Mt. 1,18-2,12
1Jn. 4,9-10

Isten ajándéka ez a világ. Saját kezűleg készítette. A teremtéskor nekünk adta. Ő, aki maga a teljesség, egészen jól megvolt a világ teremtése előtt a maga világában, a mennyek országában, amely bizonyos szempontból hasonlít a mustármaghoz, egészen más miatt pedig hasonlít a kerítőhálóhoz, a kovászhoz, a szántóföldben elrejtett kincshez, a gazdához, aki jó magot vetett a földjébe.
Isten ajándéka a napfény, a világosság, amit elsőként adott nekünk, amikor mi még sehol sem voltunk. Előbb megteremtette a feltételeket a fogadásunkhoz. Édenkertbe érkeztünk, nem istállóba. Amikor elkészült a világ, akkor adott minket a világnak a semmi utáni hatodik napon. Ez volt az a nap, amikor önmagából adott egy részt a világnak. Lelkéből adott nekünk. Ajándékul adott minket a világnak és nem büntetésül.
Azután adott két áldott kőtáblát, saját kezével írottakat, adott enni-inni, adott prófétákat, általuk küldött üzeneteket. Adott szépet és keserveset, büntetést és bocsánatot – minden igazi bűnbánat után.
Adott országot, tejjel és mézzel folyó örökséget. Adott gyermekeket, anyaméh gyümölcsét annyit, mint égen a csillag – amiképpen megígérte Ábrahámnak. Az anyaméh gyümölcse jutalom – jutalmakat adott.
Adott pusztát és pusztából kivezető utat csodákkal szegélyezve. Adta áldását, védelmét, gyönyörű győzelmeket. De nekünk ennyi sem volt elég! Nem lettünk jobbak ezernyi bocsánat után sem.
Akkor ezt mondta: mindent odaadtam, már csak a Fiú maradt, az egyetlenegy, akiben gyönyörködöm, akivel vigasztalódom. Odaadom őt is. Nincs több, amit adhatnék – önmagamat adom. Így lett karácsony.
És azon az estén, amikor angyalénektől volt hangos a betlehemi ég – megszületett a Fiú. Ajándék. A minden, akinél nincs több.
Azon az estén a mennyei Isten úgy nézett a Fiára, ahogy soha azelőtt, úgy, ahogy a földi apák néznek elsőszülöttjükre – abban a csodálatos pillanatban, amikor szülőkké válnak. Addig is volt Fia, de nem gyermeki létben, nem egy másik világban, nem pelenkában, nem törékenységben. Nem látta őt sáros lábbal, betegen, nem hallotta sírni őt.
Azon az estén emberekre bízta magát az Isten. Kiszolgáltatottá, sebezhetővé vált. És mi sebeztük az Istent.
Isten ajándéka egy gyermek. Ő, akié a menny minden dicsősége, aki a szemefénye, a büszkesége, az örökös.
Ajándék az ünnep is: a pillanat. Az Isten és emberek közös napja. Ezt jelenti az ünnep: áldozat és öröm. Istennek áldozott idő. Ez a legfrissebb karácsony is azért ünnep, mert Istennel vagyunk együtt. Emberi és isteni közös idő ez a pillanat.
Az ünnep szakrális esemény. Emlékezés, hogy dolgaink végzéséhez Ő adott erőt, a lélegzetvételhez tiszta levegőt, a fáradozásunkhoz célokat, szeretetünkhöz társakat, hétköznapjainkhoz ünnepet.
Az ünnep nem tombolás, nem evés és ivás, nem kacagás, hanem öröm. Mi egymás felemelése helyett tárgyakat adunk egymásnak. Szép és hasznos tárgyakat, de a lelkünkből nem adunk. Az lenne az igazi ajándék – valami égi.
Értelmezzük újra az ünnepet! Magunkat. Mi tesz ünneppé egy napot? Mi ne maradjon ki abból a napból, hogy az ünneppé váljon?
Az ünnep az az idő, azok a pillanatok, amelyeket Isten kiment az életünk idejéből az örökkévalóság számára. A nyílt lehetősége annak, hogy találkozzunk vele. Az esély arra, hogy megszólítson téged, hogy elbeszélgessetek. Hogy a lelked csomóit kibogozzátok, hogy a kérdéseidre választ találj.
Az ünnep az a pillanat, amikor megszólítható vagy. Szükséged van erre.
Ünnep az, amikor a fent és a lent egybeér. Ünnepelt akkor az ég és a föld: „az egész népnek öröme lesz!” (Lk. 2,10). Élmény lesz!
Addig az estéig üzent az Isten – azon az estén ő vált üzenetté. Ő a hírnök és a hír. A menny egy darabja jött a földre akkor.
Végül adott egy vacsorát is, kenyeret, bort és egy mozdulatsort. Benne a feloldozást, bűnbocsánatot, végtelen szeretetet. Adott egy ígéretet: benne az örökkévalóságot.

Mi, ha mindenünket neki adnánk, mit adhatnánk neki?!
Aranyat, tömjént, mirhát nem – már nem aktuális.
Áldozatot? Odaadnál valamit a tiedből – de akkor eszedbe jut: semmid sincs, amit ne kaptál volna. Éppen tőle. Az Úré az egész föld.
Tovább töprengesz, talán találsz valamit… időt, erőt, szolgálatot?
Se vagyonod, se életed, se időd, se erőd. Életed ideje az Ő kezében van. A mindennapi erőt is tőle kapod minden reggel. Sőt a reggelt is. A szolgálatot is, mert nála nélkül semmit sem cselekedhetsz. Csak ha a szőlőtőkén maradsz. Rajta. Vele.
Magadat? Azt sem, mert „nem vagyunk mi magunkéi”. Nem rendelkezel magaddal. Még tested sem a tiéd, hanem „a Szentlélek” temploma. Mindened az övé. Még a bűneid is. A lelked is.
Hát semmink sincs, amit adhatnánk neki?!
Ézsaiás közbeszól: „Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az ő neve!” (Ézs. 12, 4).
A HÁLA az, amit adhatok neki! Semmi sem az enyém, csak a hála a szívemben és az, hogy hiszek benne! Ennyit tehetek hozzá én a teremtéshez! Ennyi, ami elvárható tőlem. És ez az, amivel tartozom!
Ez az én ajándékom, hogy innen a szószékről elmondom mindannyiunk nevében: nagy és kegyelmes az Isten, csodákat cselekedett velünk itt, Oláhdellőn, minden nehézség ellenére megtartott.
Hálát adok neki minden új napomért, új napomon az új erőért. Minden üzenetért, amit általam üzent, áldásokért, vigasztalásokért, gyermekemért, azokért, akik fontosak nekem, mert szeretem őket, fáradságos estékért, győzelmekért, a jelenlétéért.
Én elmondtam. Mondjátok el ti is – adjatok hálát gyermekekért, unokákért, egyesek közületek dédunokákért is, az egész nagycsaládért. Ezért az ünnepért, hogy megértétek, apró ajándékokért, találkozásokért, együttlétért, ünnepi ebédért, egészségért, ha még van, az erőért, amivel ma reggel felkeltetek ágyatokból, a meghallgatott imádságokért. Az úrvacsoráért. Soroljátok fel.
Tegyétek hozzá a teremtéshez azt, amit csak ti tehettek hozzá. Azt, ami elvárható tőletek, és ezzel tartoztok! A köszönetedet – ajándékul karácsonyra az Istennek.
Hadd olvassam el a Zsoltárok közül a legrövidebbet, a 117.-et:
„Dicsérjétek az URat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek! Mert nagy az ő szeretete irántunk, az ÚR hűsége örökké tart. Dicsérjétek az Urat!”
Ámen.