanokra, a tisztátalanságra, a hamis utakra; a bûnt tartották ellenségnek, és a világ fejedelmét, a Sátánt. Reformátoraink úgy látták, hogy a XVI. századbeli egyházban a következõ területeken volt szükség sürgõs orvosi beavatkozásra:

1. Látványos lelki kárt okozott az, hogy a Szentírást - attól idegen - tanításokkal, a szent hagyománnyal elegyítették. Így a jó recept mellett hamisakat is alkalmaztak, s ettõl az egyház egyre betegebb lett. Sajnos, megtalálhatók voltak ezek között a babonás tanítások, misztikus receptek, a zsinatok végzé- sei, a szentek látomásai és misztikus sugallatok... A gyógyulást az segítette volna, ha csak az Isten által felírt recept alapján készült gyógyszert használják. Azon kívül más nem segít, hiszen: „Ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra" (Jel 22,18). Tehát: „Sola Scriptura" - azaz, egyedül a Szentírás.

2. Gyors orvosi intézkedésre volt szükség akkor is, amikor az Isten elõtti igazság elnyerésérõl tanítottak. A középkori egyház tudós doktorai ugyanis azt állították, hogy emberi érdemek is szükségesek az üdvösséghez. Pedig - ha csak a Szentírás lett volna a kézikönyvük, akkor - tudhatták volna, hogy nincs emberi igazság, ami elégséges a bûn eltörlésére, és nincs emberi érdem, ami helyettesítheti az isteni igazságot. Hiszen éppen ezért jött Krisztus, hogy golgotai elégtételével megszerezze nekünk az isteni igazságot, amit a bûnös kegyelembõl elnyerhet. Ez volt a „Sola Gratia", az egyedül kegyelembõl elve.

3. A varázsdoktorok más, hamis gyógymódot sugalltak a haldokló egyház gyógyítására. Azt tanították, hogy emberi jó-cselekedetekkel megbékíthetõ a mennyei bíró, és az ember elnyerheti(!) azt az igazságot, amit csak Isten volt képes megszerezni Fiának halálos áldozatával. A reformátorok a hamis állításra azt mondták, hogy nekünk ebben a isteni tényben kell hinnünk, nem pedig emberi teljesítményünkben bíznunk. Ezért volt a reformáció gyógyító megoldása a „Sola Fide", az egyedül hit által elvének hangsúlyozása.

4. Más hamis gyógyító pedig azt taná- csolta a haldoklónak, hogy ne csak Krisztusban bízzék, hanem a szentekben is, és persze Szûz Máriában. Holott a Szentírás világosan tanítja, hogy "nincs más közbenjáró Isten és emberek között, mint az ember Krisztus Jézus" (1Tim 2,5). Tehát a helyes gyógymód: „Solus Christus", azaz, egyedül Krisztus. Sok ilyen hamis orvos és jótevõ állt akkoriban a beteg egyház ágya mellett. A magyar Zsigmond király (Luxemburgi Zsigmond egyben német-római csá- szár is - a Szerk.) egyike volt ezeknek, aki 1414-15-ben, Konstanzban azzal akarta megmenteni az egyházat, hogy új pápát (V. Mártont - a Szerk.) választatott, és az egyház akkor élt igazi orvosait, Husz Jánost és Prágai Jeromost - ígérete ellenére - kivégeztette.

Ma is igen sokan állnak a súlyos betegségekben szenvedõ egyház ágya mellett. Jót és rosszat is cselekszenek vele, amikor mindenki a saját gyógyszerét ajánlgatja. A protestáns ökumene (a római katolikusokkal együtt) úgy véli, hogy a Reformáció sebet ütött Krisztus egyházán, és ezt be kell gyó- gyítani mozgalmuk egységtörekvéseivel. Ez nem más, mint annak a vélekedésnek megerõsítése, hogy Luther, Kálvin és a többiek kárt okoztak.

Természetesen mi is ott állunk egyházunk betegágyánál, de az a véleményünk, hogy nem szabad ellenségnek tekinteni a sebészt, amikor gyógyít, bár szikéjével a testbe vág. Vajon lehet-e Istent ellenségnek nevezni akkor, amikor megsebez, holott csak a kelevényes részt akarja feltárni? Mert „tetõtõl talpig semmi jó nincs ebben a testben, csupa kelevény és daganat" (Ézs 1,6).

Mi úgy véljük, hogy Lutherék nem voltak az egyháznak ellenségei, hanem gyógyítói.

Többen a reformációt az egyház elleni ellenséges támadásnak gondolják, és úgy értelmezik, mintha a reformátorok sok kárt okozva törtek-zúztak volna Krisztus egyházában.

Akik valóban ezt tették, azok a zwickaui próféták, meg Münzerék voltak.

Õk az egyházat ütötték-vágták, „ész nélkül" hadakoztak - de tõlük a reformátorok elhatárolódtak; így bizonyosan állíthatjuk, hogy a Reformáció nem támadás volt, hanem gyógyító beavatkozás.

Mindezeket szükséges hangsúlyoznunk, mert a protestantizmusban ma kétféle, egymásnak ellentmondó vélekedés ütközik.

Az egyik szerint Luther egyházszakadást okozott. „Szétszakította Krisztus varratlan köntösét", s 1054 után a legnagyobb hasadást okozta az egyetemes keresztyénségben. A Reformáció végzetes hiba volt, és ezt a durva sértést, sérülést úgy lehet ma orvosolni, hogy Róma sebeit gyógyítgatjuk, fájdalmát enyhítjük, Luthert és követõit pedig elmarasztaljuk.

A másik álláspont szerint a Reformációval az egyetemes keresztyénségben olyan gyógyulás vette kezdetét, amit nem szabad károsnak tartani. Sõt, a gyógyítást ma is folytatni kell, mert, ha abbahagyjuk, akkor még nagyobb lesz a baj.

Mi - az utóbbi vélekedéshez csatlakozva - azt tartjuk, hogy Krisztus egyháza számára csak az evangélium az egyetlen használható orvosság.

Ez a gyógyszer négykomponensû: Sola Scriptura (egyedül a Szentírás); Sola Gracia (egyedül kegyelembõl); Sola Fide (egyedül hit által) és Solus Christus (egyedül Krisztus). Ez a gyógyszer gyógyítja Krisztus egyházát, azokat is, akik a pápa fennhatósága alatt élnek. Krisztus által ez a gyógyszer teremt világos látást, megigazulást és üdvözítõ hitet. Bizonyos, hogy Isten csak az evangéliummal gyógyít.

Mindegy, milyen felekezetû emberrõl van szó, római katolikus vagy református, számára csak Isten Igéje adhat szabadulást, tisztulást; csak az isteni Megváltó, Jézus Krisztus közelsége és lelki érintése gyógyítja a lélek sebeit. S ha valaki majd a mennybe érkezik, akkor látni fogja, hogy megérkezésének egyetlen oka csak a Krisztus kegyelme, keresztje és a mindvégig tartó megõrzõ szeretete. Ott hasonló megtapasztalása lesz, mint Péter, Jakab és János apostoloknak volt a megdicsõülés hegyén, akik - bár addig Izráel nagy vallásalapítójával, Mózessel, és prófétájával, Illéssel társalogtak - már senki mást nem láttak, csak egyedül Krisztust (Lk 9,36).

Az is bizonyos, hogy Isten választottai a Római Katolikus Egyházból is - bár voltak szentjeik, védõangyalaik, Szûz Máriájuk, pápájuk, áldozó papjuk és rózsafüzérük, mégis - egyedül csak Krisztus érdeméért üdvözülnek, aki õket mindezek ellenére is megtartotta és üdvözítette.

Az ott élõk közül is sokan rájöttek már erre, és - bár nem válnak ki egyházukból - a szenteket és egyéb, a Bibliában nem javasolt dolgokat meghagyván a többieknek, komoly Krisztus misztikát keresnek; élõ, személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal.

És megtapasztalják, hogy Jézusban mindent megkapnak, ami üdvösségükhöz szükséges. Isten kizárólag az Igével, Krisztussal, az õ beszédével és az annak megfelelõ tudománnyal gyógyítja népének romlását, ami a hamisítatlan, elegyítetlen tiszta evangélium (2Kor 2,17).

Ne engedjük tehát, hogy bárki is kivegye kezünkbõl a gyógyszert, amikor Krisztus egyházának betegségét gyógyítjuk! Ez a gyógykezelés a XVI. században már bevált, szavatossága tartós.

A XXI. század egyháza számára sincs más gyógyír. Kár volna felcserélni ezt a négykomponensû, hatásos gyógyszert.

A ma is beteg egyház gyógyulását nem az ezer sebbõl vérzõ ökumenetõl várjuk, hanem Isten Lelkétõl.

Attól, ha Isten egy egész kontinensünket átfogó ébredést adna, amikor csak és kizárólag Isten patikájából származó gyógyszert árulnának. Ez annyira hatásos lenne, hogy senki sem vágyódna „Abélárd mester gyógyfüveire".

Ha Isten Lelke végigsöpörne így a vén Európán, akkor sokan becsukhatnák a régi pápás álmoskönyveket, és csak a Bibliát olvasnák.

Akkor igazi gyógyulást találnánk szárnyai alatt (Mal 4,2).

ifj. Alföldy-Boruss Dezsõ / Budapest

http://www.bibliaszov.hu/bgy/bgy_2007_10_31.pdf