R. C. Sproul írásai

...

Dr. R. C. Sproul a floridai székhellyel működő Ligonier Ministries nemzetközi tanítószolgálat alapítója és elnöke. Tanításai az Egyesült Államokban és más kontinenseken is naponta hallhatóak a Renewing Your Mind (Újulj meg az elmédben) című rádióműsorban. Ezenkívül a sanfordi St. Andrew’s Chapel vezető lelkészeként szolgál, valamint a Ligonier Academy of Biblical and Theological Studies (Ligonier Bibliai és Teológiai Tudományos Akadémia) igazgatói tisztségét is betölti.

Dr. Sproul továbbá több mint 70 könyv szerzője és a The Reformation Study Bible főszerkesztője. Magyar nyelven A keresztény hit alapigazságai és A Szentírás megismerése című művei jelentek meg eddig a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány gondozásában.

Akik hitükben szeretnének elmélyülni, e könyvben hasznos segítőtársra lelnek. Dr. Sproul úgy állítja elénk a teológiát – levéve a könyvtárak poros polcairól –, hogy világos és könnyen érthető nyelvezettel tárgyal több mint száz kulcsfontosságú keresztyén dogmát. Az általa tárgyalt témaköröket teológiai alapossággal fejti ki, mégis úgy, hogy az átlagember is megértse és hasznosítani tudja az ismereteket. Segítségével úgy érthetjük meg a keresztyén hit alaptanításait, hogy az egy egész életre szólóan megalapozza az igazság mélyebb ismerete utáni vágyunkat.
A keresztyén hittel ismerkedők, vagy azt behatóan vizsgálók egyaránt haszonnal forgathatják könyvünket, mivel az megfelelő részletességgel tárgyalja az egyes történelmi felekezetek olykor eltérő dogmatikus értelmezéseit is.

...

„Ahhoz, hogy egy munkát jónak lehessen ítélni, nemcsak kívülről kell, hogy megfeleljen Isten törvényének, hanem belülről is az Isten iránti őszinte szeretet kell, hogy motiválja." R. C. Sproul

 

R.C. Sproul  könyvei:
A Szentírás megismerése - A tévedhetetlenség magyarázata
Mindenki teológus - Bevezetés a rendszeres teológiába
A keresztyén hit alapigazságai

 

...

KARIZMATIKUS TÉVELYGÉS

R. C. Sproul a következő szavakkal kezdte előadását:

„Ma a pünkösd üdvtörténeti jelentőségéről szeretnék szólni.” Tudjuk,
hogy a modern pünkösdista mozgalom az Azusa utcában
kezdődött a főbb egyházakon kívül a 20. század közepéig.
Ezután pápista, lutheránus, metodista, anglikán, stb. körökbe
beterjedt. Amikor a többi felekezetbe bejött, kezdetben többször
azzal próbálkoztak, hogy a mozgalmat a hitvallási alapjukba
beolvasszák. Ugyanakkor a pünkösdisták hitvallásba kezdték
foglalni a hittételeiket, ami a neo-pünkösdista teológia lett.
Ennek a teológiának egy fontos része az, hogy szokásos, sőt
szabványos dolog, hogy az emberek a Szentlélekkel
megkeresztelkednek a megtérésük után. Bevallják, hogy egyes
embereknél a megtérés és az újjászületés egybeesik a
Szentlélekkel történő bemerítkezésükkel, de általában
időkülönbség van az eredeti megtérésük és a Szentlélekkel
történő bemerítkezésük között. Én erről a pontról szeretnék ma beszélni.

A új-pünkösdista teológia nagy gyengesége az, hogy a
pünkösdöt máshogyan értelmezik, mint az apostolok és
alábecsülik pünkösd jelentőségét. A Szentlélek keresztség
legfőképpen arról szól, hogy a Szentlélek a keresztyéneket
erővel felruházza a szolgálatra. Amikor Jézus a Szentlelket
megígérte a tanítványoknak, hatalmat és erőt ígért nekik.
Az Ószövetségben egy ember csakis akkor válhatott hívővé,
hogy ha a Szentlélek által újjászületett. De az Ószövetség és az
Újszövetség között az a különbség a pünkösdre nézve, hogy az
Ószövetségben Isten a Szentlelket kizárólag egyes embereknek
adta, mint például a prófétáknak vagy a bíráknak, amikor erőre
volt szükségük egy bizonyos feladatra. Az Ószövetségben
Mózes volt az az ember, aki a legnagyobb mértékben kapta meg
a Szentlelket. Az ő csodái és vezetése a Szentlélek rendkívüli
kiáradásának jele. Őt a régi szövetség közbenjárójának hívják,
várva az új szövetség Közbenjárójárt, Aki még annál is jobban a
Szentlélekkel rendelkezik. Mózes szolgálata során eljött egy
olyan időpont, amikor nem bírta tovább a vezetés terhét. A
4Móz. 11,24 azt mondja nekünk, hogy ekkor Isten elvett a
Mózesben lévő Lélekből és odaadta a 70 vénnek, mire azok
elkezdtek prófétálni. Józsué ezt meglátta, és megkérte Mózest,
hogy tiltsa meg nekik. Mózes válasza nagyon fontos segítség
ahhoz, hogy helyesen értsük pünkösdöt. Mózes így válaszol:
„Miattam vagy féltékeny? Isten bárcsak mindenkinek odaadná
a Lelket!” Mózesnek ezen kívánsága később prófécia lett Joél
szájában (Joél 2,28-29). Így tehát ami először Mózes imádsága
volt később Joél próféciája lett a jövőre nézve.

Nézzünk előre az ApCsel 2:1-re. Azok akik szemtanúk voltak
ezeknek az eseményeknek azt gondolták, hogy a nyelveken
szólás azért történt, mert részegek lettek. De Péter erre azt
válaszolja, hogy nem részegek, ez Joél próféciájának
beteljesedése. A pünkösdöt az apostolok úgy értelmezték, hogy
az Joél próféciájának beteljesedése. Azok, akik arra az alkalomra
összejöttek, egy zsidó ünnepre jöttek össze - mivel zsidó hívők
voltak. Vegyük észre, hogy minden jelenlevő megkapta
Istennek ezen ajándékát. Senki nem maradt ki belőle. A Lélek
olyan emberekre áradt rá, akik már Jézusban hívők voltak, és
akik most megkapták a Szentlelket. Így tehát megértjük, hogy a
pünkösdisták miért gondolják azt, hogy a Szentlélek vétele a
keresztyén embernek egy második megtapasztalása volna. De
mivel ez egy egyszeri üdvtörténeti esemény volt, nem lehet
annak a modellje, hogy a keresztyén ember hogyan kapja meg a
Szentlelket.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyve Jézus missziói parancsát
követi - azzal együtt, hogy az evangélium hogyan terjed el
Jeruzsálemből Júdeába és Samáriába, egészen a föld végső
határáig. Négy különálló embercsoporttal foglalkozik az
Apostolok Cselekedeteinek könyve: a zsidók, az istenfélők, a
samáriaiak, és a pogányok. Az istenfélők javarészt olyan
hellenisztikus görögök voltak, akik a zsidó hitre tértek meg.
Jahvéban hittek, és a zsidó hit tanításait elfogadták, de őket még
nem fogadták be teljesen, mivel nem vetették alá magukat a
körülmetélkedésnek. Amikor az új szövetség ideje eljön,
felvetődik az a kérdés, hogy mi lesz majd ezekkel az
emberekkel?

Ahogyan az Apostolok Cselekedeteinek könyve előrehalad, azt látjuk, hogy nem egyféle pünkösdi megtapasztalás van, hanem négy.

Isten Lelkének négy fajta kiáradását látjuk különböző embercsoportokra.

Az első az ApCsel 8,14-17, ahol azt olvassuk, hogy mi történik a samáriabeliekkel.

A második pünkösdi esemény a samáriai hívők között történt, amikor Péter és János rájuk tette kezüket.

Aztán harmadszor: az ApCsel 10:44-48-ben a Szentlélek az istenfélőkre árad rá, amiről Péter apostol beszél a 11. fejezet 13-18. verseiben. Ugyanúgy mint az első és második pünkösdi
esemény idején, itt is minden jelenlévő is megkapta a Szentlelket.

Végül az ApCsel 19:1-7-ben, Efézusban a pogányok is megkapják a Szentlelket, és erőt kapnak a szolgálatra.

Így tehát négy pünkösd van, egy külön esemény mind a négyféle embercsoportnak.

Amikor Pál a korintusi gyülekezetnek írt, azt írta az 1Kor. 12:12-14-ben, hogy egy Lélek
által kereszteltettünk meg egyetlen testbe. A Szentlélek egyetemes hatalmáról szól minden hívő embernek. Ez pünkösdnek a jelentősége.

Az Efézus 2:11-19-ben Pál ismét arról a kérdésről ír, ami az első században az egyházat megosztotta, hogy milyen szerepe van a pogányoknak a Krisztus testében.

Az efézusi és kolosséi levelekben Pál „titka” az, hogy Krisztus a pogányokat is beleveszi a testébe, és a Szentlelke által bennük van.
„Krisztusban mindkettőnk hozzájárulhatunk az Atyához a Szentlelken keresztül.”

Ez a Szentháromság munkája.

A karizmatikus mozgalommal az a probléma, hogy lekicsinylik a pünkösd jelentőségét. Nem annak a jelét látják benne, hogy Isten kiárasztja az Ő Lelkét minden keresztyénre. Abban  hisznek, hogy minden keresztyén megkaphatja, és meg is kell, hogy kapja, de azt nem értik meg, hogy a Szentlélek kiáradása pünkösdkor azt jelenti, hogy minden keresztyén részesült a
Szentlélekben és erőt is kaptak Tőle, így nincsen arra szükségük, hogy egy következő lépésben megkeresztelkedjenek a Szentlélekkel.

 

...

R. C. SPROUL Az egyház képmutatókkal van tele?

Mintegy harminc évvel ezelőtt egy közeli barátom és kollégám, Archie Parrish, aki akkoriban a Megélénkülő Evangelizáció (Evangelism Explosion, EE) nevezetű program vezetője volt Fort Lauderdale-ben, kéréssel fordult hozzám. Elmondta, az általuk végzett több ezer látogatás során feljegyezték, hogy az emberek milyen válaszokat adtak a keresztyén hittel kapcsolatosan feltett kérdéseikre. Összegyűjtötték a leggyakrabban előforduló kérdéseket és ellenvetéseket, és ezekből kiválasztották az első tízet. Dr. Parrish felkért, hogy írjak egy könyvet az evangélizáló szolgálatban résztvevők számára arról, hogyan lehet ezeket a kifogásokat megválaszolni. Így született meg a Megválaszolt kifogások (Objections Answered) című könyvem, mely később Miért higgyünk? (Reason to Believe) címen jelent meg.
A tíz legtöbbször felmerült ellenvetés egyike az volt, hogy az egyház tele van képmutatókkal. Akkor Dr. D. James Kennedynek ez volt erre a válasza: „Mindig van hely még egy képmutató számára.” S figyelmeztette az embereket, hogy ha találnának egy tökéletes gyülekezetet, ne csatlakozzanak, mert tönkretennék azt. A hipokrita (képmutató) kifejezés a görög színjátszás idejéből származik. A színészek által használt maszkokra vonatkozott, amelyek segítségével megjelenítették az egyes szerepeket. A színházat még ma is a síró és a nevető álarc jelképezi. Az ókorban bizonyos színészek több szerepet is játszottak, és a szerepváltást azzal jelezték, hogy a megfelelő maszkot az arcuk elé tartották. Innen származik tehát a hipokrizmus, azaz a képmutatás fogalma. Nyilvánvalóan hamis az a vád, mely szerint az egyház tele van képmutatókkal. Azért mert egyetlen keresztyén sem éri el a teljes megszentelődést ebben az életben, s mert mindnyájan folyamatosan harcolunk bűneinkkel, még nem jogos a ránk kimondott ítélet. Az a személy képmutató, aki olyan dolgokat tesz, amelyekről azt állítja, hogy nem teszi. Az egyházat kívülről szemlélők azt látják, hogy a hívők keresztyéneknek vallják magukat, és mégis vétkeznek. Mivel észreveszik a bűnt a keresztyének életében, ezért hamar ítélkeznek fölöttük, és képmutatással vádolják őket. Ha valaki bűntelennek vallja magát, és kiderül, hogy mégsem az, az a személy valóban képmutató. Ezzel szemben egy keresztyén ember nem ítélhető el képmutatás vádjával egyszerűen azért, mert kiderül róla, hogy bűnös. A fordított logika a következőképpen működik: Minden képmutató bűnös. János bűnös, tehát képmutató. Aki azonban ismeri a logika szabályait, tudja, hogy ez a szillogizmus nem érvényes. Ha a vádat, hogy „az egyház tele van képmutatókkal” egyszerűen megváltoztatnánk arra, hogy „az egyház tele van bűnösökkel”, sietve elismernénk bűnös voltunkat. Tudomásom szerint az egyház az egyetlen olyan intézmény, amely elvárja leendő tagjaitól: beismerjék bűnösségüket ahhoz, hogy csatlakozhassanak.

Az egyház tehát bűnösökkel van tele, mert ez az a hely, ahová azok jönnek, akik megvallották bűneiket, s azokból megváltást találtak. Tehát ebben az értelemben az a tény, hogy az egyház bűnösökkel van tele még nem igazolja azt, hogy képmutatókkal van tele. Ismétlem, minden képmutatás bűn, de nem minden bűn csupán képmutatás. Ha megvizsgáljuk a képmutatás problémáját az Újszövetségben, akkor láthatjuk, hogy azoknál merült fel ez leginkább, akik a legigazabbaknak vallották magukat. A farizeusok egy olyan csoportot alkottak, akik a bűnös tömegektől igyekeztek elhatárolódni. Kezdetben jó irányban haladtak, odaszánt, kegyes életre törekedtek, és Isten törvényének igyekeztek alávetni magukat. Amikor azonban a viselkedésük nem érte el eszményeiket, színlelésbe kezdtek. Igazabbnak mutatták magukat, mint amilyenek valójában voltak. Kifelé az igaz ember látszatát keltették, amely csupán arra szolgált, hogy elrejtsék alapvető romlottságukat. Bár az egyház nincs tele képmutatókkal, kétségtelen, hogy a képmutatás bűn, amely nem korlátozódik az újtestamentumi farizeusokra. Ezzel a keresztyéneknek is harcolniuk kell. A hívők számára magasabbra van téve az erkölcsi mérce. Gyakran kellemetlenül érezzük magunkat, amikor kudarcot vallunk ezeknek a magas céloknak az elérésében, és hajlamosak vagyunk azt színlelni, mintha igazabbak lennénk, mint amilyenek valójában vagyunk. Ilyenkor tesszük fel a képmutatás álarcát, és ezért a bűnért Isten ítélete alá esünk. Ha a színlelés csapdájába esünk, lelkiismeretünk vészcsengőjének jeleznie kellene, viszsza kellene sietnünk a kereszthez és Krisztushoz, s meg kellene látnunk, hol rejlik a mi valódi igazságunk. Krisztusban kell ezt megtalálnunk, nem pedig egy arcunkat elrejtő álarcban. Abban az öltözetben, amely az Ő igazsága. Csak akkor lehet reménységünk, hogy megállhatunk a szent Isten előtt, ha hit által Krisztus igazságába öltözünk. S ez nem képmutatás. Ez a megváltásunkat jelenti.

…

R. C. Sproul : Hamis békesség

Izrael hamis prófétáinak üzenete mindig a békéről szólt. Egy elképzelt, áhított, mindenki számára megnyugtató békéről – egy illúzióról.
Békéről beszéltek, amikor nem volt béke, vagy ahogyan Luther nevezi, „test szerinti béke” volt csupán. Luther azt mondta, hogy ha az evangéliumot szenvedéllyel és alapossággal hirdetik, akkor az nem hoz békét.
Valójában maga az Úr is ezt mondja: „Ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34)
Ez nem azt jelenti, hogy fegyvert kell fognunk, hogy Isten országának fizikai határait tágítsuk. Békességre igyekvőknek, toleránsaknak, kedveseknek és türelmeseknek kell lennünk. Ha azonban a történelmet nézzük, láthatjuk, hogy Izrael igazi prófétái az igazságot szólták, és amikor ezt tették, mindig viszály alakult ki. Valószínűleg soha nem volt egyetlen ember sem, aki annyi ellentmondást váltott volna ki, mint Jézus Krisztus. Az emberek vagy mellette, vagy ellene voltak.
Ha az Apostolok Cselekedeteinek az első gyülekezetekről szóló beszámolóit olvassuk, ott is folyamatos és változatlan vitákat láthatunk, a viták középpontjában pedig maga az ige hirdetése állt.
Az evangélium hirdetése olyan viszályokat váltott ki, hogy a zsidó közösség vallásos vezetői meg is tiltották az apostoloknak, hogy az evangéliumról tanítsanak, mivel számos háborúságot okozott és megosztotta az embereket.
Ma, az atombomba pusztítása után, a mi generációnknak már azt tanították, hogy a legnagyobb érték a béke, s a legnagyobb erény az ennek megőrzésére való törekvés. Ennek ellenére a világ legkülönfélébb részeire kiterjedő háborúkról hallunk. Belefáradtunk a napi vitákba, és abba, hogy emberek harcolnak és ölik egymást.
Isten kegyelme az, hogy legalább a keresztyén eredetű egyházak nem kínozzák és égetik meg az embereket, ahogyan azt korábban tették. Az évszázadok során ugyanis megtanultunk együtt élni olyan emberekkel, akikkel nem értünk egyet – és ez a béke valóban értékes is. Napjainkra azonban már az a veszély fenyeget bennünket, hogy annyira túlértékeljük ezt a békét, hogy az elhomályosítja előttünk az evangéliumot, elferdíti annak tényleges üzenetét.
Vigyáznunk kell arra, hogy mit nevezünk egységnek, s arra, hogyan beszélünk róla – különösen, amikor nincs is!
Hajlamosak vagyunk ugyanis abban a tudatban élni, hogy nagyobb az egység, mint amilyen valójában.

Fordította: Filep Eszter

 

...

R. C. Sproul

Lezárult már a reformáció?

Sokféle megjegyzést fűztek már ehhez a témához azok, akiket én ’hajdani protestánsok’-nak neveznék. Egyikük azt írta: „Luthernek igaza volt a XVI. században, de az egyedül hit általi megigazulás kérdése ma már nem vitatéma.” Egy másik magát protestánsnak valló személy pedig egy sajtóértekezleten, amin részt vettem, így nyilatkozott: „A XVI. századi protestáns vita az egyedül hit általi megigazulás kérdésében olyan volt, mint egy teáskannába zárt vihar”. Egy másik neves európai teológus írásban érvelt úgy, hogy az egyedül hit általi megigazulás tana ma már nem egy jelentős vitatéma az egyházban.

Szembesülnünk kell temérdek olyan emberrel, kik magukat protestánsoknak nevezik, de akik nyilvánvalóan megfeledkeztek arról, hogy miért protestálnak, miért is protestánsok.
Az egyedül hit általi megigazulás fontosságának mai értékelésével ellentétben egy másik törekvésre hívnám fel a figyelmet a XVI. századi vezető reformátorokon keresztül.
Luther azt nyilatkozta a megigazulás tanáról, hogy ezen áll vagy bukik az egész egyház. Kálvin János ezt így fogalmazta meg: a megigazulás kérdése az a sarkalatos pont, ami mindent eldönt.
A XX. századi J.I. Packer szerint ez a tétel „Atlasz, akinek a vállán minden más tan áll”. Később Packer ezt a kijelentését „az evangélium finom ujjlenyomata”- ként enyhítette.

Ezeknek a nyilatkozatoknak a fényében azt kell megvizsgálnunk, hogy mi változott a XVI. század óta. Nos, van jó és rossz hírem is. Jó, hogy az emberek sokkal civilizáltabbak és toleránsabbak lettek a teológiai kérdéseket illetően. Manapság nem látunk olyant, hogy valakit megégessenek vagy kínozzanak tanbeli különbségek miatt. Azt is láthattuk az elmúlt években, hogy a katolikus egyház határozottan kitartott egyes kulcskérdésekben, mint Krisztus istensége, helyettes áldozata és a Biblia ihletettsége – míg sok protestáns liberális elvetette ezeket a tanokat. Emellett a katolikus egyház ugyancsak kitartott az olyan témákban is, mint az abortusz és az erkölcsi viszonylagosság.
A XIX. században az első vatikáni zsinaton Róma úgy emlegette a protestánsokat mint „eretnekek és szakadárok”. A XX. században pedig a második vatikáni zsinaton a protestánsokról úgy beszéltek mint „különvált testvérek”-ről. Elég nagy különbséget látunk a két zsinat hangnemében.

A rossz hír mindazonáltal az, hogy a sok tan, ami különválasztotta a hitvalló (ortodox) protestánsokat és katolikusokat egymástól századokkal korábban, mára dogmává nyilváníttatott.
A Máriáról szóló lényegesebb tanítások nagy része az elmúlt 150 évben lett tantétel.
A pápa tévedhetetlenségének tanát csak 1870-ben az első vatikáni zsinaton nyilvánították de fide-vé (melynek hite szükséges az üdvösséghez), holott már évekkel azelőtt bevett gyakorlat volt.
Továbbá a katolikus egyház kiadott egy új kátét néhány évvel ezelőtt, ami egyértelműen újra megerősíti a tridenti zsinat tantételeit, a megigazulás tanát is beleértve (ezzel megerősítve a zsinat átkát a reformáció egyedül hit által való megigazulás tanát illetőleg).
A tridenti zsinat rendeletei megerősítették a tisztítótűz, a búcsúk és az érdem tanait is.

Egy vita közepette, ami vezető teológusok között folyt az egyedül hit általi megigazulás tanának fontosságáról, Michael Horton feltette a kérdést: „Mi az, ami a múlt évszázadokban közönségessé tette az első század evangéliumát?”
A megigazulással kapcsolatos viták nem olyan teológiai kijelentésekkel kapcsolatban bontakoztak ki, melyek csak a bibliai igazságok határát súrolták. Ezt nem lehet csak egy teáskannába zárt viharnak minősíteni, mert átlépte egy kis teáskanna határait. A kérdés, hogy „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” még mindig kritikus pont azok számára „akiken Isten haragja marad rajta”.

Ennél a kérdésnél már csak a válasz kritikusabb, mert rátapint az evangéliumi igazság lényegére. Végső következtetésképpen a katolikus egyház a tridenti zsinaton azt állította, és továbbra is azt állítja, hogy Isten az emberben rejlő igazságosságért ítéli őt igaznak vagy hamisnak.
Ha az ember nem örököl semmi igazságosságot, akkor az az ember rosszabb esetben a pokolra jut, jobb esetben (ha marad valami tisztátalanság az életében) egy bizonyos időre a tisztítótűzbe, ami évmilliókig is eltarthat. Ezzel éles ellentétben a biblikus és protestáns szemlélet az,hogy a megigazulásunk alapja Krisztus igazságossága, amit Isten a hívőnek tulajdonít.
Ezek szerint, abban a pillanatban, amikor az ember valódi, hiteles hitet tanúsít Krisztus iránt, szabad lesz a bűntől,mert Isten Krisztus igazságosságát neki tulajdonítja. Üdvösségünk múlik rajta, hogyan vélekedünk a megigazultságról.

Elérhetőnek-e saját erőből, vagy olyannak, amit Luther „idegen megigazultság”-nak nevez, ami extra nos, azaz rajtunk kívüli, egy másvalaki megigazultsága, nevezetesen Krisztusé.
A XVI. századtól a jelen korig a katolikus egyház mindig azt tanította,
hogy a megigazulás hiten, Krisztuson és kegyelmen alapszik.

A különbség mégis az, hogy az egyház tagadja, hogy egyedül Krisztusért, egyedül hit által és egyedül kegyelemből igazítana meg Isten. Ez a különbség a két álláspont között igazából a szabadulás és annak ellentéte közötti különbség.
Nincs ennél fontosabb kérdés, mivel az igazságos Istentől elidegenült személynek szembesülnie kell.
Jelen pillanatban a katolikus egyház elítéli az egyedül hit által való megigazulás tanát, ezáltal megtagadja az evangéliumot, és így megszűnt törvényes, igaz egyháznak lenni, attól függetlenül, hogy az összes többi kérdésről hogyan nyilatkozik.
Úgy tekinteni rá mint egy igaz egyházra, miközben elutasítja a Biblia megváltás-tanát, végzetes tévedés.
Olyan időkben élünk, amikor a teológiai konfliktusok politikailag elfogadhatatlannak minősülnek, viszont békét kötni ott, ahol nincs béke, egyenlő az evangélium lényegének megtagadásával.      (Forrás: Keskeny Út)

https://kmfweb.wordpress.com/2017/08/20/lezarult-mar-a-reformacio-r-c-sproul/

***

 

Jézus kopogtat a hitetlenek szívében?

Mindannyian hallottunk már evangélistákat a Jelenések könyvéből idézni: "Íme, az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja a szavamat, és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázom, és ő is velem" (Jel 3,20). Általában az evangélista ezt a szöveget a meg nem tértekhez intézett felhívásként alkalmazza, mondván: "Jézus kopogtat a szíved ajtaján. Ha kinyitod az ajtót, akkor Ő be fog jönni". Az eredeti mondásban azonban Jézus a gyülekezetnek címezte megjegyzéseit. Ez nem evangelizációs felhívás volt.
Na és akkor mi van? A lényeg az, hogy a keresés olyasvalami, amit a hitetlenek nem tesznek meg maguktól. A hitetlen nem fog keresni. A hitetlen nem fog kopogtatni. A keresés a hívők dolga. Jonathan Edwards mondta: "Isten országának keresése a keresztény élet fő feladata". A keresés a hit eredménye, nem pedig oka.
Amikor megtértünk Krisztushoz, a felfedezés nyelvét használjuk, hogy kifejezzük megtérésünket. Arról beszélünk, hogy megtaláltuk Krisztust. Lehet, hogy van olyan lökhárítómatricánk, amelyen az áll: "Megtaláltam". Ezek a kijelentések valóban igazak. Az irónia a következő: Ha egyszer megtaláltuk Krisztust, az nem a keresésünk vége, hanem a kezdet. Általában, amikor megtaláljuk, amit keresünk, az a keresésünk végét jelzi. De amikor "megtaláljuk" Krisztust, az a keresésünk kezdete.
A keresztény élet a megtéréssel kezdődik; nem ott ér véget, ahol elkezdődik. Növekszik; hitről hitre, kegyelemről kegyelemre, életről életre halad. A növekedésnek ezt a mozgását az Isten utáni folyamatos keresés ösztönzi.
A te lelki járásodban is hitről hitre, kegyelemről kegyelemre, életről életre haladsz? Folyamatosan keresed Istent?

R.C. Sproul

 

***

Sproul

Alapelvek és szokások

Részlet R.C. Sproul „A Szentírás megismerése” című könyvéből (ötödik fejezet: A kultúra és a Biblia; harmadik alcím: Alapelvek és szokások)

Bizonyos körökben ma az alapelv és a szokás a téma. Hacsak nem arra a következtetésre jutunk, hogy az egész Szentírás alapelvekből tevődik össze és ezért kötelező mindenki számára minden időben, vagy hogy az egész Szentírás helyi szokásokból tevődik össze, amelyeknek nincs semmilyen fontossága közvetlen történelmi kontextusán túl, kényszerítve vagyunk megállapítani bizonyos kategóriákat és irányelveket a különbség érzékelésére.
A probléma megvilágításához nézzük meg mi történik, ha azt tartjuk, hogy a Szentírásban minden alapelv és nem egy helyi szokás tükröződése csupán. Ha ez a helyzet, akkor bizonyos gyökeres változtatásokat kell létrehozni az evangélizációban, ha engedelmeskedni akarunk a Szentírásnak. Jézus mondja: „Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut, útközben ne is köszöntsetek senkit.” (Lk. 10:4)

Ha ezt a textust kultúra feletti alapelvvé nyilvánítjuk, akkor ideje, hogy Billy Graham elkezdjen mezítláb prédikálni! Nyilvánvalóan ennek a textusnak a lényege nem a mezítlábas  evangélizáció örök követelményének elrendelése.

Más dolgok viszont nem olyan nyilvánvalóak. A keresztyének megoszlanak például a lábmosás szertartását illetően. Ez egy minden idők gyülekezetének szóló örökös megbízás, vagy egy helyi szokás, amely az alázatos szolgálat alapelvét szemlélteti? Megmarad az alapelv és eltűnik a szokás egy cipőt viselő kultúrában? Vagy megmarad a szokás az alapelvvel együtt, figyelmen kívül hagyva a lábon található viseletet?
Hogy meglássuk a dilemmát, vizsgáljuk meg az 1Kor. 11 híres „fejbefedés” szakaszát. Az átdolgozott standard fordítás úgy fordítja le, hogy az asszonynak be kell fednie a fejét, amikor prófétál. E parancs kultúránkra való alkalmazásában négy különböző lehetőséggel szembesülünk:

1. Csak szokás. Az egész szakasz egy kulturális szokást tükröz, amelynek nincs semmilyen fontossága ma. A fátyol egy helyi szokásos fejfedő; a fej kitakarása a paráznaság helyi jelzése volt. A férjének magát alárendelő asszony jele csak egy zsidó szokás, amely divatjamúlt az Újtestamentum átfogó tanítása fényében. Mivel mi egy másmilyen kultúrában élünk, többé nem szükséges, hogy bármivel is befedje az asszony a fejét; többé nem szükséges, hogy az asszony alárendelje magát egy férfinek.

2. Ez egy alapelv. Ebben az esetben a szakaszban minden a kultúrát felülmúló alapelvnek tekinthető. Az alkalmazás során ez ezt jelentené, hogy (a) Az asszonyok alá kell, hogy rendeljék magukat a férfiaknak az imádság alatt; (b) Az asszonyoknak mindig jelezniük kell ezt az alárendelést fejük befedése által; (c) Az asszonyoknak fátyollal kell befedniük a fejüket, mint ami erre az egyetlen alkalmas jel.

3. Részben alapelv részben szokás (A változat). Ebben a megközelítésben az üzenet egyrészét alapelvként tekintjük, és ezért kötelező minden nemzedék számára, másik részét szokásnak tekintjük, amely többé nem kötelező. A női alárendeltség kultúra feletti, de az ennek kifejezésére használt eszköz (a fej befedése fátyollal) szokás kérdése és megváltoztatható.

4. Részben alapelv részben szokás (B változat). Ebben a végső változatban a női alárendeltség és a fej befedésének szimbólikus cselekménye állandó kell, hogy legyen. A befedéshez használt eszköz változhat kultúrától függően. A fátyolt helyettesítheti a kendő vagy a kalap.
E változatok közűl melyik lenne a legtetszetősebb Isten előtt? Nem tudom a végleges választ a kérdésre. Az ehhez hasonló kérdések általában rendkívűl bonyolultak és nincsenek egyértelmű megoldások. De egy dolog világos. Szükségünk van valamiféle gyakorlati segédeszközre az ilyen problémák kibogozásához. Ezek a kérdések olyanok, amelyek döntést igényelnek, és nem lehet őket a teológiai égetőkemencébe tenni, hogy majd a jövő nemzedékek kidolgozzák. A következő gyakorlati irányelvek segítségünkre lehetnek.

Gyakorlati irányelvek

1. Vizsgáld meg magában a Bibliában a nyilvánvaló szokási területeket. Maga a Szentírás közeli megvizsgálása által bizonyos szokások kiterjedése látható. Például az Ótestamentum kultúrájában levő isteni alapelvek újra megjelennek az Újtestamentum környezetében. Ezeket nézve láthatjuk, hogy bizonyos általános alapelvek központi lényege felülmúlja a szokást, kultúrát és a társadalmi szokásokat. Ugyanakkor látunk bizonyos ótestamentumi alapelveket (mint a Mózesi könyvek étkezési törvényei), amelyek megszüntek az Újtestamentumban. Ez nem azt jelenti, hogy az Ótestamentum étkezési törvényei pusztán zsidó szokásokat tükröznek. De különbséget kell látnunk az üdvtörténet különböző helyzeteiben, amelyekben Krisztus eltörli a régi törvényt. Gondosan meg kell jegyezni azt, hogy sem az Ótestamentum minden alapelvének az Újtestamentumba való átvitelének gondolatát, sem egyetlen alapelv átvitelének gondolatát nem lehet magából a Bibliából igazolni.

Másodszor azt látjuk, hogy az ótestamentumi ruhaviseletek nem kötelezőek örökre Isten népe számára. A szerénység alapelvei érvényesülnek, de a helyi öltözködési módok különbözhetnek. Az Ótestamentum nem ír elő vallásos egyenruhát, amit minden idők hívői kötelesek viselni. Más általános kulturális különbségek, úgymint a pénzrendszer, érthetően nyitottak a változások felé. A keresztyénekre nem kötelező a dénár használata a dollár helyett.
A kulturális kifejezési módok ilyen vizsgálata egyszerű lehet a ruházat és a pénz kérdésében, de sokkal bonyolultabb a kulturális intézmények helyzete. Például a rabszolgaságot gyakran belekeverték a polgári engedelmességgel és a házassági tekintélyrendszerrel kapcsolatos modern vitákba. Ugyanabban a szövegösszefüggésben, amelyben Pál felszólítja az asszonyokat, hogy rendeljék alá magukat férjüknek, felszólítja a rabszolgákat is uruk iránti engedelmességre. Egyesek azzal érveltek, hogy mivel az Újtestamentumban fellelhetők a rabszolgaság eltörlésének kezdeményezései, ezért a női alárendeltség eltörlésének magvai is megtalálhatók ott. Mindkettő egy intézményi struktúrát képvisel, amelyet a kultúra befolyásol, legalábbis ennek az okfejtésnek a gondolkozása szerint.
Itt óvatosan meg kell különböztetnünk azokat az intézményeket, amelyeket a Biblia csupán elismer, mint létezőket, mint „ami hatalom pedig van” (Róm. 13:1), és azokat, amelyeket a Biblia határozottan elrendel, érvényesít és meghagy. A létező hatósági struktúráknak (mint amilyen a római kormány) való alárendelés alapelve nem foglalja magába e struktúrák Isten által történő jóváhagyását, hanem csupán az alázatosságra és polgári engedelmességre szólít fel. Isten az Ő legtitkosabb előrelátásában meghagyta, hogy létezzen egy Augusztusz császár, anélkül, hogy császárt a keresztyén erény példájává állítaná. Mégis a házasság struktúrájának és tekintély-modelljének intézménye mindkét testamentumban úgy jelenik meg, mint amit Isten kifejezetten megalapított és elrendelt. Egyenértékűvé tenni a család bibliai struktúráját a rabszolgaság-kérdéssel annyi, mint elhomályosítani a kettő közötti sok különbséget. Ezért a Szentírás alapot nyújt a keresztyén magatartáshoz elnyomó vagy gonosz helyzetek közepette, valamint elrendel struktúrákat, amelyek visszatükrözik a teremtés jó céljait.

2. Ismerjük el a keresztyén sajátosságokat az első században. Egy dolog keresni a bibliai anyag világosabb megértését az első század kulturális helyzetének kutatása által, egészen más dolog azonban úgy értelmezni az Újtestamentumot, mintha az csupán az első század kultúrájának visszhangja lenne. Ha ezt tennénk, akkor nem sikerülne magyarázatot adni arra a komoly konfliktusra, amelyet az egyház átélt, amint szembesült az első század világával. A keresztyéneket nem az alkalmazkodásra való erős hajlamuk miatt vetették az oroszlánok elé.
A textus viszonylagosságának néhány nagyon kényes módszere bukkan fel, amikor beleolvasunk a szövegbe kulturális szempontokat, amelyeknek nem kellene ott lenniük. Például a korintusi fej-befedés kérdésére vonatkozólag a levél számos kommentátora rámutat arra, hogy Korintusban a parázna nő helybeli jelzése volt a fedetlen fő. Ezért, folytatódik az érvelés, az indok, amely miatt Pál követelte az asszonyok fejének befedését az volt, hogy el akarta kerülni a keresztyén asszonyok botrányos megjelenését a paráznák viseletében.
Mi a baj ezzel az elmélettel? Az alapvető probléma itt az, hogy az I. Századi Korintusról rekonstruált ismeretünk oda vezetett minket, hogy Pálnak egy olyan ésszerűnek tűnő magyarázatot adjunk, amely teljesen idegen az általa adott magyarázattól. Egyszóval nemcsak szavakat teszünk az apostol szájába, hanem figyelmen kívül hagyjuk azokat a szavakat, amelyeket ő mond. Ha Pál csupán azt mondta volna a korintusi asszonyoknak, hogy fedjék be a fejüket, és nem adott volna semmilyen magyarázatot egy ilyen utasításhoz, erősen hajlamosak lennénk megmagyarázni a helyzetet a mi kulturális ismereteinkkel. Ebben az esetben azonban Pál magyarázatot is ad, amely inkább a teremtésre utal, nem pedig a korintusi kéjnők szokásaira. Vigyáznunk kell, hogy ne engedjük a kultúra megismerése iránti buzgóságunkkal elhomályosítani azt, ami tulajdonképpen írva van. Pál kifejezett indoklásának alárendelése a mi spekulatív módon kieszelt indoklásunknak az apostol megrágalmazását és az exegézis (megmagyarázni) eiszegézissé (belemagyarázni) változását jelenti.

3. A teremtési rend jelzi a kultúra felett álló alapelveket. Ha bármilyen bibliai alapelv felülmúlja a helyi szokás határait, akkor ez a teremtéskor megfogalmazott felszóllítás. A teremtési rendhez való folyamodás a szövetség olyan kikötéseit tükrözi, amelyeket Isten tesz az emberrel mint emberrel. A teremtés törvényei nem a zsidó embernek, vagy a keresztyén embernek, vagy a korintusi embernek adattak, hanem azok az Isten iránti alapvető emberi felelősségben gyökereznek. A teremtési alapelveknek, mint puszta helyi szokásoknak, a félretétele a bibliai tartalom legrosszabb viszonylagossá tételét, és a történelmi környezetből való kiemelését jelenti. Mégis pontosan ennél a pontnál sok tudós viszonylagossá tette a szentírási alapelveket. Itt látjuk legszembeszökőbben működni az egzisztenciális módszert.
A teremtési rendeletek fontosságának megvilágításához megvizsgálhatjuk Jézus eljárását a vállással kapcsolatosan. Amikor a farizeusok próbára tették Jézust és megkérdezték, hogy törvényes lehet-e akármilyen okból az elválás, Jézus a házasság teremtési parancsát idézve válaszolt: „Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdettől fogva FÉRFIVÁ ÉS NŐVÉ TEREMTETTE ŐKET? Majd így folytatta – EZÉRT ELHAGYJA A FÉRFI... – Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt. 19:4-6).

Az elbeszélés élethelyzetének rekonstruálása által könnyű meglátni, hogy a farizeusok kérdése azért hangzik el, mert meg akarták ismerni Jézus véleményét egy olyan vitapontról, amely élesen megosztotta Sammáj és Hillél rabbi-iskoláit. Ahelyett hogy az egyik vagy a másik pártjára állt volna, Jézus a teremtéstől kezdte a magyarázatot, hogy távlatban láttassa meg a házasság zsinórmértékét. Persze tudomásul vette a teremtési törvény mózesi módosítását, de visszautasította, hogy a szabályt tovább gyengítse az általános nyomás vagy kortársai kulturális nézete. A levonható következtetés az, hogy a teremtési parancsok előírások, hacsak azokat nem módosítja határozottan a későbbi bibliai kinyilatkoztatás.

4. A bizonytalanság területein használd az alázatosság alapelvét. Mi van akkor, ha egy bibliai utasítás gondos megtekintése után még mindig bizonytalanok vagyunk annak alapelv vagy szokás jellege felől? Ha el kell döntenünk, hogy egyik vagy másik módon kezeljük, de nincs semmilyen döntő eszközünk az elhatározás megtételésre, mit tehetünk? Itt segítségünkre lehet az alázatosság bibliai alapelve. Az ügy könnyű. Jobb lenne-e egy lehetséges szokást alapelvként kezelni, és így bűnösnek lenni abban, hogy túl lelkiismeretesek vagyunk Isten iránti engedelmességünkben? Vagy jobb lenne-e egy lehetséges alapelvet szokásként kezelni, és így bűnösnek lenni a lelkiismeretességben, hogy lefokozzuk Isten mindenekfeletti követelményét a puszta emberi szokás szintjére? Remélem a válasz nyilvánvaló.
Ha az alázatosság alapelve elszigetelődik a többi említett irányelvtől, könnyen felhasználható a törvényeskedés alapjaként. Nincs jogunk törvényekkel lekötni a keresztyének lelkiismeretét ott, ahol Isten szabadon hagyta azt. Nem lehet a törvényt visszavonhatatlan és feltétlen módon alkalmazni ott, ahol a Szentírás hallgat. Az alapelv alkalmazható ott, ahol olyan bibliai utasítások vannak, amelyek természete az exegézis minden fáradságos munkája után is bizonytalan marad, hogy az szokás-e vagy alapelv.
Egy ilyen mindent átfogó lelkiismeretességű munka rövidzárlata elhomályosítaná a szokás és az alapelv közötti különbséget. Ez egy utolsó megoldási irányelv és romboló lenne, ha első irányelvként használnánk.
A kulturális szabályozás problémája valóságos. Az idő, hely és nyelv korlátai nehézzé teszik a kommunikációt. Mégis a kultúra korlátai nem olyan szigorúak, hogy szkepticizmusba vagy kétségbeesésbe vigyenek Isten Igéjének megértését illetően. Megnyugtató, hogy ez a Könyv különös képességet tanusított arra nézve, hogy a legmélyebb szükségekről beszéljen és eredményesen közölje az evangéliumot minden más idő, hely és szokás embereinek. A kultúra akadálya nem érvénytelenítheti az Ő Igéjének erejét.

************************

A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai 1

Az elbeszélés értelmezése a didaktikus irodalom által nem azzal a céllal történik, hogy apostolt apostollal, vagy apostolt Krisztussal helyezzen szembe. Ez csupán elismerése az apostol egyik alapveltő feladatának, hogy tanítania és értelmeznie kell Jézus gondolatait népe számára.
E szabály leginkább azért fontos, mert figyelmeztet arra, hogy egyes személyek tetteiből túl sok következtetés vonható le. Például, össze tudnánk-e valójában állítani a keresztyén ember megkövetelt viselkedésének kézikönyvét csupán Jézus cselekedeteinek megvizsgálása alapján? Olyan sokszor, amikor egy keresztyén egy kérdéses helyzettel szembesül, azt ajánlják neki, hogy kérdezze meg saját magát: „Mit tenne Jézus ebben a helyzetben?” Ezt a kérdést nem mindig bölcs dolog feltenni. Jobb kérdés lenne ez: „Mit akarna Jézus, hogy tegyek ebben a helyzetben?”
Miért veszélyes megpróbálni életünket egyszerűen Jézus cselekedeteinek mintájára alakítani? Ha megpróbáljuk pontosan Jézus példáját követni, bajba keveredhetünk több tekintetben is. Először is a mi feladataink, mint Isten engedelmes gyermekeié, nem egyeznek pontosan Jézus küldetésével. Küldetésem nem arra szól, hogy megváltsam az embereket bűneikből. Soha nem beszélhetek mindenről teljes tekintéllyel, ahogy ezt Jézus tette. Nem mehetek be a templomba egy korbáccsal, hogy kizavarjam onnan a korrupt lelkipásztorokat. Nem vagyok az egyház Ura.
Másodszor, és talán nem is olyan magától értetődően, Jézus az üdvtörténet egy másik időszakában élt, mint én. Tőle megköveteltetett az Ószövetség minden törvényének betöltése, beleértve ebbe az étkezési és a szertartási törvényeket is. Jézus tökéletesen engedelmeskedett az Atyának, amikor vallásos szertartásként körülmetélték. Ha engem körülmetélnek, nem egészségi vagy higiéniai okból, hanem előírásos vallásos szertartásként, a szertartás folytán megtagadom Krisztus befejezett munkáját és magamat az ótestamentumi törvény átka alá helyezem. Más szavakkal, komoly bűnöket követhetünk el, ha megpróbálnánk pontosan utánozni Jézust. Itt van az, amiben a levelek nagyon fontosak. Sok pontban felszólítanak Jézus utánzására. De segítenek felvázolni, hogy melyek ezek a pontok, és melyek nem.
Egy harmadik probléma a Jézus életével való összevetésben a finom lépés megtétele a megengedhetőtől a kötelező felé. Például ismerek embereket, akik bizonygatják, hogy a keresztyén feladata karitatív látogatásokat tenni a szombat napján. Az érv az, hogy Jézus is ezt tette szombaton és ezért nekünk is tennünk kell.
Mármost itt van az elmésség: hogy Jézus ilyen dolgokat tett szombaton, az azt árulja el, hogy az ilyen cselekedetek nem sértik meg a szombatot és jók. De Jézus sehol nem parancsolja nekünk, hogy ezeket tennünk kell szombaton. Az ő példája azt mutatja, hogy ezek megcselekedhetők, de nem szükségszerűek pont akkor. Ő azt parancsolja nekünk, hogy látogassuk meg a betegeket, de sehol sem határozza meg, hogy mikor kell a látogatásnak megtörténnie. Az a tény, hogy Jézus nőtlen maradt, mutatja, hogy a cölibátus jó, de az ő nőtlensége nem követeli a házasság elutasítását, ahogy ezt a levelek világossá is teszik.
Van egy másik komoly probléma az elbeszélésekből levont túl sok következtetéssel. A Biblia megörökíti a szenteknek nemcsak az erényeit, hanem a hiányosságait is. A szentek képe teljesen le van festve, még a szemölcsök is. Vigyáznunk kell, hogy ne vetekedjünk a „szemölcsösséggel.” Kétségtelenűl Dávid vagy Pál tevékenységeinek olvasásakor sokat tanulhatunk, mivel magas fokú megszentelődést elérő emberek cselekedetei ezek. De utánoznunk kellene-e Dávid házasságtörését vagy Jákób tisztességtelenségét? Isten őrizzen.
Eltekintve az elbeszélések jellembeli és elkölcsi pontjainak kiemelésétől, ott van még a tantételek kiemelésének problémája. Például az Ábrahámról szóló elbeszélésben, amely leírja Izsák felajánlását az oltáron a Mórija hegyén, az utolsó pillanatban állítja meg Ábrahámot Isten egyik angyala, aki ezt mondja: „Ábrahám! Ábrahám! Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz. 22:11-12) Jegyezzük meg a szavakat: „most már tudom.” Nem tudta Isten előre, hogy Ábrahám mit fog tenni? Ott ült a menyországban az isteni aggodalom állapotában, várva Ábrahám próbájának a kimenetelét? Fel és alá járt a mennyei tájakon kérdezve az angyalokat a dráma előmeneteléről szóló legújabb hírekről? Természetesen nem. A Szentírás didaktikus részei elejét veszik az ilyen következtetéseknek. Mégis, ha Istenről való tantételünket csupán az ilyen elbeszélések alapján állítanánk fel, arra a következtetésre jutnánk, hogy a mi Istenünk „folyton tanul, de soha nem jut az igazság ismeretéhez.”
Veszélyes dolog tantételt építeni kizárólag az elbeszélésekből. Szomorúan kell megállapítanom, hogy erős tendencia mutatkozik erre napjaink népszerű evangéliumi teológiájában. Mindannyiunknak óvatosan kell ellenállnia ennek a tendenciának.
A fenomenológiai nyelv problémája a történelmi elbeszélésben. A Biblia emberi nyelven íródott. Ez az egyetlen fajta nyelv, amit megérthetünk, mert emberek vagyunk. Az emberi nyelv korlátozottságai az egész Bibliára vonatkoznak. Tulajdonképpen sokat írtak erről a problémáról az utóbbi években. A szkepticizmus olykor elérte azt a pontot, amikor kijelentette, hogy minden emberi nyelv alkalmatlan Isten igazságának kifejezésére. Az ilyen szkepticizmus legfeljebb jogtalan, vagy cinikus a legrosszabb esetben. Nyelvünk lehet, hogy nem tökéletes, de megfelelő.
Mindazáltal ezek a korlátozások láthatóak lesznek akkor, amikor fenomenológiai nyelvvel van dolgunk, főleg a történelmi elbeszélésekben. A fenomenológiai nyelv az a nyelv, amely leírja a dolgokat úgy, ahogy azok megjelennek a puszta szemnek. Amikor a bibliai írók leírják a körülöttük levő mindenséget, ezt a külső látszat leírásával fejezik ki és nem veszik figyelembe a tudományos, technológiai pontosságot.
Hány vita gyúlt ki azon, hogy a Biblia tanítja-e vagy nem, hogy a Föld, nem pedig a Nap van a naprendszer központjában? Emlékezzünk Galileire, akit kiátkoztak, mert a heliocentricitást (Nap-központú naprendszer) tanította azzal a geocentricitással (Föld-központú naprendszer) szemben, amit az egyház jóváhagyott? Ez egy nagy krízist okozott, megkérdőjelezve a Szentírás hihetőségét is. Mindazonáltal sehol nem találunk didaktikus szentírás-részletet, amely azt tanítaná, hogy a Föld van a naprendszer középpontjában. Természetesen az elbeszélésekben a Nap úgy van leírva, mint ami átszeli az égboltot. Így látták az ókori emberek és így látjuk ma is.
Némileg mulattat a modern tudományos világunkban használt technikai zsargon és fenomenológiai nyelv keveréke. Tekintsük meg az esti időjárás-jelentést. Városunkban már nem időjárás-jelentés van, hanem meteorológiai szemle. Ebben a szemlében elkápráztatnak a meteorológus által használt táblázatok, térképek és technológiai szakkifejezések. Hallok magas-feszültségű központokról, légi-zavarokról és örvényekről. Értesülök a szél-sebességről és a légnyomásról. A holnapra vonatkozó előrejelzést a csapadék valószínűségének hányadosában adják meg. Aztán a szemle végén ezt mondja emberünk: „A napkelte holnap reggel 6:45-kor lesz.” Meg vagyok döbbenve. Hívjam fel a tévé állomást és tiltakozzam ezen otromba összeesküvés ellen, amely a geocentricitást akarja helyreállítani?
Tiltakozzak a jelentés csalása és tévedése miatt, mivel a meteorológus napfelkeltéről beszél? Mi történik itt? Amikor még mindig naplementéről és napkeltéről beszélünk, akkor a látszatok szerint beszélünk, és senki nem nevez minket hazugoknak. Elképzelhető a 2Krónika elbeszélő szakaszaiban a külvilág leírása légnyomás és csapadék lehetőségének hányadosának megadásával? Ha a Biblia elbeszélő részeit tudományos kézikönyvként olvassuk, nagy bajban vagyunk.
Ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek a Szentírásnak nem-didaktikus szakaszai, amelyek nem érintenék súlyosan a tudomány dolgait. Valóban vannak, és ezekben gyakran találunk valódi ellentéteket a természet és az ember eredetének pszichológiai és biológiai elméleteinek területén. De sok más ellentét nem támadna, ha felismernénk a fenomenológiai nyelv jellegét az elbeszélésekben.

Részlet R.C. Sproul „A Szentírás megismerése” című könyvéből (negyedik fejezet: A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai; harmadik alcím: A történelmi elbeszéléseket a didaktikus szövegeknek kell értelmezniuk)

//////////////////

A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai 2

Részlet R.C. Sproul „A Szentírás megismerése” című könyvéből (negyedik fejezet: A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai; negyedik alcím: A „magától értetődőt” a konkrétan megfogalmazott dolgokkal kell értelmezni)

A nyelv dolgában különbséget teszünk a magától értetődő és a kifejezett, nyílt dolgok között. Sokszor a különbség csak fokozat kérdése és így össze lehet zavarni. De általában jól elkülöníthető az, amit ténylegesen megfogalmaznak, és az, ami kimondatlan marad, de magától értetődő. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ezt az egy szabályt következetesen betartanák a keresztyén közösségek, a minket megosztó tantételi különbségek nagy része megoldódna. A magától értetődő és a kifejezett összezavarásának pontján könnyű gondatlannak lenni.
Számos utalást olvastam az angyali lények állapotáról, melyszerint ők nemnélküliek. Hol mondja a Biblia, hogy az angyalok nemnélküliek? Az a szakasz, amit mindig ezen állítás támogatására használnak, a Mk 12:25-ben található meg. Itt Jézus mondja, hogy a mennyben nem lesz nősülés vagy férjhez menés, hanem olyanok leszünk, mint az angyalok. Ez magába foglalja azt, hogy az angyalok nem házasodnak, de azt is jelenti, hogy az angyalok nemnélküliek? Azt jelenti ez, hogy mi nemnélküliek leszünk a mennyben? Lehet, hogy az angyalok tulajdonképpen nemnélküliek és ez az oka annak, hogy nem házasodnak, de a Biblia ezt nem mondja. Nem lehetséges, hogy az angyalok más ok miatt nem házasodnak meg, mint az, hogy nemnélküliek? Az angyalok nemnélkülisége lehetséges következtetés a textusból de nem szükségszerűkövetkeztetés. Az ember, mint férfi és nő természetéről sok bibliai utalás van, amely mintha erősen sugalmazná azt, hogy nemiségünk meg lesz váltva, de nem megsemmisítve.
A következések több, mint gondatlan kezelésének egy másik példája látható Jézus feltámadott teste természetének kérdésében. Láttam Jézus megdicsőült testéről olyan leírásokat, melyek szerint az egy olyan test, amely képes akadálytalanul mozogni a szilárd tárgyakon keresztül. Az ilyen állítás bibliai igazolása a Jn 20:19-ben található: „Amikor beesteledett, azon a napon, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” Nézzük meg gondosan a textus szavait. Mondja-e, hogy Jézus „anyagtalanodott” és átáradt az ajtón keresztül? Nem, azt mondja, hogy az ajtók zárva voltak és Jézus eljött és megállt középen. Miért említi a szerző, hogy az ajtók zárva voltak? Talán hogy jelölje Jézus bámulatos megjelenésének módját. Vagy csupán hogy kihangsúlyozza azt, amit valójában ki is mond, ti. hogy a tanítványok féltek a zsidóktól. Lehetséges, hogy Jézus eljött megijedt tanítványaihoz, akik összezsúfolódtak a zárt ajtók mögött, kinyitotta az ajtót, besétált és elkezdett beszélni hozzájuk? Itt szintén lehetséges, hogy Jézus tulajdonképpen átáradt az ajtón keresztül, de a szöveg nem mondja ezt. Jézus feltámadott testéről való nézetet összeállítani e szöveg alapján jogtalan spekuláció és gondatlan exegézis.
Az nyilvánvaló, hogy túl sokat lehet beleolvasni a magától értetődő dolgokba. Ezt olyan könnyű megtenni, hogy ebbe a hibába még a leggondosabb tudósok is beleeshetnek. Az egyik legpontosabb hitvalló nyilatkozat, amit valaha is írtak, a Westminsteri Hitvallás. A westminsteri hittudósok által bemutatott gondosság és óvatosság a dokumentum fogalmazásában rendkívüli. Mégis az eredeti dokumentumban van egy ragyogó példája egy hallgatólagos dologból való túlzott, hibás következtetésnek. A hitvallás azt mondja, hogy nem kell imádkoznunk a halálos bűnt elkövető személyekért, idézve az 1Jn 5:16-ot. A textus így szól: „Ha valaki látja, hogy a testvére nem halálos bűnt követ el, könyörögjön érte, és életet fog adni neki, aki nem halálos bűnt követ el. Van halálos bűn: nem az ilyen esetre mondom, hogy könyörögjön.”
Ebben a textusban János buzdítja olvasóit, hogy imádkozzanak olyan testvérekért, akik bűnei nem halálosak. Nem tiltja meg a halálos bűn elkövetőiért való imádságot. Azt mondja: „Nem az ilyen esetre mondom, hogy könyörögjön.” Ez különbözik ettől: „Az ilyen esetekre azt mondom, hogy ne könyörögjön.” Az első állítás csupán a parancs hiánya; a második egy határozott tiltás. Ezért ha képzett tudósok, akik egy komoly gyűlésen találkoznak, hogy közös erőfeszítéssel exegetáljanak, eltéveszthetnek egy olyan kényes pontot, mint ez, mennyivel inkább elővigyázatosaknak kell lennünk, amikor egyedül foglalkozunk a textussal?
Nemcsak akkor vannak problémáink, amikor túl sokat következtetünk a Szentírásból, hanem akkor is, amikor a kifejezetten tanított dolgokkal ellentétben álló beleértésekkel nézünk szembe. Amikor olyasmit következtetnek, ami ellentétben áll azzal, ami kifejezetten állítva van, el kell utasítani a következtetést.
A kálvinisták és az arminiánusok örökös vitájában a kérdéseknek nincs végük. Anélkül, hogy e vitapontok teljeskörű tárgyalásába kapcsolódnék, hadd illusztráljam a magától értetődő és a kifejezett kérdéseket egy ismétlődő probléma segítségével. Tekintettel a bukott ember azon erkölcsi képességére, hogy magát Krisztushoz tudja fordítani a Szentlélek erejének segítsége nélkül, sokan érvelnek, hogy az ember természetes erejével képes magát Krisztus felé fordítani. Számtalan szakaszt, úgymint: „hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3:15) idéznek a vitában. Ha a Biblia azt mondja, hogy „aki csak hisz,” ez nem azt foglalja magába, hogy bárki hihet és válaszolhat Krisztusnak önállóan? Nem foglalja magába az „aki csak” az egyetemes erkölcsi képességet?
Az ilyen szakaszok sugalmazzák az egyetemes képesség beleértését, de az ilyen beleértéseket vissza kell utasítani, ha szemben állnak egy kifejezett tanítással.
Hadd kezdjük az ilyen szakaszok vizsgálatát úgy, hogy arra korlátozzuk magunkat, ami ténylegesen és kifejezetten le van írva: „aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” Ez a vers kifejezetten tanítja, hogy mindazok, akik a hívők kategóriájában vannak (A) azoknak a kategóriájában lesznek, akiknek örök életük van (B). Minden A-ból B lesz. De mit mond arról, hogy kik fognak hinni: kik lesznek az A kategóriában? Egyáltalán nem mond semmit. Semmit nem beszél arról, hogy mi szükséges a hithez, hogy kik fognak vagy kik nem fognak hinni. Máshol a Szentírásban azt olvassuk: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn. 6:65). Ez a szakasz kifejezetten az ember Krisztushoz jövetelének képességéről beszél. Az állítás egy egyetemes tagadó állítás egy hozzácsatolt kivételt jelző mellékmondattal. Azaz a szakasz világosan állítja, hogy senki nem tud (nem képes) Krisztushoz jönni; a kivételt jelző mellékmondat pedig azt mondja: hacsak nem az Atya adta meg neki. Ez a vers kifejezetten tanítja, hogy szükséges egy előfeltételnek eleget tenni, mielőtt valaki képes lenne Krisztushoz jönni. Ez az előfeltétel az, hogy kell, hogy „az Atya adja meg neki.” Itt szintén nem az a lényeg, hogy elintézzük a kálvinisták és az arminiánusok közötti vitát, hanem inkább az, hogy bemutassuk, hogy ezen a ponton nem lehet a beleértett dolgokat felhasználni a kifejezett tanítás érvénytelenítésére.
Az összehasonlító állításokból levont következtetések is kérdésesek. Nézzünk meg egy híres szakaszt a korintusiakhoz írt első levélből, amely sokak botlását okozta. Pál mondja a cölibátus és a házasság értékéről: „Azért, aki férjhez adja hajadon leányát, az is jól cselekszi, de aki nem adja férjhez, még jobban cselekszi” (1Kor 7:38). Hányszor hallottad, hogy azt mondják, Pál ellene volt a házasságnak vagy azt mondta, hogy a házasság rossz? Ezt mondta ő tulajdonképpen? Nyilvánvalóan nem. Összehasonlítja a jót a jobbal, nem pedig a jót a rosszal. Ha egy dologról azt mondják, hogy jobb, mint egy másik, ebből nem következik az, hogy az egyik jó és a másik gonosz. Vannak összehasonlítható szintjei a jóságnak.
Az összehasonlító értékek azonos problémája merült fel a nyelveken szólás vitapontjában a hatvanas években. Pál mondja: „Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább, ha prófétálnátok; mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle” (1Kor 14:4-5). Hallottam a nyelveken szólás vitájának mindkét pártját, amint kiforgatta ezt a szakaszt. A nyelveken szólás ellenzői azt hallják Páltól itt, hogy a prófétálás jó és a nyelveken szólás rossz. Megint nem értették meg, hogy itt egy összehasonlítás van a jó és a jobb között. A nyelveken szólás pártolóit hallottam úgy beszélni, mintja a nyelveken szólás sokkal fontosabb volna, mint a prófétálás.
A „magától értetődőt a konkrétan megfogalmazott dolgokkal kell értelmezni„ szabállyal közeli rokonságban és összefüggésben van a másik szabály: „értelmezni a homályost a világos fényében.” Ha a világost értelmezzük a homályos fényében, egyfajta titkos értelmezésbe sodródunk, amely elkerülhetetlenül szektásodáshoz vezet. Az alapszabály, a gondosság szabálya: gondos elolvasása annak, amit a szöveg valójában mond, sok zavartól és eltorzítástól fog megkímélni. Nem feltétlenül szükséges a kimagasló logika-ismeret, csupán a józan ész egyszerű alkalmazása. Néha a vita heve józan eszünk elvesztését okozza.

////////////////////////

A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai 3

Részlet R.C. Sproul „A Szentírás megismerése” című könyvéből (negyedik fejezet: A bibliaértelmezés gyakorlati szabályai; ötödik alcím: Állapítsd meg gondosan a szavak jelentését)

Bármi más is még a Biblia, ez egy olyan könyv, amely szavakon keresztül közli az információt. Ez azt jelenti, hogy tele van szavakkal. A gondolatok a szavak kapcsolatán keresztül fejeződnek ki. Minden egyes szó hozzájárul valamivel a kifejezett tartalom egészéhez. Minél jobban értjük a bibliai kijelentésekben használt egyes szavakat, annál alkalmasabbak leszünk a Szentírás teljes üzenetének megértéséhez.
A pontos közlés és a világos megértés nehéz, amikor a szavakat pontatlanul vagy félreérthetően használják. A szavak téves használata és a félreértés együtt jár. Mindannyian tapasztaltuk azt a kudarcot, amikor próbáltunk közölni valamit valakivel, de nem voltunk képesek megtalálni a megfelelő szóösszetételt, hogy világosan megértessük magunkat. A félreértettség kudarcát is megtapasztaltuk, amikor mi megfelelő módon használtuk a szavakat, de hallgatóink félreértették szavaink jelentését.
Ha meg akarjuk magunkat értetni, meg kell tanulnunk azt mondani, amit gondolunk, és azt gondolni, amit mondunk. Egyszer hallottam egy teológust előadást tartani a reformátori teológiáról. Előadás közben egy hallgató felemelte a kezét és ezt kérdezte tőle: „Uram, miközben önt hallgatjuk, feltételeznünk kellene azt, hogy ön kálvinista?” A tudós így felelt: „Igen, valóban az vagyok,” és folytatta az előadást. Pár pillanattal később egy mondat közepén megállt a felismerés hirtelen tekintetével a szemében és a kérdező hallgatóhoz fordult. Megkérdezte: „Mit ért ön a kálvinista alatt?” A hallgató válaszolt: „A kálvinista az a személy, aki úgy hiszi, hogy Isten egyeseket akaratuk ellenére vonszol az ő országába, amíg ők rugdalóznak és visítoznak ez ellen, míg kizár másokat, akik kétségbeesetten odakívánkoznak.” Ezt hallva leesett az előadó álla a megdöbbenéstől és ezt mondta: „Nos, ebben az esetben, kérem, ne feltételezzék rólam, hogy kálvinista vagyok.” Ha a professzor nem kérdezte volna meg a hallgatót, hogy mit értett a szó alatt, akkor szándékától teljesen eltérőt közölt volna, mivel a hallgató durván félreértette az általa használt szavakat. Ez a fajta dolog megtörténhet, és meg is történik, amikor tanulmányozzuk a Bibliát.
Több jelentésű szavak. A Bibliában tucatnyi többjelentésű szót találunk. Csak a szövegösszefüggés határozhatja meg az egyes szavak jelentését. Például a Biblia sűrűn beszél Isten akaratáról. Legalább hat különböző módon használja ezt a szót. Néha azakarat szó Isten parancsaira vonatkozik, amelyeket kinyilatkoztatott népének. Azaz, az Ő akarata a „népe számára előírt rendeleteit” jelenti. Az akarat szó használatos még „Isten szuverén cselekedetének leírására, amely akarat által Isten előidéz bármit, amit akar, hogy megtörténjen.” Ezt Isten hathatós akaratának nevezzük, mert hatása van arra, amit akar. Ezenkívűl létezik az akaratnak ez a jelentése is: „az, ami tetszik Istennek, amiben öröme van.”
Nézzük, hogyan lehet egy szakaszt a Szentírásból értelmezni az akarat e három jelentésének fényében: „Isten nem akarja, hogy némelyek elvesszenek” (2Pt 3:9). Ez jelentheti: (1) Isten előírt egy törvényt, mely szerint senkinek sincs megengedve, hogy elvesszen; Isten törvénye ellen van az, hogy valaki elvesszen; (2) Isten szuverén módon elhatározta és természetesen előidézi, hogy soha senki nem fog elveszni; vagy (3) Istennek nem tetszik, vagy nincs öröme abban, ha az emberek elvesznek. E három közül melyiket tartod helyesnek? Miért? Ha megvizsgáljuk a kontextust, amelyben megjelenik, és követjük a hit analógiáját, figyelembe véve a teljes Szentírás tágabb összefüggését, csak egyik jelentésnek van értelme ezek közül, nevezetesen a harmadiknak.
Kedvenc példám több jelentésű szavakra a megigazulás szó. A Róma 3:28-ban Pál ezt mondja: „Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül.” A Jakab 2:24-ben ezt olvassuk: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által.” Ha a megigazulásszó ugyanazt jelenti mindkét esetben, akkor összeegyeztethetetlen ellentmondás van a két bibliai író között egy olyan kérdésben, amely örök sorsunkat érinti. Luther „hit általi megigazulásnak” nevezte azt a szakaszt, melyen az egyház áll vagy bukik. A megigazulás jelentése és az a kérdés, hogyan valósul ez meg, nem csekélység. Mégis Pál mondja, hogy hit által van, cselekedetek nélkül, Jakab pedig azt mondja, hogy cselekedetek által van, nem csupán hit által. Hogy még nehezebbé tegye az ügyet, a Róma 4-ben Pál hangsúlyozza, hogy Ábrahám megigazult, amikor hitt Isten ígéretében, még mielőtt körülmetélkedett volna. Isten az 1Móz. 15-ben igazította meg Ábrahámot. Jakab mondja: „Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron?” (Jak. 2:21). Jakabnál csak az 1Móz. 22-ben igazult meg Ábrahám.
Ez a megigazulás kérdése könnyen megoldható, ha megvizsgáljuk a megigazulás szó lehetséges jelentéseit és alkalmazzuk azokat az illető szakaszok összefüggésében. Amegigazulás szó jelentheti (1) visszahelyezni az Istennel való kibékülés állapotába azokat, akik törvényének ítélete alatt vannak, vagy (2) bebizonyítani, igazolni.
Jézus mondta például „De minden gyermekében igazolódott az Ő bölcsessége” (Lk. 7:35). Mit akar ezzel mondani? Azt, hogy a bölcsesség vissza lett állítva az Istennel való közösségbe és megváltatott az ő haragjától? Nyilvánvaló, hogy nem. Szavainak világos jelentése az, hogy egy bölcs cselekedet jó gyümölcsöt terem. A bölcsességrevaló igényt igazolja az eredmény. Egy bölcs döntés eredményei révén bizonyul bölcsnek. Jézus gyakorlati kifejezéseket használ, nem pedig teológiai kifejezéseket, amikor ilyen módon használja a megigazulás szót.
Hogyan használja Pál ezt a szót a Róma 3-ban? Itt vitán felüli a jelentés. Pál világosan beszél a megigazulásról a legfontosabb teológiai értelemben.
Mi a helyzet Jakabbal? Ha megvizsgáljuk Jakab levelének szövegösszefüggését, meglátjuk, hogy Pál más kérdéssel foglalkozik. Jakab ezt mondja a 2:14-ben: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit?” Jakab azt a kérdést veti fel, hogy milyen hit szükséges az üdvösséghez, és azt mondja, hogy az igazi hit cselekedeteket fog teremni. A cselekedtek nélküli hitet halott hitnek nevezi, az egy olyan hit, amely nem valódi. A lényeg az, hogy az emberek elmondhatják, hogy van hitük, miközben tulajdonképpen nincs hitük. A hit meglételének állítása akkor igazolódik, amikor a hit gyümölcsök által, nevezetesen a cselekedetek által nyilvánul meg. Ábrahám megigazult vagy igazolva van előttünk cselekedeteinek gyümölcse által. Bizonyos értelemben Ábrahám megigazulási igényét bizonyítják cselekedetei. A reformátorok ezt értették a formula kijelentése alatt: „A megigazulás egyedül a hit által van, de nem egy olyan hit által, amely egyedül van.”
Szavak, amelyek jelentése tantételbeli fogalommá válik. Van még egy értelmezési zavarokat előidéző szókategória. Ez az a csoport, amelynek szavai tantételi fogalmakként használatosak. Például ott van a megment szó és az enneg megfelelőmegmentés szó. A Biblia világában azt az embert tekintjük „mentettnek,” aki szabadítást élt át bármilyen bajból vagy szerencsétlenségből. Akik megmenttettek hadi vereségből, sebesülésből vagy betegségből, rágalmazásból vagy becsületsértésből, mind átélték azt, amit a Biblia „megmentésnek” nevez. Mégis a végső megmenekülés akkor következik be, amikor megmentetünk a bűn hatalma alól és Isten haragja elől. Ebből a különleges „megmentésből” fejlesztettük ki a megváltás tanát. A probléma akkor merül fel, amikor újból az Újtestamentumhoz fordulunk, amelyből kiemeltük a megváltástant és beleolvassuk a megmentés legteljesebb és legfontosabb jelentését minden versbe, amelyben előfordul a megmentés, megváltás vagy üdvösség szó. Például Pál mondja egy alkalommal, hogy az asszonyok „üdvözülnek, ha gyermeket szülnek” (1Tim. 2:15). Azt jelenti ez, hogy két lehetőség van az üdvösségre? A férfiak Krisztus által mentetnek meg, viszont az asszonyok bejuthatnak a mennyek országába pusztán a gyermekszülés által is? Nyilvánvalóan Pál a megmentés különböző szintjéről beszél, amikor ezt a szót használja a gyermekszüléssel kapcsolatosan.
Ugyanúgy ezt olvassuk az 1Kor. 7:34-ben: „Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által; külonben gyermekeitek tisztátalanok volnának, így azonban szentek.” Ha megfigyeljük ezt a szakaszt a megszentelődés szempontjából, milyen következtetésre jutunk? Ha a megszentelődés a megigazulás után következik és Pál azt mondja, hogy a hitetlen házastárs meg van szentelve, ez csak azt jelentheti, hogy a hitetlen házastársak is megigazultak. Ez egy helytelen teológiához vezethet: Ha nem hiszel Krisztusban, vagy nem akarod követni Őt, de nyugtalan vagy, hogy ki leszel zárva a mennyből, ha netalán Jézus tényleg az Isten Fia, bebiztosíthatod magad úgy, hogy összeházasodsz egy keresztyénnel és mindkét világból a legjobbat kapod. Ez azt jelentené, hogy három megigazulási mód van: az egyik Krisztusba vetett hit által, egy másik a gyermekszülés által, és egy másik egy hívővel való házasságkötés által.
Ilyenfajta teológiai zavar fordulhatna elő, ha a megszentelés szót teljes tantételi jelentésében értelmeznénk. De a Biblia más módon is használja e szót. Amegszentelés elsősorban egyszerűen ezt jelenti: „félretesz” vagy „odaszán.” Ha két pogány összeházasodik, és az egyik keresztyén lesz, a hitetlen egy sajátos kapcsolatba kerül Krisztus testével a gyermekek miatt. Ez nem jelenti azt, hogy ők meg vannak váltva.
Ezek a példák elegendőek lehetnek megláttatni, milyen fontos a Szentírásban alkalmazott szavak alapos ismeretére szert tenni. Számtalan vita származott és eretnekség született abból, hogy egyszerűen elmulasztották észrevenni, hogy gyakran a szavaknak többféle jelentésük van.

.......................................................