Lk. 15,11-52
2Kor. 5,1

Volt egyszer egy apa. Annyira szép ennek az apának a története, hogy félve beszélek róla, nem is tudom, mit lehet hozzátenni. Azt hinnénk, hogy a tékozló fiú története ez és a másik fiúé, aki otthon maradt. Noha a tékozló apáról szól ez a történet. Az Isten szeretetének a története. Nem a fiú tékolzásáról szól, de ahhoz, hogy megismerjük ezt az apát, ahhoz meg kell ismernünk a kisebb fiút, és azt, amit tett.
Ezt az apát a kisebbik fiú úgy kezelte, mintha már halott volna, és őt nem is érdekli, hogy él-e vagy nem, ő örökölni akar. Neki most azonnal kell az örökség. Jobban szeretett volna örökölni, mint amennyire az apját szerette. Ez a fiú érvényesülni akart, hát kifosztotta saját apját. Mindenének a felét elkérte.
Az apa megtagadhatta volna ezt a kérést. Odaállt a fia elébe és pofátlanul követelőzni kezdett. Ez az apa magába szállt. Leült töprengeni.
Amikor egy apa leül az elvágyó fiával beszélgetni, biztosan megkérdezi, hogy miért nem tetszik itthon, fiam? Mi hajt téged, mit szeretnél? Tapasztalni? Tanulni? Világot látni, utazni, szórakozni? Biztosan beszélgettek a tékozló fiú és a tékozló apa. Vagy elengedem, vagy nem, gondolta az apa. Ha elengedem, ha nem, elmegy. Ezen nem változtathatott. Ha megtiltja a menést, úgyis megszökik. Most az a kérdés, hogy hogyan menjen el. És ez az apa megbántottan, fájdalmasan, de elnegedi a gyermekét. Ez egy örök történet, hogy a gyermeket el kell engedni. A szülőkben egy dárma, még akkor is, ha nem így megy el a gyermek, hogy közben kifosztja a szülőt vagy összevesznek.
Ezt a fiút el kell engedni. Így érezte ez az apa. És ő szeretetben akarta elngedni, tehát még ösztöndíjat is adott neki. Nagy összegű pénzt, mivel gazdag apa volt. Türelmes volt, és mindent odaadott, ami halála után járt volna a fiúnak. Mert tékozló apa volt. Mindkét fiának megadta azt, amire szükségük volt.
Ilyen esetben minden apa megkérdezné, hogy mit rontottam el?! Miért hagy el engem a gyermekem? Ez az apa tudta, hogy a fiú döntése az, hogy elköltözik, ráadásul azonnal. Azt is tudta, hogy ha a kisebb fiát elengedi, az veszélyekkel jár. Tudta ezt az apa. De azt is tudta, hogy ha nem engedi el, az is veszélyes. Erőszakot nem akart, ha a fia menni akar, tapasztalni akar, világot bejárni, hát hadd menjen. Hadd tapasztalja meg a felelősséget, hadd érezze a bőrén, hogy nem is olyan a világ, ahogyan ő elképzelte. És nem olyan könnyű az érvényesülés akkor sem, ha nem üres kézzel indul. Hadd érezze meg nyersen az életet. És hadd tapasztalja meg a csalódásokat is, mert otthon ugye minden készen volt. Hadd tegye próbára magát. Tervezzen jövőt.
Azt mondta a fiának: tessék. Menj, ha menni akarsz. Menj, ha úgy érzed, hogy eleged van és elmész. És nem vádolta, nem szidta és nemtagadta ki, és nem mondta azt, hogy ha elmentél, ide ne jöjj többet vissza. Nem fenyegette meg. Fájó szívvel elengedte.
Abban a pillanatban a fiúé lett az egész világ. Menni! Messze lenni, tapasztalni, szórakozni! Élvezni az életet! Viszlát!
Talán mindenki érzett már ilyet, hogy milyen jó lenne meghódítani az egész világot. De amikor a kisebb fiú elhagyta az apát, a szülői házat, akkor az apa nem hagyta el a kisebb fiút. Ott ment vele lélekben. Ment vele az aggódása, a nevelése, a szavai, az imádságai. De nem tudta nem engedni el. Így is szerette a fiát, így is az ő fia volt.
De hát lehetünk bármilyenek? Viselkedhetünk bárhogy Istennel szemben? A fiú mindezek után is fiú maradt. Fiak vagyunk. Istenünk marad ő akkor is, amikor úgy viselkedünk, ahogy nem érdemli. Bízik bennünk. Merthogy a szeretet nem logikus. A szeretet valójában a legtisztább fájdalom. Gyakran nem öröm a szeretet, hanem áldozat. És lemondás, türelem.
A búcsú pillanatában a szülők nem tudták, hogy fognak-e még valaha találkozni a fiukkal. Gyász volt az elbúcsúzás. Kitárult a világ, messzire mennek a fiataljaink, és nem tudjuk, hogy hazaköltöznek-e valaha. Talán jobb is nem tudni, hogy reménykedhessünk.
Sok minden nincs leírva a Szentírásban. Például, hogy mit mondott, hogyan búcsúzott az apa. Mondott-e valamit a fiú? Egy köszönömöt. Nincs megemlítve.
Aztán lassan eljött az a pillanat is, amikor a fiú is magába szállt. Merthogy a kincseket könnyű szétszórni, főleg ha valaki más gyűjtötte össze és fáradt érte. Az örömök, a könnyelmű élet és dobzódás ma is nagyon sokba kerül és nem jó az, ami jó. Nem jó az, ami jól esik, nem vezet sehová, de ez csak később derül ki.
Amikor elkezdett szükséget látni a fiú, kezdett emlékezni. Kezdett eszébe jutni az otthon. Előbb az otthoni kényelme jutott eszébe, az ételek, a bőség. De leassan arra is rádöbbent, hogy az apa az otthona. Hogy a kapcsolat a fontos.
Az ünnep azt jelenti: emlékezz! Izráelnek emlékezni kellett arra, hogyan hozta ki őt az Úr Egyiptomból. Ünnepelj és emlékezz, hogy honnan jöttél ki!
Éhezett a fiú. Evett volna bármit, ami ehető. Moslékot is, mert ott helyben nem volt semmi más ehető. De nem lehetett. Irigyelte a disznókat. De nem lehet megspórolni azt, hogy az ember magába szálljon, nem lehet kikerülni a csalódást, a szégyent, a csődöt, a megsemmisülést. Azt, amikor a béres-lét is jobb, kívánatosabb. Ott van ez a fiú a semmi közepén a szégyenével. Eszébe jut az apja. Emlékezik arra, honnan jött ki. Rádöbben, hogy az volt az igazi szeretet, amikor még oda, a csábító messzeségbe, a kétségbeesés szélére is elengedte. Rájön, hogy az apja nem azért engedte el, mert nem volt jó apa.
Most már bárki akar lenni a fiú, csak az apáé legyen. Az sem baj, ha a bérese lesz, de az apáé legyen. Így igazságos, hogy béresként megy haza. Visszanyeri az igazságérzetét. Kétségek között indul el. Azon töpreng, hogy vajon kell-e az apának egy rakás szerencsétlenség?! Amikor eljött, nem számított, hogy mit érez az apja. Amikor bántjuk egymást, nem számít, a másik lelkében mi játszódik le. Odavágom a hargomat és nem fontos a másik csalódása.
De elég hosszú a hazavezető út a mérlegelésre. A teljes átalakulásra. Valaki más megy haza. Nem az, aki követelőzött, nem az, aki eljött. És már nem az, aki evett volna a moslékból.
A hosszú hazaút közben rádöbbenünk, hogy ez a történet az apa szeretetének a próbája. A fiú is rádöbben arra, hogy ő bármit tett is, mégiscsak fiú és mégiscsak az apáé. Rádöbben arra, hogy ez az igazi szeretet, amely nem is bírja kivárni, hogy hazaérjen, mert elébe fut és öleli. Ez szeretet igazán. Átölelni egy rakás szerencsétlenséget. Ez a tékozló apa története. Nemcsak a vagyonát tékozolja, hanem a bizalmát és szeretetét is. Engedi, hogy visszaéljünk a szeretetével. Vissza lehet térni hozzá a tékozlásból, ráadásul még örömmel is fogad. Elenged, hogy önszántunkból térjünk vissza hozzá. Legyen a mi döntésünk az, hogy vele akarunk lenni. Elenged, hogy visszatérhessünk. Érdemtelenül jövünk, kifosztottan, csalódottan, de haza jövünk és fiakként. És ő vár. Nagyon nehéz várni. Nehéz az apa-sors. A szülő-lét. Sok fájással jár. De inkább fájjon, csak lehessünk szülők.
Minden próba. A fiúnak is, az apának is próba ez a történet. És ára van ennek a leckének. Egy fél életnyi munka az ára. A vagyon fele rámegy. De a kisebbik fiú valamit megtudott. Tudta, hogy mit jelent otthon lenni! És mit jelent gyermeknek, fiúnak lenni. Tudta a bocsánatkérést és a megbocsátást. A szégyent és a feloldozást. Ezért kellett messzi vidékre mennie, hogy megtudja ezeket.
Isten: apa. Aggódó, türelmes, megértő, elengedő apa az Isten. Nem láncol magához. Igazán szeret, éppen mert elenged. Mert szabad nekünk úgy dönteni, hogy nem követjük őt. És a visszatérésünk mindig kétesélyes. Mindig kockázat az elengedés.
A mi életünk az Isten szeretetéről szól, nem rólunk. Igazán szeret az Isten, ezért bocsát meg. Ez a földi sátor elbomlik, de van igazi otthonunk, nem kézzel épített. Krisztus előre ment, ő ott van és a kapu nyitva van. Mi pedig úton vagyunk. Talán távolodva, talán közeledve, mindenki maga tudja, hol tart ezen az úton.
Sokszor csalódott fiaiban az Isten. Tékozol. Sokszor kihasználtuk szeretetét, türelmét. Nem telik el nap, hogy ne csalódna. De inkább fájjon, mondja Isten is. Akármilyenek vagyunk, de mégis az övéi. Atya akar maradni: mi Atyánk.

Ámen.