Úgy állok most itt, mintha a csipkebokor előtt állnék, valahogy úgy, ahogy Mózes. Mert elképzelem, ahogy Mózes hallja ezeket a szavakat, szájában, fülében forgatja őket. De nem érti. Én sem értem, mit jelent egészen pontosan ez az üzenet, de azt tudom, hogy azért küldött engem Isten tihozzátok, hogy megüzenje: vagyok aki VAGYOK.
Isten az elé a kérdés elé van állítva, hogy mondja meg a nevét. És nem mondja meg. Illetve azt mondja: ez az én nevem - Vagyok. Csakhogy ez nem név. Talán önmeghatározás. Létige.
„VAGYOK.”
Nem kell tudnod a nevemet, Mózes, elég, ha tudod, hogy a Létező vagyok: az időtől függetlenül, mindörökké érvényesen, változatlanul – nem voltam, nem leszek, hanem vagyok változatlanul, visszavonhatatlanul. Az örök létező vagyok. Aki nem lett, hanem mindig van, volt, még a világ előtt, az idő előtt. És mindig vagyok, leszek a világ és az idők vége után. Örökké. A jelenlétemet adom neked.
Vagyok, akinek a jelenlétében állsz – mindenhol én VAGYOK. Kikerülhetetlen vagyok.
Vagyok, aki hív téged, vagyok, aki égek elolthatatlanul.
Erről a helyről küldelek téged: menj, fogd kézen az én népemet, az egyetlent, és vezesd hozzám, itt fogunk találkozni. Ezen a helyen fogjátok áldani az én nevemet, itt fogjátok imádni az Istent – ez is jel.
Én itt várlak titeket!
Meg fog történni, nincs benne semmi esetleges.
Ne kérdezd, ki vagyok, Mózes! Nevem kimondhatatlan. A megnevezhetetlen vagyok. De abból, ami történni fog, megtudod, ki vagyok.
Vagyok, aki leszek. Leszek, aki voltam. Vagyok, aki voltam. Vagyok aki VAGYOK.
Ez a mondat csak visszafele érthető meg! A kereszt irányából. Az evangéliumból.
Ha semmi sem marad, a Vagyok van! Mert ha lett volna idő, amikor ne létezett volna, akkor Ő nem volna Isten, és ha lenne idő, amikor nem lesz, akkor Ő ma sem lenne Isten - mondja Gyökössy Endre. És hogyha semmi sem lesz, ha a semmi lesz, akkor is a Vagyok van.
A héber nyelv az egyetlen, amely fordított sorrendben ragozza az igéket és névmásokat. Nem: én, te, ő, hanem: ő, te, én. Az egyetlen nyelv, amely méltó arra, hogy Isten igéinek tekercsei megírassanak rajta. Nem én-nel indul, hanem Ő vele. Ő van az első helyen, nem én.
De van a héber nyelvben egy érdekes igealak is, ami egyszerre jelent múltat, jelent és jövőt, az örökkévalóságot: a VAGYOK – az EHJEH. Annyi, mint mindig, örökké élő Isten.

Folytatódik a baráti beszélgetés az örök Isten és Mózes között. Az egész találkozástörténetet próbatételnek nevezem. De nemcsak Isten teszi próbára Mózest, hanem Mózes is az Urat, aki nagy türelemmel veszi sorba Mózes kifogásait.
Ezzel a lelkülettel nem lehet harcba indulni, nem lehet győzni, Mózes! A szívedben kell megváltoznod, magadat kell előbb legyőznöd. Addig nincs esélyed a fáraóval szemben!
Mi van a kezedben? – kérdi Isten, mintha Ő nem tudná…
Egyszerű a kérdés, szinte felháborító. Mózes mégis felel, noha egyértelmű: bot. Kinek mi. Isten kezében például Mózes sorsa van.
Mózes, dobd a földre botodat!
És ő ledobja. Nekem egy szó jut hirtelen eszembe erről a jelenetről: fegyverletétel. Üres kézzel, egyedül Istenével kell harcba indulnia. Még azt az egy szál botot is le kell tennie, üres kézzel kell legyőzni Egyiptomot.
Felszisszen Mózes, mert bot helyett kígyót lát. Amikor fogta, még bot volt, amikor leesett, már kígyóként ért földet. Megrémül Mózes, erre nem számított. Menekül a kígyó Mózestől, menekül Mózes a kígyótól. De újabb parancsot kap: most nyújtsd ki a kezedet és fogd meg a farkát! Nem a bot farkát, hanem a kígyóét!
Meglepő módon Mózes engedelmeskedik, noha nem tudja, vajon kígyót fog-e, vagy botot? Visszaváltozik a kígyó bottá. Isten elárasztja Mózest csodáival. Újabb próba következik. Nemcsak a Mózes gyógyulása lesz csoda, hanem a megbetegedése is. Csodálatos megbetegedés – ennek senki sem örülne -, és csodálatos gyógyulás. Mintha csak játszana Isten, pedig a lepra komoly dolog. De ideje sincs kétségeesni Mózesnek, mert visszadugja kezét a keblébe és máris tiszta újra.
Jézus volt az, aki nem undorodott a leprától, annyira szerette a bélpoklos embereket, hogy megérintette őket. Nem irtózott tőlük az, aki egyedül nem volt leprás.
Próbáltam megszámolni ebben a történetben Isten csodáit, de nem sikerült, mert nemcsak az el nem égő csipkebokor a csoda, hanem az is, hogy Isten megszólal, ismeri Mózest, tudja, honnan jön, és azt tudja, hogy kivé lesz ez a Mózes. És még nem ért véget a csodák sora.
Ez a lepra a második jel arra az esetre, ha nem hisznek majd Mózesnek az izráeliták. Elmondom előre, hogy a nép nem fog jeleket kérni, nem lesz szükség arra, hogy Mózes a küldetését, vagy Isten hatalmát bizonygassa. Mindent értenek majd. Értik, hogy eljött az idő, a szabadításé. Megjött a felelet, az imádságoké. „A nép pedig hitt. Amikor meghallották, hogy az Úr gondjaiba vette Izráel fiait, és hogy meglátta nyomorúságukat, meghajoltak, és leborultak.” (2Móz.4,31).
Elég, amit hallottak. Csak Mózesnek nem elég. A csodák nem a népnek kellenek, hanem Mózesnek. A nép hisz Mózesnek és bízik benne, Mózes pedig nem bízik Istenben. Ott áll a jelenlétében és még mindig hajthatatlan. Isten pedig egyre szomorúbb. Így nem engedheti Mózest elindulni. Csak akkor indulhat Mózes, ha már hiszi a szabadítást. Nem hisznek majd – feltételezi Mózes, mert ő sem hisz.
Azt sem számoltam meg, hány kibúvót keres Mózes Isten küldésére. Számomra az is csoda, hogy Isten nem mond le Mózesről. Egyre elkeseredettebben veszi elő az újabb meg újabb csodákat. Csak akkor indulhat el Mózes, ha már hiszi a szabadulást, ha már egészen biztos abban, hogy bármit felel a nép és bármit mond a fáraó, szabadulás márpedig lesz!
Új csodát ígér az Úr: ha mégsem hisznek, önts vizet a szárazra és vérré válik… (vajon kinek a vérévé?) Folyik a vér azért, hogy higgyenek a hitetlenek. A kereszten is ezért folyt.
Ezért mondtam, hogy jól felbosszantott engem ez a Mózes, ugyanis nem szégyell tovább szabadkozni! Kifogásokat keresni. „Nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én”. Milyen sokan vannak, akik nem habognak és nem dadognak, küldj szépen beszélőt, Uram, én alkalmatlan vagyok.
Közben azon csodálkozom, milyen jól el tudta mondani Mózes azt a sok kifogást, milyen jól meg tudta fogalmazni az érveit, milyen jól megtalálta a szavakat… Most meg azt mondja, nehéz ajkú.
Gyönyörű választ kap erre Mózes, ami egyben ígéret is: semmi gond, hiszen én teremtettem szájat az embernek. Neked is én adtam szájat. S bele dadogást. És én a száddal leszek, megtanítalak arra, amit dadognod (azaz mondanod) kell. Mindent tudni fogsz. (Minden igehirdetés előtt ilyen ígéretre vágyom. Szeretném tudni, hogy Isten adja a szavakat és nem kell azokat keresnem). Erőt kapsz, meg szót, Mózes, mindent Én végzek, neked csak engedned kell, hogy általad végezzem…
Csakhogy Mózes nem enged!
- Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz – tehát: aki akarja, hogy küldd.
Erre aztán felgerjedt az Úr haragja Mózesre, de még haragjában sem cseréli le az ő Mózesét. Felháborítóan viselkedik, nagyon csökönyös, de Isten nemcsak azt tudja, hogy ki Mózes, hanem azt is, hogy kivé lehet, kivé lesz, mert Ő a történet kimenetele felől nézi az eseményeket, és úgy hallgatja Mózest. Érdekes módon most nem is dadog túlzottan, noha a Mindenható előtt áll. Jól megtalálja a szabadkozó szavakat, válogatott kifogásokat, és az esze is jól vág. De Isten elől és a küldetés alól nem tud kibújni. Meg kell tanulnunk, hogy egyetlen egy lehetséges válasz van Isten előtt és ez az engedelmesség.
Az utolsó szó Istené – és már nem tűr ellentmondást. A küldetést nem vonja vissza, nem adja át Áronnak. Mózes még nem tudja, hogy nemcsak egy diplomáciai beszélgetésről van szó, amit ha elvégzett, mehet dolgára, és nem tudja, hogy ez a küldetés több évtizedig fogja igénybe venni őt. Retteg egy képviselettől, egy beszélgetéstől a fáraóval, noha ennél milliárdszor nagyobbakat fog majd végbevinni. Pontosabban: Isten viszi végbe általa. Jónás is megtanulta végül, hogy nem lehet Istennek nemet mondani. De nem is érdemes.

Mózes utolsó kifogására Isten egy utolsó ígérettel válaszol: szájat adok neked. De akkor is mész, Mózes! Áron fog beszélni, a te bátyád, de te fogod megmondani neki, mit üzenek a fáraónak. Tedd a szavaimat a szájába! Legyen úgy, mintha ő lenne a szád, te pedig az ő istene. Én nemcsak egy ember fölé, hanem az egész nép fölé helyezlek. Tőled függ egy egész népnek a sorsa, és a népnek Istennel való találkozása. Mert ő nem találkozott velem, neki nem jelentettem ki magam. Ez kiváltság. Áron nem élte át ezt a találkozást, nem beszélt az elő Istennel és neki nem adta az ő jelenlétét az Úr. Vedd a botod, Mózes, és menj! Mutasd meg Egyiptomnak az Istent!
Tudja már Isten és tudja Mózes is, hogy nincs mit tovább beszélni, és Mózes menni fog és Áron vele lesz, de akkor már szinte nem is lesz szükség Áronra, hiszen az Úr tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká. Mózest, a dadogót beszélővé. A fáraót süketté.
Ezután már bíztatni sem kell Mózest, menni fog minden csapás előtt és után: beszélni a fáraóval. Miközben nagyon jól látja, hogy a fáraó süket.
A csipkebokorláng kialszik. Mózes a botjával elindul szembe saját sorsával. Mennyi huzavonát megspórolhatnánk, ha azonnal engednénk Istennek! Talán éveket nyernénk. De mindenfélét kitalálunk, csakhogy ne kelljen engedelmeskedni! Fájunk az Istennek.
Egy egész nép sorsa függ Mózes engedelmességétől. A csipkebokorból szóló Isten, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes Istene szól ma is. Nem csipkebokorból. De ma is ég a vágytól, hogy megszabadítson. A történelem keresztjéről, a számkivettetésből szól ma Krisztus. Mindig az övéihez küld, mert rabok az Isten fiai. Saját maguknak rabjai. Szenvedélyeknek, bűnöknek, tévedéseknek foglyai.
Ne válaszd a könnyebb utat, nemcsak magadért mész. Egy sereg szenvedő vár rád. Benned várja Isten érkezését.
Bottal kell menni a harcba, egyetlen szál bottal, hogy nyilvánvalóvá legyen: nem seregekkel szabadít ki Isten, hanem csodáival. Nem ez a bot lesz erősebb Egyiptom seregeinél. Az Ő jelenléte a garancia a győzelemre. Az Ő hatalma győzi le ellenségeinket, már csak azért is, mert a mi ellenségeink láthatatlanok.
És ha majd megszabadultok, ha megtörtént, akkor megtudjátok, ki VAGYOK. Az Ámen.