L: 4Móz. 13,25-14,10
T: 4Móz. 14, 10b-25
Negyven év, egy végtelen hosszúnak tűnő emberöltő történéseit próbálom összefoglalni attól a pillanattól indulva, amikor Mózes önzetlen imája kiengesztelte a haragvó Urat, és újabb ígéretet tett, hogy tovább fogja kísérni és vezetni őket az Ígéret Földje felé.
2Móz. 33, 18-23:
Sináj pusztájában vannak Izráel fiai, már hónapok óta úton, amikor Mózes egy személyes kéréssel fordul Istenéhez. Így érvel: igaz, hogy láttam csipkebokrot szent tűzzel lángolni és nem égni el, már sokszor beszéltél is velem, barátságod kitüntetett mindenki máshoz viszonyítva, jelenlétedet érzem a felhő- és tűzoszlopban, áldásodat magamon és mindenen, amit teszek vagy mondok. De van még egy különös kérésem. Hadd lássam a Te dicsőségedet…! Látni akarlak, hogy ez a látvány erőt adjon, megerősítsen a bizalomban. Másképpen fogok tovább menni, ha láttalak.
Sokszor fáradt már bele Mózes a nép zúgolódásába, sokszor csüggesztette el hitetlenségük, hasította szívét hűtlenségük. Sokszor érezte tehernek a nép nyűgét viselni… Most kér Mózes. De nem erőt kér és nem áldást. És nem szégyenül meg – a barátja meghallgatja.
Bár nem bírná elviselni a látványt, hogy Istent valósággal megpillantsa, hogy színről-színre lássa, de amit lehet, megtesz az Úr Mózesért. Elmegy előtte és hátból láthatja a Mindenhatót, a Szentet.
Ha teljes valóságunkban látnánk önmagunkat, még azt sem bírnánk elviselni – és Isten kénytelen folyton így nézni minket… Az Urat viszont végképpen képtelen megpillantani teremtmény. Isten-arcomat nem láthatod, Mózes, de megláthatsz annyit, hogy vagyok, hogy jelen vagyok. Elmondhatod, hogy láttad az Urat, és hogy teljesítette kívánságodat.

2Móz. 34. rész:
Azután újabb küldetést kap Mózes: vissza kell mennie a Sinájra. Kettős küldetése van: Istent szolgálni a völgyben, népét szolgálni a hegyen. Ezúttal kalapácsot és vésőt is kell vinnie, mert nem Isten ujja fogja írni a parancsolatokat.
Várják az új kőtáblákat odalent. Sietni kell, hogy ne sokáig maradjon a nép kőtáblák nélkül. Álljon helyre a rend…

2Móz. 35-37. részek:
Most új feladatot kap Izráel: elkészíteni az Úr sátorát. Nem az Úr készíti magának, hanem a nép készíti Istennek, aki nem kézzel csinált templomban lakik. De fontos pillanat ez: ha azt akarjátok, hogy közöttetek lakozzam, készítsetek nekem hajlékot – mondja az Úr. Ez azt jelenti, hogy eddig nem volt körülhatárolt rituális tér. Minden történés, minden emberi találkozás helyszíne a tér. „Építsetek nekem hajlékot” – hangzik fentről. Ez pedig először kiürítést jelent. Azt, hogy tegyetek szabaddá nekem egy helyet magatok között. Hadd lakozzam nálatok, hadd érezzem magam otthon közöttetek. Ürítsétek ki a tábor egy zugát, hogy valami egészen mással tölthessem be azt. Ezt jelenti a szent hajlék. Kiürítést és azután betöltetést. Megszentelődést. Hogy már Mózes elmondhassa: „az Ige közöttünk lakozott” (Jn. 1,14).
A bűnbánó nép most nem tartja túl soknak az aranyat és ezüstöt, sem a munkát, fáradságot, amellyel készül a hajlék… éppen akkorára és pontosan úgy, ahogyan Mózesnek elmagyarázta az Úr. Valaki kiszámolta a siklusokat mai súlymértékben: 1711 kg aranyra és 7669 kg ezüstre volt szükség. Ezenkívül gyönyörűen hímzett terítőkre, fára (ami a sivatagban aranyat ér). Talán soknak tűnik, de ez a nagy tömegű drágafém úgy gyűlt össze, hogy a gyűjtést le kellett állítani - mindenki olyan bőkezűen adott. Amúgy is az Úr gondoskodott arról, hogy legyen (s még maradjon is) elég arany és ezüst. Ő akkor, amikor a szomszédba küldte a héber rabszolgákat kölcsön-kincsekért, már akkor tervezte ezt a sátrat...
Talán soknak tűnik, mert talán ez mindenük. De tudunk arról, hogy háborús időben is építettek templomokat.
Eddig úgy volt, hogy a nép járult Istenhez kérni ezt-azt. Eljön az idő, amikor Isten áll eléd és kér. Biztosan van felesleged is, nemcsak szükséged! Ne csak imádkozz, ne csak kérj, de amikor kell, tudj adni is! Aki kér, mind kap – van úgy, hogy tőled kell kapjon valaki, imádságai meghallgatása képpen.
Tudtok-e adni Istennek? – erről akar meggyőződni az Úr, amikor kér. Jut-e javaidból, az áldásokból, idődből Istenre??
Hinned persze nem kell, sőt adnod sem kell. Nem kényszer. De adhatsz! Nem kötelező templomba jönni, de jöhetsz. Amíg bírsz. Jöjjenek csak azok, akiket a szívük indít. Az, aki nem tud meglenni Isten nélkül. Adjanak azok, akik örömmel adnak. Most a szívekre kíváncsi az Úr. Őszinteséget kér.
Minden összegyűlt ahhoz, hogy a mesterek elkészítsék a kellékeket, a sátor alkatrészeit. Hamar el is készültek vele, az összerakható-szétszedhető, hordozható Szent Sátorral. Izráel fiai a szent sátort mindenhova magukkal vitték – Isten-hordozókká váltak. Nem kérdés többé, hogy merre haladunk, hanem hogy kivel megyünk…

4Móz. 10, 1-10
Két ezüstkürtöt is kellett készíteniük. Eddig nem voltak harcaik, az Úr Isten küzdött érettük. De azt a földet majd meg kell hódítaniuk, ez a feladat rájuk vár. Csak az igazán a miénk, amiért megküzdöttünk. Ettől a gondolattól nem lesznek megkímélve. És amikor majd harcba indulnak, akkor belefújnak ezekbe a kürtökbe, hogy az Úr is velük menjen. Ha gyülekezést akarnak összehívni, akkor is ezzel hívják össze a gyülekezetet. És ha tovább kell vándorolniuk, ez a kürtszó lesz a hívó jel. A kürt által az Isten üzeni: jöjjetek!
Valahogy olyan volt ez a kürt, amilyen a harangzúgás. A mi harangjaink ugyanezért konganak: hívogatnak minket Isten elé. A harang azt mondja neked: indulj Istenedhez.
Indulniuk kellett, amikor a kürtöket hallották zengeni. Még azt sem tudták, hova, de mindenki letette kezéből a fakanalat, és csomagolni kezdett. Még Mózes sem tudta előre az útirányt, csak annyit tudott, hogy minden nappal közelebb vannak az ígérethez, amit még egyikük sem látott. Mindig csak a következő lépést tudták – és egy napon már a Párán sivatagában találták magukat.

4Móz. 11, 1-35
Ezek után a nép újra panaszkodni kezd. Nagyszerűen értettek a panaszkodáshoz. Visszaidézték az egyiptomi időket, most már nosztalgiával gondoltak Egyiptomra – persze nem arra, amikor robotoltak, szenvedtek, nem halálraítélt csecsemőik sírására gondoltak, nem a korbácsnyomok sajgására, nem a megemelt tégla-normára, nem a félelemre és éhezésre emlékeztek ezek a zúgolódók. Hanem úgy emlékeztek, hogy Egyiptomban ingyen halat ettek, meg fokhagymát és húst. Már elfeledték, hogyan alázták meg őket. Dehogy ettek ingyen halat fokhagymával. Talán csak vágytak arra. A hal eszükbe jut, és a gyalázatot elfeledik. Sőt, a csodák is elhalványultak már. Elromlott az emlékezetük! Nem az Isten csodáira emlékeznek. Fáj ez Istennek.
Igen erős vírus a zúgolódás, nagyon gyorsan terjed. Már az egész nép elégedetlenséggel teli. Nem csoda, hogy Mózes megelégeli, már bele van fáradva a vezetésükbe és ügyes-bajos dolgaik, terheik hordozásába. Elbúsul Mózes, miért bíztad rám ezt a népet? – kérdi az Urat, és ebben a csüggedésében Isten hozza a megoldást: hetven vént állít melléje, hogy tanácsaikkal segítsék Mózest a vezetésben. Feloldozza Mózest az Úr, de a vezetés felelősségét mégsem veszi le a vállairól.

4Móz. 12. rész:
Mózes testvérei: nővére, Mirjám és bátyja, Áron szívében fellángol az irigység és féltékenység. Ki is mondják: hogy hiszen ők is vannak annyira jó vezetők, sőt próféták, mint Mózes. Kifogásolják azt is, hogy kúsita, azaz idegen asszonyt vett feleségül. De nem kell Mózesnek magát védelmeznie, maga az Úr személyesen szól a két irigykedőnek a sátor bejáratánál levő felhőből: „Mózes (igen szelíd minden emberek felett), akivel nemcsak beszélek, de aki az Úr alakját szemlélheti, akivel szemtől-szembe beszélek. Ti tehát miért beszéltek ellene?” Hiszen nem is Mózes tette magát vezérré – legitimitását Istentől magától kapta, és nem jutalmul, hanem küldetésül.
Mózes szelídségét jelzi az, hogy Mirjám jogos büntetését látva, könyörög érte – ne legyen halotthoz hasonló… Mirjámnak nincs esélye az Úron kívül, hiszen a lepra gyógyíthatatlan volt. Megsajnálja Mózes a hálátlankodót, megbocsát neki, ezért Isten is megbocsát. A büntetéséből annyi marad, hogy ki kell várnia, meg kell szenvednie a megtisztulásáért.
Istennél mindig az a nagyobb, aki jobban szeret. Nem döntő a kor, sem a tudomány. Isten a szívünket nézi.
Iszonyúan szégyellhette Mirjám és Áron, hogy mert bármit is szólni, amikor oda kellett állaniuk Isten elé elszámolásra. Isten ellen szóltak, amikor Mózest vádolták. Mózesnek egyetlen szót sem kellett szólni, Isten megvédte őt. De akkor a felhőoszlop elment egy időre. Az Úr közelsége, bizalma megszűnt arra az időre. Kitakarta a tábort…
Felhő nélkül nemcsak védtelenek maradtak az izráeliták, de nélküle elveszettek is lettek, mert a felhő mutatta az útirányt. A zúgolódásban nincs jelen Isten – üzeni a felhő távolléte.
Bánhatta Áron is főpapi hibáját. Mert ő már nem egyszerűen csak Áron, hanem a nép lelki vezetője, lelkipásztora.
Mózes szívében azonban nincs harag. Harag helyett ő engeszteli ki Isten haragját. Hiszen fontos pillanat ez – és ő felismeri a pillanat fontosságát: mellette tanúsodik az Úr! Megerősítette hivatásában. Erőt, biztonságot adott. Számára ez az egész történet terápia. Megnyugodott, békessége helyreállt.
Bántjuk Krisztust – s még ő imádkozik értünk! Keresztre juttatjuk – és a kereszten imádkozik a keresztreküldőkért. Utolsó szavával is minket véd. Ennyire szeret!
Hát ezért bocsát meg az Úr Mirjámnak. Nem Mirjámért, hanem Mózesért.

4Móz. 13-14. részek:
Sorsdöntő pillanat – az Ígéret határán áll Izráel.
Valóban gazdag ország ez és nagyon szép. Bepillanthatnak.
De megtorpannak, hitük megbicsaklik. A kémek a hibásak. Azt terjesztik: erősek és nagyok az ellenség emberei, az anákok. Nem bírnánk velük, mert nálunk erősebbek – mondják.
Csak tán nem nagyobbak, erősebbek az Istennél?!
És sír a nép azon az éjszakán…
De hát miért kellene bírniuk velük? Ha bírnátok, ha legyőzhetnétek, ugyan mi szükségetek lenne Istenre? Nemde az Úr harcol miattatok? Hát nem értitek? Éppen ez az! Isten meg akarja mutatni, hogyan harcol értetek. Egyértelművé kell váljon, hogy nem ti győztök felettük, hanem Ő.
Nem bízik Izráel az Úrban.
Miért nem Istenre hallgattok inkább? Miért azokra a gyáva, hitetlen kémekre? Azt kellene megtanulnotok, hogyan kell bízni, és nem azt, hogyan kell harcolni! Mert most bíznotok kell harc helyett. Ez amolyan lelki harc lesz számotokra…
Majdnem megkövezik Kálebet és Józsuét, meg Mózest és Áront, amikor nagyjából ezeket mondják el a népnek. De az Úr dicsősége megvédi őket a kövektől. Még azt is megteszi Mózes Áronnal együtt, hogy arcra borul a nép előtt! Így kérlelik őket. Úgy borult le Mózes, mint ahogy imádkozni szokott – mert látta a vészt, a következményeket. Képtelen meggyőzőbbnek lenni. Négy ember nem tudja megváltoztatni egy egész nép akaratát.
Hiába.
Előre jajgat Mózes: már megint elrontjátok… pedig szinte a célban vagyunk! Hiába tudja Mózes és Áron, Káleb és Józsué, hogy máris győztesek, mert Isten előtt nincs ellenség… (ez volt az első lecke Egyiptomban… és most elégtelenre felelnek). Egy egész néppel állnak szemben… Térden, leborult arccal a nép és Isten között…
Megverlek… - mondja Izráel Atyja, ahogyan a csínytevő fiakat szidják az édesanyák. De az Úr fájdalma élesebb.
Megverlek és elpusztítlak… Meddig nem hiszel még? Hány csoda kell még neked? Mit tehetnék még, amit nem tettem, hogy higgy végre?! „Meddig utál engem ez a nép, és meddig nem hisz bennem a sok jel ellenére sem, amelyeket közöttük tettem?!” (11. vers).
Aztán Mózeshez fordul az Úr: engedd már, hogy téged áldjalak e nép helyett – kérleli Mózest. Hadd legyen csere – neked adom az áldást, az Ábrahámét, az egész nép áldását. Menj be te arra a földre, és téged megsokasítlak. Hiszen ennek a népnek nem kell az én áldásom. Nem bízik bennem, nem ismer. Külön utakon jár, saját utakat tervez magának. Idáig hordozom őket, most meg vissza akarnak menni Egyiptomba. Vissza a nyomorba, a robotba, vissza a téglák mellé, az ostorcsapások alá, vissza a hazátlanságba, az istentelenségbe… Képesek lennének innen a határról visszafordulni…! Hajmeresztő ötlet.
Megint térden Mózes: nem lenne úgy jó, Uram – imádkozza. Ez nemcsak róluk, de rólad is szól. Nemcsak a népnek nem lenne jó, de a te dicsőségednek sem. Hiszen mindenki hallotta, sőt sokan látták is a csodákat, amelyekkel eddig hordoztál. Izráel tényleg nem méltó, hogy bevidd, de most ne a bűnökre tekints, hanem a bűnöktől terhelt népre. A tieidre. Ha ezek elpusztulnak, azt mondja majd a világ, hogy nem bírtál bevinni minket abba az országba. Még azt fogják mondani, hogy Istent, akit nem tudott legyőzni Egyiptom, akit nem tudott legyűrni a sivatag, holmi pogány népecskék lefegyverezték.
Szavadon foglak, Uram. Hiszen azt mondtad magadról, hogy te hosszútűrő vagy és nagy kegyelmű. Most mutasd meg tűrésednek hosszúságát és kegyelmed nagyságát! Most itt az alkalom, hogy megbocsáss vétket és hitetlenséget. Kárba vész minden eddigi tűrésed és bocsánatod, sőt kárba vesznek a csodák, ha most meg nem bocsátasz! Hiába bocsátottál meg mindeddig, ha mostantól nem lesznek. Magad miatt vigyél be minket!
Ilyen a nép, Uram, ilyenek vagyunk, de te ne csalódj végképp bennünk… - vigasztalja Mózes az ő Istenét. Hihetetlen odaadással, őszinteséggel beszél Mózes, minden erejével könyörög a rábízottakért. És nem áll ellen az Úr. Engedi meggyőzni magát. Így szól: „megbocsátok szavad szerint” (4Móz. 14,21). De ez a nép akkor sem méltó arra, hogy átvegye áldásomat - a büntetés márpedig nem marad el. Nem pusztítom el őket, de „egy napért egy év” – negyven napig voltak úton a kémek, következésképpen negyven évig fog vándorolni a pusztában Izráel.
„Élek én, és úgy legyen tele az egész föld az Isten dicsőségével, hogy azok közül az emberek közül, akik látták dicsőségemet, amit Egyiptomban és a sivatagban cselekedtem, egy sem látja meg azt az országot!” (22-23. vers).
Döbbenetes szavak. Súlyosak. Véglegesek. Nem kér enyhítést Mózes.
Börtönükké válik a puszta… Meghalnak mind. Csak nem egyszerre. Úgy is mondhatjuk: az Úr beteljesítette határozatát, csak haladékot adott.
Mózes feláll térdeiről, a nép felé fordul és elmondja az új útirányt: visszafordulás! Tessék csomagolni!
Olyan érzés ez, mint a világbajnokságon a második helyen befutni, aztán élethossziglan azon rágódni, hogy majdnem sikerült.
Pedig lábuk már a küszöbön volt… Negyven évig lesznek foglyok újra. Addig fognak menni, amíg megtanulják, hogy Isten nélkül nem fognak győzni. Most még nem bíznak eléggé az Úrban. Időre van szükségük megtanulni a leckét. Nem Istenért kell ennek így lenni. Nem Isten ideje telik hanem a miénk, hogy tanuljunk meg végre feltételek nélkül bízni. Azt, hogy lehet bízni benne.
Talán soknak tűnik a negyven év. De az eddigi hitetlenkedések is soknak tűnnek. Így nem lehet Isten dicsőségét hirdetni a világnak.
Meg kell tanulnunk teljesen bízni az Úrban.

4Móz. 16. rész:
A föld is haragszik az engedetlenekre. Kórah, Dátán és Abirám, a három nagyravágyó kétszázötven komoly, neves férfit győz meg, hogy Mózesre és Áronra támadjanak. Nem elég a Lévi fiainak, hogy közel engedte őket magához az Úr és a szolgálatukra választotta, és az sem elég, hogy látták Mirjámot lázadni és leprában bűnhődni – most ők is Mózes tisztére vágynak. Mózes azt üzeni, kiválasztja a maga emberét az Úr mindenki szeme láttára, hogy senkinek se legyenek kétségei. Megállnak mindannyian, a három nagyravágyó és kétszázötven követőjük, de Mózes meg Áron is az Úr előtt – kiki az ő serpenyőjével, benne füstölőszerrel. Kórah, Dátán és Abirám családostól a föld megnyílt szájába esik, a többi kétszázötven pedig megég – csak egy-egy serpenyő marad meg belőlük. Azokat is lapocskákká kell kalapálniuk és az oltárra szegezniük mintegy borítást az Úr parancsa szerint - emlékeztetőül. És akinek ez sem volt elég és zúgolódni mer ezek után, azokért Mózes könyörög, Áron pedig fut az engesztelőáldozattal az Úr elé – de a csapás közben már elkezdődött. Áll Áron a holtak és élők között, hogy az áldozat állítsa meg Isten pusztító kezét. 14 700 lett a halottak száma.

4Móz.17 és 20:
Nem elég bizonyság a sok halott és a csodák. Egyértelmű jel kell – a száraz vessző kivirágzása. Ez lesz Isten kiválasztásának jele. (4Móz. 17. rész).
Majd megismétlődik a vízfakasztásos jelenet azzal a különbséggel, hogy itt Mózes elköveti élete nagy baklövését. Isten így mondja neki: „Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak.” (20,8). És erre Mózes „fölemelte a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára.” (20,11). Csak ennyi, de ez engedetlenség. Nem csodáltam volna, ha egyáltalán nem ad a kőszikla vizet, de most nem ez lesz a büntetés. A kőszikla forrássá válik, de Mózes nem láthatja az Ígéret földéjt. Vándorlóként fog meghalni a küszöbön, és az, hogy a Piszga hegy tetejéről megpillanthatja azt a földet, az is kegyelem. (5Móz. 3, 23-29).

Majd Mirjám és Áron meghal, a főpap Eleázár lesz, Áron fia. De mielőtt meghal Áron, a főpapságot le kell tennie – leveti főpapi öltözetét, leveszi vállairól Izráel neveit, a drágaköves hósent és fiára adja. Eleázár főpapként jön le a Hór hegyéről Mózes oldalán. Áron ottmaradt.

4Móz. 21. rész:
Harminc napi gyász után tovább indul Izráel egész serege, meg kell kerülniük Edomot, a testvérnépet. „És elcsüggedt a nép lelke az úton” (4. vers). Tehát régi fegyveréhez nyúl: elkezd zúgolódni. „Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt.” (5. vers).
Zúgolódtak már a kenyér és vízhiány miatt – de az nem ez a nép volt. Azóta sokan meghaltak már, közeledünk a negyvenedik évhez és Kánaán határához. Közeledik a pillanat, amikor az ígéretek beteljesednek. Egy nagyjából kicserélődött tömeg érkezik Edom földjének közelébe. Nem csoda, hogy szükség lesz újra elmondani a parancsolatokat és törvényeket. Mózes tehát megismétel mindent.
Most azonban ennek a második generációnak is meg kell ismerni az Urat, és bőrén kell érezni a zúgolódás árát. Érezniük kell, amit Isten érez. Olyan a mi zúgolódásunk Istennek, mint amikor tüzes kígyók marnak. Égeti és fáj az Úrnak az engedetlenség.
Az, amit az édesanya főz legjobb tudása szerint, és a család elé tesz az asztalra, nem ér fel azzal a csodával, ahogyan Isten terített asztalt az övéinek a pusztában. De még egy édesanyának is fáj, ha ezt mondják a főztjére: „szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt”. És ez nem Mózesnek szól, hanem annak, aki készítette, az Úrnak. Én ilyen családnak többet sohasem főznék.
Isten válasza ez: „mérgeskígyókat küldött az Úr a népre, és azok megmarták a népet, úgyhogy sok izráeli meghalt.” (6. vers). Bőrükön érzik szavaik súlyát. És van megoldás, Mózes rézkígyót készít Isten utasítására, de nem elég az, hogy a póznán ott a rézkígyó. Nem attól gyógyulunk, hogy van gyógyszer, hanem attól, hogy beszedjük. A rézkígyóra fel kell tekinteni, Isten ezt a feltekintést várja. Annak beismerését, hogy: Uram, nélküled elvesztem. Nem rézkígyóra van szükség, hanem erre az alázatra. És arra, hogy meg akarunk tisztulni, kell a szabadítás. Erre jó a rézkígyó. Ugyanakkor mlékeztetőnek.

4Móz. 22-24. részek:
Királyokat, népeket győznek le Izráel fiai, mert áldáshordozók. Nem különlegesek, csupán kitüntetettek. Olyanok, mint minden más nép. Hanem Istenük más a többi népek isteneinél. Kőhalmok és oltárok jelzik az utat, ahol Izráel végigvonult – hegyeken, pusztákon át. Senkiföldjén végig. Sok-sok kis kőhalom: a meghaltak sírjai. Aztán tovább haladnak. Térképük nincs, csak lelkükben érzik, remélik, hogy nincs messze már a megérkezés. Kérdés, hogy most már tudja-e a megújult Izráel a leckét, amiből azelőtt megbukott. Érettségi vizsga ez, az egész jövőt eldöntő próba.
Az ország kész, az út a szívekben is készül. Bálák sem tehet ellene semmit. Még az átok is áldás Izráelen – hát akkor az áldás?!
Bálák tehát hiába erőlködik, ez az áldás, a választottság elvehetetlen. Bálám sem tehet egyebet, nem mondhat mást, mint amit az Úr meghagy, nem szegheti meg az ő parancsát. Istenfélő próféta Bálám, noha ő semmit sem látott mindabból, amit Izráel átélt. Nemcsak egy tarka sereget lát, hanem a jövendőt is látja egy különös látomásban. Sőt visszafele is lát, tudja az Úr tetteit. „A puszta felé fordította arcát, és fölemelte Bálám a tekintetét. Amint meglátta Izráelt törzsenként sátorozni, rászállt az Isten Lelke, példabeszédbe kezdett, és ezt mondta: így szól Bálám, Beór fia, így szól az a férfi, kinek megnyílt a szeme: áldott, aki téged áld, átkozott, aki téged átkoz!... így szól, aki hallja Isten mondásait, aki ismeri a Felségestől jövő ismeretet, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást leborulva, de nyitott szemekkel: látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel.” Prófétál is Bálám, mégpedig a Messiásról: „csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből”. Úgy szól Bálám, mint aki eleget látott. Nem Istent magát látja, hanem azt, hogy ez a nép megmaradt a hosszú sivatagi vándorút alatt, nem fogyott el, hanem szaporodott - és ez maga a csoda.

4Móz. 32. rész:
Vannak némelyek, akik immár haza is érkeztek, mert ezen a helyen, a Jordánon innen kívánnak megtelepedni. Ha kedves az Úr előtt. És ha harcolnak a honfoglalásért. És ha csak akkor fognak majd hazatérni, amikor minden izráelita birtokában lesz az örökségének. Erős az ígéret és nem kevés – de Gád, Rúben és Manassé fél törzse megtartotta hűséggel.
Áldást és átkot jelent ez az ígéret. Így mondja Mózes is. Az áldás mindig együtt jár az átokkal.
Mózes mindent elismétel – a törvényeket is, azt, hogy hogyan ünnepeljenek, és hogy legyenek menedékvárosaik. Isten terveit mondja el Mózes, de nemcsak. Visszapillantás is a Mózes ötödik könyve. Tudniuk kell az izráelitáknak saját szabadulásuk és engedetlenségeik történetét, a szépeket és fájókat, mindent részletesen és aprólékosan, mert mindez nemcsak róluk szól. Ez Isten története is: a csodák, a morgolódások, büntetések történetei. Csakhogy az Ő oldaláról nézve kegyelemnek és türelemnek történetei. Így állunk előtte mi is – egészen másként látva magunkat, mint amilyennek odafentről látnak. Mégis elkészítette helyünket abban az országban, hogy ahol Ő van, mi is ott legyünk.
Ámen.