Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Sokszor gondban vagyok a konyha-pszichológiát áruló könyvekkel és folyóiratokkal. Inkább hívnám őket önsegítőnek, csak ezt a kifejezést nálunk nyugatabbra már pejoratívvá tették. Mégis egy ilyen akadt a kezembe a Harmat kiadásában. Ahogy az ilyen könyvtől azt várnánk: nem jön nekünk Piage-vel, sem nem fáraszt Ericsonnal, hanem egyszerű instant tanácsokat ad, hogy a gyakorlatban hogyan érdemes nekifognunk „nehéz beszélgetéseknek”. Ezen konfliktusok megbeszélését érti. Elég  hasznos annak, aki még nem foglalkozott soha pszichológiával, meglehetősen kevés annak, aki már igen. Vállaltam, hogy egy kurzus kedvéért kiértékelem a könyv belbecsét, ezért olvasom kitartóan.

És ahogy az lenni szokott, nem várt helyről kap az ember ihletet. Annak ecsetelése közben, hogy hogyan érdemes belefognunk az ilyen konfrontációs beszélgetésekbe (készüljünk föl, hallgassuk meg a másikat, érzésekről beszéljünk…), feltűnik a könyvben egy szempont: a kegyelem és az igazság egyensúlya. A magyar fordítók, esetleg a szerkesztés hibája lehet, hogy más helyen a könyvben ez úgy is előfordul, mint a szeretet és igazság egyensúlya. De hogy mi ihletett meg: magát egy ilyen kényelmetlen beszélgetést is éppen a kapcsolat érdekében vállalunk. Azt írja a könyv, hogy próbáljuk meg az igazság ráöntése és a totális visszavonulás között megtalálni azt a helyes utat, amelyen a másiknak is teret engedve elmondhatjuk a vele kapcsolatos problémánkat. Az igazság, tehát a problémánk őszinte elmondása mellett biztosítva a másikat, hogy a szeretetünk nem múlik ezen a mostani beszélgetésen. Miután ezt megtettük, még mindig hagyjunk neki teret és lehetőséget arra, hogy ő esetleg ne értsen egyet, vagy ne akarjon változtatni. De a lényeg: mivel maga a konfrontáció is a kapcsolat érdekében történik, a szerző azt javasolja, hogyha valamiért kicsúszik a kezünkből a beszélgetés irányítása, akkor az egyensúlyt inkább a szeretet felé billentsük el, mint az igazság felé. Mert nagyobb eséllyel mentjük meg vagy károsítjuk kevésbé a kapcsolatunkat, mintha a szilárd tények vagy a véleményünk mellett állunk ki. Talán később, egy higgadtabb beszélgetésnél (jobban felkészülve, más alkalommal) képesek leszünk tartva az egyensúlyt kimondani a problémánkat.

Rengetegszer itt hibázunk. Mert olyan nehezen vesszük rá magunkat ilyen beszélgetésekre, hogy mire elszánjuk magunkat, akkorra már általában tényleg paprikás a hangulatunk és a legkevésbé sem érdekel, hogy a másik ettől hogyan fogja érezni magát. Leordítjuk, aztán dolgozza fel, ahogy akarja. Borul az egyensúly, és amit eredetileg jó cél érdekében kezdtünk, épp annak rovására megy: rombolja a kapcsolatot.

És rájöttem, hogy itt hibázik sok kisegyház vagy egyházakon belüli fundamentalista vagy radikális irányzat követője retorikájában és szemléletében: az igazságot fentebb emeli a szeretetnél. Híveik élettragédiái felett – legyen ez válás, haláleset vagy betegség, Bildád beszédéhez hasonlóan a hívő bűneit kezdik ecsetelni, mint lehetséges okot.Általában nem alaptalan(hiszen a Bibliánk tud a betegség-halál és a bűn összefüggéséről), még ha sokszor egyoldalú vagy túlzó is a beszédmód. Csak hol van belőle a szeretet? Hol van belőle az, hogy fontos az az ember, fontosabb, mint a szent ügy (lásd az irgalmas samaritánus esetében a „szent ügyért”, a templomi szolgálat kedvéért továbbsétáló lévita és pap esetét). Istennél mindig fontosabb volt az ember, a kapcsolat. Mivel a protokoll nem a szeretet felé billen, a kapcsolat veszít rajta. Éppen ezért senyved az ilyen közösségek missziós ereje. Kezdetben csak belterjessé lesz, majd bezárkózik és szektásodik abban az értelemben, hogy a társadalomra nézve már nem konstruktív, hasznos és nyitott, hanem destruktív.

Itt hibázunk mi is, történelmi, elismert egyházak, valahányszor egy vegyes vallású párt nem esketünk össze, vagy amikor azért nem vállaljuk el az esküvőt, temetést, keresztelőt, mert az érintettek nem akarják megfizetni (akár visszamenőlegesen is) az egyházfenntartó járulékot. (Megjegyzem, ilyet nem tehetnénk.)

De zoomoljunk kifelé az egyházakról:

Itt hibázott a szegény agymosott toulouse-i merénylő is, akit nemrég megöltek. (Még belegondolni is szörnyű, hogy még nálam is fiatalabb volt.) Emberéltet áldozott az igazságáért és belehalt maga is.

Itt hibázott az idők kezdetén Káin.

Vigyázzunk, nehogy könnyűnek találtassunk – szeretetből. És olvassunk néha könnyűnek tűnő könyveket is, hátha új szempontokat lelünk a sorok között.