A keresztyén egyház vértanúi

Keresztyénüldözés

Az Egyház mártírjai

...

Miközben Ignatioszt, Antiochia püspökét tíz katona kíséretében hajón Rómába szállították, hogy Traianus üldözése következtében a vadállatok elé vessék keresztyén hite miatt, ezt írta egyik levelében:

FRUMENTUM CHRISTI SUM: DENTIBUS BESTIARUM MOLAR, UT PANIS MUNDUS INVENIAR.

„Krisztus gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrlenek meg, hogy takaros kenyérnek bizonyuljak."

...

Az apostoli keresztyén egyház a missziói parancs szerint legkorábbi időktől kezdve hűségesen hírdette az Úr Jézus Krisztus szent evangéliumát, nemcsak a zsidó nép között, hanem  a „pogányok" (görögök, rómaiak, szírek stb.) között is.

Az Úr Jézus halála és feltámadása után keresztyénüldözések kezdődtek a Római Birodalomban, mely több mint két évszázadon keresztül időszakosan történt. A 64 -es római nagy tűzvész Nero  és a 313 -as milánói ediktum között, amelyben Nagy Konstantin és Licinius római császárok legalizálták a keresztyén vallást.

Általános vélemény szerint a rómaiak tíz császára rendelt el üldözést a keresztyén hívők ellen:

Néró, Domitianus, Traianus, Marcus Aurelius,

Septimius Severus, Maximiano, Decius,

Valerian, Aurelianus és Diocletianus.

Az első keresztyénüldözés előzményei az volt, hogy: 64-ben Róma nagy része lángok martaléka lett. Róma népének gyanúja Neróra terelődött. Nero, el akarta terelni magáról az egyre fokozódó népharagot, bűnbakot keresett. Céljának kiválóan megfeleltek a keresztyének.

Üldözésük egyetlen hitbélinek mondható oka, hogy a hívő keresztyének semmiképpen nem tudták istenként elismerni a mindenkori római császárt.

Ha egy római polgár keresztyén hitre tért, szakított az állam isteneivel,

és elutasította a császár személyének vallásos tiszteletét is, tehát

elvileg államellenes bűncselekmény címén

bárhol és bármikor büntetni lehetett a birodalomban.

 

Ezen a jogcímen üldözte például Domitianus császár a keresztényeket, még szenátori rangú előkelőségeket is kivégeztetett közülük.

Gaztettekkel gyanúsították őket, mint olyanokat, akik gyűlölik az emberi nemet.

Nem egyszer a dühöngő csőcselék követelte a hatóságoktól a keresztyének legyilkolását, mert úgy képzelték, a keresztyének miatt sújtják az istenek természeti csapásokkal a birodalmat.

 

Ettől kezdve szórványosan, de újra meg újra lefejeztek, elégettek vagy keresztre feszítettek egyeseket valahol a birodalomban keresztény hitük miatt.

Sőt 200 táján Septimius Severus császár

külön törvényben tiltotta meg az áttérést

akár a zsidó, akár a keresztyén hitre.

 

A legkegyetlenebb üldözést Diocletianus császár indította.

303-ban kiadott rendelete már nemcsak személyek ellen szólt. Le kellett rombolni a keresztény templomokat, be kellett szolgáltatni és el kellett égetni a Szentírás könyveit és az egyéb vallásos iratokat.

...

A korai keresztyének már sokat szenvedtek a zsidók haragjától, de az apostolok nagy részét végül nem a zsidók, hanem a pogányok végezték ki.

Pál római polgárjoggal rendelkezett, ezért karddal lefejezték, Pétert azonban idegennek számított, ezért keresztre feszítették. Amikor tiltakozott, hogy nem méltó ugyanolyan halálra, mint a Megváltó Jézus Krisztusa, ezért fejjel lefelé szegezték a keresztre. Testvérét, Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.

János evangélistát Rómába vitték Domitianus császár elé, és halálra ítélték,

de miután a kínzásokat túlélte, Pátmosz szigetére száműzték,

ahol az Úr Jézus Krisztustól kapott mennyei kinyilatkoztatást és megírta a jelenések könyvét.

...

Miután a keresztyének a császárok szobra előtt nem borultak le és azoknak áldozatot bemutatni nem akartak, rájuk fogták, hogy ők a császár ellenségei és az állam rendjét fel akarják forgatni.

Mivel a bálványisteneket nem imádták, ezért istentagadóknak is nevezték őket.]

A legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták őket hamisan.

Gyakran földrengés, éhínség, járvány, rossz termés és más szerencsétlenségekért őket okolták.

A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek.

Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek.

Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.

„Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban."

(Zsidókhoz írt levél 11,36-38)

A hűséges keresztyének önként vállalták a vértanúhalált.

A Krisztus-követők szemében a vértanúság a győzelem napját, a halál legyőzését jelentette.

A keresztyén mártír halálának napja, a mennyei születésnapja.

A keresztyén mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét mindvégig megtartja.

A hűséges hívőket nem tudták megtörni kegyetlen kinzóik, legtöbbször megölni is csak sokadjára sikerült. A Megváltóba vetett üdvözítő hitük, hűségük, kitartásuk, példamutatásuk magvetésnek bizonyult, hisz áldozatuk, vértanúságuk új hívő keresztyéneket teremtett az evangélium számára.

Az Úr Jézus Krisztus világosan tanítja: "Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában!" (Máté 10,28)

...

A keresztyénség számos vértanút tart számon.

Első századok

A keresztyének úgy tekintenek Megváltójukra, az Úr Jézus Krisztusra - akit keresztre feszítettek - mint az első vértanúra.

Az Úr Jézus kivégzésének eszköze, a kereszt vallási jelkép lett.

Krisztus követőire is üldözés várt.

Az Egyház első mártírja István diakónus vértanú lett, akit Jeruzsálemben a zsidók halálra köveztek. Az üldözés miatt Krisztus követői kénytelenek voltak menekülni, sokszor elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. Bujdostak "pusztákon és hegyeken, barlangokban és a földnek hasadékaiban..". A római katakombák ezreknek nyújtottak menedéket.

 

Középkor

A középkorban a katolikus egyház, a pápaság lépett fel az eretnekeknek megbélyegzett emberek, csoportok és vallási reformerek ellen.

Az inkvizíció feladata ezen eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt.

A pápaság a 13. században a katharok ellen szabályos NÉPÍRTÁST rendezett.

Akik nem vonták vissza nézeteiket, azok közül sokan máglyán fejezték be az életüket.

Egy 1200-as években elfogadott törvény a lombardiai eretnekekre kimondja, hogy megégetendők és ha nyomorult életüknek mégis megkegyelmeznének, akkor a nyelvük tépendő ki azért, mert az egyház hite ellen mertek támadni. E korban a máglyahalál általános büntetésnek számított.

...

A reformáció idején a magyar 1523. évi országgyűlés kimondta, hogy: „A király... valamennyi lutheránust... fejvétellel és jószágvesztéssel büntesse", az 1524. és 1525. évin pedig, hogy „az összes lutheránusok kiirtassanak... és akárhol találtatnak... megégettessenek".

Ez a törvény alkalmazást nyert a gyakorlatban is, de érvénye mindössze másfél, illetőleg egy évig tartott, mivel már az 1526-i országgyűlés eltörölte.

A protestánsok kegyetlen és gyilkos üldözése folytatódott viszont a római katolikusok által az ellenreformáció idején. Kollonich Lipót a római katolikus egyház feje, esztergomi érsek, a magyarországi ellenreformáció vezéralakja kijelentette, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá teszem”.

Az anabaptista mozgalmak idején a római katolikus, és a protestánsok is részt vettek az üldözésekben, mivel az anabaptistákat olyan csoportoknak állították be, akik hamis tanokat hirdetnek, és a népet hitehagyásba vezetik.  Az 1500-as évek közepére az anabaptista kivégzettek száma több ezer volt, akiket különféle kegyetlen módon kínoztak, majd öltek meg. Ez a könyörtelen üldöztetés volt a felelős a mennoniták, az amishok, a dunkardok, a hutteriták és különböző csoportok Amerikába való tömeges kivándorlásáért.

Tömeges mészárlást tartottak a kora újkori japán vezetők.  Az 1580-as években spanyol ferencesek és dominikánusok is érkeztek a szigetországba, s a rendek meg a két ibériai ország rivalizálása is hozzájárult az első keresztyénellenes rendeletek kibocsátásához. A simabarai felkelés után a keresztyénség az 1850-es évekig hivatalosan üldözött maradt.

A második világháborúban például Magyarországon Apor Vilmos a saját testével védelmezett a győri templomban magyar asszonyokat az orosz katonák ellen, ezért megölték.

A keresztyénség a világ számos pontján ma is üldözött vallás. A misszionáriusok és a keresztyén hitre áttértek sok helyen ma is az életüket kockáztatják hitükért.

.................................................................

A keresztyén egyház vértanúi a IV. sz.-ig.

.................................................................

• KERESZTELŐ JÁNOS [29]
• ISTVÁN diakónus
• JAKAB apostol, az idősebb [42]
• RÓMA első vértanúi [64]
• PÉTER apostol [67]
• PÁL apostol [67]
• ...
• II. század
• .
• I. KELEMEN [101]
• ANTIOCHIAI IGNÁC [110]
• POLIKÁRP [155]
• KARPOSZ, PAPÜLOSZ és AGATHONIKÉ vértanúk [161]
• JUSZTIN [166]
• SPERATUS és TÁRSAI vértanúk [180]
• APOLLONIUS vértanú [183]
• ...
• III. század
• .
• IRÉNEUSZ [202]
• APOLLÓNIA vértanú [249]
• CECÍLIA [250]
• PIONIOSZ vértanú [250]
• KRISTÓF [250]
• ÁGOTA [250]
• PÁRIZSI DÉNES és TÁRSAI [250]
• KONON vértanú [251]
• CIPRIÁN KARTHAGÓI püspök [258]
• MARIÁN és JAKAB vértanúk [259]
• FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk [259]
• MONTANUS, LUCIUS és TÁRSAIK, vértanúk [260]
• MÓR és TÁRSAI vértanúk [284]
• SEBESTYÉN [288]
• ANTIÓCHIAI  MARGIT vértanú
• MAXIMILIÁN vértanú [295]
• MARCELL vértanú [298]
• ...
• IV. század
• .
• JANUARIUS és TÁRSAI [300]
• MARCELLIN és  PÉTER [303]
• KOZMA és  DAMJÁN [303]
• NEREUS és  ACHILLEUS [304]
• FLÓRIÁN [304]
• CRISPINA vértanú [304]
• ÁGNES [304]
• ORSOLYA és TÁRSNŐI [304]
• AGAPÉ, KHIONIA és EIRÉNÉ vértanúk [304]
• BORBÁLA [306]
• PAMPHILOSZ és TÁRSAI vértanúk [309]
• KVIRIN [309]
• ANTIOCHIAI  LUKIÁNOSZ (LUCIUS) egyházatya, vértanú [312]
• SZEBASZTEI NEGYVEN  VÉRTANÚ [320]
• BARSZABBASZ  SIMON vértanú [341]
• REMETE  PÁL [341]
• SAHDOSZT (SZADOTH) vértanú [342]
• IDŐSEBB  PAKHOMIOSZ szerzetes [346]
• MIKLÓS [350]
• REMETE  ANTAL [356]
• POITIERS-I  HILARIUS [367]
• GÓT  SZABBÁSZ vértanú [372]
• ALEXANDRIAI  ATANÁZ [373]
• SZÍR EFRÉM [373]
• NAGY  VAZUL [379]
• I. DAMAZUS [384]
• JERUZSÁLEMI CIRILL [387]
• MÓNIKA [387]
• NAZIANZI  GERGELY [389]
• EGYIPTOMI  MAKARIOSZ  [390]
• ALEXANDRIAI MAKARIOSZ [393]
• NISSZAI  GERGELY  [394]
• AMBRUS [397]
• TOURS-I  MÁRTON [397]

...

 

Acta Martyrum

Acta Martyrum a keresztényüldözések korának irodalmi műfaja, amely a vértanúk perének hivatalos jegyzőkönyvei vagy a szemtanúk beszámolója alapján ismertette a vértanúk szenvedését és halálát.

Rómában csak a vértanúk halála és temetése napját jegyezték föl a kalendáriumokba.

Számos gyűjtemény elveszett, vagy csak egy-egy darab maradt meg belőle, mint a pannóniai vértanúk aktái.

- A scilliumi vértanúk aktája.

- Cyprianus prokonzuli aktája.

- Jusztinosz aktája.

 

...

Polükarposz vértanúaktája

A legrégibb vértanúakta  Polükarposz vértanúságának leírását tartalmazza. Szmürnai keresztyének által írt levél, amelyben püspökük vértanúságáról számolnak be a filumeliumi keresztyéneknek. Hiteles dokumentumnak tekinthető, amelyet Marcion szövegezett meg Polükárposz haláláról.
Írójának szeme előtt Krisztus szenvedéstörténete lebeghetett mintaként.
A szerző a bevezetőben kitér az üldözés borzalmaira, amitől egyesek megrémültek, és a váráson kívülre húzódtak. Polükarposz azonban a városban akart maradni. Társai rávették, hogy menjen velük. A városon kívül egy szálláson maradt. Itt éjjel-nappal imádkozott.
Üldözői rátaláltak. A bátor püspök lement hozzájuk, beszélt velük, a jenlevők meg csodálkoztak életkorán. Megvendégelte, majd arra kérte őket, hogy hagyják imádkozni. Annyira eltöltötte a kegyelem, hogy két órán át nem bírt elhallgatni. Ámulatba ejtette azokat, akik körülötte voltak.
Miután befejezte imáját, a városba kísérték. Útközben két kísérője megpróbálta meggyőzni arról, hogy mondja ki azt, hogy a császár az úr, és áldozzon tömjént.

Szent Polikárposz ezt mondta: „Nem fogom megtenni, amit tanácsoltok nekem.”
A stadionban a kormányzó akarta rábeszélni a hittagadásra, és ezt mondta neki: Légy tekintettel a korodra és esküdj a császár boldogságára. A püspök így válaszolt: „Nyolcvanhat esztendeje szolgálok neki, s nekem semmi rosszat nem tett. Hogyan káromolhatnám királyomat, megváltómat?”
A kormányzó vadállatokkal, majd tűzzel fenyegette.

A püspök csak ennyit válaszolt: „Ideig-óráig égő és rövid idő multán kívül álló tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár. De mit habozol? Rajta, tedd meg, amit akarsz!”
A kormányzó kiküldte a hírnökét a stadionba, és kikiáltatta: Polükarposz megvallotta, hogy keresztény.
Az ítélet az volt, hogy élve megégetik.
Megkötözték, majd égre emelte tekintetét és így szólt: „Áldalak téged, hogy méltónak ítéltél erre a napra és erre az órára, méltónak arra, hogy vértanúid közé számítsak… Megtartottad ígéretedet, hűség és igazság Istene. Ezért a kegyelemért és mindenért magasztallak, áldalak, dicsőítelek az örök és mennyei Főpap, Jézus Krisztus szeretett Fiad által.”

 

...

155. február 23-án Polycarp mártírhalált halt, mert Krisztust Úrnak hirdette.

A smyrnai Polycarp az egyik legelismertebb korai keresztény író, akit
János apostol valószínűleg tanítványaként és Irenaeus mentoraként ismernek.
Leginkább azonban a "Polycarp Martíromságának" egyik legkorábbi mártírjaként ismert:
„[a prokonzul] megpróbálta meggyőzni őt, hogy tagadja meg [Krisztust], mondván: „Tiszteld öregkorodat” és más hasonló dolgokat, szokásaik szerint [mint például]: „Esküdj Caesar szerencséjére; térj meg és mondd. El az ateistákkal. "
Ahelyett, hogy alávetné magát Róma vádjának, hogy Caesar istenségének megtagadása „ateizmus” volt, a Polycarp felfedte bálványimádását a vád megfordításával:
"A gonosz pogányok minden sokaságára aztán a stadionban, s kezével intett feléjük, miközben nyögve felnézett az égre, így szólt: "El az ateistákkal. "
"Akkor a prokonzul sürgette őt, és ezt mondta: „Esküdj, és én felszabadítalak, fedd meg Krisztus szemrehányását!" - mondta Polycarp: „Nyolcvanhat éve szolgálom őt, és Ő soha nem bántott meg engem: hogyan káromolhatnám akkor királyomat és megváltómat? "
A Polycarp elhatározása nem volt meglepő - ezeket az erőteljes szavakat írta a filippi egyháznak az elmúlt évtizedekben:
"Kitartsunk tehát szüntelen reménységünkben, és igazságunk komolyságában, mely Jézus Krisztus, "aki a saját testében viselte bűneinket a fán", "aki nem vétkezett, nem találtatott ravaszságot az Ő szájában", hanem mindent elviselt értünk, hogy éljünk Őbenne. Legyünk tehát az Ő türelmének utánzói, és ha az Ő nevéért szenvedünk, dicsőítsük Őt. Mert Ő példát mutatott nekünk Önmagában, és hittük, hogy így van. . .

A szmyrnai templom szerint, aki ezt a beszámolót írta a mártírságáról, a Polycarpot aztán egy karóhoz kötözték, hogy elégessék. Ahogy a lángok elérték őt, azonban nem égették meg. Így a rómaiaknak tőrrel kellett átszúrniuk az oldalát.

Soli Deo Gloria
Ámen

…


Jusztinosz vértanúaktája

Híres filozófus volt. Hirdette, hogy a kereszténység igazi filozófia. Leírta, hogy a gondolkodás „igen értékes dolog Isten szemében, mert őhozzá vezet.”22 Apológiája tanúsága szerint megsejtette, hogy a Traianus-törvény alapján valamelyik irigye őt is följelentette mint keresztényt. Az egykorú vértanúakta tükrözi azt a tényt, hogy a kereszténység gondolataiból ekkor már sok mindent ismernek. Sok tanításról már a pogányoknak is fogalmuk volt.23

Egy pogány filozófus feljelentette Jusztinoszt. Hat társával együtt tartóztatták le. A róluk szóló vértanúakta mentes maradt minden legendás elemtől. Csak Rusticus prefektus és Jusztinosz párbeszédét tartalmazza. Az aktában a következő hitvallással találkozunk: „Amikor elővezették őket, a helytartó megkérdezte Jusztinosztól: »Miféle életmódot folytatsz?« Jusztinosz válaszolta: »Minden ember előtt feddhetetlent és elmarasztalhatatlant.« Rusticus helytartó ezt kérdezte: »Tehát ezek a tanok tetszenek neked?« Jusztinosz válasza: »Igen, ezért aztán erős elhatározással ragaszkodom is hozzájuk.« Rusticus helytartó kérdezte: »Milyenek ezek a tanok?« Jusztinosz ezt válaszolta: »Hogy a keresztények Istenét tiszteljük egyedül, és tartjuk a teremtett világ alkotójának kezdettől fogva, és Isten Fiát, Jézus Krisztust, akiről a próféták előre meghirdették, hogy el fog jönni az emberi nemhez, az üdvösség hírnöke, és minden szép tanítás tanítója lesz«.”24

Az akta további része tartalmazza Jusztinosz társainak a kihallgatási „jegyzőkönyvét” is. Valamennyien megvallották, hogy keresztények. Rusticus prefektus a kihallgatás végén így fenyegette: „»Ha nem hagyjátok magatokat legyőzni, megbüntetlek titeket.« Jusztinosz válaszolt: »Az imádság által megbüntetve is üdvözülünk.« Rusticus prefektus ítéletet hirdetett: »Akik nem hajlandók áldozatot bemutatni az isteneknek, azokat megostorozásuk után a törvény értelmében ki kell végezni«.”

A szent vértanúk pedig Istent dicsőítve kimentek a szokásos helyre, és beteljesítették a vértanúságot. A holttesteket később néhány keresztény hívő magához vette és méltó helyre temette.

Ezeket az idézeteket válaszként mondta a prefektus kérdéseire.
„ Bíróság elé állítani és elfogatni senkit sem lehet azért, mert engedelmeskedünk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus parancsainak. ”

„ Iparkodtam megismerni mindenféle tant, de csak a keresztények igaz tanításához csatlakoztam: ennek igazságait csupán azok nem fogadják el, akik tévedésekben botorkálnak ”
(Jusztinusz)

 

...

A sciliumi vértanúk aktái

Észak-Afrika első vértanúi voltak, latinul beszélő lakosok. Radó Polikárp, a patrisztikus kor nagy értője megjegyzi: „A keresztyénség már az első században gyökeret vert e kedves tartományban." Az üldözés 180 körül kezdődött el az afrikai partvidéken. Nem elhanyagolható, hogy már a keresztények kezében van Pál latinra fordított levele. Az első latin keresztény irat, amit görögre is lefordítottak.

SPERATUS és TÁRSAI vértanúk

+Karthágó, 180. július 17.

Keresztyénnek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni.

A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsoltár 7,11).

Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett.

Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.

Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak.

Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.

Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.

Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192)

csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat.

Letartóztatásuk okát nem ismerjük.

A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket.

Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére.

A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.

 

A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített.

 

A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte:

,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.''

Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.''

A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.)

Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra.

,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''

Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene.

A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel.

A keresztyéneknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként.

A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztyének számára szintén teljesíthetetlen volt.

A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért.

Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.

Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''

Speratus válaszával arra utalt, hogy a keresztyénség kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál.

A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:

,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg.

Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!''

Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.''

Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!''

Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.''

Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''

A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához.

Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.''

Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.''

Vestia megvallotta: ,,Keresztyén vagyok.''

Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''

A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztyén maradsz?''

Speratunus így felelt: ,,Keresztyén vagyok.''

És valamennyien egyetértettek vele.

Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?''

Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.''

Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?''

(A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.)

Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.''

Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!''

Speratus elismételte: ,,Keresztyén vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele.

A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet:

,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat.

Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''

Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!''

Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!''

A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel:

,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).

Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''

A bírósági jegyzőkönyv keresztyén másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''

 

...

Cyprianus vértanúaktája

A történetileg hitelesnek tekinthető vértanúakták közé tartozik  Cyprianus prokonzuli aktája. Valerianus császár uralkodása alatt volt püspök Karthágóban.

A császár két rendeletet adott ki. Az elsőben elrendelte, hogy a püspököket, presbitereket és diakónusokat száműzetésbe kell küldeni. Így akarta rávenni a keresztényeket a nyilvános pogány istentiszteletre. Az áldozatbemutatást megtagadó püspökre a római jogban előírt politikai büntetést, a száműzetést rótták ki. A prokonzul ezt kérdezte a püspöktől: „El tudsz tehát menni száműzetésbe Valerianus parancsára?” Cyiprianus így válaszolt: „Száműzetésbe megyek.”31

A száműzetés nem volt jó a megfélemlítésre. A püspök a nyájától távol is szoros levelezési kapcsolatot tartott híveivel. A korabeli akták megjegyzik, hogy Cyprianus a száműzetésből visszatért és helyreállította az egyházközségét.

258-ban új rendeletet adtak ki. Akik nem hajlandók áldozatot bemutatni az állami isteneknek, azokat kivégzik. Ebben az évben tartóztatták le Cyprianus püspököt. A kertjében tartózkodott, amikor két hivatalnok érkezett hozzá. Kocsira ültették és Galerius Maximus prokonzul elé vitték. Nagy tömeg gyűlt össze, amikor a prokonzul azt kérte, hogy végezze el a szertartásokat. A püspök megtagadta a parancsot.

A következőket mondta a prokonzulnak: „Tedd, amit neked parancsoltak. Ilyen igaz dolgokban nincsen meggondolás.”

A prokonzul tábláról felolvasta az ítéletet, hogy kard által kell meghalnia. Az ítélet után a testvérek többen kérték, hogy ők is követni akarják a hű püspököt. Nagy tömeg követte a vesztőhelyre. Kivégzése után, éjszaka a keresztyének a testét eltemették.

...

 

„Ekkor megszólalt az egyik vén, és megkérdezte tőlem: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? Ezt mondtam neki: Uram, te tudod. Ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket,mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet."

Jelenések 7,13-17

...

 

 

...

A magyar gályarab prédikátorok

A 18. század Európában az abszolutizmus korszaka volt.[1] A mai Hollandia területén a spanyol önkényuralom elleni harc már a század elején eldőlt: a nemzeti szabadságharc győzelmet aratott, s Egyesült Németalföldi Rendek néven létrejött az első polgári köztársaság. Ezek után már nem volt meglepő, hogy az angol polgári forradalom 1649-ben a király lefejezésével és a köztársaság kikiáltásával jutott diadalra.[2]

A magyar egyháztörténet 1671 és 1681 közötti szakaszára, az ellenreformáció korának egyik legvehemensebb időszakára „gyászévtizedként” emlékezünk.

Kollonich Lipót, az akkori bécsújhelyi püspök mondása, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem”, hűen kifejezte a dinasztia magyarországi politikáját és a katolikus egyház törekvéseit.

Emellett persze I. Lipót magyar király legfőbb célja is az volt, hogy abszolút uralkodó legyen. Az abszolutizmus nagy ellenfele – legalábbis Magyarország esetében – a rendiség, a nemesség volt. A protestáns vallásszabadság és a rendi önkormányzat ügye országunkban azonban Bocskai óta szorosan összefonódott.

A rendi „szabadságharcoknak” értékes ideológiai fegyvert adott a vallási szentesítés. A rendi ellenállás hátterében ott állt a protestáns vallásszabadság és a rendi önkormányzat védelmében folytonosan beavatkozni kész református erdélyi fejedelem.

Éppen ezért a Habsburg udvar a protestantizmust egész egyszerűen a rendiség ideológiai önkifejezésének, a „rebellió szellemének” tekintette.

A kor abszolutista gondolkodásához tartozott, hogy csak az egyvallású ország lehet politikailag egységes. Nyilván éppen ezért gondolkodtak úgy Bécsben, hogy ha a protestantizmus a rendiség vallása, akkor az abszolutizmusé csakis a római katolicizmus lehet. Azért a katolikus nemesség sem hagyta másnak a koncot. Őrizte a sarkalatos rendi kiváltságokat, a nemesi adómentességet.

I. A Wesselényi-féle összeesküvés

A nemesség rájött, hogy a császárság abszolutista törekvése nekik hátrányt jelent, ezért a Habsburgoktól való elszakadás útjára léptek, és a dinasztia fő ellenségeivel, a francia királlyal és a török szultánnal kerestek kapcsolatot.

A Wesselényi nádor által szervezett összeesküvésbe a katolikus arisztokrácia, sőt a felsőbb katolikus klérus csaknem minden tekintélyes tagja bekapcsolódott. A szervezkedésbe bevonták a köznemesség vezető embereit, akiknek vallási engedményeket ígértek. Az összeesküvést Bécsben már az első lépéseknél elárulták. Bár Lipót kezdetben nem látott benne komoly veszélyt, és évekig nem lépett közbe, végül rendkívül kemény megtorlást szervezett. Wesselényi nádor és Lippai érsek a császár beavatkozása előtt már meghaltak. Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet és Nádasdi Ferencet kivégezték.

Thököly Imre sok nemessel együtt Erdélybe menekült. Az összeesküvéssel nem lehetett kizárólag, sőt elsődlegesen sem a protestánsokat vádolni, hiszen a fő szervezők katolikusok voltak. Mégis ezt az összeesküvést hozták fel vádként a protestánsok ellen. Ennek következménye lett a különböző megadóztatások és a végvári vitézek elbocsájtása azzal az ürüggyel, hogy „megbízhatatlanok”. Helyüket zsoldos katonák vették át, aminek anyagi terhét a jobbágyokra terhelték. A katolikusok és a protestánsok kölcsönösen üldözték és ölték egymást. Ez a 30 éves háború utórengése volt.

II. A gályarab prédikátorok

1674. március 5-re több protestáns lelkészt, iskolamestert, tanítót, kántort, sőt még harangozót is Pozsonyba rendeltek. Kivételt képeztek a borsodi, szatmári és a Pozsonytól jóval távolabb eső vármegyék szolgálattevői.[3] Az ellenük felhozott vádak a következők voltak:

Az egész ország római katolikus rendjét és magát az apostoli királyt is bálványimádónak nevezik.
A lázadókat, őfelsége a király ellenségeit pénzzel és élelemmel segítették.
Magyarország elfoglalására utat nyitottak a töröknek.
A kollektív bűnösség elve alapján, vagyis anélkül hogy egyenként konkrét vádat hoztak volna fel ellenük, azonnal elítélték őket.

A protestánsok üldözésére Bársony György szepesi katolikus prépost és nagyváradi címzetes püspök szolgáltatott jogalapot Az egész világnak kinyilatkoztatott igazság c. iratában, amely 1671-ben jelent meg Kassán.

A katolikus elöljáró dolgozatában a következőképpen okoskodott:

„Az 1606. évi bécsi béke I. cikkelye biztosította a lutheránusok és a kálvinisták szabad vallásgyakorlását, de három feltétel mellett. Az első feltétel az volt, hogy kizárólag a római katolikus vallás háttérbe szorulása nélkül engedélyezik a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Mivel ezt a feltételt lehetetlen teljesíteni, így az egész első cikkely érvényét veszti, ugyanis bizonyos, hogy minden más vallás gyakorlása a római katolikus vallás hátrányára történik.”

Ennek az iratnak a megjelenési évével kezdődött az a tíz év, amely a magyar protestánsok gyászévtizedként került a történelmi köztudatba.[4]

Az ellenreformációnak ebben a szégyenletes időszakában elsőként a katolikus nemesek fogták perbe a protestáns nemeseket, rendszerint nem vallásos indokkal. Ezt követte az egyházi vagyon erőszakos elkobzása, az egyházi iskolák tanárainak üldözése.

Végül az egyház vezetőit Pozsonyba idézték, ahol egy kötelezvény aláírásáért cserébe szabad távozást ajánlottak fel nekik. A kötelezvény három választási lehetőséget kínált a beidézetteknek: végképpen lemondanak, önkéntes száműzetésbe mennek, vagy áttérnek a katolikus hitre. Több lutheránus és református aláírta a dokumentumot, így szabadon távozhattak.

Miért nem szöktek meg Pozsonyból? Azért, mert azzal bűnösségüket ismerték volna be. Fenyegetőztek, „titokban” azt tanácsolták, hogy meneküljenek külföldre.[5] Felszólították őket, hogy ha 24 órán belül nem mennek el az országból, akkor a halál fiai.

Az aláírás körül tanúsított makacsságuk miatt azzal fenyegették, hogy a halálnál is keservesebb büntetéssel sújtják őket.

Végül láncra verve az ország különböző börtöneibe hurcolták őket. Elvették a pénzüket és a jobb ruháikat, lenyírták a szakállukat.[6] A foglyoknak folyamatos jezsuita látogatást, győzködést kellett elszenvedniük. Nyilvánosan ütlegelték, dolgoztatták őket. A leopoldvári börtönben három evangélikus és egy református hitű férfi a szenvedések hatására aláírt egy kötelezvényt, de mégsem engedték őket szabadon, amíg át nem tértek a katolikus vallásra. Éheztették őket, néha azt sem engedték, hogy vizet igyanak, s minden papírt és írószert elkoboztak tőlük. Hosszabb idő elteltével engedélyezték ugyan a rabok látogatását, de csupán néhány alkalommal, s akkor is csak bizonyos személyeknek.

Miután a legkülönfélébb nyomorgatásokkal sem értek el eredményt, ítéletüket halálbüntetésre módosították. Ezt az ítéletet „enyhítették” gályarabsággá. A rabok több heti gyaloglással jutottak el az Adriai-tengerig. A kövek és a bilincsek annyira felsértették a lábukat, hogy a vérnyomot egész útjuk során követni lehetett. Közben többen meghaltak, holttestüket pedig többnyire temetetlenül hagyták az út szélén. Az első csoporttal harmincan érkeztek meg Nápolyba, ahol különböző gályákra adták el őket.

A gályákon szörnyű körülmények között éltek. Ottrokocsi Fóris Ferenc feljegyzéseiből – aki maga is gályarab prédikátor volt – azonban mégis az derül ki, hogy a sok szenvedés ellenére az őrök és rabok folytonos káromkodását viselték legnehezebben.

III. A menekülés

A sanyargatások megkezdésétől fogva a levelek csak úgy jöttek-mentek Európa szerte. A magyar protestáns lelkészek sorsa mindenütt felháborodást keltett és részvétet váltott ki az emberekből, és sokan próbáltak meg segíteni rajtuk.

A svájci Georg és Philipp Welcz testvérpár eredményes gyűjtést rendezett, amelynek teljes bevételét a nápolyi alkirályhoz akarták eljuttatni a rabok szabadon bocsátásért, a cserét azonban a jezsuiták megakadályozták. Nicolas Zaffius, egy német anyanyelvű velencei lelkész-orvos különösen buzgón munkálkodott a gályarabok kiszabadítása érdekében. Meggyőző levelek sokaságát küldte szét jelentős befolyással bíró tudósoknak, egyetemi professzoroknak Angliában, Hollandiában, Svájcban, a német államokban és Bécsben is. Végül Hamel Bruyuiux bécsi holland követ ért el sikereket a gályarabok ügyében, aki rábírta kormányát arra, hogy diplomáciai lépést tegyen.

1676. február 11-én Michael de Ruyter holland tengernagy hajójára szállították őket. Amikor Ruyter megpillantotta az elgyötört embereket, így kiáltott fel: „Sok győzelmet arattam már mindenféle ellenség felett, de ez a legszebb győzelmem, Krisztus emez ártatlan szolgáinak megszabadítása az elviselhetetlen tehertől.” A 32 gályarabnak eladott lelkész és tanító közül ekkor még 26 volt életben.[7] A sárvári és kapuvári fogolycsoportnak 5 túlélője maradt, ők csak 1676 májusában szabadultak.

Ezek az emberek nem azért voltak keresztyének, mert mártíromságot szenvedtek, hanem azért szenvedték el ezt, mert keresztyének voltak.

Isten a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja. Ilyen eseményekről hallva keresztyénekként gyakran azt gondoljuk, hogy ilyen próbákat nem tudnának kiállni. Azonban nem is kell. Nekünk azokban a próbákban kell megállnunk és hűségesnek maradnunk, amelyek nekünk adattak. A kísértő azonban számos menekülési útvonalat ajánl fel: ne végezd a szolgálatodat, menekülj el, tagadd meg a hitedet, és hasonlók.

Mégis, akik a próbák között is hűségesek maradnak, azokról mondja azt a Szentírás, hogy „boldogok”, „akikre nem volt méltó a világ”.

Felhasznált irodalom:

Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945

Protestáns Szemle 1909 évfolyam, Thury Etele: Gályarabjaink megszabadítása

Otrokocsi Fóris Ferenc: Fenevad Dühöngése

Magyarországi Gályarab Prédikátorok Emlékezete. Szerk. Makkai László Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma.

..................................................

...