Kálvin Jánosról

 

 

KÁLVIN ÉLETE ÉS TANÍTÁSAI

Pasarét, 2009. július 9.

Cseri Kálmán
református lelkipásztor

"Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra." 1Pt 1,3-4

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, olyan nagy kiváltság az, ha valóban a te juhaid lehetünk. Köszönjük, hogy vigyázol a tieidre, köszönjük, hogy gondoskodsz róluk. Áldunk azért, mert te vagy a jó Pásztor, aki életedet adtad a juhokért.

Könyörülj rajtunk, hogy hadd ismerjük meg egyre jobban a te szavadat, és hadd kövessünk téged egyre nagyobb örömmel és belső meggyőződéssel. Segíts minket, hogy idegeneket ne kövessünk. Olyan sok idegen hangú hívás is hangzik körülöttünk. Szeretnénk egyértelműen, teljes biztonsággal ismerni téged és csak hozzád ragaszkodni. Kérünk, hogy ebben erősíts meg most is minket.

Köszönjük, hogy így fogadsz magadhoz, ahogy vagyunk. Hozzuk az egész nap zaklatottságát, hozzuk a fáradtságunkat, bennünk zakatol még sok minden, de köszönjük, hogy a te szavadnak ereje és hatalma van.

Kérünk, szólj hozzánk az igén keresztül most is, és taníts minket úgy emlékezni a te régebbi juhaidra, hogy az is építse a mi hitünket.  Ámen.

 

Igehirdetés

Holnap lesz 500 éve Kálvin János születésének. Ha röviden is, ismerjük meg a nagy reformátor életét. Ez nem személyi kultusz, az őtőle teljesen távol állt, végrendeletileg kérte, hogy jeltelen sírba temessék majd el. A mai napig nem tudjuk, hol van eltemetve. Viszont Isten olyan sok áldást adott a mi egyházunknak és magyar népünknek is őrajta keresztül, hogy illik ismerni legalább vázlatosan, felszínesen az ő életét, és még inkább azt, hogy a Biblia legfontosabb igazságait ő hogyan értelmezte és hogyan tanította.

Az élete legfőbb eseményeit akkor tudjuk megjegyezni, ha városnevekhez kötjük. Öt városban zajlott az ő élete. Párizs, Bázel, Genf, Strasbourg és ismét Genf.

Párizsba tanulni küldte az édesapja, aki mindenáron azt akarta, hogy jogász legyen. Ő korán nyitott és fogékony volt már az evangéliumra, de engedelmeskedett az apai parancsnak, és a Sorbonne Egyetemen jogot kezdett tanulni. Ott volt egy jó barátja, egy bizonyos Kopp Miklós, aki, amikor megválasztották rektornak és ünnepi beszédet kellett mondania, mivel ő nem volt a szavak embere, Kálvint kérte meg, hogy írjon már neki egy beszédet.

Kálvin akkor már olvasta Luther műveit, és kezdte olvasni a Szentírást is, és egészen a reformáció szellemében írta meg néhány részletét ennek a beszédnek. Ebből aztán nagy baj lett, menekülnie kellett Párizsból.

Huszonnégy éves volt ekkor. A következő évben meghalt az édesapja, úgyhogy tovább nem kényszerítette őt senki a jogi pályára. Akkor kezdett el foglalkozni behatóbban a Szentírással és a teológiai tudományokkal.

Hamarosan a beszéd miatt Franciaországból is menekülnie kellett, és akkor rövid időre Bázelben telepedett le. Itt írta meg élete fő művének, az ú. n. Institútiónak a magvát. Latinul írta és a latin műnek a címe így hangzott: Institutio Christianae Religionis = A keresztyén vallás rendszere. Megpróbálta rendszerezni azokat az ismereteit, amiket addig szerzett a Szentírásból meg a reformátorok műveiből.

Művét I. Ferenc francia királynak ajánlotta, akit igyekezett meggyőzni arról, hogy a reformáció hívei nem tévelygők, nem szélhámosok, nem országháborítók, hanem egyszerűen csak komolyan akarják venni azt, ami a Bibliában van. Nyugodjon meg a király, mert aki komolyan veszi a Bibliát, az a leghűségesebb polgára lesz a társadalomnak. Az dolgozni fog, megbízható, nem lázad, nem lop, jó családi életet élnek. Úgyhogy neki nem üldöznie kellene ezeket az embereket, hanem örülni annak, ha minél többen lesznek.

Egy ideig nem sok foganatja volt Kálvin kérésének, de az előszóba ezt belefoglalta. Később ezt a művét évtizedeken át bővítette. Csaknem a négyszeresére nőtt a végleges kiadása. Meg szokták különböztetni a "kis? Institútiót, amit 1536-ban adtak ki, és a "nagy Institútiót?, ami már négy nagy kötet, azt 1559-ben jelentették meg.

A második állomás tehát Bázel.

Innen továbbutazott, és néhány napra megszállt Genfben. Megtudta ezt Genf akkor már reformált gyülekezetének a lelkipásztora, egy bizonyos Farel Vilmos, meglátogatta Kálvint, mert a híre már megelőzte őt, és röviden vázolta, hogy milyen kétségbeejtő erkölcsi állapotok uralkodnak a városban, és mennyire nem bír ő mint a gyülekezet lelkésze az erkölcstelenséggel. Egyszerűen és röviden megkérte Kálvint, hogy maradjon ott és legyen a gyülekezet másik lelkésze.

Egészen váratlanul érte ez. Egyáltalán nem ilyen terveket forgatott magában, és határozott nemet mondott. Mire a nagy, hatalmas termetű Farel Vilmos ezt mondta: "Ha te nyugodtan studírozni akarsz, az Isten átka lesz a te tanulmányaidon, mert nem segítesz nekünk, akik bajban vagyunk az evangélium miatt.? Ez megdöbbentette Kálvint és némi imádkozás, böjtölés után igent mondott.

Nem tudta, hogy mit vállal. Tapasztalatlanul, bizonyos értelemben naivan látott munkához. Úgy volt vele, hogy ha nagy az erkölcstelenség, akkor erkölcsössé kell tenni azt a várost.

Három dolgot kellett megfogadniuk azoknak, akik a reformált gyülekezet tagjainak vallották magukat. Először: hűek lesznek Jézushoz és az egyházhoz. - Ezt mindenki megfogadta, nem volt probléma. Másodszor: ennek érdekében rendszeresen el kell járniuk a templomba, hogy megtudják, mit vár Isten a benne hívőktől, mit tanít a Szentírás - ő így fogalmazta: mit jelent Genfben keresztyénnek, vagyis krisztusinak lenni. Itt már mérsékelt lelkesedés volt, de ezt is elég sokan megfogadták. A harmadik: az, hogy valaki keresztyén, meglátszik az életén. Tehát többé nem iszik, nem kártyázik, nem jár szerencsejátékokra, hanem este kilenc után mindenki otthon van, és a családjával tölti az időt.

No, ez óriási felháborodást váltott ki. Mit akar ez a jött-ment? Hogy jut ilyen eszébe? Kártya-gyárosok, kocsmárosok, szerencsebarlangok tulajdonosai hangulatkeltéssel, viszonylag rövid idő alatt, Kálvin ellen hangolták azokat, akik itt érintve voltak, úgyhogy két rövid esztendei szolgálat után a városi tanács felkérte, hogy három napon belül hagyja el a várost. Kálvin azt mondta: ő nem a város alkalmazottja, ő Istennek az alkalmazottja, és csak a megbízójának a parancsait fogja teljesíteni. Másnap elköltözött Genfből.

A harmadik város tehát Genf volt. Két év mindössze.

Strasbourgba ment, ahova menekültek a Franciaországból elüldözött protestánsok és pásztor nélkül voltak. A menekült gyülekezet lelkipásztora lett, és következett három nyugodt esztendő. Egészen a teológia tudományának szentelhette magát. Harminckét évesen megnősült. Egyetlen gyermekük született, aki azonban pici korában meghalt. Gondozta az üldözötteket.

Ez alatt az idő alatt tervezték Luther Mártonnal, hogy találkoznak, és az egyik olyan fontos kérdést, amiben nem egészen értettek egyet, az úrvacsoráról szóló tanítást, megbeszélik. Sajnos az egyik találkozást egy hirtelen kitört háború hiúsította meg, a másikat pedig mindkettőjüknek a súlyos betegsége. Így soha életükben nem találkoztak.

Tanulságos, amit erről mindketten utólag írtak: ha sor kerülhetett volna erre a találkozásra, akkor valószínűleg ők ebben megegyeztek volna. Akkor ma nem lenne evangélikus és református felekezet, hanem egy - ahogy a magyarok nevezték a XVI. században - Isten igéje szerint reformált eklézsia lenne. Sajnos nem találkozhattak.

A nyugalmát az zavarta meg, hogy egy szép napon követ érkezett Genfből, egy udvarias levéllel, amiben egyrészt bocsánatot kértek tőle, másrészt könyörögnek, hogy menjen vissza, mert a feje tetejére állt minden. Még rosszabbak az erkölcsök, mint az ő odamenetele előtt voltak, és nem bír sem a városi tanács, sem az egyház vezetése az emberekkel. Itt Kálvinra van szükség. Szinte gondolkodás nélkül nemet mondott.

Nem sokkal utána jött egy második delegáció. Nekik is nemet mondott.

Harmadszor is üzentek és levelet írtak. Az a követ azt találta neki mondani, hogy Istenen és rajtad kívül senki nem tud segíteni rajtunk. Ne tedd meg azt, hogy távol maradsz Genftől. És akkor megint azt tette, mint amikor Farel Vilmos hívta őt első alkalommal, imádkozott, és úgy volt vele: nem szabad, hogy bármiféle sérelem vagy harag, vagy rossz emlék legyen őbenne. Ha ennyire hívják, akkor megy. Visszament Genfbe. Akkor volt ő harminckét éves. Ötvenöt éves volt, amikor meghalt. Huszonhárom évig, élete második felében, Genfben szolgálta Istent és az evangélium ügyét.

Óvatosabban látott munkához, de még keményebben, mint első alkalommal. Nem tétetett fogadalmat senkivel. Egyszerűen elkezdte tanítani Isten igéjére a népet. Minden reggel volt istentisztelet. Minden reggel egy fejezetet a Bibliából végigmagyarázott. Szépen sorban. A Jelenések könyvének a kivételével az egész Szentírást végigmagyarázta prédikációkban. Ennek a nagy része fennmaradt, mert valaki gyorsírással feljegyezte, később aztán azt áttették. Azután a régi francia nyelvet áttették mai francia nyelvre, éppen egy magyar professzor, dr. Nagy Barna, aki még minket is taníthatott a Teológián.

Megmaradt ezeknek az igehirdetéseknek a nagy része. Kemény és tömény lelki táplálékot kapott a gyülekezet, és Isten az igén keresztül munkálkodni kezdett. Olyan rossz híre volt már a városnak, hogy messze elkerülték a kereskedők is. Megbénult a gazdasági élet. Genfi módra élni azt jelenti: csalni, lopni, hazudni, paráználkodni, inni, kártyázni.

Ennek megvoltak a gazdasági következményei is, mint ahogy annak is meglettek a gazdasági következményei, amikor nyolc-tíz év múlva annak a híre járta be a környéket, hogy a genfi piacon nem csapják be a kereskedőt, oda érdemes jönni. Egyre több kereskedő jött, nemcsak hogy a genfieket ellássák, hanem egymással is kereskedtek. A haszon egy része ott maradt. Nem a kocsmába vitték az emberek a pénzt, hanem nagy építkezések kezdődtek, és az élet minden területén Isten igéjéhez igyekezett igazítani Kálvin a gyakorlatot.

Koldusokat látott az utcán. Miért nem dolgoztok? Mert nincs mit. Aki még munkaképes volt, annak munkalehetőséget teremtettek, aki nem volt munkaképes, arról gondoskodott a gyülekezet, illetve részben a város. Önálló városállamként élt akkor Genf.

Először az erkölcsök kezdtek rendbe jönni Isten igéjének a hatására. Utána a gazdasági élet kezdett rendeződni. Ezután pedig Kálvin régen érlelt álma valósult meg: egyetemet építettek Genfben. Mégpedig nem valamelyik fejedelem adományából, hanem a genfi polgárok építettek maguknak egyetemet. Ehhez hasonló nem volt azokban a századokban. Néhány év múlva kilencszáz hallgatója volt ennek az egyetemnek. Kálvinnak még arra is gondja volt, hogy kelet-nyugati irányban épüljön, előtte nagy tér legyen, ahol sétálhassanak a hallgatók, és még az egészséges életmódra nézve is bizonyos tanácsokat adott.

A kor leghíresebb tanárait, professzorait gyűjtötték össze. Eredetileg csak lelkészképzésre gondolt, de hamar beindultak a természettudományok is, és minden tudományág. A genfi egyetem igen híressé vált.

Közben arra is gondja volt, hogy felelevenítette a régen virágzó, de közben tönkrement szövőipart. Különleges minőségű bársonyokat stb. gyártottak ott. Beindította az óraipart, az aranyművességet, ami később századokon keresztül virágzott ott.

Menházak épültek ott azoknak a munkaképtelen öregeknek, akiket a család nem tudott eltartani. Árvaházak az árváknak. Kórházak, ispotályok akkor, amikor ehhez hasonló még csak itt-ott volt. Természetesen oda munkaerő is kellett, azokat is ki kellett képezni. Különböző szakiskolák - ma így mondanánk - épültek. Fantasztikus virágzásnak indult a lelki élet, a gazdasági élet és a kulturális élet, a művelődés is, sőt a művészetek is.

Közben pedig ő alkotta meg az első református énekeskönyvet, az első bibliai példára felépített presbitériumot, az első olyan egyházalkotmányt, amelyik szintén bibliai elvekre épült, ennek a jogi és minden egyéb részletét kidolgozva, és azokat az ágendákat, amiben leírta: mi szerint történjék egy istentisztelet, és miért úgy. Más a délutáni, más a délelőtti, ünnepi, hétköznapi stb. Isten nagyon megáldotta őt.

Akkor is volt ellenállás itt a második időszakban, de koránt sem olyan, mint először. Nem lehetett már olyan gyűlölködő hangulatot kelteni ellene, mert akik nem örültek a szigorú erkölcsök megkövetelésének, azok is látták, hogy azóta virágzunk, és a felvirágoztatás útja ez. Megszokták, hogy minden nap a Bibliát magyarázza. Magyarázza, de annak ilyen gyümölcsei is vannak. Volt, aki elsősorban az igének örült, volt, aki annak, hogy az ige megtermi a gyümölcsét az egész élet területen, és voltak akkor is, akik csak azt látták: jobban megy a dolgunk, csodálkozni járnak ide, hogy milyen az egyetem, meg milyen a kereskedés, ők meg annak örültek. Mindenesetre általános nagy virágzás kezdődött el.

Ennyit Kálvin életéről. Párizs, Bázel, Genf, Strasbourg. - itt egy kis nyugalom, azután huszonhárom éves kemény munka ismét Genfben. Nappal szervezés, tanítás, éjszaka írás, alkotás. Tönkre is ment az egészsége. Viszonylag korán meghalt a felesége. Özvegyen és sok betegségtől gyötörtetve is keményen dolgozott még az utolsó napokban is. Már járni nem tudott, de úgy vitték el hordszéken ezekre a reggeli istentiszteletekre, és Isten hatalmasan használta őt.

Az külön fejezet lenne (arról most nem beszélek), hogy hogyan kerültek kapcsolatba itthoni magyar diákok Genffel, és hogyan jött néhány éven belül már haza a kálvini tanítás. Ezért is hálásak vagyunk Istennek.

* * *
Mit tanított Kálvin Istenről, Jézusról, a Bibliáról, az egyházról, a világról és az emberről?

Tudom, komolytalan dolog ilyen rövid idő alatt erről beszélni, de azért legyen valami benyomásunk arról, hogy az ő figyelme csakugyan kiterjedt mindenre, amiről a Szentírás tanít, márpedig a Szentírás az egész életünkre, sőt örök életünkre nézve, mindenre ad világos tanítást. Ezek a tanítások a Kálvint megelőző századokban elhomályosodtak, emberi tévtanításokkal keveredtek, elpogányosodott a keresztyénség is.

Újra elővette a Szentírást, és ez volt az egyetlen kérdés mindig: mit mond Isten igéje pénzről, munkáról, házasságról, politikáról, a királyok jogairól, a zsarnok királlyal szemben a népnek a jogairól. Fantasztikus, hogy mindenre kiterjesztette a Szentlélek ennek az embernek a figyelmét. Mindenütt ott vannak a tanítása közben zárójelben, vagy alatta lábjegyzetben, vagy éppen részletesen kibontva a bibliai igék, amik arra vonatkoznak.

Istennel kapcsolatban különösen két tulajdonságát emelte ki Istennek: Ő szuverén Úr, és számunkra érthetetlenül, mérhetetlenül kegyelmes Atya.

Szuverén, akin mi nem kérhetünk számon semmit. Ő az egész világmindenség alkotója és irányítója. Mi az Ő teremtményei vagyunk. Ő a teremtő, tehát a mi dolgunk az alázat, a neki való engedelmeskedés. Nem szépített semmit, nem magyarázott. Nem voltak átmenetek, hogy valahogy elfogadhatóvá tegye ezt a kemény tanítást. Ezt tanítja a Biblia! Akkor vagyok a helyemen, ha Isten előtt megalázkodom, és azt kérdezem: Uram, mit parancsolsz, mi végre teremtettél engem? De ha valaki ezt őszintén gyakorolja, akkor a helyére kerül. Akkor kibontakozik. Akkor megérti, hogy valami fontos, szép feladatot kapott Istentől, akármi az, és tud Isten dicsőségére élni, mert ez minden ember életének a végső célja.

Hangsúlyozta, hogy csak a helyes Isten-ismeretre épülhet fel nemcsak helyes tanítás, hanem helyes keresztyén élet, helyes istentisztelet is.

Jézus Krisztussal kapcsolatban vallotta az akkori tévtanításokkal szemben, hogy Ő az egyetlen közbenjáró, meg van írva a Bibliában, például az 1Timóteus 2,5-ben: Ahogyan bizonyos, hogy az Isten egy, úgy egyetlen közbenjáró van Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus. Jézus Krisztus kereszthalála helyettünk bemutatott helyettes elégtétel, váltsághalál volt, amivel kiváltott minket a magunk reménytelen helyzetéből, és ez tökéletes áldozat. Nem szorul kiegészítésre. Semmit nem tehetünk, amivel azt kiegészítenénk, és ebben a hívő bizonyos lehet. Tehát bizonyos lehet, hogy ha Jézusban hisz, üdvössége van. Ez nem gőg, hanem ténykérdés. És ott vannak a bibliai igék, amire ezt az evangéliumot felépítette.

A Bibliát, úgy ahogy van, mindenestől Isten kijelentett szavának tekintette. Ő nem hagyta figyelmen kívül, amit ma mondani szoktak, hogy emberek írták. Ő azt mondta: emberek írták le azt, amit Isten Szentlelke nekik kijelentett. Persze, ott vannak az emberi jegyek is. Márk kevéssé művelt ember volt, neki kicsi a szókincse. Lukács nagyon művelt volt, neki gazdagabb a szókincse. Ez meglátszik az írásaikon, de nem a kisujjukból szopták, amit leírtak, és nem valamiféle társadalmi nyomásra fogalmazták azt, hanem Isten Szentlelke vezette a gondolataikat. Így kell az igét olvasnunk, magyaráznunk és hallgatnunk. (Ezt nevezik organikus inspirációnak.)

Mit tanított az emberről? Azt, hogy az ember totálisan megromlott az Isten elleni lázadása miatt. Tehát nemcsak vannak hibái vagy gyenge bizonyos dolgokra, hanem tehetetlen mindarra, ami végett Isten teremtette. Nincs szabad akarata az embernek, mióta Isten ellen fellázadt. Ha tud választást tenni, és mégis Jézus Krisztus mellett dönt, az is Isten kegyelmének a munkája benne. Ugyanakkor mégis az ő felelőssége is.

Amit ma sokan szembeállítanak, az Kálvin biblikus gondolkozásában egy egység. Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok, és mégis felelős vagyok azért, hogy mit teszek, és mit nem teszek. Ez szép harmóniában egyesül.

Az egyházról azt tanította, amit a Biblia: az egyház a Krisztus teste. Az igazi egyház azokból áll, akiknek személyes kapcsolatuk van a Fővel, az élő Jézus Krisztussal. Ezeknek azonban organikus kapcsolatuk van egymással is. A tagok úgy összetartoznak, mint a testünknek a tagjai. Ha a kisujjamat megvágom, akkor nyugodtan mondhatom: magamat megsértettem, mert az hozzám tartozik. Ugyanígy minden Krisztusban hívő egy egységet képez egymással, de külön-külön is, meg összességükben is a Főtől, Jézus Krisztustól függnek.

Fontosnak tartotta, hogy vegyük komolyan, amit a Biblia arról mond: minden Krisztusban hívő keresztyén papi szolgálatot is kapott. Nincs külön papi rend. Nincsenek klerikusok meg laikusok, hanem vannak a Krisztusban hívők, akikre nézve azt mondja a Biblia (éppen ebben a levélben, amiből az alapigét is olvastam): "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.? (1Péter 2,9). Ezt a gyülekezet tagjainak, a szétszórtságban levő hívőknek íratja a Szentlélek Péter apostollal. Ti mindnyájan papok vagytok, akiket Isten már kihozott a lelki sötétségből, ezért másoknak is tudjátok mutatni az utat: Gyertek ki a világosságra! Jézus a világ világossága, érdemes őt követni. Ezt a papi szolgálatot minden hívő végezheti és végezze is.

A világról azt tanította Kálvin, amit a Szentírás is: Az egész világnak, annak minden területének az élő Isten az ura. Nincs olyan tartománya a valóságnak, ami felett Isten ne uralkodnék. Legfeljebb vannak olyanok, akik ezt nem veszik komolyan, akik Őt nem ismerik el Istenként és Úrként. Azt gondolják, hogy ők az urai akár a maguk életének, akár annak a területnek. De nem különböztette meg ilyen értelemben, hogy szent és profán. Az egész valóság, amit Isten teremtett, az övé, ezért szent. Benne a bűn végzi a maga romboló munkáját. Éppen ezért vannak a már újjászületettek, a Krisztusban hívők, hogy ők is végezzék azt a munkát, amit Jézus Krisztus az Ő keresztje óta végeztet a benne hívőkkel, mégpedig az élet minden területén.

Itt megint gondoljunk arra, hogy mennyire összefüggött Kálvin számára a templomi istentisztelet a kereskedelemmel, az oktatással, az egészségüggyel, a szociális kérdésekkel, mindennel. Ott épülnek menházak és árvaházak, ahol a Krisztus evangéliumát komolyan veszik. Ott nem tud elmenni a koldus mellett szó nélkül. Mindenki találja meg a maga életterét, kenyerét, és hallja az üdvösségről szóló evangéliumot, aki csak él és létezik.

A teljes életért való felelősség, ez nagyon áthatotta az ő gondolkozását. Ugyanakkor ez is: a hitből mindig erkölcs következik, és ha nem, az a hit megkérdőjelezendő. Szigorú puritán erkölcsöket követelt meg elsősorban magától, de azoktól is, akik már hívőknek tekintették magukat.

És mindezek közben és mindezek felett a leghangsúlyosabb az volt számára, hogy egyedül Istené legyen a dicsőség. Mégpedig azért, mert az ember semmi jót nem tud tenni Isten kegyelme nélkül. Minden emberi jótett mögött is ott van a teremtő, gondviselő, megváltó, megszentelő, élő Isten. Éppen ezért mindenért egyedül neki jár a dicsőség. Még azért is, ha megengedte, hogy valami jót tegyek. Ez is az Ő "érdeme?, neki kell megköszönnünk.

Tudnunk kell, hogy Kálvin soha nem volt Genf városának teljhatalmú ura, ahogyan ezt ellenségei szokták emlegetni. A valóság az, hogy őt a hozzá hasonló francia jövevényekkel együtt igyekeztek távol tartani a város vezetésétől. Sok létesítményt a városi tanáccsal vitázva tudott csak megvalósítani. jellemző, hogy csak halála előtt öt évvel kapott erősen korlátozott polgárjogot abban a városban, amelynek akkor már tizennyolc éve lelkésze volt. A Szervét Mihály elleni perben sem vették figyelembe az ő humánusabb büntetésre tett javaslatát. Valóban Isten kegyelme volt az, hogy ennek ellenére oly sok jó dolgot sikerült megvalósítani ottani munkálkodása alatt.

* * *
Azért olvastam fel Péter apostol levele bevezetéséből ezt az egy hosszú, gazdag mondatot, mert ebben szinte minden benne van, ami Kálvin számára a leghangsúlyosabb volt. Azzal kezdi: "Áldott az Isten?. Isten dicsőítése mindenekelőtt. Még nem is tudjuk, miért, de magasztaljuk Őt. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.

Ki az alanya mindennek? Isten támasztotta fel Jézust, Isten szült minket újjá, Ő cselekszik mindent, ami jó. Éppen ezért a mi nagy kiváltságunk - még csak nem is kötelességünk -, hogy dicsőíthetjük Őt. Hívőnek lenni azt jelenti: azt is el tudom mondani, miért dicsőítem Őt, és már sorolom is, mint ahogy ő itt. Utána folytatja: "élő reménységre szült újjá, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.?

Örökség. Az örökségért általában nem az örökös szokott megdolgozni. Megdolgoztak érte mások: szülők, nagyszülők... ő pedig, ahogy mondani szokták, beül az örökségbe. Ajándékba kapja. Meg kell őriznie, tovább kell adnia, szabad gyarapítania, de ajándék mindenestől. Isten örökséget készített a benne hívőknek, és ez a mennyben van fenntartva, ez el nem múló, hervadhatatlan örökség. És ebben bizonyos lehet a hívő. Aki ebben bizonyos, az nem gőgös, meg nem dicsekszik. Ő semmit nem tett érte, ő csak komolyan veszi a végrendeletet. Rám hagyta az apám ezt meg azt. Áldom az emlékét és próbálom megbecsülni az örökséget meg magamat is. Ez következik belőle. Ez a kálvini szemlélet, mert ez a bibliai szemlélet. Itt nincs helye a dicsekedésnek. Itt semmire nem hivatkozhatom. Itt nem az én érdemeimmel és erényeimmel hozakodom elő Isten előtt, hogy ezért nekem valami járna... Ha vannak erényeim, az is az Isten kegyelmének az ajándéka.

Vizsgáljuk felül a magunk gondolkozását, hogy az Isten kizárólagos dicsősége és annak a keresése ennyire jellemző-e ránk, ennyire egyértelmű-e a számunkra? Akkor észre fogjuk venni azt, amikor lecsípünk még az Istennek szánt dicsőségadásból is. Egy kicsit azért magunknak is tulajdonítunk. Vagy amikor eszünkbe sem jut, hogy még az is az Ő kizárólagos kegyelme, hogy valami jót tehettem, hogy valamennyire hiszek benne, ha képes vagyok megérteni valamit az Ő igéjéből, komolyan veszem az Ő igéjét, és nem én dicsekedhetem azzal, hogy milyen jó keresztyén vagyok. Ezért is Őt magasztalom. Köszönöm, ha szeretem, ha értem, ha képes vagyok cselekedni a te akaratodat.

A Biblia ezt tanítja valóban, és erre szabad nekünk felszabadulnunk, és ezzel telítődhet meg a szívünk: áldott az Isten! Mert Ő támasztotta fel Jézust, Ő szült újjá, ha már hívők vagyunk, Ő adta kezünkbe a Bibliát, Ő segít, hogy egyre többet értsünk belőle, Ő adta ajándékba az imádság lehetőségét. Áldott az Isten, ha meghallgatja kérésünket. Áldott, ha nem hallgatta meg, mert valami jobbat fog adni helyette. Ez a teljes bizalom a feltétele ennek az egyértelmű dicsőítésnek. És akkor nemcsak üres jelszó lesz az SDG: Soli Deo Gloria! Akkor egészen természetes, és a sejtjeinkbe beleívódó hitvallás lesz: Egyedül Istené a dicsőség!

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük azokat, akik előttünk jártak. Köszönjük, hogy nem mi egyedül próbálunk követni téged, a te igédet komolyan venni. Köszönjük, hogy vannak tanítóink.

Hadd köszönjük meg neked ma este mindnyájan azokat, akiktől először hallottunk rólad. Áldunk téged azoknak az életéért, akik a hiteles, megszentelt életükkel mintegy kedvet csináltak nekünk, bátorítottak, hogy kövessünk csak téged ebben az elpogányosodott, modern világban is.

Köszönjük a te igédet, ami úgy tud világítani, és amivel úgy bele tudsz világítani a mi sokszor megsötétedő életünkbe. Szeretnénk annak a világosságánál tájékozódni.

Kérünk, a te igéd hassa át a mi egész gondolkozásunkat, hogy mi is világítsunk. Áldunk téged, Úr Jézus, hogy ezt a nagy lehetőséget megnyitottad a benned hívők előtt, hogy a világ világosságaként élhessünk.

Tisztíts meg minket mindentől, ami bekormozza az életünk lámpaüvegét. Hadd ragyogjon rajtunk keresztül az, amit már megismertünk belőled, amit már kaptunk tőled, amit már hiszünk. És kérünk, hogy a hitünket hadd kövesse erkölcs.

Tedd világossá számunkra, hol van hiba, hiányosság, rejtett, megtűrt bűn az életünkben. Mi nem akarunk ezekkel együtt élni. Pótold ki, ami hiányzik a hitünkből, egyenesítsd ki azt, ami ferdeség, ajándékozz meg minket azzal, hogy örvendezve tudjunk benned élni, és akár eszünk, akár iszunk, akármit cselekszünk, mindent a te dicsőségedre tegyünk.
Ámen.

 

 

 

 

...

A kálvinizmus védelmére

írta C. H. Spurgeon

„Az ősi igazságot, amelyet Kálvin hirdetett, Ágoston hirdetett, és Pál apostol hirdetett, azt kell nekem is prédikálnom, máskülönben elárulom a saját lelkiismeretemet és Istenemet.

Én nem alakíthatom az igazságot, és hallani sem akarok arról, hogy bármely tanítás érdes szélét lefaragjam. John Knox evangéliuma az én evangéliumom; s ami egykor végigmennydörgött Skócián, most újra végigmennydörög Anglián is.”—C. H. Spurgeon

Nagy dolog úgy kezdeni a keresztyén életet, hogy jó alapos tanításban hiszünk. Egyesek húsz különböző „evangéliumot” kaptak ugyanennyi év alatt; nehéz lenne megjósolni, még hányat fogadnak el mielőtt útjuk végére érnek. Hálás vagyok Istennek, hogy nekem korán megtanította az evangéliumot, és annyira tökéletesen elégedett vagyok vele, hogy nem akarok semmilyen másikról tudni. A hitelvek folytonos változtatása biztos veszteség. Ha egy fát át kell ültetni kétszer vagy háromszor évente, nem lesz szükség nagy padlásra hogy az almákat tároljuk. Ha az emberek folyton változtatják hitelveiket, nem valószínű, hogy sok gyümölcsöt teremnek majd Isten dicsőségére. Jó ha a fiatal hívők már elejétől kezdve erősen belekapaszkodnak azokba a nagyszerű alaptanításokba, amelyeket az Úr hirdetett igéjében. Hát, ha elhinném amit egyesek az ideiglenes, kieszelt megváltásról hirdetnek, amely csak egy ideig tart, aligha lennék hálás érte; de amikor tudom, hogy azokat akiket Isten megvált, örök megváltással vált meg, amikor tudom, hogy azokat örökre megigazítja, amikor tudom, hogy egy örökké tartó szeretet örök alapjára helyezi őket, és hogy örök királyságába viszi őket, óh, akkor már elcsodálkozom, és elámulok, hogy ilyen nagy áldás adatott nekem!

„Állj meg, lelkem! Imádd és csodáld!
Kérdezd, `Miért nekem ekkora szeretet?`
A kegyelem a Megváltó családjába számol engem:
Halleluja! Köszönöm, örök hála Neked!”

Feltételezem, hogy vannak olyan személyek, akiknek az elméjük természetesen hajlik a szabad akarat tana felé. Én csak azt tudom mondani, hogy az enyém ugyanilyen természetesen hajlik a szuverén kegyelem tana felé. Néha, mikor látok egy-egy züllött alakot az utcán, úgy érzem a szívem hála könnyekre fakad, azért mert Isten soha nem engedte, hogy úgy viselkedjek mint azok. Úgy gondolom, ha Isten magamra hagyott volna, és nem érintett volna meg kegyelme által, ugyanolyan elvetemült bűnös vált volna belőlem. Teljesen végig jártam volna a bűn útját, elmerültem volna a gonoszság mélységeiben, nem hátráltam volna meg semmilyen szenvedélytől vagy bolondságtól, ha Isten nem tartott volna vissza. Úgy érzem, a bűnösök királya vált volna belőlem, ha Isten magamra hagyott volna. Nem értem miért vagyok megváltva, hacsak nem azért mert Isten így akarta. Akármilyen őszintén keresem, nem találok magamban semmi okot amiért részese lehetek az Isteni kegyelemnek. Hogy most nem vagyok Krisztus nélkül, az csak azért van mert Krisztus beteljesítette akaratát rajtam, és az Ő akarata az volt, hogy vele legyek ahol Ő van, és osztozzak az Ő dicsőségében. A koronát nem tehetem máshová, csak annak a fejére, akinek hatalmas kegyelme megmentett attól, hogy a mélybe süllyedjek. Elmúlt éveimre visszanézve látom, hogy mindennek a kezdete Istentől volt; Istentől eredményesen. Nem tartottam lámpást, hogy megvilágítsam a napot, hanem a nap világosított meg engem. Nem én kezdtem a szellemi életem – nem, én inkább rugódoztam, és küzdöttem a szellemi dolgok ellen: mikor Ő vonzott, egy ideig nem szaladtam utána: egy természetes utálat volt a lelkemben mindennel szemben ami szent és jó. Az udvarlás nem ért célt nálam, a figyelmeztetéseket szélnek eresztettem, a mennydörgést megvetettem; és szeretetének suttogásait visszautasítottam mint valamit ami a semminél kevesebb és hiábavalóság. De, biztos vagyok, most már elmondhatom magamról, hogy „egyedül Ő a megváltásom.” Ő volt az, aki megfordította szívemet, és térdre kényszerített Maga előtt. Mindenben elmondhatom Doddridge-al és Toplady-vel

„A kegyelem megtanította lelkemet imádkozni, és miatta szemeim eláradtak;”
és most hozzátehetem,
„A kegyelem tartott meg mind a mai napig, és sose fog elengedni.”

Jól emlékszek hogyan tanultam meg a kegyelem tanait egyetlen pillanat alatt. Születésemtől fogva arminianista lévén, mint természetétől fogva mindenki más, még mindig hittem a régi dolgokat amelyeket a szószékről folyton hallottam azelőtt, és nem láttam Isten kegyelmét. Mikor Krisztushoz jöttem, azt hittem, hogy mindent én csinálok, és őszintén keresem az Urat, és fogalmam sem volt, hogy az Úr keresett engem. Nem hiszem hogy az újonnan megtért tudatában van ennek. Emlékszek pontosan a napra és órára amikor először fogadtam be ezeket az igazságokat a lelkembe – mikor, ahogy Bunyan János mondja, a szívembe égettettek egy forró vassal, és emlékszek ahogy éreztem, hirtelen egy csecsemőből férfiúvá növekedtem, haladtam a Szentírás megismerésében, azáltal, hogy megtaláltam, egyszer és mindenkorra, Isten igazságának kulcsát. Egy hétköznapi estén, mikor Isten házában ültem, nem sokat gondolkoztam az igehirdető szolgálatáról, mert nem hittem azt. Belém nyilallt a gondolat, hogy történt az, hogy te keresztyén lettél? Kerestem az Urat. De hogy történt az, hogy te kerested az Urat? Az igazság átvillant az agyamon egy pillanat alatt – nem kerestem volna Őt, ha nem lett volna valami megelőző befolyás az elmémben ami rávegyen, hogy keressem Őt. Imádkoztam, gondoltam, de aztán azt kérdeztem magamtól, hogy jutottam oda, hogy imádkozzak? Az ige olvasása késztetett az imádkozásra. Igaz, hogy olvastam az igét, de mi vezetett rá, hogy olvassam? Aztán, egy pillanat alatt megláttam, hogy Isten volt mindezeknek az alapja, és hogy Ő a hitem Szerzője, ekkor tehát a kegyelem tana megnyílt számomra, és ettől a tantól nem távolodtam el mind e mai napig, és kívánom, hogy vallomásom folyton ez legyen, „változásomat teljesen Istennek tulajdonítom.”

Egyszer voltam egy összejövetelen, ahol a felolvasott ige az volt, hogy „Ő kiválasztja a mi örökségünket” (Zsolt. 45:5); és a jóember aki a szószéken volt, eléggé meggyőződéses arminianista volt. Ezért amikor elkezdte, azt mondta, „Ez a rész teljesen az ideiglenes örökségünkre utal, és semmi köze sincs az örök sorsunkhoz, mivel” mondta ő, „nem akarjuk, hogy Krisztus válasszon helyettünk a menny és a pokol kérdésében. Ez annyira egyszerű és könnyű, hogy minden ember akinek van egy szikrányi ép esze a mennyet fogja választani, és mindenkinek több esze van, mint hogy a pokolt válassza. Nincs szükségünk semmilyen magasabb rendű intelligenciára, vagy valamilyen felsőbbrendű Lényre, hogy a mennyet vagy a pokolt válassza számunkra. A saját szabad akaratunkra van bízva, és elég bölcsességet és eléggé pontos eszközöket kaptunk, hogy ítéljünk ügyünkben,” és ezért, amint ő nagyon logikusan következtetett, nincs szükség, hogy Jézus Krisztus, vagy akárki más válasszon helyettünk. Választhatnánk az örökséget magunknak minden segítség nélkül. „Ah!” gondoltam, „de, jó testvérem, nagyon igaz lehet, hogy választhatnánk, de azt hiszem valamit sokkal jobban kell akarjunk, mint azt az ép eszünk sugallhatja, ahhoz, hogy válasszuk is.

Először, hadd kérdezzem, nem kell-e mindenki közülünk elismerjen egy mindenható Gondviselést, és Jehova kezének a határozatát, mint eszközöket melyek által erre a világra születtünk? Azok akik azt hiszik, hogy utána saját szabad akaratunkra van hagyva, hogy válasszunk egyik vagy másik dolog között, hogy irányítsák lépteinket, el kell ismerjék, hogy e világra való jövetelünk nem saját akaratunk szerint történt, hanem Isten kellett akkor válasszon helyünkben. Milyen körülmények voltak hatalmunkban, amelyek által szüleinket választhattuk? Volt-e valami közünk hozzá? Nem maga Isten rendelte el szüleinket, születési helyünket és barátainkat? Nem dönthetett volna úgy, hogy a Hottentotta (afrikai őslakos) bőrével szülessek, hogy egy koszos anya szüljön, istállóban neveljen, és pogány istenek imádatára tanítson, ugyanolyan könnyen, mint hogy egy kegyes anyát adjon, aki minden reggel és este térdre boruljon és értem imádkozzon? Vagy nem tehette volna, ha úgy tetszett volna Neki, hogy valami erkölcstelen legyen a szülőm, akinek ajkairól már korán félelmetes, mocskos és trágár beszédet halljak?

Nem helyezhetett volna úgy, hogy iszákos legyen az apám, aki a tudatlanság barlangjába zárt volna, és a bűn láncaiban nevelt volna fel? Nem Isten gondviselése volt az, hogy olyan szerencsés sors jutott nekem, hogy mindkét szülőm az Ő gyermeke volt, akik törekedtek Isten félelemre nevelni?

John Newton szokott mesélni egy fura történetet, és nevetett is rajta, ahogy egy jó asszony, azért hogy bebizonyítsa a kiválasztás tanát, ezt mondta, „Ah, kedves uram, az Úr nagyon kellett, hogy szeressen engem születésem előtt, különben nem látott volna bennem semmi szeretni valót születésem után.” Biztos, hogy ez igaz az én esetemben is; hiszem a kiválasztás tanát, mert meg vagyok győződve arról, hogy ha Isten nem választott volna engem, én soha sem választottam volna Őt; és biztos, hogy születésem előtt választott, különben soha sem választott volna utána; és számomra ismeretlen okok miatt kellett, hogy válasszon engem, mert soha sem voltam képes semmilyen okot találni magamban, ami miatt különleges szeretettel kellett volna rám tekintsen. Ezért kényszerülök elfogadni ezt a csodálatos Bibliai tanítást. Emlékszek egy arminianista testvérre, aki azt mondta nekem, hogy átolvasta a Szentírást hússzor, vagy még annál is többször, és soha sem találta meg a kiválasztás tanát benne. Hozzátette, biztos abban, hogy megtalálta volna ha benne lenne, mivel térdelve olvasta az Igét. Azt mondtam neki, „Azt hiszem, túl kényelmetlen helyzetben olvastad a Bibliát, és ha a kényelmes székedben olvastad volna, valószínűbb, hogy megértetted volna. Imádkozz mindenképpen, és minél többet, annál jobb, de babonaság azt gondolni, hogy valamilyen jelentőséggel bír a testhelyzet amikor olvasunk: és azzal kapcsolatban, hogy hússzor átolvastad a Bibliát anélkül, hogy bármit is találtál volna a kiválasztás tanáról, csoda, hogy egyáltalán találtál valamit: olyan sebesen kellett átrohanj rajta, hogy nem valószínű, hogy valami érthető fogalmad van a Szentírás értelméről.”

Ha bámulatos lenne nézni egy folyót, amint teljes nagyságban tör elő a földből, milyen lenne szemlélni egy hatalmas forrást, amelyből a föld összes folyói egyszerre buzognának fel, egy millió folyó formálódna egyetlen születéssel? Micsoda látvány lenne az! Ki foghatja fel? És mégis, Isten szeretete az a forrás, amelyből az irgalom összes folyamai keletkeznek, melyek valaha megörvendeztették az emberiséget: a kegyelem összes folyamai időnkben és az örök dicsőség folyamai. Én lelkem, állj eme szent kútfőhöz és imádd és magasztald, örökkön örökké, Istent, a mi Atyánkat, aki szeretett minket! A legelején, amikor ez a nagy mindenség Isten gondolatában volt, mint meg nem született erdők a makkhéjban; sokkal azelőtt mielőtt a visszhangok megzavarták volna az egyedüllétet; mielőtt a hegyek előálltak volna; és sokkal azelőtt, mielőtt fény cikázott volna az égen, Isten szerette választott teremtményeit. Mielőtt teremtett lény lett volna – mikor az étert nem lebbentette angyalszárny, mikor maga a tér még nem létezett, mikor még nem volt semmi Istenen kívül – már akkor, az Istenség egyedüllétében, abban a mély csendben és mélységben, Isten bensője szeretetre indult választottaiért. Azok nevei szívébe voltak írva, és már akkor kedvesek voltak lelkének. Jézus szerette az Övéit a világ megalapozása előtt – örök idők óta. És mikor kegyelméből elhívott engem, ezt mondta, „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31:3)

Majd, az idők teljességében, megvásárolt az Ő vérével; szíve kiáradt felém egy mély tátongó sebben, rég mielőtt én szerettem volna Őt. Sőt, mikor először megkeresett, nem elutasítottam? Mikor az ajtónál kopogott, és bebocsájtást kért, nem elűztem, és megvetettem kegyelmét? Ah, emlékszem, hogy gyakran ezt tettem, míg végül ellenállhatatlan kegyelmének erejével ezt mondta, „Be kell jönnöm, be fogok jönni;” és aztán megváltoztatta a szívem, és rávett, hogy szeressem. Még most is ellenállnék Neki, ha nem lett volna az Ő kegyelme. Tehát, ha megvásárolt mikor bűneimben halott voltam, nem-e következik ebből, szükséges és logikus következményként, hogy Ő bizonyára előbb szeretett engem? Az én Megváltóm azért halt meg értem, mert én hittem Benne? Nem; még nem is léteztem. Lehetséges tehát, hogy a Megváltó azért halt volna meg mert én hittem, mikor én még meg sem születtem? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ez a Megváltó szeretetének a forrása irányomban? Oh, nem! Megváltóm meghalt értem rég mielőtt én hittem volna. „De,” mondhatja valaki, „Ő előrelátta, hogy hinni fogsz; és azért szeretett téged.” Mit látott előre az én hitemmel kapcsolatosan? Azt látta előre, hogy én magam fogom ezt a hitet megszerezni, és magamtól fogok hinni Benne? Nem; Krisztus nem láthatta ezt előre, mert egy keresztyén sem mondaná azt, hogy a hit magától jött, a Szent Szellem ajándéka és munkája nélkül. Sok hívővel találkoztam, és beszélgettem erről a dologról; de egyet sem ismerek, aki a szívére tehetné a kezét és azt mondaná, „Én a Szent Szellem segítsége nélkül hittem Jézusban.”

Az emberi szív teljes bukottságának tana kötelez, mert azt látom, hogy romlott a szívem, és naponkénti bizonyítékom van arról, hogy testemben nem lakozik semmi jó. Ha Isten szövetségre lép a bukás előtti emberrel, az ember annyira jelentéktelen teremtmény, hogy az egy kegyes leereszkedést jelent Isten részéről; de ha Isten a bűnös emberrel lép szövetségre, aki egy visszataszító teremtmény, Isten részéről ez egy tiszta, ingyenes, gazdag, szuverén kegyelmes tett kell legyen. Mikor az Úr szövetségre lépett velem, biztos vagyok, hogy teljesen kegyelemből, semmi más okból, csak kegyelemből tette. Mikor visszagondolok, hogy micsoda tisztátalan vadállatok és ragadozó madarak barlangja volt a szívem, és milyen erős volt a megújulatlan akaratom, mennyire makacs és lázadó voltam Isten szuverén uralma ellen, mindig arra hajlok, hogy a legalacsonyabb szobát foglaljam el Atyám házában, és mikor a Mennybe kerülök, a legkisebbnél is kisebb szentek közé, a fő bűnösök közé fogok igyekezni.

A néhai Denham úr, az arcképének az aljára a következő nagyszerű szöveget írta, „Az Úré a szabadítás.” Ez a Kálvinizmus összegzése; a summája és lényege. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mit értek én Kálvinista alatt, ezt válaszolom, ”Kálvinista az, aki azt mondja, Az Úré a szabadítás.” Nem találok a Szentírásban más doktrínát ezen kívül. Ez a Biblia lényege. „Csak ő az én kősziklám és szabadítóm.” (Zsolt. 62:7)

Mondj akármit, ami ennek ellentéte, és az egy eretnekség; mondj egy eretnekséget, és megtalálom a lényegét abban, hogy eltávolodott ettől az óriási, alapvető, szikla-igazságtól, „Isten az én kősziklám és szabadítóm.”

Róma eretneksége nem más, mint hozzáadás Jézus Krisztus tökéletes érdemeihez – a test cselekedeteinek a beszámítása, hogy besegítsenek a megigazulásunkban.

És mi az arminianizmus eretneksége ha nem valaminek a hozzáadása a Megváltó munkájához?

Minden eretnekség, ha a próbakőhöz mérjük, itt lelepleződik. A személyes véleményem az, hogy nem lehet Krisztust prédikálni, mint megfeszítettet, ha nem prédikáljuk amit manapság Kálvinizmusnak neveznek.

A Kálvinizmus csak egy gúnynév; a Kálvinizmus az evangélium, és semmi más.

Nem hiszem, hogy hirdetni tudjuk az evangéliumot, ha nem hirdetjük a megigazulást hit által, cselekedetek nélkül; akkor sem, ha nem hirdetjük Isten szuverenitását kegyelme osztogatásában; akkor sem, ha nem emeljük magasra Jehova kiválasztó, változhatatlan, örök, állandó, hódító szeretetét; és úgy hiszem nem hirdethetjük az evangéliumot, ha nem alapozzuk a választottakért történő különleges és korlátozott engesztelésre, amelyet Krisztus elvégzett a kereszten;

és nem tudok megérteni egy olyan evangéliumot, mely megengedi, hogy a szentek elbukjanak miután elhívattak, és elnézi, hogy Isten gyermekei az átok tüzében égjenek el miután egyszer már hittek Jézusban.

Én utálom az ilyen evangéliumot.

„Ha valaha megtörténhetnék,
Hogy Krisztus bárányai elbukjanak,
Én ingatag, gyarló lelkem, épp
Elbukna ezerszer is egy nap.”

Ha Isten drága szentjei közül egy is elveszne, ugyanúgy elveszhetne mind; ha egy a szövetségesek közül el lehet veszve, ugyanúgy el lehet mind; és akkor nincs igaz evangéliumi ígéret, a Biblia egy hazugság, és nincs benne semmi, ami megérné, hogy elfogadjam. Én magam hűtlen lennék mihelyt elhinném, hogy Istennek egy szentje valaha elbukhat végérvényesen. Ha Isten szeretett engem egyszer, akkor szeretni fog örökre. Isten a főtervező; gigantikus elméjében elrendezett mindent rég mielőtt kivitelezte volna; és mivel egyszer lefektette, Ő soha sem változtatja meg, „Ez meg fog történni,” mondja Ő, és a sors vas keze lejegyzi, és előidézi. „Ez az Én tervem,” és megáll, és nem is tudja a föld vagy a pokol megváltoztatni. „Ez az Én rendeletem,” mondotta Ő, hirdessétek ezt, szent angyalok; szakítsátok le a Menny kapuiról, démonok; de nem tudjátok megváltoztatni a rendeletet, örökre állni fog az.” Isten nem változtatja meg terveit; miért tenné? Ő mindenható, és ezért tetszését végrehajthatja. Miért kellene? Ő mindenek felett bölcs, és nem tud hibásan tervezni. Miért kellene? Ő az örök Isten, ezért nem halhat meg mielőtt terve megvalósul. Miért kellene Ő változzon? Ti értéktelen földi atomok, egy nap mulandóságai, ti kúszó rovarok egy babérlevélen, ti megváltoztathatjátok a ti terveiteket, de Ő soha, soha nem fogja megváltoztatni az Övét. Megmondta nekem, hogy terve az, hogy megmentsen? Ha igen, akkor örökre biztonságban vagyok.

„Az én nevemet az Ő tenyeréből
Az örökkévalóság nem fogja kitörölni;
Mélyen az Ő szívébe vésve marad,
Törölhetetlen kegyelem jeleivel.”



Nem tudom egyes emberek, akik azt hiszik hogy egy keresztyén kieshet a kegyelemből, hogyan tudnak boldogak lenni. Nagyon dicséretes dolog a részükről, hogy képesek leélni egy napot kétségbeesés nélkül. Ha nem hinném, hogy a szentek mindvégig megtartatnak, azt hiszem minden ember közül a legnyomorultabb lennék, mert hiányozna minden ok a vigaszra. Nem mondhatnám, akármilyen állapotba kerülne a szívem, hogy egy buzgó vízforrás vagyok, amelynek a folyamai el nem apadnak; inkább egy időszakos forráshoz kellene hasonlítsam magam, mely akármelyik pillanatban elapadhat, vagy egy tartályhoz, amelytől nem várhatom el, hogy mindig tele legyen. Azt hiszem a legboldogabb keresztyének és a legigazibb keresztyének azok, akik sose mernek kételkedni Istenben, hanem akik úgy veszik szavát ahogy van, és elhiszik, és nem kérdeznek semmit, és biztosítva érzik magukat, mert ha Isten úgy mondta, akkor úgy lesz. Bizonyságot teszek arról, hogy nincs okom, vagy oknak még árnyéka sem, hogy kételkedjek Uramban, és kihívom a Mennyet, a földet, és a pokolt, hogy bizonyítsák be, hogy Isten hazug. A pokol mélységéből hívom az ördögöket, és a földről hívom a megpróbált és megkínzott hívőket, és a Mennyhez apellálok, és kihívom a vérben megmosott sereg tapasztalatát, és a három birodalomban nem található egyetlen személy sem, aki tanúskodhatna egyetlen tényről amely megcáfolná Isten hűségességét, vagy gyengítené kijelentését, hogy szolgái bízhatnak Benne. Sok dolog van ami megtörténhet vagy nem, de tudom ez meg fog történni –

„Ő bemutatja lelkem,
Hibátlanul és teljesen,
Arcának dicsősége előtt
Nagy mennyei öröm között.”

Az ember minden terve kudarcot vallott, de nem így Isten terve. Az emberek megszeghetik igéreteiket – sok igéret azért van, hogy megszegjék – de Isten igéretei mind beteljesülnek. Ő igéret tevő, de soha sem volt igéret szegő; Ő egy igéret megtartó Isten, és minden egyes gyermeke ezt be fogja bizonyítani. Ez az én hálás, személyes bizodalmam, „Az Úr véghez viszi azt ami rám vonatkozik” – érdemtelen, elveszett, tönkrement személyemre. Ő meg fog menteni engem; és

„Én, a vérben megmosott tömegben
Lengetni fogom a pálmát, és viselni a koronát,
És kiáltani hangos diadalát.”

Egy olyan országba megyek, amelyben a föld ekéje sohasem szántott, mely zöldebb mint a föld legjobb legelői, és gazdagabb mint a legbőségesebb aratás. Megyek egy épületbe mely gyönyörűbb minden építészeti remekműnél. Nem halandó elgondolása; „Isten épülete az, nem kézzel csinált hajlék, örökké tartó a Mennyekben.” Amit tudni és élvezni fogok a Mennyben, azt mind az Úrtól fogom kapni, és ezt fogom mondani, mikor végre megjelenek Őelőtte –

„A kegyelem minden munkát megkoronáz,
Örökkön örökké,
Elhelyezi a Mennyben a legmagasztosabb követ,
És megérdemli a dicséretet.”


Tudom vannak egyesek, akik teológiai rendszerük miatt szükségesnek gondolják, hogy korlátozzák Jézus vérének érdemét: ha az én teológiai rendszeremnek ilyen korlátozásra lenne szüksége, szélnek ereszteném. Nem tudom, nem merem megengedni, hogy ez a gondolat helyet találjon elmémben, annyira hasonlít a káromlásra. Krisztus elvégzett munkájában egy óceán érdemet látok; mérőónom nem találja az alját, a szemem nem lát partot. Elegendő érdem kell legyen Krisztus vérében, ha Isten úgy akarta volna, hogy megváltson mindenkit nem csak ezen a világon, hanem mindenkit tíz ezer világon, ha megszegték volna Teremtőjük törvényét. Ha elismered, hogy a végtelenségről beszélünk, a korlátok a kérdésen kívül esnek. Mikor egy Isteni Személy az áldozat, nem beszélhetünk korlátozott értékről. Határ és mérték nem alkalmazható fogalmak az Isteni áldozatra. Az Isteni szándék célja meghatározza a végtelen áldozat alkalmazását, de nem változtatja azt véges munkává. Gondolj azok sokaságára, akiket Isten már kegyelmében részesített idáig. Gondolj a számtalan seregekre a Mennyben: ha ma bevezetnének oda, ugyanolyan könnyen megszámolhatónak találnád a csillagokat, vagy a tenger homokját, mint azokat akik a trón előtt vannak most. Ők keletről és nyugatról, és északról és délről jöttek, és Ábrahámmal és Izsákkal és Jákóbbal vannak letelepedve Isten királyságában; és azokon kívűl, akik a Mennyben vannak, gondolj a megváltottakra a földön. Áldott legyen Isten, mert az Ő választottai a földön miliókban számolhatók, úgy gondolom, és eljönnek a napok, ragyogóbb napok mint a mostaniak, amikor számtalan sokaságnak adatik meg, hogy megismerjék a Megváltót, és örvendezzenek Benne. Az Atya szeretete nem csak egy kevésnek szól, hanem egy igen nagy tömegnek. „Egy nagy sokaság, melyet megszámlálni senki sem tud,” lesz látható a Mennyben. Az ember fel tud fogni egész nagy számokat; indítsd be Newtonjaidat, a legerősebb számítógépeidet, és azok megszámolnak óriási számokat, de Isten és egyedül Isten tudja megmondani az Ő megváltottai számát. Úgy hiszem többen lesznek a Mennyben mint a pokolban. Ha valaki megkérdezi miért hiszem így, azt válaszolom mert Krisztus kell legyen az első mindenben, és nem tudom elképzelni, hogy lehet Ő az első, ha a Sátán hatalmában többen lesznek mint a Mennyben. Ráadásul sohsem olvastam, hogy a pokolban nagy sokaság lesz, melyet egy ember sem tud megszámolni. Örülök hogy tudom, hogy a gyermekek lelkei, mihelyt meghalnak, a menyországba sietnek. Gondold el, hogy ilyenekből is milyen nagy sokaság van! Aztán már ott vannak a Mennyben számtalan tizezrek lelkei akik megigazíttattak – megváltottak minden nemzet és rokonság és nép és nyelvből; és még jobb idők jönnek, mikor Krisztus vallása egyetemes lesz; mikor –

„Egyik sarkponttól a másikig
Uralkodik határtalan hatalommal;”

Mikor teljes királyságok térdet hajtanak Őelőtte, és nemzetek születnek egy nap alatt, és a birodalom ezer évében elegen váltatnak majd meg, hogy bepótolják az elmúlt ezer évek hiányait. Krisztus lesz az Úr mindenhol, és az Ő dicsérete fog hangozni minden országban. Krisztusé lesz végre az elsőbbség; az Ő kisérete sokkal nagyobb lesz mint az, amely a pokol elkeseredett fejedelmének szekerét fogja követni.

Egyes személyek szeretik az általános engesztelés doktrináját, mert azt mondják, „Annyira szép. Gyönyörű gondolat, hogy Krisztus minden emberért meghalt; biztató,” mondják, „az emberi ösztön számára; van benne valami örömteljes és szép.” Elismerem, hogy van, de a szépség gyakran együtt jár a hamissággal. Sok minden van amit csodálhatnék az általános engesztelés elméletében, de hadd mutassam be, mi az amit e vélekedés feltétlenűl jelent. Ha Krisztus a kereszten meg szándékozott menteni minden embert, akkor szándékában volt megmenteni azokat is akik elvesztek mielőtt Ő meghalt. Ha a tan igaz lenne, hogy meghalt minden emberért, akkor Ő meghalt egyesekért akik a pokolban voltak mielőtt Ő eljött volna a világba, mert kétségtelenűl voltak már sokan ott, akik oda kerültek bűneik miatt. Továbbá, ha Krisztus szándékozott megmenteni minden embert, mennyire sajnálatosan kiábrándult, mert Ő maga mondta, hogy van egy tó, mely tűzzel és kénkővel ég, és a fájdalom eme szakadékába vettettek egyesek épp azok közül, akik, az általános megváltás elmélete szerint, az Ő vére árán megváltattak. Ez számomra ezerszer visszataszítóbb felfogás mint akármelyik azok közűl amelyeket a kálvinista és keresztyén specifikus vagy partikuláris engesztelés doktrinájával kötnek össze. Azt gondolni, hogy az én Megváltóm meghalt olyan emberekért akik a pokolban voltak vagy vannak, túl iszonyatos feltevés hogy helyt adjak neki. Elképzelni csak egy pillanatra is, hogy Ő Helyettesítő áldozat volt minden emberért, és hogy Isten, miután előbb megbüntette a Helyettesítőt, megbünteti magukat a bűnösöket is, ellenkezni tünik minden az Isteni igazságosságról való elgondolásommal. Azt gondolni, hogy Krisztus bűnhődött és engesztelést végzett minden ember bűnéért, és utána egyesek ugyanazok közül bűnhődjenek azokért a vétkekért amelyekért Krisztus már bűnhődött, számomra a legnagyobb gonoszságnak tünik, amelyet Szaturnus, vagy Janusz, vagy a Thugok istennője, vagy a legördögibb pogány istenségek számlájára írhatók. Isten őrizzen, hogy valaha így gondolkozzunk Jehováról, Aki igazságos, bölcs és jó!

Egyetlen élő lélek sem kapaszkodik szorosabban a kegyelem tanaiba, mint én, és ha akárki megkérdez, szégyenlem-e, hogy kálvinistának nevezzenek, azt válaszolom – azt kívánom, hogy csak keresztyénnek nevezzenek; de ha megkérdezel, vallom-e a doktrinális nézeteket amelyeket Kálvin János vallott, azt válaszolom, és örömmel bevallom, hogy alapjában véve igen. De távol áll tőlem, hogy azt képzeljem, a Sión falain belül csak kálvinista keresztyének vannak, vagy hogy senki sincs megváltva, aki nem vallja nézeteinket. A legszörnyűbb dolgok hangoztak el John Wesley, az arminianisták modern hercegének jelleméről és szellemi állapotáról. Csak annyit mondhatok róla, hogy miközben megvetek sok tant azok közül, amelyeket hirdetett, mégis magát az embert nagyobbra becsülöm minden más Wesley-követőnél; és ha kerestetne két apostol, hogy odaszámoltassanak a tizenkettő mellé, nem hiszem, hogy találhatnánk két embert, akik jobban oda illenének mint George Whitefield és John Wesley. John Wesley jelleme minden elképzelés felett áll ami az önfeláldozást, buzgóságot, szentséget és Istennel való közösséget illeti; messze felette élt a hétköznapi keresztyén közönséges szintjének, és egy volt azok közül, „akikre a világ nem volt méltó.” Úgy hiszem sokan vannak akik nem látják ezeket az igazságokat, vagy legalábbis nem látják úgy ahogy mi elmondjuk, akik mégis elfogadták Krisztust Megváltójuknak, és ugyanolyan kedvesek a kegyelem Istenének szívében mint a legalaposabb kálvinista a Mennyben vagy itt a földön.

Azt hiszem nem különbözök a hyper-kálvinista testvéreimtől abban amit hiszek, de különbözök tőlük abban amit ők nem hisznek. Nem vallok semmivel sem kevesebbet náluk, de egy kicsivel többet, és azt hiszem, többet a Szentírásban kijelentetett igazságból. Nem csak néhány sarkalatos tanítás létezik, amelyek segítségével kormányozhatjuk hajónkat északra, délre, keletre és nyugatra, hanem ahogy az Isten Szavát tanulmányozzuk, elkezdünk tanulni valamit az észak-nyugatról és észak-keletről, és minden másról ami a négy égtáj között van. Az igazság rendszere amit a Szentírás felfed nem egyszerűen egy egyenes vonal, hanem kettő; és egy ember sem fogja helyesen látni az evangéliumot, amíg nem tudja, hogyan kell a két vonalat egyszerre nézni. Például azt olvasom a Biblia egyik könyvében, hogy „A Lélek és a menyasszony így szól: “Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: “Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mégis egy másik része az ihletett Igének úgy tanít, hogy „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Egyik helyt azt látom, hogy Isten gondviselése uralkodik minden felett, és mégis azt látom, és nem tehetem, hogy ne lássam, hogy az ember azt teszi ami neki tetszik, és Isten az ember cselekedeteit, nagyja részt a saját szabad akaratára hagyta. Így, ha azt állítanám, hogy az ember annyira szabad cselekvésében, hogy Isten egyáltalán nem irányítja cselekedeteit, nagyon közel kerülnék az ateizmushoz; és ha másrészt kijelenteném, hogy Isten érvénytelenít mindent amit az ember tesz, annyira hogy nem eléggé szabad ahhoz, hogy felelős legyen, akkor azonnal a szabadelvűséghez vagy fatalizmushoz jutok. Hogy Isten eleve elrendel, és mégis az ember felelős, két olyan tény amelyet kevesen látnak tisztán. Úgy tűnik összeegyeztethetetlenek és egymásnak ellentmondóak. Ha tehát a Biblia egyik része azt tanítja, hogy minden eleve el van rendelve, ez igaz; és ha egy másik Igében azt találom, hogy az ember felelős minden tettéért, ez igaz; és csak az én bolondságom vezet oda, hogy azt képzeljem, ez a két igazság ellent kell mondjon egymásnak. Úgy hiszem, nem lehet őket egybe kovácsolni egy földi üllőn sem, de biztosan eggyé válnak az örökkévalóságban. Ez két olyan vonal, amely annyira párhuzamosnak tűnik, hogy az az emberi elme sem mely legmesszébb követi, nem fogja felfedezni, hogy összefut, de összefut, és valahol az örökkévalóságban találkozik, Isten trónjához közel, ahonnan minden igazság ered.

Gyakran elhangzik, hogy ezek a doktrínák amelyeket mi hiszünk, könnyen bűnbe vihetnek. Hallottam határozottan állítani, hogy ezek a magasztos doktrínák amelyeket mi szeretünk, és amelyeket megtalálunk a Szentírásban, szabadosak. Nem tudom kinek van mersze ezt állítani, ha figyelembe vesszük, hogy a legszentebb emberek ezekben hittek. Megkérdezem attól, aki azt meri mondani, hogy a kálvinizmus szabados vallás, mit gondol Ágoston, vagy Kálvin, vagy Whitefield jelleméről, akik egymást követő korokban a kegyelem tanainak nagy hirdetői voltak; vagy mit fog mondani a puritánokról, akiknek az írásai tele vannak ezekkel? Ha valaki arminianista lett volna azokban a napokban, a létező legaljasabb eretneknek számították volna, de most minket néznek eretnekeknek, és ők a hithűek. Mi tértünk vissza a régi tanításhoz; mi tudjuk visszavezetni származásunkat az apostolokig. Az ingyen kegyelemnek eme fonala, mely végig fut a Baptista prédikációkon, tartott meg minket mint felekezetet. Ha ez nem lett volna, nem lennénk ott ahol ma vagyunk. Egy arany fonalat követhetünk vissza egész Jézus Krisztusig, egy sor hatalmas ősön keresztül, akik mind vallották ezeket a dicsőséges igazságokat; és ezt kérdezhetjük őket illetőleg, „Hol találhatnánk szentebb és jobb embereket a világon?”

Egyetlen tanításról sem mondható, hogy jobban megőrzi az embert a bűntől, mint Isten kegyelmének tana. Azok akik „szabados tanításnak” nevezték, semmit sem tudtak róla. Szegény tudatlan emberek, kevés fogalmuk volt arról, hogy a saját hitvány anyaguk volt a legszabadosabb tanítás az ég alatt.

Ha igazán ismerték volna Isten kegyelmét, hamarosan meglátták volna, hogy semmi sem őriz jobban a hazugságtól, mint az a tudat, hogy Isten kiválasztott minket a világ teremtése előtt.

Nincs semmi ami Mellette tarthatna, egyszerűen hálából, jobban, mint az örök állhatatosságomba és az Atyám változhatatlan szeretetébe vetett hit.

Semmi sem teszi az embert kegyesebbé, mint az igazságba vetett hit.

Egy hazug doktrína hamar hazug gyakorlatot eredményez.

Egy embernek nem lehet téves hite, anélkül, hogy idővel tévessé ne válna az életvitele.

Úgy hiszem az egyik természetesen szüli a másikat.

Minden ember közül, azoknak van a legönzetlenebb jámborságuk, a legmagasztosabb hódolatuk, a legbuzgóbb odaadásuk, akik hiszik, hogy kegyelemből váltattak meg, cselekedetek nélkül, hit által, és ez nem tőlük van, hanem Isten ajándéka.

A keresztyének kellene figyeljenek, és vigyázzanak, hogy mindig így legyen, különben újra megfeszítik Krisztust, és meggyalázzák őt.

(Szerző: C. H. Spurgeon | Fordította: Tóth Miklós )

 

...

 

Lezárult már a reformáció?

R. C. Sproul

Sokféle megjegyzést fűztek már ehhez a témához azok, akiket én ’hajdani protestánsok’-nak neveznék. Egyikük azt írta: „Luthernek igaza volt a XVI. században, de az egyedül hit általi megigazulás kérdése ma már nem vitatéma.” Egy másik magát protestánsnak valló személy pedig egy sajtóértekezleten, amin részt vettem, így nyilatkozott: „A XVI. századi protestáns vita az egyedül hit általi megigazulás kérdésében olyan volt, mint egy teáskannába zárt vihar”. Egy másik neves európai teológus írásban érvelt úgy, hogy az egyedül hit általi megigazulás tana ma már nem egy jelentős vitatéma az egyházban. Szembesülnünk kell temérdek olyan emberrel, kik magukat protestánsoknak nevezik, de akik nyilvánvalóan megfeledkeztek arról, hogy miért protestálnak, miért is protestánsok. Az egyedül hit általi megigazulás fontosságának mai értékelésével ellentétben egy másik törekvésre hívnám fel a figyelmet a XVI. századi vezető reformátorokon keresztül.

Luther azt nyilatkozta a megigazulás tanáról, hogy ezen áll vagy bukik az egész egyház.

Kálvin János ezt így fogalmazta meg: a megigazulás kérdése az a sarkalatos pont, ami mindent eldönt.

A XX. századi J.I. Packer szerint ez a tétel „Atlasz, akinek a vállán minden más tan áll”. Később Packer ezt a kijelentését „az evangélium finom ujjlenyomata”- ként enyhítette.

Ezeknek a nyilatkozatoknak a fényében azt kell megvizsgálnunk, hogy mi változott a XVI. század óta. Nos, van jó és rossz hírem is. Jó, hogy az emberek sokkal civilizáltabbak és toleránsabbak lettek a teológiai kérdéseket illetően. Manapság nem látunk olyant, hogy valakit megégessenek vagy kínozzanak tanbeli különbségek miatt. Azt is láthattuk az elmúlt években, hogy a katolikus egyház határozottan kitartott egyes kulcskérdésekben, mint Krisztus istensége, helyettes áldozata és a Biblia ihletettsége – míg sok protestáns liberális elvetette ezeket a tanokat. Emellett a katolikus egyház ugyancsak kitartott az olyan témákban is, mint az abortusz és az erkölcsi viszonylagosság. A XIX. században az első vatikáni zsinaton Róma úgy emlegette a protestánsokat mint „eretnekek és szakadárok”. A XX. században pedig a második vatikáni zsinaton a protestánsokról úgy beszéltek mint „különvált testvérek”-ről. Elég nagy különbséget látunk a két zsinat hangnemében. A rossz hír mindazonáltal az, hogy a sok tan, ami különválasztotta a hitvalló (ortodox) protestánsokat és katolikusokat egymástól századokkal korábban, mára dogmává nyilváníttatott. A Máriáról szóló lényegesebb tanítások nagy része az elmúlt 150 évben lett tantétel. A pápa tévedhetetlenségének tanát csak 1870-ben az első vatikáni zsinaton nyilvánították de fide-vé (melynek hite szükséges az üdvösséghez), holott már évekkel azelőtt bevett gyakorlat volt. Továbbá a katolikus egyház kiadott egy új kátét néhány évvel ezelőtt, ami egyértelműen újra megerősíti a tridenti zsinat tantételeit, a megigazulás tanát is beleértve (ezzel megerősítve a zsinat átkát a reformáció egyedül hit által való megigazulás tanát illetőleg). A tridenti zsinat rendeletei megerősítették a tisztítótűz, a búcsúk és az érdem tanait is.

Egy vita közepette, ami vezető teológusok között folyt az egyedül hit általi megigazulás tanának fontosságáról, Michael Horton feltette a kérdést: „Mi az, ami a múlt évszázadokban közönségessé tette az első század evangéliumát?” A megigazulással kapcsolatos viták nem olyan teológiai kijelentésekkel kapcsolatban bontakoztak ki, melyek csak a bibliai igazságok határát súrolták. Ezt nem lehet csak egy teáskannába zárt viharnak minősíteni, mert átlépte egy kis teáskanna határait. A kérdés, hogy „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” még mindig kritikus pont azok számára „akiken Isten haragja marad rajta”.

Ennél a kérdésnél már csak a válasz kritikusabb, mert rátapint az evangéliumi igazság lényegére.

Végső következtetésképpen a katolikus egyház a tridenti zsinaton azt állította, és továbbra is azt állítja, hogy Isten az emberben rejlő igazságosságért ítéli őt igaznak vagy hamisnak.

Ha az ember nem örököl semmi igazságosságot, akkor az az ember rosszabb esetben a pokolra jut, jobb esetben (ha marad valami tisztátalanság az életében) egy bizonyos időre a tisztítótűzbe, ami évmilliókig is eltarthat.

Ezzel éles ellentétben a biblikus és protestáns szemlélet az,hogy a megigazulásunk alapja Krisztus igazságossága, amit Isten a hívőnek tulajdonít. Ezek szerint, abban a pillanatban, amikor az ember valódi, hiteles hitet tanúsít Krisztus iránt, szabad lesz a bűntől,mert Isten Krisztus igazságosságát neki tulajdonítja.

Üdvösségünk múlik rajta, hogyan vélekedünk a megigazultságról. Elérhetőnek-e saját erőből, vagy olyannak, amit Luther „idegen megigazultság”-nak nevez, ami extra nos, azaz rajtunk kívüli, egy másvalaki megigazultsága, nevezetesen Krisztusé.

A XVI. századtól a jelen korig a katolikus egyház mindig azt tanította, hogy a megigazulás hiten, Krisztuson és kegyelmen alapszik.

A különbség mégis az, hogy a katolikus egyház tagadja, hogy egyedül Krisztusért, egyedül hit által és egyedül kegyelemből igazítana meg Isten.

Ez a különbség a két álláspont között igazából a szabadulás és annak ellentéte közötti különbség.

Nincs ennél fontosabb kérdés, mivel az igazságos Istentől elidegenült személynek szembesülnie kell.

Jelen pillanatban a katolikus egyház elítéli az egyedül hit által való megigazulás tanát, ezáltal megtagadja az evangéliumot, és így megszűnt törvényes, igaz egyháznak lenni, attól függetlenül, hogy az összes többi kérdésről hogyan nyilatkozik.

Úgy tekinteni rá mint egy igaz egyházra, miközben elutasítja a Biblia megváltás-tanát, végzetes tévedés.

Olyan időkben élünk, amikor a teológiai konfliktusok politikailag elfogadhatatlannak minősülnek, viszont békét kötni ott, ahol nincs béke, egyenlő az evangélium lényegének megtagadásával.

....