A SZÉP

"Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában." (Zsoltár 27,4)

A legfőbb szép

(SUMMUM PULCHRUM)

"Isten a jó és a szép, akiben, akitől és aki által jó és szép mindaz, ami jó és szép" (Soliloquia, 1,1,3). (Ágoston)

"Istent szépnek mondjuk, mint a világmindenség összhangjának és ragyogásának okát" (II/II.q. 145.a.2.).  (Aquinói Tamás)

A teológiai esztétika

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon miben különbözik a teológiai esztétika a filozófiai esztétikától? Röviden válaszolva: annyiban különbözik, amennyiben a teológia különbözik a filozófiától.

A teológia kiinduló alapja a filozófiától eltérően nem az emberi ész önreflexiója és ismeretre ébredése, hanem az Isten kijelentése, amelynek egzakt megfogalmazása az Ó- és Újszövetséget tartalmazó Szentírás tanúsága és bölcsessége. Az alapfeltevés ugyanis az, hogy az ember önmaga képtelen megismerni a személyes Istent, akitől a teremtett világmindenség származik, s aki által ez a világ az emberrel és a történelemmel együtt értelmezhető. Istenismeretre és valódi világ- és emberismeretre csak úgy juthatunk, ha maga Isten szólítja meg és közli önmagát velünk. Ez az Istentől jövő megszólítás a kijelentés, amelyet legvilágosabban a Biblia könyvei közvetítenek. A kijelentés nem csak Isten létéről és tulajdonságáról tanúskodik, hanem a történelemben és az emberben véghezvitt cselekedetéről is hírt ad. A rendszeres teológia, régebbi elnevezéssel a dogmatika és az etika éppen ezt az isteni cselekedetet és annak az emberben kimutatható nyomait gyűjti össze a Szentírás valamennyi szövegéből egy-egy témakörbe rendszerezve azokat. Ilyen értelemben a rendszeres teológia az Istenről a Szentháromságtan, a teremtéstan (kozmológia), az embertan (antropológia), Krisztusról szóló tan (krisztológia), a megváltástan (szótérológia), a Szentlélekről szóló tan (pneumatológia), az egyházról szóló tan (ekkléziológia) és a végső dolgokról szóló tan (eszkhatológia) szerint értekezik. Miután kijelentése alapján Isten nemcsak a legfőbb jó (summum bonum), hanem a legfőbb szép (summum pulchrum) is, ezért a teológiai esztétika a szépről és ebből következően a művészetről szintén a teológiai kategóriák: a kozmológia, az antropológia, a krisztológia, a szótérológia, a pneumatológia, az ekkléziológia és az eszkhatológia alapján beszél.



Isten szép

A teológiai esztétika története során minden szépségnek forrásául Istent nevezi meg. "Isten szép" - mondja Karl Barth éppúgy, mint Hans Urs von Balthasar, Rudolf Bohren éppúgy, mint Aquinói Tamás. Isten a legfőbb szép (summum pulchrum), akitől a világban lévő szépségek megmutatkoznak, - írják a görög egyházatyák. A kérdés azonban az, hogyan mutatja meg magát ez a legfőbb szép az embernek?

A Szentírásban Isten szépsége kétféleképpen fogalmazódik meg: önmagában való ragyogásban és kivülre ható fénytörésben. Az előbbi a kabód Jahve (dóxa theou), Isten dicsőségének fényessége, amelynek közvetlen szemlélésébe az ember belepusztulna. Ezért van az, hogy akik találkoztak az Úr angyalaival, valamennyien rettegve vetették földre magukat halálfélelmükben. Ebben a ragyogásban benne van a tremendum mindent megégető, de újjá is teremtő szuverén ereje és hatalma.

Ahhoz, hogy az ember megtapasztalhassa, megláthassa mégis az Isten munkáinak szépségét, a halálosan tömény isteni ragyogás fénytöréseken át jut a teremtményekhez. Ezeknek a fénytöréseknek összefoglaló neve a kharisz, amely jelent szépséget, gyönyörőséget, bájosságot, kellemet, de elsősorban isteni kegyelmet. Azt a kegyelmet, amely hatalmas volta ellenére mégiscsak lehajol a teremtett világhoz és az emberhez, hogy önmagát közölje vele. A legfőbb szépnek leginkább megtöretett megmutatkozása Jézus Krisztus golgotai kereszthalála, a rejtőzködő Istennek (Deus absconditus) kijelentése, amely által paradox módon ismerszik meg igazán a személyes Isten, ahogyan ezt Luther állítja teológiájában. Azonban nemcsak szótérológiai, hanem kozmológiai és egyéb teológiai megközelítésben is a kegyelem részesít az Isten szépségének munkájából, legyen az a természet színes gazdagsága, vagy az Isten országának megelőlegezése a felszabadult és megbékélt szívben, vagy a műalkotások készítésének, illetve befogadásának élményében.



Mi a szép a teológiai esztétika értelmében?

A kijelentés dokumentumából, a Szentírás valamennyi könyvéből és szövegéből az olvasható ki, hogy bibliai értelemben a szép nem a dolgok külső megjelenésében gyönyörködtet, hanem Isten teremtő, megváltó és megszentelő belső tettében. Ez a belső tett természetesen a dolgok felszínére is felragyog és megmutatkozik, de nem minden áron. Az Ó- és Újszövetség több kifejezést használ a szép jelzésére, de mindegyikben közös az, hogy a szép elvont, metafizikai megfogalmazása helyett az Isten - ember - világ egymáshoz való belső viszonyának egyfajta gyönyörűségét, örömét fejezi ki. Gondoljunk csak a 133. zsoltár néhány sorára: "Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak..." Itt például a közösség belső kapcsolatában megnyilvánuló gyönyörűségnek tapasztalatát olvashatjuk ki. Ez az átélt öröm a bibliai szép, mutatkozzon meg akár a természet, a szerelmes társ, vagy egy megindító cselekedet magával ragadottságában. Ugyanez érvényes az Isten cselekedeteire, még a golgotai kereszthalálának eseményére is, amely érdekeltté tesz, hiszen értünk halt meg a Megváltó, hogy örök életünk legyen. A szótériológiának ez az eseménye tehát esztétikai értelemben szép, noha külsőképpen megbotránkoztató, kegyetlen és tragikus esemény. Sőt, valójában minden öröm és szépség mögött Isten teremtő, megváltó és megszentelő tette húzódik meg.

Amennyiben a platonista világszemlélet verum, bonum, pulchrum hármasságának összefüggéseiben helyezzük el a teológiai szép fogalmát, akkor a teológiai esztétika egy belső hierarchia értelmében a következő sorrendet állítja: A megismerésben első mindenképpen a szép (pulchrum), mert az isteni kijelentésen keresztül az ismereteknek elsajátításához hitre van szükség. a hit pedig közvetlenül a megszületésekor nem az értelemnek fáradságos munkája révén jön létre, hanem külső ráhatásként hagy nyomot a passzív befogadó érzékeiben (aiszthéton) az Istennel való találkozás gyönyörűsége és öröme. Ezért a hit alapvetően esztétikai kategória. Ez az élmény egy életre szólóan megrázza és magával ragadja az embert, s az, aki vagy ami benne élményként nyomot hagyott, hitvallásos életével már értelmes (noéton) módon megvallásra és elmondásra kerül. S ezzel már a teológiai szépségből fakadó hitvallások születésénél vagyunk.

A szép után következik csak az igaz (verum) megfogalmazása, hiszen a hitvalló nép vagy egyén nemcsak érzi, tapasztalja, hanem felszabadító élménye ösztönzi is arra, hogy tudja és értelmezze, ki és mi az, aki vagy ami ezt az örömöt szerezte neki. Az ihletettség nyomán a poézis nyelvén szólal meg a megszólítottságra adott válasz. Ezért van az, hogy az Ó- és Újszövetség legrégebbi rétegei poétikus szövegek, amelyek a szabadítás közvetlen élményéből fakadnak. A költészetben megfogalmazott igazságról pedig csak később kezd értekezni az ember, de mindenképpen az értelem valamennyi fegyvertárát bevetve kutatja örömének, életének értelmét.

A jó (bonum) csak mindezek után válik kérdéssé. Az élmény és a tudás birtokában most már hogyan éljen az ember? Mi a boldog élet? Az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy a pünkösd-esemény (szép!) és az azt értelmező Péter apostol beszéde (igaz!) után megkérdezte a hallgatóság: "Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?" A szép élménye és az igaz tudatosítása képesít arra, hogy az ember életvitelét is jó irányba fordítsa. Ennek az összefüggésnek értelmében a teológiai esztétika nem beszélhet a dolgok szépségéről az etikai minőség figyelmen kívül hagyása nélkül.



A rút és a szép

Amint a fentiekben már szó volt róla, Isten teremtő, megváltó és megszentelő munkája előragyog a felszínre is, megmutatkozik a világban, de nem minden áron. Van olyan helyzet, amikor az igaz megtartása érdekében fel kell áldoztatnia a szépnek. Ez akkor szükségeltetik, amikor a külső szépítkezés, tetszelgés már nem az igazat sugározza, hanem azt éppen hogy elfedi. Ez a giccs, az esztétikai értelemben vett hazúgság botránya. Az isteni kijelentés tud olyan eseményről, ami rútságában mégis szép. Ez pedig Krisztus golgotai kereszthalála. A legfőbb szép (summum bonum) ugyanis inkább csúffá lesz, "útált, az emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elrejtjük..." (Ézsaiás 53,3). sőt a keresztfán gyalázatosan meghal csak azért, hogy az igaz megmaradhasson. Hogy igaz maradhasson.

Ezért a teológiai esztétika értelmében a rút nem a szép ellentéte, hanem annak része az igaz érvényrejuttatása érdekében. Van olyan helyzet egy műalkotáson belül vagy akár kívül a társadalomban, az életben, amikor a szépnek meg kell hallnia, és a rútnak megrázó, felrázó hatásával a felszínre törő igazság, s ezzel az erkölcsi értelemben vett jó számára biztosíttatik a hely. A rút tehát a szép hiánya (privatio pulchrum) a legfőbb jó (summum bonum) megmutatkozása érdekében. Ez a teológiai esztétikának szótérológiai értelmezése.



Hitvallás a szépről

Az 1967-es református hitvallás, amelyet az akkori Angliai és Welsi Kongregacionalista Egyház, - ma a presbiterianusokkal Egyesült Református Egyház - fogalmazott meg, ezt vallja a szép kapcsán VIII.7. cikkelyében:

"A valódi emberség jele a szépség iránti érzékenység...Aki képességei nyomán a szépséget segíti elő, betölti Isten emberért való tervét...Azonban ahol a szépség szándékosan elhanyagoltatik vagy széttöretik, elszegényedik a világ és Isten terve gyaláztatik meg."

Forrás: Porta Speciosa

***

A feltétlen szépség természete

Ha a szépség az élmény világában jelentkezik, a feltétlen Létnek is magánál való, önmagát tetszéssel szemlélő szépségnek kell lennie. Az isteni valóság önnön Léte abszolút tündöklésének fényében él. Erről a végső alapról mondja Szent Ágoston: "Isten a jó és a szép, akiben, akitől és aki által jó és szép mindaz, ami jó és szép" (Soliloquia, 1,1,3). Aquinói Tamás szavai szerint "Istent szépnek mondjuk, mint a világmindenség összhangjának és ragyogásának okát" (II/II.q. 145.a.2.). A feltétlen Lét lényegének erejében szép (Commentarium in De divinis nominibus, IV. 5.). Titokzatos szépsége változatlan és örökkévaló.

A FELTÉTLEN SZÉPSÉG ÉS A LÉTEZŐK KAPCSOLATA

A feltétlen Lét szépségének és a véges létezők kapcsolatának módját filozófiailag a részesülés, az immanencia és a transzcendencia, valamint az analógia fogalmának tükrében értelmezhetjük.

A létezők nem önmaguk erejében szépek, mert szépségüket részesülés révén birtokolják: "a részesülés révén létező dolgokban azt mondjuk szépnek, ami részesül a szépségből". A teológia nyelvén megfogalmazva: "a teremtmény szépsége nem más, mint az isteni szépségnek részesülés révén nyert hasonmása a véges létezőben" (Commentarium in De divinis nominibus, IV. 5.). Az emberformálta művészi szépre ugyanez vonatkozik, mert a művész - akár tud róla, akár nem - az isteni szépség ihletésében és erejében alkot: "minden szépség, amely a művész lelkéből átmegy keze alkotásába, a minden lelkek fölött ragyogó szépségből ered" (Confessiones, 10,34,51).

A feltétlen szépség immanens titokként ragyogja át a létezők világát, s egyszersmind a transzcendencia elérhetetlen fényében tündököl.

Ugyanerre a dialektikus összefüggésre utal a szép analógiájának fogalma: elsődleges és kiváló értelemben Isten szép, és a létezők csak átvitt, analóg értelemben szépek. Az analógia alapja a részesülés, illetve a teremtés. Amikor Istenről beszélünk, mindig tudnunk kell, hogy kifejezéseink csak analóg módon érvényesek, és sohasem fejezhetik ki a világon átsugárzó, de a világot mérhetetlenül felülmúló szépség titkát. Ennek a tudatnak fényében és a vallási élmény lenyűgöző hatása alatt fogalmazódott meg Szent Ágoston ajkán a gyönyörű vallomás:

"Mit szeretek, amikor téged szeretlek? Nem szépséges testi formát. Nem az idő kellemét, és nem a szemnek oly barátságos fény ragyogását. Nem a különféle énekek andalító dallamát. Nem virágszirmok, kenetek és fűszerek bódító illatát. Nem mannát és mézet. Nem az ölelésre kínálkozó test idomait. Nem ezeket szeretem, midőn Istenemet szeretem.

És mégis, valami fényt, valamiféle dallamot, illatot, ételt és ölelést szeretek, ha Istenemet szeretem. Ő az én belsőbb emberem fénye, dallama, illata, eledele és ölelése. Oly fényt sugároz lelkem mélyén, amelyet semmiféle hely magába nem fogad. Dallam csendül ott, és ezt nem sodorja el az idő. Illat terjeng ott, és ezt nem kuszálja szét a játékos szellő. Íz kínálkozik, mellyel nem tud betelni semmiféle falánkság. Ragaszkodás van ott, és ezt nem marcangolja szét a ráunás. Ez az, amit szeretek, ha Istenemet szeretem"   (Confessiones, 10,6,8).