Albert Lüscher írásai

Albert Lüscher

Aki ismeri a Bibliát, tudja, hogy az mennyire óv a tévelygéstől és a hazugságtól. Igen elszomorító, hogy éppen evangéliumi körökben sokszor nem törődnek ezzel a féltéssel.
Kétségtelenül tudatában vannak annak, hogy "az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el" (1Pt 5,8), hogy a Sátán a világosság angyalának álcázza magát, hogy Isten hatalmas tévelygéseket enged meg, hogy sok hamis próféta jön, akik számtalan embert félrevezetnek. Mindezt nagyon jól tudják, és ennek ellenére vakok a fenyegető veszéllyel szemben, ennek ellenére százak és ezrek esnek áldozatul újra meg újra a tévelygéseknek.
Miért? Egész egyszerűen azért, mert nem veszik szó szerint a Szentírás Igéjét, és engedik elvakítani magukat az úgynevezett jelek és csodák által.

***



„Miért kell az embernek oly kétségbeesetten védekeznie az ítélet valósága ellen?

Aki egy kissé jártas a bibliai lélektanban, az tudja, hogy csak a bűnnel terhelt szív kénytelen teljes elszántsággal azt állítani, hogy az Örök kárhozat a vallási fanatikusok találmánya, tehát nem létezik".

Albert Lüscher

...

A Pontifex Maximus eredete

A Pontifex Maximus, azaz a Pápa, a Babiloni rendszerböl lett átvéve. Attalosz , Pergamosz papja és királya Kr.e 133-ban meghalt,a Babiloni papság vezetését Romára hagyományozta. Amikor az etruszkok Lydiábol, Pergamoszból Itáliába jöttek, a Babiloniai vallást is magukkal hozták. Egy „Pontifex”-et neveztek ki, aki a papság feje volt. Késöbb a romaiak ezt a Pontifexet polgári uralkodójuknak ismerték el. Julius Casear az etruszkok rendje szerint Kr.e 74-ben Pontifex lett. Kr.e 63-ban pedig „Babiloni rendtartás” szerint Pontifex Maximus! Ezzel örökölte Attalosz, Pergamosz Pontifexének jogait és címét. Igy lett az első Romai császár a Babiloni papság feje, és Roma Babilon utodja! A Romai császárok Kr. u 376-ig gyakorolták a Pontifex Maximus hivatalát, amikor is Gratanus császár keresztény okokbol visszautasitotta ezt a címet! Ezután a Romai egyház püspökét, Damasust választották erre a tisztségre. Tizenkét évig volt püspök. Kr.u 378-ban így lett a Romai egyház uralkodója a Babiloni rendtartás szerint egyházfő!
A Kármel -hegyi / Babiloni vallásu / Kollégium- amelyet eredetileg Jézabel papjai alapitottak- befolyására választották Damasust Romai püspökké.

Albert Lüscher Babilon, Karácsony, húsvét. EKE kiadó 1991

 

...

„Krizosztómusz, Jézus bátor bizonyságtevője és mártírja írja 380-ban: „Még tíz éve sincs, hogy megismertük ezt a napot (karácsonyt).” Tertullianus a 3. században ezt írja: „A zsidóknak a Szent Szellem szemrehányást tesz ünnepeik miatt. Majd így folytatja: Szombatjaitokat újholdjaitokat és szertartásaitokat gyűlöli az én lelkem. Mi azonban, akiknek a szombatok, újholdak és az egykor Istennek tetsző napok semmit sem számítanak, szaturnáliákat (december 25-ét), Janus-ünnepeket (újév), téli napfordulókat és matronáliákat ünnepelünk...

A pogányok már jóval a keresztyénség megjelenése előtt megünnepelték ezt a napot, mégpedig a babiloni királynő fia születésének tiszteletére... „A babiloni vallás szerves részét képezte, hogy a Nap vagy Baál (Nimród) a nagy isten.” (Macrobius: Sat, 1. kötet) A pogány Rómában Saturnus ünnepének nevezték.
Az a mód is világosan mutatja eredetét, ahogyan a szaturnáliákat Rómában ünnepelték. Caligula, a hírhedt keresztyénüldöző elrendelte, hogy a szaturnáliákat öt napig kell tartaniuk. A féktelenség és kicsapongás napirenden volt. Ez idő alatt a rabszolgák szabadok voltak, uraik ellen mindent megengedhettek maguknak.

A szaturnáliák nagy kicsapongásaikkal megfelelnek Bacchusz nagy ivászattal egybekötött ünnepének, amelyet Babilonban thebet (december) hónapjában tartottak. „Szokásban volt - írja Berosus -, hogy az urak öt napon keresztül engedelmességgel tartoztak rabszolgáiknak; a házban az egyik rabszolga parancsolt, és bíborba öltözött, akár egy király.”

Hogy a december 25-ét az egyház elismerte a karácsony ünnepének, annak első jelét 354-ben a Philokalianus-naptárban találjuk. Ezzel igazodik a római gyakorlathoz, amely december 25-ét már 336-ban az úr születésnapjaként állapította meg...
Az igazi oka Róma ragaszkodásának a december 25-höz az alkalmazkodás taktikájában rejlett, vagyis össze akarták olvasztani a szaturnáliák és brumáliák pogány ünnepét Jézus születésnapjának keresztyén ünnepével, éppen úgy, ahogy az a Madonnával és a gyermekkel stb. történt. Jézus születésnapját összekapcsolták december 25-ével, hogy a keresztyénné lett pogányokat ne fosszák meg régóta megszokott ünnepeiktől.”

(Albert Lüscher: Babilon – karácsony – húsvét; EKE Kiadó, 18-20. old.)

 

Az ókori előzményekhez tartozik, hogy „a pogány Rómában egy másik fa állt a középpontban, a fenyőfa, amelynek más neve is volt: Baál-Berit a szövetség ura. Ezzel erejének állandó természetére utaltak, amely, bár ellenségei elpusztították, győzelmesen feltámadt.
December 25-e a pogány Rómában annak a napnak az ünnepe volt, amikor a győzelmes isten újra megjelenik a földön. A „Natalis invicti solis” a le nem győzött Nap születésnapja volt: vagyis a yul-fahasáb, a halott fatönk, vagyis Nimród, akit napistenné nyilvánítottak és ellenségei levágtak. A fenyőfa gyertyáival Nimród redivivust ábrázolja ki, azaz az új életre kelt Nimródot, az agyonvert és az új életre támadt istent!
Mindebből láthatjuk, mennyire uralja a babiloni tanítás a keresztyénséget, és még a hívő körök is hagyják magukat gyanútlanul mérgezni. A hívő ember természetesen azt vetheti ellene, hogy december 25-én, amikor meggyújtja a karácsonyfán a gyertyákat, Krisztus születésnapját ünnepli.
Aki azonban őszinte és az említett tényeket a Biblia tanítása szerint végiggondolja, annak le kell vonnia a következtetést, hogy a csillogó-villogó karácsonyfa teljesen idegen a keresztyén hittől, különösen, hogy az ajándékok és a szokásos felhajtás külsőségei igen nagy szerepet játszanak az ünneplésben!”

(Albert Lüscher: Babilon – karácsony – húsvét; EKE Kiadó, 22-23. old.)

 

 

***

Albert Lüscher:3 kérdés mindenkihez

Egyszer egy hölgy azt mondta nekem: „Egyáltalán  nem értem,  hogyan  imádkozhatnak  az  emberek  Jézushoz. Nekem nincs szükségem Jézusra,  én  közvetlenül  Istenhez imádkozom,  és  biztos  vagyok  benne, hogy Ő meghallgatja imádságomat, éppen  úgy, ahogyan meghallgatja a  kisgyermeket, ha elmondja imádságát." - Sokan tévednek ily módon.

Azután egyszer alkalmam volt, egy világi dolgokban jártas, dúsgazdag és jótékonyságról ismert iparmágnással a hitről beszélgetnem. De alighogy a „veszélyes zónához" közeledtünk, ahol a dolgok sokak számára kényelmetlenek kezdenek lenni, kedvesen, de határozottan kijelentette: „Lüscher  úr, én nem szoktam templomba járni, mivel kialakítottam a magam világnézetét és hitét.

Nincs értelme tovább foglalkozni ezzel a témával! Ezzel kapcsolatos álláspontom szilárd és egyértelmű, nem látom szükségét annak, hogy tovább is beszéljünk róla." - Szinte megmagyarázhatatlan  biztonságérzet  -  a  léket kapott hajón.

Egy harmadik, úgynevezett intellektuel így vélekedett: „Az igazi hit abban áll, hogy szeretetté változik." - Ezen azt a nagyarányú egyházi szeretetmunkát értette, amelyet a kultúrkereszténység mindmáig kifejt.

Nos, valóban ez is hit, de olyan hit, amelyből hiányzik a Lélek.

Mindenkinek megvan  a maga  hite,  reménysége, véleménye, elképzelése és mennyországa és mindezekben megrendítő annak az ismeretnek a hiánya, hogy létezik egy abszolút mérték, amelyen minden hitnek a valódisága megvizsgálható! Ez a mérték a Szentírás. De tudomásul kell vennünk, hogy ezt a mértéket a legbravúrosabb szellemi akrobatikával teszik kérdésessé. A nagy nyomorúság és az ördögi csapda éppen az, hogy Isten megvesztegethetetlen Igéjét „keresztyén" díszítéssel ellátva az értelemhez igazítják. Így is mondhatjuk:  az  úgynevezett  keresztény  ember kiveszi a Bibliából - ha ugyan egyáltalán ismeri annak csodálatos egységét - mindazt, ami neki megfelelő, ezután összegyúrja saját

megsötétedett  elméjével  valami  meghatározatlan masszává, amelyből azután megformálja  a  keresztyén  tanítás  modelljét,  vagy pontosabban: bibliaellenes tanítást. Így keletkezik azután az a formájában és tartalmában egyaránt tetszetős látszat igazság, amely mindenki számára igen vonzó, mivel az óemberünknek hízeleg, álláspontját nem vitatja, s barátságosan és jóakarattal biztosítja, hogy kiki a maga módján üdvözülni fog.

- Milyen borzalmas félrevezetés! Milyen őrjítő elvakítása azoknak, akik azt  hiszik,  hogy  Isten megvesztegethetetlen igazságossága mellett hamisított útlevéllel elhaladhatnak.

Amikor azonban alaposan tanulmányozzuk a Szentírást, egyszeriben világossá válik előttünk,  hogy  amilyen  mértékben  közeledünk a világ végéhez, úgy  fokozódik  Isten Igéjének az elferdítése, átértelmezése, elhallgatása és következményeként olyan mértékben otthonosodik meg mindenhol a hit anarchiája az intellektuális keresztyén magaslatokon épp úgy, mint a primitív intelligencia alacsony szintjén.

Mi semmiképpen sem akarunk a hit anarchiájában részt venni! Ugyanígy nem akarjuk magunkat (ahogyan az újra meg újra történik), nagyszerű, szinte mondhatnánk drámai taglejtésekkel és kegyes vallásos udvarlással az Ige fölé helyezni, hanem az Ige alá. S nem akarjuk az ugyancsak kérdéses, agyondicsért értelmünket hitünk legfőbb  bíróságává tenni,  hiszen olykor megvásárolható utcalányként viselkedik. Számunkra csakis Isten Igéje a mértékadó, mert  az  ég  és  föld  elmúlik, tehát az értelem is, a vallásos értelem is, a csillogó értelmi hit, Isten Igéje azonban mindörökre megmarad!

 

Arra a kérdésre, hogy: „Milyen a hited?", válaszként idézzük a Róma 5,1­et: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel  a  mi  Urunk  Jézus Krisztus által."

Az első, ami ebből az Igéből szemünkbe ötlik, az a sajátos  kifejezés:  „megigazulni"! Ha Isten Igéje az ember megigazulásáról beszél, akkor előfeltételezi, hogy személyes bűnben kell élnie, mert csak az igazulhat meg, aki előzőleg nem volt igaz! Igen, így van.

De hadd mondjuk kerülgetés nélkül és világosan: Az ember a szent Isten szemében átkozott!

Félelmetes  szó,  nem mindenkinek tetszik! Érthető.

 

Hiszen az emberi szellem, az agyon dicsért értelem arra igyekszik, hogy megalkossa saját értékmérőit, hogy ezek szerint ítéltessék meg. Nem csoda, hogy azonnal jelentkezik a felháborodás, annak minden formájában, ha a szépen megépített és kellemes etikai, filozófiai és teológiai  rendszereket  halomra  dönti  az egyszerű  és  örök  bibliai megállapítás:

„Te  emberfia,  tudod­e  mi  vagy  Isten előtt? Átkozott!"

Hogyan lehet azonban egy ilyen borzalmasan éles ítéletet kimondani? Nem valamilyen fanatikus türelmetlenség fogalmazta meg ezt az egyszerűen megemészthetetlen és szeretetlen ítéletet, annál is inkább, mert Isten a szeretetnek és nem az átoknak Istene? Sőt: Ő minden dolgok Teremtője és Megtartója, tehát teremtményeit nem szolgáltathatja ki a pusztulásnak és az átoknak - gondolja az ember.

Ez értelmetlen, szinte gúnyos játszadozás lenne. Itt találkozunk a túlságosan is emberi mértékek egyikével és ki mondaná, hogy ezekben az indoklásokban nincs valami megejtő? De nem fejeződik ki benne ugyanakkor valami elrémítő, logikátlan magatartás?

Ha valaki jogi kérdésben szakvéleményt ad, akkor ismernie kell a törvényeket, mert különben ostobának tartják. És ha valaki a „jó Istenről" és az örök kérdésekről akar beszélni, annak szükségszerűen alaposan ismernie kell Isten Igéjét, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy ferdén látja a dolgokat és ezzel egyszer és mindenkorra elszakad Istentől!

Éppen ezért kell nekünk közvetlenül Isten Igéjéhez fordulni, mellőzve az emberi vélemények és elképzelések őserdejét. Azok egyszer majd száraz falevélként hullanak a földre, amikor majd Isten ítéletének vihara rázúdul a világra.

Ha  azt  mondjuk,  hogy  az  ember  Isten előtt átkozott, akkor a következő igehelyekre gondolunk: „Átkozott, aki a fán függ" (Galata 3,13). Nincs még egy Ige a Bibliában, amely olyan élesen mutatná, milyen vétkes és bűnnel

terhelt az ember Isten előtt. Azaz: a keresztfán, a golgotai átokfán lett nyilvánvaló, milyennek látja Isten az embert. Nem azon múlik ugyanis a dolog, hogy mi magunk hogyan látjuk és ítéljük  meg  magunkat,  hanem  azon,  hogy Isten hogyan lát minket.

Ha van hozzá bátorságod, nézz a Golgotára, amelyen Isten az emberi bűnt és romlottságot, tehát a te bűnödet és romlottságodat is megítéli Fiában, Jézus Krisztusban. Olyan nagy és mindörökké halálos Isten átka, hogy Isten  egyszülött  Fia, Aki  átokká lett  érted, átható kiáltásban tört ki: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"

Isten elfordult az emberekért átkozottá lett Fiától és beletaszította az Istentől való elhagyatottságba. És ebbe az Istentől való elhagyatottságba taszítod te is magadat, ha nem veszi le rólad Isten átkát!

Az ilyen beszéd nyilván különösen hangzik. Főként azért, mert te nem sokat veszel észre  a  rád  nehezedő  isteni átokból. Még könnyedén járod életed napjait. Ezért úgy látod, hogy túl feketére lenne festve ez az egész dolog! Megértem.

De gondold meg, hogy életed napjai egyszer véget érnek és azután? Át akarod vinni magaddal régi, általad összeácsolt értékmérődet? Még a sírodat sem tudod kimérni vele, s te az örökkévalóságot, a te örökkévalóságodat  akarod  meghatározni?  Ostobaság!

Ha ma még bizarr lehetetlenségnek is látszik előtted Isten átka, mivel egyáltalán nem érzed annak súlyát, mint gondolkodó ember, sose feledd, hogy Isten átka kevésbé hat ebben az  életben  -  bár  akinek  van  szeme  annak meglátására, az fölismeri, milyen villámcsapásszerűen és pusztítóan hat itt is -, félelmetes komolyságában azonban az örökkévalóságban jut érvényre, ahogyan az Úr Jézus is utal rá: „Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre" (Máté

25,41). Talán mindez érthetetlen számodra, mivel a legjobb akarattal sem tudod belátni, hogy

minden ember az isteni kárhoztató átok alatt áll. Annál kevésbé tudod ezt elhinni, mivel

eddig - néhány téves lépéstől, hibától és félreértéstől eltekintve - tisztességes életet folytattál. De tudod­e, hogy Isten tűzláng szeme

előtt a jótékony emberbarát éppoly  vétkes,

mint a gyilkos? A hagyományos erkölcsi érzék  mindenesetre  tiltakozik  az  ilyen  elképesztő  állítás  ellen.  Csakhogy  ilyen  döntő

dologban  nem  az  ember  erkölcsi  érzéke  a

mérvadó, hanem Isten Igéje. A Szentírás pedig

azt mondja: „Mind elhajlottak, valamennyien

megromlottak és nincs aki jót tegyen, nincs

egyetlen  sem. Mindenki  vétkezett és híjával  van

Isten

dicsőségének"

(Róma 3,12.23).

Ez a két ige megmutatja  nekünk,  hogy

minden  emberben  ott lakik  az

eredendő bűn. Az ember semmi olyat nem tud

felmutatni,  ami  Isten  előtt igazzá tenné  őt,

még akkor sem, ha tengernyi jó cselekedetet

mondhatna magáénak, akkor sem, ha életét áldozná is valamely jó és igaz ügyért. Mind a

gyilkos, mind a jótevő, mind a tolvaj, mind a

becsületes polgár bűnös Isten előtt. Mindnyájan Isten átka alatt állunk. Erkölcsi nézőpontból  hatalmas  különbség  lehet  tolvajok  és

jótevők, gyilkosok és tisztes polgárok között,

de Isten egykor majd nem azt kérdi: „Milyen

jót vagy rosszat cselekedtél?", hanem: „Megbocsáttattak­e  neked  a  bűneid,  elvétetett­e

tőled a veled született romlottságod?"

Eredendő bűn? Velünk született romlottság? Ismét csak olyan fogalmak, amelyek hallatán az ember a fejét rázza. Lám, megszoktuk, hogy csak azt tekintjük bűnnek, amely

gonosz cselekedetben nyilvánul meg. Ugyanakkor  elfelejtjük,  hogy minden  cselekedeti

bűnnek, mint valami felbugyogó víznek rejtett

forrása van. Nehéz ezt a rejtett forrást (amelyet

nevezhetünk eredendő bűnnek vagy velünk

született  romlottságnak)  úgy  kimutatnunk,

hogy mindenki azonnal ilyennek ismerje föl.

És mégis van valami, ami távoli villámcsapásként világít bele az emberi romlottság vaksötét éjszakájába.

Talán  valamilyen  szenvedély  bilincsel

meg. Talán harag, irigység, túlzott érzékenység, szexuális tisztátalanság, iszákosság. Próbáld csak meg akarati elhatározással a bilincseket széttörni, a szenvedélyt elhagyni! Még

csak  nem is máról  holnapra,  hanem  kapsz

hozzá egy egész hónapot, vagy ha akarod egy

fél évet, vagy akár egy teljes esztendőt. Az

eredmény minden esetben így fog hangzani:

képtelen vagyok rá! Bizony nem vagy képes

rá, még ha akarod is. A rendőrök ismerik az

úgynevezett „ugróláncot". A szem elől rejtve

összeköti a csuklót a bokával. Kívülről nem is

lehet észrevenni, hogy a bűnöző meg van bilincselve. Tetszése szerint mozoghat ­ de menekülni nem tud! Ilyen ugróláncot visel minden ember. Külsőleg teljesen szabadon mozog, de menekülni nem tud, akárhogy akar is:

meg van bilincselve és úgy is marad!

A  tehetetlenség,  az  eredendő  bűn,  a

velünk született romlottság abban is ijesztő

módon jut kifejezésre, hogy az ember

képtelen teljesíteni Isten parancsait.

„Szeresd  az  Urat,  a  te  Istenedet teljes szívedből, teljes

lelkedből, teljes elmédből és

teljes erődből" (Márk 12,30).

Mi mást jelent ez, mint hogy

egész lényed lángoljon az Isten

iránti szeretetben. S ha nálad nem ez

a helyzet, akkor halld meg, mit mond még

Isten Igéje: „Átkozott mindenki, aki nem marad  meg  abban,  amiről  meg  van  írva  a

törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni"

(Galata 3,10).

Láthatod tehát, hogy Isten előtt valóban

nincs különbség a tolvaj, gyilkos és a becsületes, derék ember között. Még ha nem is gyilkoltál  vagy  loptál,  rejtett  bilincseidet  nem

tudod széttörni és még kevésbé tudod megtartani a mindent átfogó parancsot: „Szeresd az

Urat,  a  te  Istenedet...".  Isten  ítélő  válaszát

azonban ismered: „Átkozott mindenki!"

Érted most már, miért van megírva, hogy

Jézus átokká lett érted (és értem), aki olyan

tisztességes polgári életet élsz? Isten, Jézus

Krisztus érted halt meg, hogy levegye rólad

az isteni kárhoztató ítéletet. És

nem hallod, amit az Úr Jézus

oly szívhez szólóan mond neked a keresztről: „Embernek

fia,  nem  azért  haltam  meg

érted, mert Isten téged elátkozott. Nem is azért, mert oly sok

szép és jó cselekedetet hajtottál

végre, hanem azért, mert beteg

az életed, tele gennyes sebekkel. Életemet nem az erényeidért adtam oda, hanem azért,

mert semmi olyat nem tudsz felmutatni, ami

értékes lenne Isten bírói szeme előtt. Nem a

kiválóságaidért  adtam  magam  a  keresztre,

hanem  bűnöktől  szennyezett  mezítelenségedért."

Nagy félreértést kell tisztáznunk! Jézus

érted halt meg a kereszten, de te csak akkor

szabadulsz meg az átoktól és csak akkor lehetsz igazzá Isten előtt, ha hittel megragadod

Jézus átszegezett kezét!

Amikor a pusztában az engedetlen izráelitákat megmarták a mérges kígyók, Mózes

Isten  parancsára  érckígyót  készíttetett  és

póznára tűzte. Aki föltekintett az érckígyóra,

nem  halt meg,  de  aki  nem tekintett  fel  rá,

meghalt. Ezért mondja maga  Jézus: „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában,

úgy kell az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy

aki  hisz,  annak  örök  élete legyen  őbenne"

(János 3,14­15). Jézus Krisztus kereszten elvégzett áldozata egyáltalán nem használ neked, ha nem úgy fogadod el, mint amit érted

vitt  véghez,  mert  ahogy  fuldoklónak  sem

használ a mentőöv, ha visszautasítja, éppoly

kevéssé ment meg téged Jézus Krisztus áldozata a bűneid tengeréből, ha nem ragadod

meg  hittel.  Más  szavakkal:  Jézus  Krisztus

kereszten  elvégzett  engesztelő  áldozata  ellenére is megmarad Isten kárhoztató ítélete

mindaddig, amíg nem engeded magadat hitben megtisztítani Jézus Krisztus vére által.

2019. július-augusztus Áldás, békesség!

29

Mindebből magad is láthatod, hogy a vallásos  színezetű,  szépen  fésült  hit  sohasem

elegendő ahhoz, hogy megigazultan léphess

Isten színe elé. Határozott, céltudatos hitre van

szükség ehhez, amely vallja: Jézus Krisztus

értem halt meg! Halála elvette rólam az engem terhelő átkot és vére megtisztít engem

minden bűntől. Ahogy meg van írva: „Mert

Isten Őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak,  akik  Őbenne  hisznek,  hogy  igazságát

megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett

bűnöket elnézte" (Róma 3,25).

Így leszel igazzá Isten előtt. Csodálatos

megigazulás ez. Mert ez a hit nem mindenkié!

Sokak számára túlságosan „masszív", túl „véres". A hit által való megigazulást nem találják

meg azok, akik védekeznek ellene, akiknek a

keresztről  szóló  beszéd  bolondság,  hanem

csak azok, akik lelkükben összetörtek, akiknek világnézete, fölépített vallásossága gyufaszálként tört össze. És valóban, akiknél belső csőd következett be, akiknek az utolsó emberi támasztékuk is semmivé lett, azok boldogan  és  hálásan  néznek  föl  a kereszten vérző Megváltóra,

hogy belemerüljenek az Ő irgalmas, üdvözítő tekintetébe. Örömmel veszik át

a szabaduló levelet, amelyet Jézus feléjük nyújt, és

amelyikben  olvasható: „Megvásároltalak véremmel. Teljesen megszüntettem  a  téged  örökre  kárhoztató  vádat.

Mostantól fogva többé  nem átkozottként állsz  Isten előtt, hanem általam megigazultan." Ebben  a  szent  komolyságú  vitában  és párbeszédben szétporlik minden saját hírnév, minden saját cselekvés. Itt a hiú értelem is padlóra kerül. Minden fölött uralkodik a Jézus Krisztusban megelevenedett hit. Ez azt jelenti: nem tudsz mást hozni, csupán nyomorúságodat, elvetettségedet, romlottságodat és egyáltalán nem tehetsz mást, mint hogy hiszel, és ismét csak hiszel és elfogadod a felkínált üdvösséget. De ne feledd, hogy semmiképpen sem hited érdeme miatt vagy Istennek kedves, hanem egyedül azért, mert Isten színe előtt Jézus Krisztus elégtétele, igazsága és szentsége a te igazságod!

Az emberi értelem számára szinte felfoghatatlan,  hogy  a  felkínált  isteni  kegyelem gyermeki hittel való elfogadásának oly messze  menő,  az  örökkévalóságba  átívelő,  az egész  örökkévalóságra  nézve  érvényes  kihatása van: a bűnszennyezte, átokkal terhelt embert Isten elfogadja gyermekének. ­ Amikor a tékozló fiú hazatért apjához, az úgy fogadta  őt,  mint  ha  mi  sem történt  volna.

A lerongyolódott  fiúval  úgy bánt  az  apja,  hogy  az idősebbik fiú fellázadt  ellene.  Így cselekszik Isten,  amikor  valakit igazzá nyilvánít.  Megajándékozza  a megigazulás ruhájával, úgyhogy immár mint megkegyelmezett bűnös állhat meg előtte, mintha sohasem vétkezett volna. Csodálatosak az  isteni  kegyelem  szavai: „Hiszen mi megigazultunk."

Az  Isten  által  történő igazzá nyilvánítás következménye  az  Istennel  való mély  belső  békesség. Kifejezetten így olvasható: békesség Istennel. Létezik békesség a világgal is, csakhogy ez valamiféle féregrágta békesség. Jézus Krisztus  ezt  mondja  a  világgal  való  békességről:

„Nem  azért  jöttem,  hogy  békességet  hozzak, hanem hogy kardot" (Mt 10,34).

Isteni törvény, hogy azt, akinek békessége van Istennel, üldözi és gyűlöli a világ. De mit számítanak  a  világ  támadásai,  ha  egyszer békességünk van Istennel? A világ ugyan szorongathatja az igazat, de Istennel való békességét nem tudja megrontani.

 

Amikor Cajetán bíboros azon az emlékezetes augsburgi vitán azt mondta Luther Mártonnak: Úgy gondolod, hogy az urak és a fejedelmek majd befogadnak és megvédenek a római kúria előtt? Hol leszel biztonságban?", Luther teljes nyugalommal röviden és örvendezve csak ennyit válaszolt: „Az ég alatt!"

Az Istennel való békesség magasabb minden emberi értelemnél, még ha az fenyegetően közeledik is. Az Istennel való békesség olyan erődítmény, amelyet se világ, se pokol, se ördög nem tud legyőzni; mivel ez a béke nem földi,  hanem  mennyei,  nem  világi,  hanem szellemi. Ezt a békességet adta nekünk Jézus, aki azt mondta: „Békességet adok nektek; nem úgy  adom  nektek,  ahogy  a  világ  adja.  Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen" (János14,27).

Ha  valaki  azt  kérdezné,  hogyan magyarázható meg ez a békesség, azt felelhetjük: ez az a boldog tudat, hogy a haragvó Isten számomra Jézus Krisztus által megbocsátó Atyámmá lett!

Naponta elhalmoz engem kegyelmének kimeríthetetlen gazdagságával és megadja szívemnek a boldog bizonyosságot, hogy a halálom olyan átmenet lesz, amely a hitből a látásba vezet.

Albert Lüscher

(Részlet Albert Lüscher: 3 kérdés mindenkihez című könyvéből)