L: Zsolt. 105, 26-45
T: 2Móz. 15,22-27
Most énekelt Mózes felséges himnuszt, dicsőítő éneket az Úrnak, most kapta elő Mirjám a dobot, és még lábaik fáradtak a vidám körtánctól, amit imádság gyanánt táncoltak el Istennek. Tetszett Istennek ez a nagy öröm, a szabadulás öröme. Másodjára szabadultak meg az egyiptomiaktól. De még nem egészen szabadok a félelmüktől, és még nem bíznak eléggé Istenükben. Próba kell ide – szólal meg Isten az égben. Az egész sivatag tele próbákkal. Próbafülke, imádság helye a puszta. Végül is azért jöttek ide az Izráel fiai – áldozni az Istennek. Csakhogy akkor, amikor áldozni indultak a pusztába, még nem sejtették, hogy önmagukat kell majd Istennek áldozniuk. Életüket Istenre kell bízniuk. Nem is tehetnek más ebben a helyzetben.
Jó volt tegnap az Istennek énekelni, jó volt örülni. De ma már tovább kell menni.
Jó leborulni, hogy a hullámok nem csaptak át a fejünk felett. Jó volt látni Isten láthatatlan kezét, vezetését. Jó megállnunk hálát adni a mindennapi kis szabadulásokért. Ez az istentisztelet. A megállás.
Mögöttük a rabság, múlttá válva. Mögöttük a Vörös-tenger – összecsukódva. Előttük a tengernyi puszta azért, hogy legyőzzék. Előttük az Ígéretek – és Isten, hogy kövessék.
Neki kell vágni. Boldog nép, amely Istent tudja maga mellett a próbákban, a pusztaságban. Nemsokára ott lesz a z Ő sátora is.
Nagy torka van a pusztának, sokakat elnyelt már, nyomuk sem maradt. Nincs szüksége erős fegyverre ehhez, elég, ha nem ad vizet a sivatag, máris legyőzött egy egész hadsereget. Vagy hatszázezer férfit, azon kívül asszonyokat és gyermekeket.
Megpróbálom ezt az én népemet – mondja az Úr, hiszen a puszta is szolgám. A puszta is tudja, mikor kell elbújtatni, s mikor kell előadni a vizet.
Már három napja keresi Izráel a vizet a sivatagban. Jobban keresi a vizet, mint az Urat… Noha víz nélkül tovább juthatnak, mint Isten nélkül.
Már három napja nem találnak vizet. Pedig aki keres, az talál. Attól függően, hogy mit keres…
Három nap elég volt ahhoz, hogy elfeledkezzenek Istenükről. Máris zúgolódnak. Semmi sem maradt szívükben abból a hála öröméből, amit megénekeltek. Ami lábaikat táncra rángatta, ami szájukat nevetésre húzta.
Most ugyanazok a szájak – zúgnak, legörbülnek, kiabálnak. Alig három nap.
A sivatag fölszárította az örömöt, a hálát, a pusztában kiderül, milyenek vagyunk. Hatalmas nagy tükör a sivatag – nevezzük nélkülözésnek. Benne megláthatod Istent is, magadat is. Az Ő hatalmát, a te kitartásodat.
„Minden sivatag egy kutat rejt valahol” (Kis Herceg). A te lelkedben is ott a kút. Az élet. Ott van lelkünk mélyén az istenképűség. Hasonlítunk rá.
Mindent kihoznak belőlünk a próbák. Amikor keressük azt, amit fontosnak találunk, levetkőzzük a jóérzést, az udvariasságot, előzékenységet, alázatot. Ott marad a lelkünk meztelenül – így próbál meg minket Istenünk.
Próba márpedig kell. Telnek lassan a napok, s egyre inkább kiderül, kik is ezek rongyos emberek. Ezek, akikért a Teremtő Isten egy időre megváltoztatta a természet erőinek, a fizikának a törvényeit, akikért az Úr képes volt leszállni, közbelépni. Megállítani a napfelkeltét, elvenni elsőszülötteket, az anyaméhek első gyümölcsét, saját leheletével fölszárítani a tengert, ott sátorozni, vándorolni Izráel táborában.
Most kiderül, hogy kicsoda a nép, akit Isten szeret.
„Csakhamar megfeledkeztek tetteiről, nem bíztak tervében. Sóvárgás fogta el őket a pusztában, próbára tették Istent a sivatagban.” – (Zsolt. 106, 13-14). Próbára tették Istent!
Mit igyunk? – ordítják. Kérdezhetnék másként is: Mózes! Imádkozz Istenhez vízért. Tudjuk, hogy téged meghallgat. Mi ez a kérés ahhoz képest, hogy kétszer megszabadultunk?!
A szomjúság nem mindig fakaszt imádságot. De a harmadik napon végre vízre bukkannak. A zúgolódó népet is meghallgatja Isten. Kiáltozva rohanják meg a vizet, egymást lökdösve kortyolnak. De Isten gondolt még valamit. Mert a próba csak most kezdődik. Víz van, a vízkérdés mégsincs megoldva, mert a víz ihatatlanul keserű.
„Itt van Isten köztünk”. Ott van az Izráel táborában és nézi az arcokat. Boldogan hajolnak a víz fölé a héber arcok, de pillantok múlva elváltozott arccal, köpködve emelik föl a fejüket, haraggal az arcukon. Hatalmas a csalódás. Igaz, hogy Isten vizet adott, de arra nem számítottak, hogy zúgolódó vizet ad. Hogy a vízbe belekeveri a keserű haragjukat. Keserű a víz, ahogyan keserű az izráeliták szíve. Tele van zúgolódással. Nem jó a keserű víz az embernek. Nem jó a keserű szív az Istennek. Hogyan lehet keserű szívvel hálásnak lenni, imádkozni?! Isten nem a megkeseredett hitet várja.
Ne zúgolódj. Imádkozz.
Csalódott a nép a vízben. Csalódott az Isten a népben. Szomorúan mutat Mózesnek egy fára. Mert Mózes az egyetlen, aki tudja, hogy van megoldás az Úrnál és hozzá fordul. A megoldás: egy fa. Mózes beledobta azt a keserű vízbe és az édessé vált. Meggyógyult a keserű víz. Most már ihattok…!
Zúgolódik, hitetlenkedik – így szereti a nép Istenét.
Teljesíti a zúgolódók kérését – így szereti Isten az ő népét. Minket. Oda mutatott a fára – és az a fa lett a mi menedékünk. Az üres kereszt.
Mára – ez lett annak a helynek a neve: „keserű”. Pedig már édes ott a víz, a gondviselés vizének forrása. Szükségünk van a keserű vízre, hogy megérezzük a gondviselés édességét. „Gondviselő, jó Atyám vagy”.
Jusson eszünkbe a keserűségek idején, hogy minden sivatag egy kutat rejt valahol, és minden próba Istent rejti valahol! Keserűek a gyógyszerek is. Keserűség nélkül nincs gyógyulás. És fogság nélkül nincs szabadulás.
Nem vizet keresünk a sivatagban, hanem a vizeket teremtő, víznek parancsoló Istent, aki a vizet adja, s azzal együtt magát is minekünk! Isten nem vízzel akar megelégíteni, hanem élettel. Még ezek után is? – kérdezed… Még ezek után is! Engedetlenségeink, hitetlenségünk, pimaszságaink után is. Még úgy is, hogy egyetlen izráelita sem kér elnézést, bocsánatot a zúgolódásért.
„Ha engedelmesen hallgatsz szavamra… én vagyok az Úr, a te gyógyítód” (2Móz. 15, 26). Erre még várnia kell az Istennek. Nem hallgatnak engedelmesen az ő szavára, mégis várja őket Élim hetven pálmafával és tizenkét forrással.
Ne az igazadat keresd, ne a jelenedet, és ne megoldásokat, ne az igazságot, hanem igazságod Istenét. Keresés az egész élet. És „aki keres, az talál”. Attól függően, mit keres. Ne az örömök kelljenek, ne az áldásai, ne a szabadítás kelljen, hanem maga az Úr. Ne érd be ennél kevesebbel.
Ámen.