Eddig tartott az igeszakasz, de nem eddig tart a történet, az imahét estéin folytatódik az eseménysor, és aki jelen volt itt az elmúlt estéken, az tudja, aki pedig ma este eljött, az már látott egy gyönyörű naplementét. Elkápráztat minket Isten.
A világtörténelem eseményei között sokszor kérdezhettük volna meg Istent: igazán, nem vigyázhatnál kicsit jobban a választottjaidra? Ez a Pál is mennyi mindenen keresztülment már! Micsoda sors, micsoda élet a Pálé! De hát nem utazol te is, Uram, is azon a hajón Pállal együtt?! Nem vándorol vele az úton Jézus? Pedig őszintén keres téged, minden rólad szól az ő életében… most már. Merthogy azelőtti életét kidobta úgy, ahogy a hajóból kidobálták a terhet, kárrá és szemétté lett. Mennyi mindent tehetett volna még Pál, hány gyülekezetet alapíthatott volna még, ha éppen nem rabként utazna Rómába. Épp nem kirándulásra megy, mint turista megnézni a Colosseum-ot (nem is láthatta volna, ugyanis kb. Kr. u. 72-80 között épült, és a történet szerint kb. Kr.u. 60-ban vagyunk) és nem önszántából megy oda, hanem fogolyként. Tudjuk, hogy ez az utolsó utazása. És tudjuk, hogy sohasem volt könnyű annak, aki elkötelezte magát Isten mellett, sőt csak akkor kezdődtek igazán a nehézségek. De nem Isten volt, akik elmulasztotta a vigyázást. A világ volt, aki kivetette magából azokat, akik róla beszéltek. A tanítványokat is, nemcsak Krisztust. De Pálnak van még egy szolgálata, mielőtt kivégeznék. A máltai embereknek és a császárnak még találkoznia kell az Istennel!
Ezek Pál életének utolsó hónapjai, illetve évei – ha jól tudja a bibliai történetkutatás. Ezek mindenképpen az utolsó ismert történetek Pálról. Egyszer csak értelmet nyer minden vihar, és nemcsak azok, amelyeket az elmúlt napokban átéltünk, vannak nagyobb viharok is, és mondhatom, hogy az igazán nagy viharok belül vannak.
Nagyon régen azt mondta egy puritán teológus: „A bűnbánat az egyetlen deszka, mely megmaradt nekünk a megváltáshoz, miután Ádámban mindannyian hajótörést szenvedtünk” (Thomas Watson). Tehát mindannyian hajótöröttek vagyunk! Így vagy úgy. Vannak még itt deszkák, például a kereszt deszkái, amelyek reménységet adnak, hogy mégiscsak megmenekülünk.
Pál apostol tudott valamit. Azt mondta neki egy hang, hogy őneki Rómában a császár elé kell állni. Vár rá Róma. Róma sem az ma, és biztosan Málta sem, ami Pál nélkül lett volna. Nemcsak azért, mert ma nem lenne egy Szent Pál nevű sziget Máltánál, hanem mert ma is arra büszkék a máltaiak, hogy ott járt Pál, én ennek nyoma van. Mennyire büszkék lennénk, ha azt mondhatnánk, hogy Pál Marosvásárhelyen járt, és elneveztünk róla egy utcát-teret. Büszkék lennénk rá. Biztos vagyok benne, hogy ennek a kis népnek, a máltaiaknak a szívében ez egy fontos pillanat, mint ahogy az volt Pál életében is az ott töltött idő. Mondhatom, nem is vághatták volna rövidebbre a mai részt, mert ez a néhány vers valójában egy kis töredéke a teljes történetnek. Az sem mellékes, hogy hirtelen az a hajó egy templomhajóvá változik, és nem tehetjük, hogy a kenyértörés ne egy másik estét idézzen fel bennünk, amikor az elárultatott törte meg a kenyeret, mint saját testét. Tudjuk, hogy mindenhol templomban, mi az Isten jelenlétében vagyunk.
Egyet kell értenem azzal a rabbival, aki egyszer azt mondta, hogy az ember mindenkitől tanulhat valamit, és nemcsak az taníthat minket valamire, amit Isten teremtett, hanem az is, amit az ember tett. Minden tanít minket valamire. Mindig vannak kételkedők, az egyik tanítvány azonnal megkérdezte kételkedve: mire tanít akkor minket a vasút? Arra – felelte a rabbi – hogy egyetlenegy pillanat miatt mindenről lemaradhatunk. És a távirda? Hogy minden szót számba vesznek és felszámítanak. És a telefon? Hogy ott hallják, amit itt beszélünk…
És ez akkor is igaz, ha éppen nem szeretnénk, hogy Isten végighallgassa. Amikor épp nem imádkozunk. Amikor vitázunk, és amikor két ember kiabál egymásnak, az azért van, mert messze vannak, és mert nincs elég szeretet.
Nagyon sokszor kedvem lett volna tovább írni ezt a történetet, hogy mai dolgok, tárgyak mire is tanítanak minket. Most azon gondolkodjunk el közösen, hogy mire tanít minket egy hajótörés? Vagy egy vihar, egy másfajta nyomorúság… Mégiscsak igaz, hogy az embert minden tanítja valamire. Azokat is, azt a 275 embert, akik ott voltak és látták, ahogy tört a hajó, majd Pált, amint törte a kenyeret a hajótörötteknek. Minden tört ott, de a hajszálak, azok nem törtek. Egyetlen fejen sem. Pál apostol tudja, hogy Istenben bízhat. Így mondja a 46. zsoltár: „Isten van benne, nem inog meg”, mármint a Felségesnek szent hajléka. Az, amiben benne van Isten, bármi legyen is az, biztosan nem inog.
De hát maradjunk a kérdésünknél: mire tanít minket egy hajótörés? Mielőtt válaszolnánk, kapcsoljuk össze a kérdést egy másik történettel, amelynek még fölszáll a füstje, és máris egy másik kérdésnél vagyunk: mire tanítanak minket a bozóttüzek?
Talán vannak még közöttünk, akik olvasták a bozóttüzek árnyékában írt levelet (csak kiemelek belőle néhány gondolatot, a tanulságait). Egy magyarajkú ember, aki Ausztráliában él, bizonyságtételként írta le ebben a levélben, hogy valójában őt nagyon sok mindenre tanította ez a tűzvész. Először is arra, hogy ilyenfajta krízisben minden megváltozik (Pál is biztosan egyetértene velem, de ő nem ebben a viharkrízisben lett megváltozott értékrendű emberré). Ausztráliában viszont átélték az ott lakó emberek, hogy abban a helyzetben megváltozik az ember tárgyakhoz való viszonya. Minden értéket veszni hagytak (az ausztrálok is, Pálék is), elveszett az otthon emitt, el a hajó is amott, de akkor, amikor az emberéletről van szó, akkor annál több nincs. Rájön az ember, amikor körülötte minden szakad és törik, hogy mi az igazi lényeg. Erre tanít minket egy nyomorúság. „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, (…) kiáltásom a fülébe jutott” (Zsolt. 18,7) – mondja Dávid, de Jób is: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem” (Jón. 2,3).
Aztán folytatja ez az Ausztráliában élő magyar ember – a nevét elfelejtettem… minden magyar ezt mondja Ausztráliában, de lehet, hogy az ausztrálok is – hogy a bozóttűz arra is megtanít minket (minket is, akik csak nézzük, s ugye nem gondoljuk, hogy ránk nem jön… ugyan nem bozóttűz, de bármi más csapás. Mintha egyre erősebben jönnének ezek a viharok, természeti felkiáltójelek). Ez a bozóttűz tehát megtanít minket arra, hogy minden bizonytalan. A jövő is bizonytalan. Pál apostol tudja egy ideig a jövőt, addig a pillanatig tudja, hogy ő ott fog állni a császár előtt. De hogy azután mi fog történni, azt ő sem tudja, sem azt, hogyan jut el oda. A jövő tehát abszolút bizonytalan, és nem érdemes rá építeni még akkor sem, hogyha most szép csendes minden és nem látunk fenyegető veszélyt. Mondhatom, hogy biztonságos hely nincs is ezen a világon. Pszichológusok ismerik, csoportosítják, rangsorolják is a félelmeket – és a bizonytalanságtól való félelem elöl van a listán. Mellette persze ott a magánytól, a jövőtől, a haláltól való félelem is. Ki ne félt volna, ahogy halandók félnek a haláltól…? De valahogy úgy kellene hajózni, hogy megérje meghalni.
A csapások, árvizek, földrengések (mintha egyre több van?) emlékeztetnek minket arra, hogy amit gyűjtünk, sőt minden érték ideiglenes – a veszteség tanít meg arra, hogy a jövő kiszámíthatatlan, nincs hozzá képletünk, és az értékek viszonylagosak. Erre tanít minket egy hajótörés, egy katasztrófa, egy nagy veszteség: a bizalmat tanítja és alkalom arra, hogy megtanuljunk igazán imádkozni.
Tudjuk a végét a történetnek: Pál apostolt kivégzik. Kérdezhetnénk, hogy mire jó ez az egész, mire jó, az, hogy Pál megmenekül, és utána Rómába érve kivégzik?! Mit nyert akkor Pál ebből? Mondhatom, hogy van értelme, és nemcsak annyi, hogy Pál később dicsekedhessen vele – a gyengeségeivel. Törékenyek vagyunk, még a hajónál is törékenyebbek, de van valami – ezt üzeni a bozóttűz, az árvizek, a hajótörés, egy vírus – van valami, ami viszont biztos. És ez az a biztos, amit Isten megígért. Meg is teszi, csak ki kell várni. Pál pedig türelmes és vár. Isten a mi oltalmunk, erősségünk, mindig biztos segítség a bozóttűzben, s minden más helyzetben. A veszteségek is tanítanak minket.
Egyszer csak Pál – persze, hogy hálát adva Istennek – megtöri a kenyeret és ez felidézi előttünk az Úr Jézust. Teszi ezt Pál úgy, mintha bizony látta volna, mintha jelen lett volna ott és akkor. De tudta, hogy Krisztus a mentőcsónak, és nem kell ide másféle mentés. A hajónlevők pedig megismerik az Istent. Átélik a szabadulástörténetet, lesznek még a parton is csodák, amikor értelmet kap minden, a hajótörés is. Szabadító Istenként ismerik meg az Urat, és ennél nagyobb találkozás nincs. Fontos vihar ez a legénységnek, és Máltának is. Mi lenne Máltával Pál nélkül? És mi Rómával?
Felvetehetjük azt a kérdést is, hogy mire tanít minket egy vírus? Nem tudom, hogy vajon elég egy is belőle, de lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem tudunk védekezni ellene, vagyis hogy megint igaz az, hogy biztonság márpedig nincs. Mégiscsak fontos elgondolkodnunk az Írás szavain, hogy az igazán nagy harcokat nem a láthatókkal vívjuk. A vírussal pedig az az igazi probléma, hogy könnyen belül kerül. A vízzel is így van, akkor van baj, ha az a nagy víztömeg belül kerül a hajón, és végül elsüllyeszti azt. Igenis baj az, ha belül kerül az ellenség. Erre tanít minket a vírus. Saját magunk ellenségeivé leszünk, amikor a hitetlenségünk kötöz meg minket.
Gyakran mondom – itt még nem mondtam, hát itt is elmondom –, hogy minden próba. Nemcsak a kríziseid, hanem az is, ha túl jól vagy. Mit kezdesz azzal a helyzettel? Át tudod-e érezni más szükségét? A próba közben tudod-e, hogy Isten terve nem vall kudarcot? Most mondhatja Pál: „Nem csináltam semmi rosszat, mégis tömlöcbe vetettek.” (1Mózes 40:15) Józseffel együtt, mert ezek az ő szavai. Ő ugyanilyen sorsra jutott, Isten hűségesei ők, a börtönszigeten élő Jánossal, a bebörtönzött lelkészekkel együtt. Gyönyörű történetek színtere a börtön. Mindig csodák történtek a rabok között, amikor egy tanítvány került közéjük. Pál onnan írta a leveleit, amelyek később Szentírássá lettek, a száműzött János ott látta a megnyílt eget, amelyet Krisztus nyitott meg. Mindegyikük mondhatta: „ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” (1Mózes 50:20).
Tudod, az áldás nem az, hogy minden olajozottan megy, és nincsenek problémáid, hanem az, hogy Isten veled van a problémákban. Nem ígért Jézus senkinek gondmentes életet, még Pálnak sem. Igazi harc ez, mindennapos harc. Az Istennel való kapcsolatod nem kész és adott, nem olyan, hogy egyszer megharcoltad és megvan, hanem naponta elölről kezdődő harc. Remélem, hogy az imahéten nagyon sok dolga lesz Istennek – végighallgatni mindenkit, mert remélem, sok mondanivalónk lesz, ha már imahét van. Ugye nem azért vagytok itt – remélem, hogy nem azért –, hogy hallgassátok Isten igéjét, a prédikációt (ez rendben van), ezért is, de ez nem elég. Még csak az sem elég, ha befogadod azt, és egyetértesz vele. Mert én azt remélem, hogy miközben itt vagy, miközben imádkozol, megváltozol! Erről szól minden istentisztelet. Talán arra már nem emlékeztek, hogy a tavalyi imahéten miről prédikáltak a lelkészek – bár meglehet, hogy mégiscsak valami megmaradt abból – viszont abban biztos vagyok, hogy erről a szószékről a tizenkilenc évvel ezelőtt elhangzott mondatokat nem tudjátok felidézni. Azért tizenkilenc, mert 2001-ben voltam itt segédlelkész. Éppen emiatt nem annyira fontos, hogy emlékszel-e, mert a változás a fontos, ami benned az igehirdetések alatt végbement. Értitek, ugye, hogy ti azért vagytok ma ezek, mert az imahét estéin az istentisztelet ideje alatt változtatok. És nem ezek lennétek, ha nem jöttetek volna el. Észre sem veszed, hogy folyamatosan változol. Persze nem mindegy, hogy minek a hatására. Például, ha a napi hírek hatására változol, talán inkább a félelem felé mozdulsz el, de mindenképpen más irányba, mint itt, az Isten szavainak hatására. A változás persze nem mindig egészen egyértelmű, amikor hazamész, nem veszik észre rajtad a tieid, hogy ma istentiszteleten voltál. Nem. Ha egy-két napig nem nézel tükörbe, nem fogsz változást észlelni magadon, de ha mondjuk egy évig nem néznél tükörbe, akkor meglepődnél a különbségen! Valami hasonló történik a lelkünkkel is.
Azért van ez az imahét, azért imádkozunk, mert kell ez nekünk. Kell neked az imádkozás! Istennek is jó, de főként neked kell! Az imádság ideje szent. Azért szent, mert Isten ott van benne, Istennel töltött idő, vagyis ez az Isten ideje. Nagyon sok mindennek értelme vesz, ha nem dobod ki, akkor is kárba megy, szemétté válik, dolgok, melyeket küszködések sorozata árán megvalósítottál, és lehet, hogy ma már semmit sem jelentenek. Gondolok például arra, hogy mit is birtoklom a nagyszüleimtől… a dédszüleimtől biztosan semmit. Pedig ők egész életükben dolgoztak valamiért. De az imáid örökké megmaradnak, mert az örökkévaló idő. Amikor imádkozol, amikor jelen vagy Istennek, azt a pillanatot átmented az örökkévalóságba, az nem fog elmúlni.
Amikor imádkozol, a lelked megtisztul. Messzebbre látsz és tisztábban – mármint lelkileg. Alázatosabb leszel. Megértőbb leszel. Türelmesebb leszel. Abban a világban, amikor nem voltak se pszichológusok, se Xanax, vagy különböző stresszoldási technikák, akkor az imádság volt a stresszoldó, a nyugtató. Amikor imádkozol, megnyugszol. És másképpen kezdesz látni. Mintha máshonnan néznéd a történetet.
Nézzük akkor innen a mai történetrészt: Pál apostol tudott valamit. Ez a gyönyörű, nagyon izgalmas isteni igeidő – amikor azt ígérte Isten, hogy Pál, te a császár elé fogsz állni – ez a befejezett jövő: már megvan, csak meg kell várni, hogy bekövetkezzen. Hiába, hogy egy adott pillanatban a megmenekülésük minden reménye odalett (27,20). Olyan ez, mint amikor a születésnapi ajándékot elkészítetted, és meg kell várni a társad, gyermeked születésnapját, hogy kibonthassa. Csak meg kell várni, de biztos, hogy megvan. Már megtörtént – Istennél legalábbis. Erre tanítanak a veszteségeink: „a tárgyak pótolhatók, de az életek nem!” Ha jól tudom, ezt mondták az ausztráliai tűzoltók azoknak, akikhez nem tudtak kimenni, annyi volt a segélyhívás. Ez a mottó, „a tárgyak pótolhatók, de az életek nem”! Most már tudjuk, hogy mit kell menteni.
Itt végül is életmentés van, sőt lélekmentés. Úgy kell életet menteni, hogy előbb az utolsó mentőcsónakot ki kell dobni – az is törik. Különben is, mihez kezdhetne 276 ember egy mentőcsónakkal?! Ez valójában olyan, mint a mannaszedés, hogy hetedik nap nem kell szedni, nem lehet kamrázni, hogy is raktározhatnának negyven évre előre?! El kell engedni a terveket! Itt emberileg nincsenek tervek. És ez nagy bátorság. Hagyták hát, hogy az egyetlen mentőcsónakot elsodorja az ár. Most már eléggé reménytelenek, erőtlenek ahhoz, hogy célhoz érjenek, hogy erőt vegyenek.
Erre tanít minket ez a történet – miközben megismerjük Pál életét, pedig mindez nem azért van megírva, hogy megtudjuk, hogyan élte át a hajótörést Pál. Mindezekben nem Pál a fontos, és ez nem Pál életrajza – hanem az Isten nagy története, amelynek egy pontján Pál a főszereplő. A mi életünknek is van helye ebben! A mi kis történetünk az Isten nagy történetének fejezete! Legalábbis jó lenne, ha az lenne.
A vihar ott van mindannyiunk életében. Ha nincs, akkor volt. Vagy lesz. Ezt jelenti élni – az emberség, hogy néha elgyengülünk, sebezhetők, törékenyek vagyunk, megbetegszünk, öregszünk, gyászolunk meg sírunk, de nevetünk is… Sok-sok történésen keresztül érkeztünk a mostani ámenekig.
Isten nem a napokat számolja, mert nem a napok száma az élet, hanem a feltámadásokat. Ő nem a viharoktól ment meg minket, és nem a gyásztól, vagy különböző krízisektől, hanem a kárhozattól. És ez lényegesen több, és más. Így jártak a tanítványok is még mielőtt igazán elhitték volna, hogy feltámadt a Mester. Ezt mondták: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt” – persze a rómaiaktól (Lk. 24,21). Hát azoktól nem. És Pált sem mentette meg tőlük. Viszont a kárhozattól, attól igen. Mégiscsak az a legfontosabb, akárhogyan is evezzünk, hogy utunk végén Hozzá érkezzünk! Valahogy úgy hajózni, hogy nála kössünk ki.
A Zsoltár mintha Pálnak íródott volna: „Hagyd az Úrra a te utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik, világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít, légy csendben és várj az Úrra! (Zsolt. 37, 5-7). Te csak légy csendben és nézd végig, hogyan munkálkodik az Úr! Hát ez a legnehezebb! Sokkal könnyebb nekünk, ha vannak terveink, pedig elég lenne az ő kegyelme, és az erőtlenség, amivel célhoz ér az Ő ügye. Mert a csendes szó a leghangosabb. Képzelhetjük, amint hánykódik a hajó, nagy hullámzás robajlik, szél és vihar, és ebben a hangzavarban valaki kiált az Úrhoz: hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám. Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom! (Zsoltár 77, 2-3). Hallja-e bárki is?! Kiálts, mert hallja!
Pál is így gondolhatta: lesz, ami lesz, én bízom benne. Mózes pedig ezt: én nem látok utat, de még ösvényt sem, de nekimegyünk egyenesen a tengernek. Így lett aztán út. Eleinte nem volt, de akkor jött ő és azt mondta: én vagyok az út. És nincs más út, amely hazavezet. Ő csinált utat, és ő az ajtó is, ezt az ajtót kinyitotta és úgy hagyta megpattintva, hogy a miatta üldözöttek hozzá gyülekezzenek. És vár.
Ő a kenyér is, amit Pál megtör a hajón – félúton a halál és a szabadulás között – és azok az egyszerű emberek tanítványokká lényegülnek ott hirtelen. Nem tudom másképp elképzelni a történetet, csak úgy, hogy Jézus ott van ebben a hajóban, amelynek egyébként a háta már leszakadt. Miközben várják a reggelt és reggelben a szabadulást. Igenis a halál árnyékának a völgyében járnak, pont ott, ahol Isten jelen van (23. zsoltár).
Valahogy elhitték ezek a tanítványok is, hogy nincs szükség más szabadításra, a mentőcsónakra, ugyanis másképp fognak megszabadulni, úgysincs menekülési tervük, hova (kihez) is mehetnének? Azt sem tudják, éppen hol vannak. Mi kell még, ha már erőtlen is vagyok és célom sincs, hogy célba érjek?! Mi a cél? Ez is kérdés. Merthogy tudjuk: az életet megmenteni nem lehet cél. Jeleztem, hogy Pál apostol itt nem hal meg, hogy aztán ott meghaljon, hogy néhány hónap múlva kivégezzék. Nagyon szeretem azt, ahogyan Pilinszky megfogalmazza: „Az emberi élet minden korszaka tragikusan teljes, drámaian egész, befejezhetetlenül befejezett. A bölcsőtől a sírig bármikor megszakadhat, hiszen igazában sose tudna véget érni…” Nem vége lesz az életnek, hanem beteljesedik. És mindennek csak az Isten felől van értelme, az életnek és a halálnak is. Pál mindig így élte meg, ha megkövezték, ha megbotozták, ha börtönbe, kalodába zárták: minden azért van, hogy minél többen – börtönben, hajón – találkozzanak Istennel. Ez a cél. Nem az, hogy megmeneküljenek, hanem az, hogy megismerjék Istent. A császár is, a máltaiak is és az a 275 ember.
Isten jelenlétében élni – ez a cél. Akkor, amikor imádkozol, ott vagy, Isten jelenlétében. Nagyon fontos, hogy átérezd: micsoda áldás az, ha imádkozol. Az ima áldozat. Istennek szánt időd. Visszaadod azt, amit amúgy is tőle kaptál. Az idődet, a figyelmedet. Az imádság ajándék Istennek. Ugyan mit is adhatnál neki? Még a bűneidet sem, mert azt már rég elvette. Mink van, amit adhatnánk neki?! Még a hálaadás – de lehet, hogy ez ugyanaz, mint az ima ahhoz, aki imádkozik értünk. Ahhoz, aki végtelenül szeret minket, azokat, akiknek a sorsa összefonódik az övével. Ahhoz, aki életet adott nekünk és életeket bízott ránk. Ez: amivel tartozunk neki. Ez: amit nekünk kell hozzátenni a világhoz és a teremtéshez. Ez: az, amit senki nem tehet hozzá helyettünk. Az imádságunk. Erről szól az imahét. Ezért van! Hogy imádkozzatok és buzgón kérjetek!
Az, aki imádkozik, jobban szereti Istent, de az embereket is. Sőt önmagát is! Az imádság az emberek és Isten szeretése. Áldottság úgy, hogy közben nemcsak te, az imádkozó vagy áldott, hanem az is, akiért/amiért imádkozol. Ez is olyan, mint egy vírus… terjed. Minél több az imádkozó, annál több az áldott – így kellene betölteni az Isten törvényét.
Az imádság: ráfigyelés. Az, aki imádkozik, hálásabb ember. Mindent észrevesz, amiért hálát adhat. Nincsen benne olyan sok feszültség és félelem sem. Céltudatosabb, jobban viseli a stresszt, a próbákat és kríziseket. Másképp látja önmagát, a világot. Az ilyen ember nem kell féljen a magánytól, mert aki imádkozik, tudja, hogy nincs egyedül. Az imádkozó ember könnyebben meg is tud bocsátani, az könnyebben irgalmaz, mert tudja a saját megbocsátandóit. Hiszem azt, hogy aki imádkozik, az jobb ember. Jobb önmagánál – annál az önmagánál, amikor még nem imádkozott. Az, aki imádkozik, közelebb van Krisztushoz. Mellé ül és beszélgetnek. Nyugodtabb és alázatosabb, felszabadultabb, őszintén tud örülni nemcsak a saját örömének, hanem a másénak is, nincs benne annyi megfelelési kényszer. Egyszerűen nem lesz céltalan, hiszen ez egy cél.
Gondold csak meg! Ma imádkozol, nem tudom, mennyit: perceket. Sokminden történt, amióta elkerültem a kövesdombi gyülekezettől Oláhdellőre, elmúlt annak 16 éve. Tegyük fel, hogy egy oláhdellői egyháztag minden istentiszteleten jelen volt – talán senki sem tudott mindig ott lenni, de tegyük fel most, hogy valaki mindig ott volt – nem tudom, hány alkalmat jelent, de sokat, több, mint ezerötszázat. Egy kétperces ima nem túl hosszú, de gondold meg: ezerötszáz ima?!
Kell neked az imádkozás. Hogy megtisztulj, hogy más emberré legyél, hogy megváltozzál. Ehhez nagy bátorság kell – engedni, hogy Isten megváltoztasson. Látod becsukódni a lehetőségek kapuit. Ez is üzenet – hogy nem arra. Ennyit tudunk. De hogy merre?! Hihetetlen nagy bizalom kell ehhez, hogy ha nem látod az utat, akkor is tudd, hogy jó lesz, hogy Isten veled van, hogy van célod. És el fogod érni.
Egyszer valaki panaszkodott a lelkészének a rengeteg gondjáról, el is mondta azokat és azt, hogy ő mennyire szerencsétlen. Ne aggódj! Imádkozz teljes szívedből Istenhez és a könyörületesség Istene meg fog szánni – bíztatta a lelkész. De nem tudom, hogyan imádkozzam – felelte az illető. Ez tényleg nagy szerencsétlenség – volt a válasz.
Mindenkinek ez a baja, pedig Jézus elmondta: kérjetek és adatik nektek – mi meg csodálkozunk, hogy nincs, miközben nem is kérjük. És persze az sem mindegy, hogy mit kérünk. Aki keres, az talál, persze attól függ, hogy mit keres… Jó lenne elgondolkodnunk azon, hogy mit is kerestünk mi mostanáig?
Van egy messzi rokonom, aki mindig is kereső ember volt. Ritkán szoktam találkozni vele, nem is tudta még, hogy lelkész lettem, akkor voltam friss diplomás. Amikor találkoztunk és megtudta, felcsillant a szeme és azt mondta: milyen jó neked, mert Istenről kell mindig beszélned. Úgy éreztem, nagyon jó, hogy találkoztunk, s milyen jó, hogy emlékeztet, hogy nekem Istenről kell mindig beszélni.
Nekünk is tudni kell valamit. Tudnunk kell, hogy Isten vezet minket – erre a világra vezetett, és ki is vezet minket belőle. Sok találkozáson, imádságon, karácsonyokon, új éveken át vezetett minket a jelen pillanatig. Gyászokon is, veszteségeken, betegségeken és gyógyulásokon, műtéteken, csodákon át. Embereket vezetett hozzánk. Helyzeteket, lehetőségeket. Tartunk valahová.
Ezért legyetek áldottak, mert imádkoztok! Nem azért, mert jók vagytok – a tanítványok sem voltak jobbak – sőt mondhatom, hogy Isten minden választott embere valahol nagyon elrontotta. Isten maga sorolja fel azok nevét, akikben nem csalódott: Noé, Dániel és Jób (Ez. 14,14. 20). Pálnak ismerjük az előtörténetét: priusza volt. Éppen ezért fontos ismernünk, hogy megértsük, mire tanít minket ez a történet, a Pálé: hogy így is lehet valaki egészen az Istené. Minden kidobottnak van nyilvánítva, semmi nem érvényes a múltból, amit szégyellek, amit nem akarok felvállalni, amit nagyon megutáltam. És most egészen más irányba indulok. Erre tanít Pál apostol egész története. És persze imádkozni is. Szeretném, ha ma nagyon sokat, kitartóan imádkoznátok. Hiszem azt, hogy sokan vannak ezen a világon, akik rászorulnak a mi könyörgéseinkre, és hiszem azt is, hogy ez a világ más lesz, ha több lesz benne az imádkozó.
Ámen.

Ima:
Istenünk, bocsáss meg nekünk azokért a számlálatlan percekért, alkalmakért, amikor nem jutottál eszünkbe, amikor nem imádkoztunk, nem kértünk, nem adtunk hálát. Amikor nem akartuk tudni, hogy te mit gondolsz a terveinkről, az életünkről, rólunk. Bocsáss meg minden elpazarolt pillanatért, elvesztegetett időért, amit kidobtunk, ami kárrá és szemétté lényegült. Kérünk, hogy legyél ott az életünkben úgy, hogy közben mindig ott vagy, nem úgy, hogy időnként behívunk. Figyelj ránk akkor is, amikor nem akarjuk, hogy halljad szavainkat, nem akarjuk, hogy lássad az arcunkat, és nem akarjuk, hogy lásd, ami bennünk van mások szemei előtt láthatatlanul. Sokszor jó lenne, ha segítenél, de nem csak akkor kellesz nekünk, hanem akkor is, amikor baj van és segítenünk kell, és indítasz minket erre. Add, hogy lássuk meg a bajokat. Legyen bennünk több a szeretet a vágyainknál. Igazi csoda az, ha mi ma este újra ráébredünk arra, hogy szeretsz. Keresztjeinkkel együtt, a viharjainkban is szeretsz, mint a te Fiadat, az Egyetlenegyedet. Tudjuk a biztos partot, és azt, hogy te vagy a biztonság, az erősség, a szikla, amelyre építhetünk. Köszönjük, hogy soha nem csalódtunk az ígéreteidben, soha nem bántuk meg, ha türelmesek voltunk, vártunk és bíztunk. Még akkor is, hogy úgy éreztünk, nagyon ráérős vagy az ima-meghallgatásban. De áldott légy azért, hogy minden szó fel van írva, mindent meghallottál. Nem azért, hogy fizessünk, hiszen már mind meg van fizetve. Köszönjük a tört kenyeret, a társakat, azt a sok mindent, amit nem kértünk és adtál, az életünket, azt, hogy mindig volt valaki mellettünk. Sajnos sokszor kellett elszenvednie minket, és inkább voltunk a büntetése, mintsem az áldása. De akarjuk, hogy áldottakká és áldókká tegyél. Akarjuk, hogy velünk vándorolj utunkon, Jézus. Hogy ne engedd el a kezünket. Hogy mindig tudhassuk, hogy nincs mitől félnünk. Köszönjük, hogy nem a teljesített fogadalmakat nézed, sem az imádságban töltött perceket számolod, nem az istentiszteletek számát, amit végighallgattunk, hanem azt, hogy szeretünk téged, bízunk benned. Hálát adunk neked mindenért. Tudjuk az érzékenységedet, a figyelmedet, és hogy van időd ránk mindig is. Várod, hogy megszólítsunk. Akarjuk, hogy része, egy kis fejezete legyünk a te nagy történetednek.
Ámen.