L: 2Móz. 32, 1-14
T: 2Móz. 32, 15-29
Az Úr Isten nemcsak a Tízparancsolat két kőtábláját adta át Mózesnek a Sináj-hegyen. Egy hosszú sor tanítást is adott, lábjegyzetet a parancsolatok mellé. Mindeddig Izráel nem tudta, hogyan illik tisztelni az Urat, az egy, igaz, élő Istent. Nem voltak szertartásaik, sem ünnepeik. Egy népet úgy lehet igazán megsemmisíteni, ha elveszik múltját – azaz ünnepeit. Egyiptomban nem ünnepelhettek a zsidók, de nem is volt mit ünnepelniük ott.
Most nemcsak új lakást, új életet, de új törvényeket, sőt új ünnepeket is kapnak. És egy vadonatúj történelmet. Csak végig kell élniük azt, bízniuk kell, és követniük azt, ami benne írva áll. Ki kell bontaniuk, mint egy születésnapi ajándékot.
És a csomagban Isten kezeírásával egy levelet is kapnak: Isten, „amikor elvégezte vele való beszédét a Sináj hegyén, átadta Mózesnek a törvény két kőtábláját. Kőtáblák voltak, Isten ujjával írva” (31,18). „Olyan volt, mintha zafírtéglából készült volna, és oly ragyogó, mint maga az ég” (2Móz. 24, 10).
Aprólékosan kidolgozott szabályzat bontakozik ki a címekből: (21-31. részek)
- istenképek tilalma
- oltárépítés
- héber rabszolgák törvénye
- az emberölésről
- testi sértésekről
- állatok által okozott emberölésről és sérülésről
- a magántulajdont védő törvények
- emberiességi és vallási törvények
- szomabtév, szombat, a három főünnep
A templomnak, a szent sátornak a mintáját is megmutatta Isten Mózesnek, mindent elmesélt neki a legapróbb részletekig. Mert a részletek nagyon fontosak. Mózes nagyon figyel, jegyzeteket készít a fejében, hogy aztán a mesterembereknek pontosan el tudja mondani, hogyan készítsék el azokat.
Körülírta Isten a frigyládát, a szent kenyerek asztalát, az arany gyertyatartót, vagyis Menorah-t, a szent hajlék kárpitjait, takaróit, szerkezetét, belső berendezését, az oltárt, az udvart, az örökmécsest, amit csak egyetlenegyszer kell meggyújtani – és soha nem hagyni kialudni. Mindent szent pontossággal kellett készíteni.
Mindezek után kinevezte Isten a főpapot is, és a mellette szolgáló papokat: Áront és fiait (megdöbbentő, hogy éppen Áront, aki azzal foglalatoskodik a táborban, talán éppen ezekben a percekben, hogy a népnek új istent gyárt…). Ők, Áron és négy fia, amint rituálisan átöltöztek, úgy lényegültek Isten papjaivá. Csodálatosan szép, díszes ruhát tervezett nekik Isten: a főpapnak alul fehér len köntöst, fölötte rövidebb kék felöltővel, peremén-szegélyén hímzett gránátalmákkal, szélén csengettyűkkel, amelyek minden lépésnél jelezték a Szentélybe való lépését. Áron a ruháján elől mellényszerű öltözet volt, vállain egy-egy ónixkő hat-hat névvel Izráel törzsei szerint. Ez volt az efód. Az efódon elöl négyzet alakú dísz volt, amelybe 12 drágakő volt belefoglalva: mindenikre Izráel tizenkét fiának egy-egy neve vésve. Ez volt a hósen, a főpapi öltözet legdíszesebb része, amely azt üzente, hogy a főpap a vállain és a szívén viseli Izráelt. Így viszi Isten elé őket…
A főpapnak süvege is volt fehér lenből, rajta elöl aranylapocska, az aranylapra vésett felirattal: „Szentség az Úrnak”. Derekán tarka szőtt övet viselt.
A papok egyszerű köntöst viseltek övvel és süveget „díszül, dicsőségül”.
Minden nap áldozatot kellett bemutatniuk és vigyázniuk kellett a lángra, hogy az örökmécses ki ne aludjon, amelyről a szent tüzet vették az áldozatok bemutatásához. Szent tűz volt az.
A fejadót (mondhatnám egyházfenntartói járulékot) is megszabta Isten. Így mondta: „a gazdag se adjon többet és a szegény se adjon kevesebbet… emlékáldozatként az Úrnak – váltságul életetekért” (30, 11-16).
Még a mestereket is név szerint nevezte meg Isten, akik mindezeket megvalósítják hajszálpontosan úgy, ahogy Mózes tanítja őket. Mert ő mindent látott. Csodálatos az Úr figyelme, ahogy minden kis részletre kiterjed.
Sok a mondanivalója Istennek. Emiatt aztán Mózes fáradhatatlanul jegyzetelt mintegy a memóriájába, az időbe is belefeledkezett, s bár nem számolta a napokat, sem azt, hogy hányszor villantak föl feje felett a csillagok – és kiderült, hogy közben bizony negyven nap is eltelt. Negyven napot és negyven éjjelt töltött Mózes az ő Istenével, és Isten az ő Mózesével. Tévedni nem lehet, mindennek pontos mérete van, minden szabályos és precíz – ahogy az Istenhez illik.
Azt is eltervezte az Úr, hogyan fogják magukkal vinni ezt a sok berendezést: minden oltárnak, asztalnak karikái meg rúdjai lesznek, minden szétszedhető és hordozható, majd újra összerakható lesz.
Isten az ő népe között akar lakni. Velük kíván vándorolni. Jelen akar lenni az életükben. Végigélni, végigkínlódni a sivatag nyomorúságát. És azt akarja, hogy népe érezze az ő jelenlétét. Ő megtalálható Isten akar lenni. Akarja, hogy fiai keressék őt. Ezért tervezi meg ezt a találkozóhelyet, ezt a látható helyet, a templomot. Elmondhatták Izráel fiai: velem vándorol utamon Isten.
Csodálatos Istenünk van. És mi ezt az Istent bántjuk ezerféleképpen.
A drága Úr, aki éppen saját kezével, ujjaival írja betűket, sorokat, a megtartó Igéket, csakhamar kiszorul népe köréből, Izráel táborából. A csodák, amelyeket nemcsak láttak, amikről nemcsak hallottak, hanem amiket át is éltek, csakhamar el lettek feledve.
Ahogy a nép lába nyomát a tenger fenekén elmosta, elborította a víz, olyan gyorsan szállt el hitük, hálájukkal együtt szabadulásuk Istene felé. Alig teszi ki Mózes lábát a táborból, máris imádnivalót készítenek maguknak. Mintha nem lenne Istenük, akit imádjanak. Csupán negyven nap – ennyi elég volt a népnek a felejtéshez.
Istennek rá kell döbbennie, hogy ez a nép ugyan szabadult Egyiptomból, de még nem szabadok tévhiteiktől, régi szokásaiktól. Még idegen hitek rabjai. Még nem tudnak teljesen bízni Istenben. A tíz csapás nem volt elég meggyőző erő arról, hogy Istenmennyire hatalmas. Ennek a népnek nemcsak azért kell átvonulni a sivatagon, mert nincs más hazavezető út. Hanem azért is, hogy ott megtisztuljanak.
Mózes negyven napot töltött az Istennel. Ezalatt eltűntnek nyilvánították őt.
Hogyan is képzelték?! Isten ügye csak úgy csődöt mondott? Eddig tudta őket vezetni az Úr és mostanra kifogyott az ötletekből? Megtorpant és nem tudja, hogyan tovább? Ez volt minden terve velük? Kijönni és nem menni be? Hiszen akkor minek hozta-cipelte idáig őket? Minek hárította el az összes akadályt erről az útról? A csapások, a csodák sem voltak elegek ahhoz, hogy megismerjék Istent? Hát mit akarnak ők látni, ha nem elég nekik amit eddig láttak?
Miközben Mózes Istennel beszélget, a nép elfordítja arcát a hegy irányából. Nemrég még ezt kiabálták: „mindent megteszünk, amit az Úr mondott!”.
De negyven nap elég volt ahhoz, hogy elfeledjék amit ígértek, sőt arra is elég, hogy elfeledjék az Istent!
Nem mehettek a hegyre Mózest megkeresni, megtiltotta Isten, hogy a hegyre menjenek, még meg sem érinthették a hegyet. Azonban ha Mózes el is tűnt (volna), Isten nem tűnt el, ő Isten maradt.
Áronhoz gyülekezik a nép, hogy készítsen nekik istenszobrokat. Árontól elvárjuk, hogy ezt felelje: Nem én! Van nektek Istenetek! Hiszen istenek amúgy sincsenek az Úron kívül. Szégyelljétek magatokat, hogy ilyesmi eszetekbe mer jutni!
De Áron nem így felel. Talán fél. Talán tetszik is a büszkeségének, hogy most ő lett a vezető. Megszédíti a hatalom. Erre a kitüntetésre nem is számított (és még nem tudja, hogy őt nevezte ki Isten főpapnak). Egy kicsit Mózesnek érzi magát. De nem Mózesként viselkedik!
Hadd legyen demokrácia – gondolja Áron. Ez a mottója. Legyen meg a nép akarata. (Csak így maradhat sokáig az élen, ha azt teszi, amit várnak tőle). Nem baj, ha nem éppen a legmegfelelőbb döntés. Egyelőre ez a módja annak, hogy többszázezres tömeg hallgasson rá.
Borjút készít. A borjú (bika) jellegzetesen egyiptomi istenség volt. Jól kitűnik ez a piramisrajzokból is. De a borjú elég nagy állat. Rengeteg aranycsüngőre és fülbevalóra, kar- meg lábperecre volt szükség az elkészítéséhez. De a nép most nem sajnálja ezt az áldozatot. Hiszen imádnivalója készül…
Indul az ünnepi vigalom, az ének és a tánc…
Senki sincs a táborban, aki ellenezné. Ez kell a népnek, ünnepelni akarnak, vigadni.
Közben a hegyen készülnek a tervek. Készül a jövő.
Amint népére tekint az Úr, megrendül attól, amit lát. Mózes még csak ezután fog elborzadni. Ő még nem látja, ami Istent már bántja. Leküldi őt az Úr a hegyről. Elmondja, hogy „borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.” (32,8). A táborhoz közeledve Józsuéval együtt, hallják a zenét, de a zene hamar megszakad. Nagy csendben bámulják Mózest. Arra nem számítottak, hogy ő megjelenik. Egészen természetesen nélküle élték tovább az életüket.
Mózes mindent ért, nincsenek kérdései. Ő tudja, és Isten egyedül, hogy annak alapján, amit a hóna alatt féltőn szorongat, a nép megítélhető. Hiszen a Tízparancsolatból egyszerre kettőt tört meg a hálátlan nép azáltal, hogy aranyborjút készítettek: 1. Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem, és 2. Ne csinálj magadnak faragott képet… ne tiszteld és ne imádd azokat…
„Haragra lobbant Mózes”, de szeretete haragjánál is nagyobb. Egyértelmű, hogy a nép Isten nélkülivé lett. Most a kérdés az, vajon Isten válik nép nélkülivé? Mert haragjában elpusztítja Izráelt… Az egyetlen lehetséges módot találta meg arra, hogy megfékezze az egyértelműen megérdemelt büntetést. Hogy megállítsa Isten büntetésre felemelt kezét. Szívén hordja a népet és kezében a megoldást: az Isten kőtábláit hirtelen összetöri – hogy ne Isten törje össze Izráelt! A két drága kőtáblát megsemmisíti – csak így mentheti fel a népet. Ha nincs kőtábla, akkor nincs dokumentum, amelynek alapján a nép elítélhető.
Fáj ez a nép a megcsalt Istennek. És nem vonja felelősségre Mózest az összetört kőtáblákért. Noha nem azért írta azokat saját kezeivel, hogy Mózes ripityára törje. Aztán így szól Mózeshez: „és téged teszlek nagy néppé”… Azt mondhatom, nagy kísértés van ebben a mondatban. Azt ajánlja Isten: cseréljük ki Ábrahámot Mózessel. Így is igaz marad az ígéret, amit Ábrahám kapott. De Mózes azt mondja: nem.
Mózest nem vonja felelősségre Isten, viszont Mózes felelősségre vonja bátyját, haragszik Áronra. Miért kellett aranyborjú? „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?” Miért nem elég nektek, hogy Isten jelen van? Miért akartok mindenképpen látni?! És ha látni kíván ez a nép, miért nem Isten csodáira tekint? Miért nem visszafelé néz, az eddig megtett útra? Miért nem a csodákból tanuljátok, hogy kicsoda Isten?
Igen gyorsan elfeledtetek engem – mondja az Úr. A szívetek még egészen Egyiptomban van. Pánikba estetek. És a megoldást egyiptomi módra kerestétek. Ne a megoldást keressétek, hanem Istent!!
Felejtsétek el végre azt, amit eddig láttatok! Itt most minden más. És főként az Úr az, aki nem hasonlít más istenekhez. Most tessék, nézzétek végig, amint elégeti, porrá zúzza, vízbe szórja porait az aranyborjúnak..
Nem lehet büntetlenül megúszni ezt a történetet. A büntetés: meg kell innotok a bálvány porait. Igyátok meg azt, ami isteneteknek neveztetek – mondja Mózes. Emellett háromezer izráelita élete a vám. De emellett jutalom is van – ez a legszebb mondat ebben a történetben: „aki az Úré, ide hozzám!” Lévi az Úré, mert ők az Urat választották, „Lévi fiai mind hozzá gyűltek” – hát Isten is kiválasztotta őket örök időkre szolgáiul. „Most avattátok fel magatokat az Úrnak (számomra megdöbbentő az áldás miértje), mivel fiatokat és testvéreteket sem kíméltétek, áldás száll ma rátok”. Egész életükre papok lettek.
Ne gondold, hogy Isten késik. Vagy Mózes késik – esetleg késik a szabadítás. Tűnhet úgy, hogy elfeledkezett az Úr. De nem az Úr késik, hanem mi szoktunk nagyon sietni. Csak az tud rendületlenül várni, aki bízik. Aki nagyon szeret.
Izráel nem tudott várni. Lecserélte Istenét. Jobb neki az arany, mint a láthatatlan ország, amit Isten ígért neki. Ma is így van – inkább kell az arany, mint Isten.
Lemondott a nép az Úrról – és önmaga maradt. Mert nincs más isten. Vagy az Úr – vagy a szenvedélyek. Hatalmas csapda ez. F. Mauriac mondta: „nincs embertelenebb egy Isten nélküli világnál”.
Amikor az Úr visszajön, úgy találjon minket, hogy mi tudtunk várni. És tudtunk látás nélkül hinni.
Ámen.