„Fiat mihi secundum Verbum Tuum”

„Legyen” – mondta Mária, amikor az angyal tudtára adta, hogy méhében a Szentlélek erejével megfogant az isteni gyermek. Először meglepi Isten végzésének titokzatossága, meghökken: „hogyan lehetséges ez?”. „A Szentlélek száll tereád, a Magasságosnak ereje” – valóban nem természetes ez. „Legyen nekem a te beszéded szerint” – tanít minket emberi döntéseinket meghozni. Mária az egyetlen lehetséges választ mondja ki. A szót, amely azóta szimbólummá vált. Ez a „legyen” döntően befolyásolta az egész emberiség sorsát. Ez a végtelen bizalommal kiejtett „legyen” szava Isten anyjává emelte őt.
Tökéletes engedelmességgel kiejtett szó volt, ami azonban a lélek abszolút szabadságában született. Ahogyan igazán engedelmes egyedül szabad lélek lehet. Ez a „legyen” egy választás, egy beleegyező „igen” a véghetetlen szeretetre, mely azóta is minden nap meghozza gyümölcsét. Minden engedelmes és szerető „igen”, amivel állapotunkat elfogadjuk, Isten megtestesülése bennünk. A „legyen” ma is azt jelenti: elfogadom adott helyzetemet. Amely elfogadás nem is az adott helyzetnek szól, hanem az adott állapot mögött megpillantott szeretetnek: Istennek. Állapotunk megszentelése ilyen értelemben nem is jelenthet egyebet, mint hogy a dolgok sűrűjén át rátalálunk Istenre.
„Legyen!” Ennek a szónak zenéje van. Azt zenéli: bízom benned. Azt üzeni: döntöttem. Ez a döntés nem kéri, hogy azonnal nekilássunk cselekedni, csak befogad. A fogantatás szent pillanata készülődik.
Minden fogantatás: ünnep. Nem csak az Isten küldte Messiásé, de a hited fogantatásának pillanata is.
Mária az első, aki hisz benne. Ő csupán annyit tesz, hogy átadja magát neki. Csakúgy, mintha megnyitna egy ajtót. Az engedelmesség ajtaja mögött nem tudhatjuk, mi rejtőzik. Meglepetések várnak ott rád, megdöbbensz, ha mered megnyitni. Az ajtónyitó nem kérdezi, hogy most mi legyen? Mit is kell tennem? Csak vár. Mert tudja, hogy ezen az ajtón át érkezik meg Ő. A Teremtő. Az ajtón zörgető.
E „legyen” szóban benne van az egész világ türelmetlen várakozása. Legyen, történjen meg végre, amit évszázadok várnak, amire a halál árnyékának völgyében ülők áhítoznak, amiről a próféták beszéltek. Legyen meg. Ha kell, adom magam hozzá. Odaszentelem magam…
Csodálatos dolog Isten tervének része lenni. Csodálatos és emberpróbáló dolog.

Karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe! A befogadás ünnepe. A Megváltó fogadásának, egymás befogadásának, az isteni szándék elfogadásának ünnepe.
Próbálom az igéken, tetteken keresztül figyelni, érteni, nézni a történetet: ne félj, kegyelmet találtál, fogansz, fiút szülsz – mindezekre kimondta Mária: Legyen! – jöjjön, örülök, nem félek, szálljon a Szentlélek, környékezzen a Magasságosnak ereje, szülessen, uralkodjon örökké, vég nélkül.
Félsz-e attól, ha a mennyei kéz kézbe vesz?
Mindent megelőzően Isten volt, aki kijelentette: legyen. „Legyen világosság!” Ragyogjon azoknak is, akik a halál árnyékának völgyében lakoznak. „Legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává, és megjelenik az Úrnak dicsősége és minden test látni fogja azt – így szól az Úr” (Ézs. 40,4-5). Karácsony az isteni szeretet túlkapása. Az érkező, alászálló Isten keze a kilincsen.
Legyen – súlya van ennek a szónak. Imádságaink reménysége ez. Feleletként várjuk Istentől, hogy kimondja: legyen.
„Adj gyógyulást, Uram!” – kiált a kapernaumi százados.
„Legyen a te hited szerint” – mondja Jézus.
Imádságaink minősítője ez: akarjuk-e Isten akaratát, felelheti-e kéréseinkre ezt: legyen?
Amikor tiszta szívvel imádkozunk, imánk végén meg is feledkezünk eredeti kérésünkről, amely felolvad Isten akaratának és szeretetének tüzében, és átadjuk magunkat neki. „Legyen meg a Te akaratod”. A magunk kérése elébe helyezzük az Ő szándékait. Ami nem jelenti, hogy mentesülünk a nehézségek terhe alól. Ez nem egyszerű belenyugvás. Sokkal inkább önmagunk elleni harc. Megváltásunk sokba került Istennek. De nekünk is sokba kerül! Az akaratunkba. Amíg a saját akaratod össze nem törik, addig nem tudod Isten akaratát akarni. Addig nem fogod megtudni, hogy Isten akarata üdvözítő akarat.

Isten és Mária együtt kimondott „legyen” szava nyomán meglett az, amit Isten ígért. Mária azonban nem tudta, mi következik. Minek kell majd még megtörténni.
A bölcsőt előkészítő angyalok is csodálkoztak, vajon miért a legnyomorúságosabb istállót választotta ki a Magasságos, és ha már kiválasztotta, miért oly szerényen, félrevonultan, csendben történt a semmihez sem fogható, a megismételhetetlen, az egyszeri? „Amit szem nem látott, fül nem hallott, az ember szíve meg sem sejtett”. (1Kor. 2, 9)
Ha Mária szemeivel nézzük a történetet…
Mária nemcsak Gábriel szavaitól döbbent meg. Ó, Mária még sokszor döbbenten állt meg és tette fel kérdését: valóban ez az, amit terveztél Általa, Uram? Hát a kereszt botránya is benne volt szándékodban? Hiszen akkor a keresztre is kimondtam a „legyen”-t! Arra, hogy „megvetett, emberektől elhagyott legyen, fájdalmak férfia, betegség ismerője…” Az Úr akaratára odaszántam magam, és „az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozza magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít és ő viseli bűneiket” (Ézs. 53, 10-11).
Uram, ilyet még szem valóban nem látott, fül nem hallott, elképzelni sem mert!
Ki hitte volna? Azon az éjszakán csak egy helyre vágytunk, és királyi ajándékokat kaptunk melléje. Öröm töltött el, örültünk a gyermeknek, az ajándékoknak. Mindenik mögött egy különös sors húzódott meg. Az ajándékozás is részesülés az örömből. Azután elmentek vendégeink. Különös, hogy akkor nem szégyelltük a körülményeket, hogy istállóban fogadtuk őket.
Ők elmentek és ott maradtak ajándékaik. Nem is emlékszem, mi lett azokkal, az események elsodorták. Rádöbbentem, hogy nagyon hamar átváltoztak, tárgyakká váltak, elhasználódtak. Azt hiszem, így vagyunk minden ajándékkal. Talán nem is ez a fontos, nem az ajándékaik, hanem a jelenlétük. Az, hogy a megváltás történetének részeivé lettek.
Elmúlnak ünnepeink, emlékezetünk mélyére csendesednek. Hol vannak már a múlt évi ajándékok? Bizonyára valahol ott, ahova az újak is kerülni fognak. Szekrények mélyén, feledésben, elfogynak, megkopnak, elvesznek. Ami megmarad, az nem az ajándék. És nem is az öröm. Örömünk hasonlóképpen megkopik, elfelejtődik, nem tart örökké. De azt a pillantást, azt a döbbenetes hódolatot, amint ott térdeltek a bölcsek a piszkos pajtapadlón, azt nem felejtem soha!
Azután menekültünk. Az ajándékok segítettek a túlélésben. Hamar elfogytak. Már csak a ragyogó arcokra emlékszem, és a kezekre, amint átadták azokat. Arra a remegő alázatra, amellyel nem aranyat, hanem szívét adja az ember… Csak sokkal-sokkal később, valójában harminc évvel később jöttem rá ezen részletek fontosságára. Mindaddig nem fogtam fel a Királynak adott királyi ajándékok üzenetét.
Mennyei örömmel töltött el születése, gyönyörűség volt növekedése, engedelmessége, nyílt szíve, a róla való gondoskodás szűk időkben is, hiszen voltak szűk idők is, váradalmakból és próféciákból nem lehet megélni. Váratlanul ért, amikor egyszer csak elhagyott minket… másoknak adta át magát, más családot szerzett, másokat tekintett rokonainak, barátokra tett szert. Mondhatom, különleges barátokra. Kilépett a szokványosból. Újat kezdett tanítani. Mondhatom, teljesen újat, szokatlan, meglepő, botránkoztató új ismereteket. Új parancsolatot!
Később a barátok cserben hagyták őt. De ez sem akadályozta meg abban, hogy a tervet véghezvigye.
Három évtized kellett, hogy megértsem, Isten nemcsak nekem ajándékozta őt, hanem minden embernek. Nem tarthattam belőle semmit magamnak. Csak a hitet. Búcsút kellett vennem tőle. És amikor egészen el tudtam engedni, akkor lett Jézus először egészen az enyém. Ott, a keresztnél. Abban a pillanatban nem én fogadtam be őt, hanem ő engem…
Titok volt előttem egész életében, de akkor, ott mindent megértettem. Hogy akit hordozok: ő az engem hordozó…
Megértettem, hogy Ő mélyebb annál a félelmemnél, hogy őt elveszíthetem. Ott, akkor értettem meg, amit én magam mondtam válaszul Gábrielnek: „legyen nékem a te beszéded szerint”. Hiszen nekem lett, értem jött, a történetben nemcsak Isten anyja szerep jutott nekem, de én vagyok Isten megváltott gyermeke is…

A „legyen”, amit Mária kiejtett az Üdvözítő megtestesülésének hajnalán, nem áll magában a történetben. Egy másik „legyen” is társult hozzá. Az, amit a történet végén hallunk az Olajfák hegyéről szólni, s amiben beteljesült a megváltás drámája: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te!”
Két „legyen”, két „igen”, amely mostantól fogva várja a harmadikat, a mi Igenünket!
Ámen.