Előadás a predestinációról. Koczogh Júluanna

Előadás a predesztinációról

Dogmatikai előadás

Koczogh Júlianna ref. lelkipásztor

 

Mielőtt a predesztináció tanának részletes ismertetésébe kezdenék, előre kell, hogy bocsássam, hogy mindig is távol állt tőlem ez a tantétel. Reformátusként is egyfajta idegenkedést éreztem eme kálvini dogmával kapcsolatosan. Noha a kálvinista Rómában, azaz Debrecenben folytattam tanulmányaimat, mégsem titulálnám magam nyakas kálvinistának, felekezeti identitásomra nézve inkább a református keresztyén vagyok. Szóval nagy kihívással kerültem szembe, amikor szeretett és tisztelt volt középiskolai tanáromtól, Isten kegyelméből most már szolgatársamtól Trencsényi László nagytiszteletű úrtól azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak előadást a predesztinációról. Igyekszem tehát a magam módján ennek a felkérésnek megfelelni. Kálvin főművében, az Institúcióban így ír: „Sokak teljes képtelenségnek tartják, hogy Isten az emberek együttes tömegéből egyeseket az üdvösségre, másokat a pusztulásra rendeljen." Talán csak egy sakktábla lenne az élet, ahol mi bábuk vagyunk, s felülről mozgatnak bennünket? Aki a fehér bábuk közé soroltatik, az az üdvösségre megy, akire a fekete bábu szerepét írták, az megy a süllyesztőbe? Ezt jelentené a predesztináció? Most tehát a predesztináció dogmáját igyekszünk közös erővel mélyebben megérteni. Tesszük ezt az Ige és jeles hittudós elődeink segítségével.

Mi magának a predesztináció szónak a jelentése?

Ez a kifejezés a latin nyelvű teológiában született meg, a praedestinare igéből. Az összetétel első tagja (prae-) annyit tesz, „előre", „előzőleg", a második tagja (destinare) pedig „elrendelni", „elhatározni", „célul kitűzni", „valamire szánni". Mivel az angol nyelv a latin nyelvcsalád tagja, az angolul beszélők fülébe csenghet a destination szó, amelynek jelentése: végzet, sors. Érdekességként megjegyzendő, hogy a prédikáció szóban is felfedezhetjük a prae- előtagot, a latin prédikáció szó jelentése: előre mondott beszéd. Isten tehát előre el akar neked mondani valamit az Ő Igéjében. Visszatérve a predesztináció szóra, ez azt jelenti: eleve elrendelés vagyis egy adott személy üdvtörténeti sorsának a megszabása.

Egyes teológiai nézetek szerint a predesztináció csak a megigazulásra, az örök üdvösség megszerzésére irányul, más vélemények szerint az eleve elrendelés nem csak az üdvösségre szól, hanem a megátalkodottságban való megmaradásra, az örök elkárhozásra is érvényes. Az utóbbi esetben beszélünk „kettős predesztinációról".

A predesztináció tanának kifejtése nehéz feladat elé állítja a keresztény teológiát, mivel súlyos témákat érint. Ilyen súlyos témák például: az eredendő bűn (latinul: originale peccatum) kérdése. Az ősbűn következménye, hogy isteni kegyelem nélkül az ember nem üdvözülhet. Ez az úrvacsorai első kérdésben is megfogalmazódik: „Hiszitek-e, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban teremtett első embernek az esete folytán ti magatok is mindenestől fogva gyarlók, esendők és bűnösök vagytok, kik saját erőtökből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhattok, sőt büntetést, halált és kárhozatot éremeltek? Én ezt hiszem és vallom" - szoktuk rá felelni. A másik kérdéskör: az Isten jósága és igazságossága (Miért nem üdvözül minden ember?); továbbá Isten omnipotenciája, vagyis mindenhatósága (Ellen tud-e állni az ember Isten kegyelmének?); vagy ilyen a szabad akarat és az ember morális felelősségének kérdése (Ha isteni előrendelés dönt az egyes ember örök üdvösségéről vagy kárhozatáról, miként beszélhetünk emberi szabad akaratról, erkölcsi felelősségről?). Ha Isten mindent előre elrendelt, mi értelme van a jócselekedeteknek, vagy mi értelme van a kérő imának? Ezen kérdésköröket próbáljuk meg végigjárni.

Predesztináció és Biblia

Az Ószövetségben a predesztináció kifejezés nem fordul elő, viszont mintegy előzményeként megjelenik a kiválasztás, a kiválasztottság fogalma. Az Ószövetségben a kiválasztás elsősorban közösségre vonatkozik: Isten kiválasztotta Izráelt, Izrael az ő „választott népe". A vele kötött szövetség révén arra választotta ki Izrael népét, hogy tanúja legyen minden más nép számára. A választott néppel kapcsolatban azonban meghatározott személyek is kiválasztottként jelennek meg, például Mózes, Áron, a léviták, a próféták és egyes királyok.

Az Újszövetségben is elsősorban kollektív jellege van a kiválasztottságnak. A szinoptikus evangéliumok (tehát Máté, Márk, Lukács) szóhasználatában például mindig többes szám szerepel: kiválasztottakról, tehát közösségről, gyülekezetről van szó. A szinoptikus evangéliumok egyedüli személyként csak Jézust nevezik kiválasztottnak. A nem szinoptikus János evangéliumában már egyes személyek kiválasztásával találkozunk, leginkább az apostolok elhívásával kapcsolatban.

Az, hogy a kiválasztás „öröktől fogva" történik, a Szentírásban csak kevés helyen szerepel, de azért előfordul, főként Pál apostol leveleiben. Például:„Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra... Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette." (Róma 8, 29-31) Vagy: „Isten kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt" (Ef 1,4).

Ami az örök kárhozatra vonatkozó eleve elrendelést illeti, a Bibliában ez a fajta predesztináció nem jelenik meg egyértelműen. Az egyének végső sorsa a végidőbeli ítéleten dől majd el (Lk 21,20-38; Mt 25,31-46 stb.).

Augustinus és a predesztináció tana

Az ókori egyházban elsőként Szent Ágoston vagy Augustinus (354-430) dolgozott ki rendszeres tant a predesztinációról, mégpedig elsősorban a pelagianizmussal szemben. A brit származású szerzetes, Pelagius (kb. 350-420) és követői ugyanis az emberi szabad akaratból fakadó cselekedetek jelentőségét hangsúlyozták az üdvözülésben, szemben az isteni kegyelem jelentőségével. Az ő világképük szerint a világ jó, mert a jót Isten teremtette, és az ember bűnössége sem „radikális", mert bár vétkezhet, de Isten az embert is alapvetően jónak teremtette. Pelagius azt tanította, hogy önerőből le tudjuk győzni a bűnt, szabadon választhatunk jó és rossz között, meghatározva ezzel sorsunkat. Vagyis az ember önerőből is eljuthat az örök üdvösségre, nincs szüksége Isten külön erre irányuló segítő kegyelmére.

Augustinus volt az első az egyháztörténelemben, aki a kegyelmet, a kiválasztást és a predesztinációt állította a teológiai gondolkozás középpontjába. Sőt az úgynevezett „kettős predesztinációt" is vallotta Augustinus: a kárhozatra való előre rendelést. Ágoston szerint az ádámi ősbűn következtében az egész emberiség kárhozott lett, önmagától képtelen az üdvösségre. Van ugyan szabad akarat, de ez a szabad akarat elvesztette a morális szabadságát, azt, hogy önmagától akarja a jót. Isten azonban a „kárhozottak tömegéből" kiragadta azokat a kiválasztottakat, akiket előre kegyelemre rendelt. A kiválasztottaknak kegyelemet ad. Ez a segítő kegyelem Augustinus szerint nincs az ember részéről feltételhez kötve, hanem "ingyenes" és egyúttal feltétlenül ható isteni ajándék. Isten azokat, akiket nem választott ki a "kárhozottak tömegéből", azokat büntetésre rendelte, mégpedig - Augustinus szerint - igazságos módon, mivel alapjában véve minden ember kárhozatot érdemelne. (Arra a kérdésre Ágoston sem tudott „elfogadható" választ adni, hogy Isten miért nem választott ki mindenkit az üdvösségre.)

529-ben az Orange-i zsinat is elítélte a pelágianizmust, kijelentve: Az ember saját maga természetéből nem képes az üdvösségre, a kegyelem ingyenes, de nélkülözhetetlen. Ugyanakkor elutasította a kárhozatra irányuló predesztinációt. („Nemcsak nem hisszük, hogy az isteni eleve elrendelés némelyeket valóban gonoszságra rendelt volna, hanem azokat, akik ilyen gonoszságot akarnak hinni, megátkozzuk és kirekesztéssel sújtjuk.")

Quiercy-i zsinat (853) döntése szerint az eleve elrendelés csak az örök életre szól. Ugyanakkor Isten előretudása révén másokat (akikről tudja, hogy visszaélnének a kegyelemmel) meghagy az elveszett tömegben. Ők el fognak veszni, de nem azért, mert Isten eleve arra rendelte volna őket, hanem azért, mert előre tudta, hogy majd bűnösnek bizonyulnak.

A 855. évi Valence-i zsinat pedig így fogalmazott:„És hisszük, hogy senki sem az Isten előzetes ítélete miatt ítéltetett el, hanem azt saját gonoszságával érdemelte ki" ..„És a rosszak nem azért vesznek el, mivel nem lehetnek jók; hanem mert nem akartak jók lenni, és saját hibájukból végig megmaradtak az ítéletre szánt tömegben, vagy az eredeti bűn vagy akár az elkövetett vétség folytán."

„Az Isten előretudása a rosszak közül egyáltalán senkit sem terhel meg szükségszerűséggel, hogy az illető más nem is lehetne (mint rossz). Hanem amivé az ember a jövőben saját akaratából lett, az úgy történt, ahogyan azt a mindent létrejötte előtt ismerő Isten az ő mindenható és megváltozhatatlan méltósága folytán előre tudta."

Ez azt jelenti tehát, hogy Isten előre tudja a rosszat, de nem az előretudása váltja ki a rosszat. Ezen megfontolás alapján a zsinat így összegzi a predesztinációra vonatkozó tanítást:

„Bízvást valljuk a választottak eleve elrendelését az életre, és a gonoszok eleve elrendelését a halálra; mégis az üdvözülésre szántak kiválasztásában az Isten irgalmassága megelőzi a jó érdemet; azok elítélésében viszont, akik el fognak veszni, a rossz érdem megelőzi Isten igazságos ítéletét."

Ekkortájt, a középkorban, kezdték alkalmazni azt a gondolatmenetet, hogy Isten, aki az időn kívül létezik, öröktől fogva előre látja, hogy az egyes ember szabad döntésével miként válaszol majd az ő segítő kegyelmére, és logikailag (nem időben) ennek tudatában dönt arról, hogy kinek ad kegyelmet, kinek nem. Ezzel a gondolatmenettel vélték összeegyeztetni Isten mindenhatóságának és az emberi szabad akaratnak az elvét.

A predesztináció és a reformáció

A reformáció teológusai kezdetben Augustinus tanaihoz nyúltak vissza, s szembeszállva a reneszánsz humanistákkal (például a Rotterdami Erasmusszal), akik az emberi szabad akaratot védték, a reformátorok az isteni kegyelem elsőbbségét hangsúlyozták: a bűnös ember megigazulása kizárólag Isten kegyelmén alapul. Luther (1483-1546) azt hirdette, hogy a bűnös ember akarata nem szabad. Csak Istenről állítható, hogy szabad akarattal rendelkezik. S mivel Isten mindenható, ezért hatalma egyes emberek kiválasztásában, mások elvetésében nyilvánul meg. Luther is azt tanította, hogy az ősbűn következtében az ember természete teljesen megromlott, ezért a megigazuláshoz elengedhetetlen Isten kegyelme, amelyet Isten ingyenesen és minden emberi feltételtől mentesen nyújt avagy nem nyújt az egyes embernek. A lutheránus reformáció későbbi hitvallási iratai azonban már azt tartalmazzák, hogy csak egyfajta predesztináció létezik, az üdvösségre szóló, és nem létezik kárhozatra szóló predesztináció: nincsen kettős predesztináció. Kálvin (1509-1564) szerint: "Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva."

Kálvin kettős predesztinációs tana szorosan összefügg azzal, hogy ő tagadta az emberi akarat szabadságát. Szerinte az emberi akarat beteg, képtelen az igazi jóra, csak a rosszat képes igazán és teljes erővel akarni. Mivel akaratunk nem szabad, ezért nem függhet tőlünk, hogy jót teszünk-e vagy rosszat, s így az sem függhet tőlünk, hogy üdvözülünk vagy sem. Megigazulásunk és üdvözülésünk csupán attól függ, hogy Isten eleve örök üdvösségre vagy örök kárhozatra választott-e ki bennünket. A kárhozatra szóló elrendelést Kálvin Isten "félelmetes végzésének" ("furchtbarer Ratschluß Gottes", horribile dictu) nevezi.

Kritikusai szerint Kálvin tanítása nem egyeztethető össze Isten jóságával, amelyről a Biblia számos kijelentést teszt: Például: „Isten nem akarja bűnös halálát". (Ez 3,11). Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön" (1 Tim 2,4). "Türelmes (...), mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen" (2Pt 3,9). Egyes nézetek szerint Isten a gyehennát nem az embernek szánta, hanem az ördögnek és a démonoknak. Később egyes kálvinisták úgy fogalmaztak: Ádám első bűne óta minden ember bűnben születik, s ezért megérdemli a kárhozatot. Isten ennek ellenére egyeseket kiválaszt, hogy őket a kárhozattól megmentse, s ez Isten különös irgalmának a megnyilvánulása.

Az ember üdvösségre jutása nem az emberen, azaz nem az ő akarati „döntésén" múlik (hiszen teljesen megromlott természeténél fogva nem akarja a saját üdvösségét), hanem egyedül és kizárólag a mindenható Istenen. Ő az, aki képes a halottakat életre kelteni. Ő az, aki egyedül képes a farkasokat juhokká tenni. Ő az, aki egyedül képes az előle menekülő embert maga felé fordítani és benne üdvözítő hitet ébreszteni. Ő egyedül, a mi üdvösségünk elkezdője és véghezvivője!

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..." (Jn. 15:16) - Nem mi döntöttünk Isten mellett, hanem Ő döntött mellettünk. „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" (Fil. 1:6). „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást (a véghezvitelt) jó kedvéből." (Fil. 2:13) - Ő kezdte el bennünk a jó dolgot, nem tőlünk indult a kezdeményezés és Ő az, aki arról is gondoskodik, hogy amit elkezdett, azt véghez is vigye bennünk, azaz, hogy egészen véghez vigye a mi üdvösségünket. Még azt is Ő munkálja ki bennünk, hogy akarjuk a jót választani és hogy tudjuk is azt cselekedni! A Biblia beszél arról is, hogy nem fog üdvözülni minden ember. Júdásról például, biztosan tudjuk, hogy elkárhozott (Jn. 17:12). A gazdag és Lázár történetében szereplő gazdag is kárhozatra jutott (Lk. 16:22,23). Jézus több helyen is világosan beszél arról, hogy lesznek olyanok, akik kivettetnek majd a „külső sötétségre" (Mt. 8:12, Mt. 22:13, Mt.25:30), az „örök tűzre" (Mt. 25:41), a „gyehennára"(Mk 9:43-48) vagy a „tűznek tavába" (Jel. 20:15), mely kifejezések az örök kárhozat borzalmát szemléltetik. Nem áll meg tehát az a sokak által egyre gyakrabban hangoztatott elgondolás, mely szerint Isten végül úgyis minden embert üdvözíteni fog. Ezt a nézetet nevezik univerzalizmusnak, vagy a minden ember üdvözülése tanának. Természetesen ezen nézet hirdetői is a Bibliára hivatkoznak, azon belül is néhány univerzalizmust sejtető igehelyre, különösen az I. Tim. 2:4-re: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére."

A kálvini tanítás átdolgozása egy XX. századi teológusnál, Barthnál

1. A krisztológiai szempont

Barth Károly első magyarországi körútja alkalmából foglalkozott átfogó módon a predesztináció kérdésével, Isten kegyelmi kiválasztása című előadás-sorozatában. (Megjelent magyarul is Debrecenben, 1937-ben.) Fél évtizeddel később, Kirchliche Dogmatik című főműve II. részének 2. kötetében, több mint félezer oldalon újra kifejtette e tant (1942). Nem akar új tant állítani a régi helyébe, csak a régi reformátori örökséget tisztogatta meg, az evangéliumi mondanivaló szabadabb érvényesülése érdekében.

Barth helyeslően emelte ki Kálvin tanításából azt az evangéliumi felismerést, hogy a predesztináció tana Jézus Krisztusra utal, mert Jézus Krisztus a mi,,kiválasztottságunk tüköre'' (lásd pl. Inst. III. 24. 5.). Ezt a helyes felismerést akarja Barth érvényesíteni, amikor így tanít: Mi az ember-Jézus szenvedéseiben, Istentől való elhagyatottságában, tehát mindenek előtt a golgotai kereszten szemlélhetjük, mi az elvettetés. Az ember-Jézus elvettetésében ismerhetjük meg a mi saját elvettetésünket, hiszen Ő érettünk és helyettünk ,,szálla alá poklokra''. Az elvettetésről keresztyén módra csak Őreá nézve beszélhetünk. Az elvettetésről való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság. Ez a mondanivaló egyik fele, amelyhez hozzátartozik a másik.

Amikor ugyanis elvettetésünket Krisztusban megismerjük, ugyancsak Őbenne kiválasztottságunk is nyilvánvalóvá válik, mert az elvettetésből az ember-Jézussal együtt Isten minket is új életre hív (Ef 1, 4-11 és a párhuzamos helyek). Ezért Ő a „mi kiválasztottságunk tüköre". Kiválasztottságunkat egyes-egyedül Őbenne, ismét és ismét csak Őbenne láthatjuk.,, A predestináció tehát azt jelenti: Isten kegyelmes hozzád, az elvetetthez''.  A kiválasztottságról való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság.

Barth ezt a krisztocentrikus szemléletet akarja következetesen érvényesíteni a predesztináció tanban. Ha Krisztust és Krisztusban a kiválasztás örömüzenetét befogadjuk, üdvbizonyosságunk van Krisztusban és csakis Őbenne lehet üdvbizonyosságunk. A predesztináció tehát a mi legszemélyesebb hittitkunk, s a hiten kívül nincs is semmi értelme. (Nem lehet puszta szólam vagy világnézeti elv.)

Ennek a hittitoknak nem is a predesztináció (eleve elrendelés, eleve végzés), hanem az elekció (kiválasztás) a szerencsésebb elnevezése. Maga Kálvin is (meg a Biblia is!) sokkal  gyakrabban használja az electio-t, mint a praedestinato-t. A predesztináció szó kettős lehetőséget (üdvre és kárhozatra való predesztináltságot) zár magába és spekulációkra csábít, s ezen az úton a kétségek örvényébe ránt. Az elekció vagy kiválasztás szóból viszont az evangélium cseng felénk, amely kiszabadít a kétségek örvényéből. A Biblia tehát útját vágja a predesztinációs spekulációknak.

 

 

2. Óvatosság a Kálvinra való hivatkozásban

Mit mondjunk ezek után Kálvin tanításáról? Úgy látszik, a különben annyira óvatos Kálvin, ezen a ponton messzebb ment el a kelleténél, s nemcsak Isten kiválasztó, illetve bűnben meghagyó munkájáról beszélt, hanem mintegy az eszkatalógiai kifejletről: a kiválasztottakról és elvetettekről is. Az elvetettekről mindenesetre nagy szűkszavúsággal.

De miért beszélt ezekről egyáltalában? Emberileg megérthető: őt erre nagyon kínos tapasztalatok indították. Tapasztalta, hogy az Ige hirdetésére Franciaországban egyesek megtértek, mások meg a pápizmus sötétjében maradtak. Aztán meg egyesek máglyára vitették magukat a hitért, mások viszont- bár úgy látszott, befogadták az evangéliumot -, mégis visszasüllyedtek a babonaságba. Hogyan történhetett ez meg? Hát Krisztus, a Király olyan tehetetlen volna, hogy nem tudja az ellenszegülőket meghódítani és kézben tartani, mint ahogy őt, az ellenszegülő Kálvint is le tudta győzni?

Erre a gyakori tépelődésre az Írásban kapta meg a feleletet és a viszonylagos megnyugvást: Isten kiválaszt és elvet. Ezért nem vonakodott attól, hogy az Institutio-ban az elvetettekről is mondjon néhány szót. Bizonyos szempontból nézve, talán jó is, hogy mondott, mert tana a maga kettősségében megmutatta, hogy Isten nemcsak a teremtésben, hanem a kiengesztelésben és megváltásban is szuverén Úr (Róma 11,33-35).

Abból a szempontból viszont nem jó, hogy a kárhozatra, mint itt meg itt már bekövetkezett tényre utalt, annak ellenére, hogy a Biblia kerül minden ilyen konkrét utalást, s talán Júdáson kívül senkit sem mond a kárhozat fiának. Kálvin tehát szólott a kárhozatról, s példájával akaratlanul is utat nyitott egy olyan predesztinációs spekulációnak, amely a továbbra is munkálkodó Krisztustól, s Krisztus jelenlegi munkájától egyre inkább elszakadt. A hit eleven aktusától elvonatkoztatott predesztináció tanban úgy beszéltek aztán valami isteni dekrétumról, hogy ez a beszéd menthetetlenül a determinizmusba és a fatalizmusba vezetett, a kikerülhetetlen szükségszerűség és a megmásíthatatlan végzet sivár világába. -- Ha Kálvin ezt a következményt látta volna, bizonyára ő maga ítélte volna el a legkeményebben. Jegyezzük hát jól meg: a predesztinációban nem az emberek ilyen vagy amolyan állapotáról, nem a kiválasztottak vagy elvetettek csapatáról, hanem az irgalmas és igazságos Istenről van szó, úgy, amint Krisztusban megmutatkozik minékünk.

A predesztináció hármas vonatkozása

A Biblia a Szentháromság Egy Örök Isten üdvszerző munkájáról szólva, többször emlegeti Isten ,,tanácsát'', az ,,örök végzést'', az ,,eleve elrendelést'' (És 46,10; Csel 15,18; Ef 1,11 stb.). Milyen összefüggésbe tartoznak, mit jelentenek ezek a szavak, s mennyiben segítik elő bibliai tájékozódásunkat?

1. Krisztus

Mindenekelőtt figyeljük meg, hogy ezek a szavak elsősorban nem mireánk vonatkoznak, hanem más valakire: Hitünk Fejedelmére. Isten, még a világ alapjainak megvettetése előtt kiválasztotta Krisztust. Kiválasztotta arra a szolgálatra, hogy majd az idők teljességében megalázza magát: emberi testet öltvén, lakozzék miközöttünk.

Ő Istennek ama Választottja. Azonban nem valami alárendelt, eszközi értelemben, hanem úgy, mint aki egy az Atyával. Testet öltésével az isteni és az emberi természetet egyesítette magában. Így lett ő kiválasztó Isten és kiválasztott ember egy személyben. Ez a kiválasztás azt teszi: Isten szabad kegyelméből odaszánta magát a bűnös embernek, a bűnös embert pedig önmagának. Magára vette és veszi az ember büntetését, az embert pedig arra méltatja, hogy saját dicsőségének részese legyen. Mi ezt az isteni tettet nem magyarázhatjuk meg, csak mint imádatra késztető tényt csodálhatjuk. Ez voltaképpen az egyetlen csoda és egyben az evangélium summája.

2. Gyülekezet

Isten kegyelmi kiválasztása tehát elsősorban Jézus Krisztusra vonatkozó örök rendelés. De még másodsorban sem mireánk vonatkozik, hanem a gyülekezetre. A Biblia Krisztusa éppúgy elképzelhetetlen a választottak gyülekezete nélkül, mint fej a test nélkül, vőlegény a menyasszony nélkül, király az alattvalók nélkül. Isten, még a világ alapjainak megvettetése előtt úgy határozott, hogy Krisztus által a világ kezdetétől annak végéig, az egész emberi nemzetből egy gyülekezetet gyűjt magának az igaz hit egységében az örök életre. Ennek a gyülekezetnek ótestamentomi alakja Izrael, újtestamentomi alakja az egyház.

A kegyelmi kiválasztást itt sem valami merev, gépies értelemben vegyük. A gyülekezet nemcsak tárgya, hanem bizonyságtételével egyúttal hordozója is Isten világtervének. Lelke által az egész világ előtt bizonyságot tesz Uráról, aki nemcsak a gyülekezetnek, hanem a világnak is Ura. Ennek a bizonyságtételnek oly nyilvánvalónak kell lenni, hogy a felhívássá váljék a világ számára, a Jézus Krisztusban való hitre. A világnak ugyanis nem az egyházra van szüksége, hanem arra, hogy maga is egyházzá váljék, s ily módon az átok alól minél teljesebb mértékben szabaduljon.

A gyülekezet ugyancsak az isteni végzés imádatra késztető titka elé állít: múlandó alakjában, Izraelben Isten ítéletét; leendő alakjában az egyházban meg, Isten könyörületét ábrázolja.

3. Egyén

Isten kegyelmi kiválasztása csak harmadsorban vonatkozik ránk, egyes emberekre. Mi, mint egyes emberek, természetünk szerint az Isten által elvetett emberek vagyunk. Nem azért, mintha ilyenekké rendelt vagy teremtett volna Isten, hanem azért, mert ilyenekké váltunk, saját választásunk alapján. (Ezzel ellentétes Móricz vélekedése a ,,Sárarany'' utolsó lapjain.) Ebben az elvetett állapotunkban fogadhatjuk be Isten gyülekezetének bizonyságtételét, az örömhírt: a mi saját választásunk semmis, a mi istentelenségünk elintézett dolog. Mi Krisztuséi vagyunk, mert ő a mi istentelen választásunknak minden következményét elhordozta. Nem vagyunk elvetett emberek, sőt Jézus Krisztusban Isten által üdvre választottak. A kegyelmi kiválasztást ebben a személyes vonatkozásban még kevésbé lehet valami merev, gépies értelemben vennünk. Minket a kiválasztás örömüzenete, ha csakugyan megragadtuk, magával ragad: a gyülekezet élő tagjaivá tesz, hogy mint tagok, magunk is a gyülekezet bizonyságtételének hordozói legyünk, szűkebb és tágabb környezetünk javára. (Erre mondta Karácsony Sándor: A keresztyén ember hitét ,,unokáiról'' lehet leolvasni.) -- Ugyanakkor természeti állapotunk, elvettetésünk ismerete pedig csak arra ösztökélhet minket, hogy egyre megújuló hittel ragadjuk meg Krisztusban a kárhozatból Szabadítót. A kegyelmi kiválasztás most tárgyalt hármas vonatkozása szorosan összefügg. Mint ahogy a Trinitás-tanban megkülönböztetjük, de el nem választjuk egymástál a három létmódot, hasonlóképpen vagyunk a kegyelmi kiválasztás tanával is, hiszen e tan hármas vonatkozásában a Szentháromság Egy Örök Isten üdvszerző munkája tükröződik. Az Atya időknek előtte elkezdi, a Fiú az időben folytatja s a Szentlélek az idők végéig célhoz juttatja. Ezt jelenti a kegyelmi kiválasztás Krisztusra, a gyülekezetre és reánk való vonatkozása

Isten eleve elrendelése és a fatalizmus

Szokás mondani, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el, mégis óriási a különbség. Ennek analógiájára mondhatjuk azt, hogy a keresztyén predesztináció és az iszlám fatalizmus között is óriási a különbség. Ugyanis gyakran éri az a vád a predesztináció tanát elfogadókat, hogy fatalista módon élnek és gondolkodnak. Hogy ez mennyire nem így van, 10 rövid pontban kívánom szemléltetni, amit Sebestyén Jenő professzor írt le elsőként.

 

Predesztináció

Fatalizmus

·        Isten az ember sorsát szuverén módon, egy örök, bölcs, tökéletes terv alapján irányítja

·        Az ember sorsát a vak végzet vagy jobb esetben, egy szeszélyes istenség (Allah) irányítja

·        Isten igazságos, szerető Édesatya

·        A fatalista Allah egy keleti despota, kiszámíthatatlan kényúr, zsarnok

·        Céltudatos keresztyén életet eredményez

·        Céltalanná válik az ember élete

·        A predesztinációt hívő az Isten iránti szeretetből kifolyólag keresi az Istennel való közösséget és az Ő akaratát

·        A fatalista kényszerűségből engedelmeskedik istenének, hiszen fél tőle, kerüli a vele való kapcsolatot

·        A keresztyén hívő jelszava: „Legyen meg a te akaratod!" - ő is önként akarja azt, amit Isten akar

·        A fatalista jelszava: „Allah nagy" - vagyis: „Féljünk tőle, mert eltipor!"

·        A keresztyén ember Isten szabad gyermeke, önként, hálából engedelmeskedő munkatársa

·        A fatalista az istenség félve engedelmeskedő rabszolgája

·        A predesztináció helyes felfogása egy rendkívül aktív, odaszánt, tevékeny életet eredményez

·        A fatalizmus teljes passzivitást és letargiát kell, hogy eredményezzen

·        A predesztináció tanát magának valló mindenben Isten dicsőségét keresi

·        A fatalista minden cselekedetével az életben maradásáért küzd

·        A predesztináció tanát valló az Isten kijelentett akaratát keresi, s ez alapján próbálja berendezni az életét

·        A fatalista a titkokat kutatja, s ezek alapján akarja kormányozni a saját életét

·        A predesztináció helyes értelmezéséből élő hit és rendíthetetlen bizalom fakad

·        A fatalizmus teljes bizonytalanságot eredményez

 

„A fatalizmus nem változata vagy gyermeke a predestinationak, hanem karikatúrája, torzképe csupán, s ezért értéktele. Ezért a fatalizmus vádja rendesen a kételkedő vagy a gyenge hitű emberek fegyvere a predestinatio ellen." - írja Dr. Sebestyén Jenő professzor (SJRD II. Fő rész, 111, 112. old.).

 

 

 

 

Nagyon nagy galibát szokott okozni az, amikor valaki Isten szuverenitását az ember felelősségével szemben akarja kijátszani, mondván, hogyha Isten úgyis eleve elrendelt mindent, akkor nekem semmi dolgom, s elég, ha hátradőlök és hagyom, hogy Isten véghezvigye mindazt, amit felőlem eltervezett. Aki azonban így gondolkozik, bizonyságot tesz arról, hogy nem érti még az eleve elrendelés lényegét. Mondhatnám úgy is, hogy egy fatalista predesztináció-szemléletet vall.

 

A Biblia ugyanis kétféleképpen mutatja be a történelem vagy az egyes emberek életének eseményeit. Van, hogy egy eseményt kizárólag Isten látószögéből tárgyal, vagyis ilyenkor Isten titkos tanácsvégzésébe kapunk bepillantást. Van, amikor az ember szemszögéből ír le egy-egy történetet, ahol az ember felelősségét hangsúlyozza, s arra is van példa, amikor mind az isteni, mind az emberi oldal egyszerre jelenik meg ugyanabban a bibliai tudósításban. Ez utóbbira a legcsodálatosabb példa Péter pünkösdi prédikációja, melyben a következőket mondja:

 

„Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megöltétek" .(ApCsel. 2:23)

 

A mondat első fele Isten szemszögéből mutatja be Jézus kereszthalálát, míg a második fele az emberi oldalt emeli ki. El volt ugyan rendelve örök időknek előtte, hogy Krisztus meg fog halni a bűnösökért, de ez nem mentesíti e gonoszság elkövetőit a felelősségtől! Ugyanez igaz Júdás árulására is:

 

„Az embernek Fia jóllehet, elmegyen, amint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem született volna." (Mt. 26:24)

 

A legszemléletesebb példája az isteni szuverenitás és az emberi felelősség rejtélyes összekapcsolódásának kétségtelenül Pál hajóútja, amelyről az ApCsel. 27-ben olvashatunk. Nézzük meg, mi történik itt! Pálék rettenetes viharba keverednek a Földközi-tengeren. Több napja küzd már a legénység az életben maradásért, de a vihar csak nem akar elcsendesedni. Mikor már minden reményük szertefoszlott életben maradásuk felől, Pál egyszer csak előáll, és a következőket mondja:

 

„Jóllehet szükséges lett volna, ó, férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából, és elkerültük volna ezt a bajt és kárt: Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert ez éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is, ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé, az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk." (21-26) Pál tehát megjelenti a vele levőknek Isten végzését: életben fogunk maradni, senki sem fog elveszni, csak a hajó, egy szigetre fogunk kivetődni. Majd teljes határozottsággal megvallja, hogy ő hisz abban, hogy mindez így is fog történni.

 

Nem sokkal később egy furcsa dolog történik.

 

„A hajósok pedig mikor el akarának menekülni a hajóból, és a csolnakot lebocsáták a tengerre, annak színe alatt, mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni, Monda Pál a századosnak és a vitézeknek: Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok. Akkor a vitézek elvágák a csolnak köteleit, és ki hagyák esni azt." (30,31)  Amikor a hajósok el akarnak menekülni, Pál figyelmezteti a velük levő századost és a katonákat, mondván, hogy ha azok elszöknek, senki sem fogja túlélni ezt a hajóutat.

 

Nincs itt valami égbekiáltó ellentmondás? - kérdezhetnénk. Az előbb még azt mondta Pál, hogy senki sem fog odaveszni. Most meg azt mondja, hogy ha a hajósok a fedélzeten nem maradnak, akkor el fognak pusztulni. Hát nem Pálnak kellene a legnyugodtabbnak lennie ebben a feszült helyzetben? Hát nem kellene hagyni elszökni a legénységet, tudván, hogy úgyis az fog történni, amit Isten elhatározott? Miért figyelmezteti Pál a századost? Talán nem hisz Istennek? Talán ő is elbizonytalanodott a megmenekülésüket illetően, mikor meglátta, hogy a hajósok el akarnak szökni? Érdekes, hogy a százados sem mondja azt, hogy mit aggódsz Pál, hát nem te mondtad az előbb, hogy Isten megígérte, hogy meg fogunk menekülni? Hát nem elég hatalmas Isten, hogy hajósok nélkül is megtartson minket?

 

Íme, Isten szuverenitása és az ember felelősségének teljes összhangja. Senki sem jön zavarba, senki sem akad ki azon, hogy hogyan jön össze a kettő. Senki sem akarja kijátszani az egyiket a másik ellen, pedig itt pogányokról van szó. Sőt, Pállal az élen mindenki a legnagyobb természetességgel megpróbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy amit Isten előre elrendelt és megígért, az valóra is váljon. Isten valóban megtehetné, hogy hajósok nélkül is szabadulást adjon a veszedelemből. Istennek azonban úgy tetszett, hogy általunk, bűnös, esendő emberek által vigye véghez az ő tökéletes tervét. Pál éppen azért avatkozik közbe, mert tudja, ismeri Isten akaratát. Tudja mi a végcél, tudja, hogy meg fognak menekülni, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy célba is érjenek.

 

„A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké" .(V. Móz. 29:29)  Amikor az eleve elrendelés, kegyelmi kiválasztás kérdésével foglalkozunk, Isten titkainak birodalmában járunk. Beletekintve annak mélységeibe, könnyen magával ragadhat bennünket az a kísértés, hogy a mindennapi életünkre vonatkozólag Isten titkaiból próbáljunk meg útmutatást nyerni az Ő világos kijelentései helyett. Azonban ez az Ige éppen arra figyelmeztet bennünket, hogy noha Isten az Ő végtelen kegyelménél fogva bepillantást enged az ő titkaiba, mégis azt akarja, hogy mi az Ő kijelentett akaratát, vagyis az Ő parancsait kövessük és arra figyeljünk, az alapján tájékozódjunk és rendezzük be az életünket és ne az Ő titkai alapján.

 

Pál hajóúton elhangzott intéséhez hasonlóan hangzik a figyelmeztetés ma is mindannyiunk számára: „Ha meg nem tértek..., semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába!" (Mt. 18:3), „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek!" (Lk. 13:3,5). Nekünk ezekre a figyelmeztetésekre, ezekre a felszólításokra kell nagyon odafigyelnünk! Ez az, amire törekednünk kell, ez az, aminek érdekében mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk!

 

Olvasd csak, milyen szívbemarkolóan kérleli Isten az ő engedetlen népét az ÓSZ-ben, noha tudja jól, hogy nem fognak mindnyájan megtérni: „Térjetek meg és forduljatok el minden vétkeitektől, hogy romlástokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket; Miért halnátok meg, oh, Izráel háza!? Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez. 18:30-32)

 

Ezt az „alapelvet" alkalmazza Pál akkor is, mikor a következőket mondja:

 

„Annakokáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből." (Fil. 2:12,13) Tessék mindent elkövetni a ti üdvösségetekért! Minden erőfeszítéssel azon legyetek, hogy ezt véghezvigyétek! Félre minden lustasággal, henyéléssel, felszínességgel, nemtörődömséggel! Mert tudjátok meg, hogy Isten az, aki eredményessé teszi az erőfeszítéseiteket. Mivel tudjátok, hogy Isten végez mindent, s hogy még a mi alkalmas voltunk is Istentől van (II. Kor. 3:5), éppen ezért tessék nektek is minden tőletek telhetőt megtenni, halálosan komolyan véve mind Isten szuverenitását, mind az Ő parancsait!

S most nézzük meg a kegyelmi kiválasztás gyakorlati megnyilvánulásait Pál apostol és az Úr Jézus szolgálatában, valamint mi, mai keresztyének szolgálatában!

Hogy mennyire nem csak egy teológiai tantétel volt Pál számára a kegyelmi kiválasztás, hanem az egész küldetését átható valóság, azt legjobban Pál korinthusi szolgálata szemlélteti. Pál az Athénban átélt „kudarc" után Korinthusba ment, már egy ideje a városban tartózkodott és prédikált, amikor egyszer csak úrrá lett rajta a félelem és a kétségeskedés. Ugyanis nem csak az athéni bölcselkedő filozófusok utasították el az evangéliumot, hanem a korinthusi zsidók nagy többsége is, hiába vetekedett velük heteken át. Pálon bizonyára erőt vett a csüggedés és a hitetlen, ellenséges indulatokkal teli zsidóktól való félelem. Ebben a lelki állapotban jelenik meg neki az Úr éjjeli látomásban és ekként buzdítja őt:

 

„Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: Mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban." (ApCsel. 18:9, 10)

 

Figyeljük csak, mit mond az Úr! Nem azt mondja Pálnak, hogy próbáld meg még erőteljesebben hirdetni az Igét, akkor talán majd megtérnek a korinthusiak. Nem azt mondja, hogy Pál, ne add fel, mert ki tudja, talán majd akad valaki, aki hallva az evangéliumot előbb vagy utóbb mégiscsak hinni fog. Kitartás! Nem. Isten egészen más oldalról közelíti meg a kérdést. Azt mondja: Pál, nekem sok népem, azaz sok választottam van Korinthusban, akik még nincsenek újjászületve, akik még nem hallották meg az én hívásomat. Azért te menj és hirdesd nekik az Igét, mert én a te igehirdetésed által akarom életre támasztani őket. Pál, te ne az emberekre nézz, ne is a téged fenyegető körülményekre, ne is a saját lelki állapotodra, hanem bízz abban a hatalmas Istenben, akiről azt írja a Szentírás, hogy „ismeri az Úr az övéit" (II. Tim. 2:19), s aki nagyon jól tudja, hogy kik az Ő választottjai, hogy kiket akar újjászülni. Meglátod majd, hogy itt is minden ahhoz hasonlóan fog történni, mint ahogyan korábban Antiókhiában történt, ahol a pogányok hallván Isten evangéliumát, „örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak Igéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hivének." (ApCsel 13:48) Mi volt erre Pál reakciója?

 

„És ott lakozék egy esztendeig és hat hónapig, tanítva köztük az Isten Igéjét."

 

Mert ahogyan Jézus is mondja:

 

„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem." (Jn. 10:27)

 

Akik választottak, akik Jézus juhai közül valók, azok meg fogják hallani az Ő hívását. Akik pedig nem az Ő juhai közül valók, akik nem választottak, azok meg, akármilyen erőteljesen hirdetjük is nekik az evangéliumot, nem fognak hinni soha. Ezért mondja Jézus ugyanebben a fejezetben a hitetlenkedő zsidóknak:

 

„De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok." (Jn. 10:26) Figyeljük meg Jézus logikáját! Jézus nem azt tanítja itt nekünk, hogy ha mi hiszünk, akkor ez által az Ő juhaivá tesszük magunkat, hanem azt mondja, hogy azért nem hisznek Benne a hitetlenkedő zsidók, mert ők nem az Ő juhai közül valók! Jézus tehát megfordítja az ok-okozati összefüggést a két dolog között. Hogy ki Jézus juha, vagyis ki az, akit Isten kiválasztott, az teljesen az Atya döntésén múlik (Jn. 6:37), és  nem a juh döntésén! Ugyanerről beszél Jézus, amikor azt mondja: „Aki az Istentől van, hallgatja [(meg)hallja] az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók." (Jn. 8:47) Mert őket az Atya nem adta a Fiúnak.

 

Erre utal még Jézus egyik igen gyakori, a példázatai lezárásaként használt mondása is: „Akinek van füle a hallásra, hallja!" (Mt. 11:15, Mt. 13:9, Mt. 13:43, Mk. 4:9, Lk. 8:8, Lk. 14:35 stb.), amellyel Jézus tulajdonképpen nem tesz mást, mint a választottaknak címezi az üzenetet! Hiszen őróluk és őnekik mondja azt, hogy:

 

„Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok (értsétek), ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek, hogy nézvén nézzenek, s ne lássanak; és hallván halljanak, s ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak." (Mk. 4:11,12)

 

„Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak." (Mt. 20:16, 22:14) Sokan vannak, akik hallják Jézus megtérésre hívó szavát, de csak a választottakra lesz hatással ez a hívás, csak a választottakban fog életet és hitet ébreszteni az evangélium, mondja Jézus. Így történt ez Lídia, a bíborárus asszony esetében is (ApCsel. 16:13-15).

 

Látjuk tehát, hogy mind Pál apostol, mind Jézus számára mindennapi valóság volt a kiválasztás. Nem csak Pál, de maga az Úr Jézus is szemrebbenés nélkül hirdette egyszerre Isten szuverenitását és az ember felelősségét. Egyfelől arra buzdította (és buzdítja ma is) az embereket, hogy „Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa!" (Mt. 4:17), „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." (Mk. 1:15). „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket." (Mt. 11:28). Sőt azt is mondta, hogy „aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem." (Jn. 6:37). Másfelől azonban világosan tanította azt is:

 

„Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt" (Jn. 6:44)! Vagyis, a maga eredendően romlott természeténél fogva senki sem képes (ezt jelenti az itt szereplő görög szó) arra, hogy megtérjen Jézushoz, hogy Őhozzá menjen, hogy Őmellette döntsön, csak az, akit az Atya vonz. Még határozottabban fogalmaz, amikor néhány verssel később így szól:

 

„Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet énhozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki." (65. vers) - Mi ez, ha nem a „kettős predesztináció" hirdetése magának az Úr Jézusnak a szájából?!

 

Jézus soha sem finomította, soha sem próbálta meg tompítani az igazságot az emberek kedvéért. Nem rejtette el előlük az isteni oldalt sem! Nem riadt vissza attól, hogy nyíltan megmondja nekik, hogy nem rajtuk múlik az üdvösségük, hanem egyedül és kizárólag a mennyei Atya akaratán, aki némelyek felől úgy döntött, hogy örökkévaló szeretettel Jézushoz vezeti, Jézushoz vonja őket, hogy Általa örök életet nyerjenek, némelyek felől pedig úgy, hogy ugyanezt nem cselekszi meg velük.

 

Jézus a János evangéliuma fent idézett 6. fejezetében nagyon kemény, megdöbbentő és sokak számára bevehetetlen dolgokat tanít az Ő testének evéséről, az Ő vérének ivásáról, vagyis a Benne való hitről, meg arról, hogy nem mindenki hisz és nem mindenki hihet Őbenne. Mi volt az akkori hallgatóság reakciója erre a botrányos tanításra?

 

„Ettől fogva sokan visszavonulának az Ő tanítványai közül és nem járnak vala többé Ővele." (66. vers)

„Monda azért Jézus a tizenkettőnek (akik a hallottak után is ott maradtak Jézussal): Vajjon ti is el akartok-é menni?" (67.) - Ugyanezt kérdezem én is tőled, kedves testvérem: Vajon te is el akarsz-e menni? Vajon téged is megbotránkoztat most ez a kemény tanítás Isten végtelen szuverenitásáról és feltétel nélküli kiválasztásáról? Vajon te is csalódottan és megbotránkozva mondod az eddig leírtakra a „visszavonulókkal" együtt: „Kemény beszéd ez; ki hallgathatja Őt?" (60. vers)? Vagy Simon Péterrel együtt a Mester lábaihoz borulva vallod:

 

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." (68, 69)

 

Jézus szavaival zárom az eddig idézett Igék hosszú sorát:

 

„Boldog, aki én bennem meg nem botránkozik." (Mt. 11:6) - Te, boldog vagy-e?

 

Ha pedig mindezeket elfogadjuk és a szívünkbe zárjuk, akkor többé nem fogunk olyan hiú ábrándokat kergetni, hogy bárki is az ő „szabad akaratánál" fogva megtérhet vagy igent mondhat majd Istennek a mi szolgálatunk hatására, hanem teljes valónkkal belekapaszkodva a mindenható Isten kegyelmébe, bátorsággal fogjuk hirdetni az Igét szavainkkal, tetteinkkel és életünkkel, azt remélve, hogy Isten majd az Ő választottait új életre támasztva, gyermekeivé teszi! Mert egyedül Isten kegyelmi kiválasztása lehet a mi szolgálatunk igazi alapja. Egyedül ez adhat annak igazi hajtóerőt és értelmet, egyedül ez adhat nekünk igazi elszántságot, kitartást és szívből jövő buzgóságot, hisz kizárólag ennek alapján lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy „a mi fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban" (I. Kor. 15:58) !

Nem véletlen, hogy itt vagyunk a Lelki Oázis elnevezésű csendes héten. Nem véletlen, hogy mi vagyunk itt. Istennek terve van veled, velünk! Itt e megszentelt nyugalomban feltöltekezvén, s majd további vándorutunkra visszatérvén, adjuk tovább az életet mentő lelki vizet, az Igét a szomjúhozó vándoroknak. Lesz, aki elfogadja, lesz, aki elutasítja. A te dolgod annyi, hogy add tovább, amit Te is úgy kaptál, ingyen, kegyelemből, hit által! Ámen.

 

E dogmatikai előadás elhangzott Kismaroson, a Lelki Oázis csendes héten, 2015. július 16-án.

Koczogh Julianna, református lelkész