RÍTUS ÉS LÉLEK 1

Egy hanggal kezdődött
a semmiben.
Kezdetben.
Néhány ezer nap. Ennyink van. Nagyjából harminc. Vagy ha feljebb, harminchárom. A minden zugba gomolygó időben az ünnepek az ütemvonalak. Komponálunk. Kellenek a szünetek, kell a harmónia. A fő téma többezer éves, újraértelmezzük a témát magunkban, újrafogalmazzuk magunkat a témában. Ez a rítus. Hazavezet, biztonságot ad, szüksége van rá a léleknek. A rítus, a cselekvéssor, az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” betöltése közben annak az egykori közösségnek válunk részévé, az a mintaadó közösség él tovább, mozdul mozdulatainkban, hangzik hangunkban. Ők nincsenek velünk. Mozdulataik, rigmusaik, szavaik élnek, itt vannak.
A rítus felidéz, megtisztít, a rítus szent 2. Úgy szent, hogy egészen más, noha a hétköznapi az edénykéje, eszközökre van szüksége, szavakra, egészen profán anyagokra, helyzetekre, tárgyakra, amelyeknek tartalma az Abszolút. A titok avatja szentté, a lélek kifejeződése benne. Üzenete válik szentté az áhítat miatt, amellyel beleavatkozik az életbe, a személyiségfejlődésbe. A rítusok templomfalak bennünk.
Ez jellemez minket, ahogy sírunk, ahogy elengedjük egymást, a gyermeket, ahogy kötődünk, ahogy kötődéseinket kifejezzük. Jellemeznek a küszöbjelentőségű, átmeneti rítusaink 3, és az egészen hétköznapiak, egy-egy napunk szokásrendszere, a biztonságot, egyensúlyt adó, öntudatlanul ismételt rituáléink, ünnepeink forgatókönyve, kapcsolataink, időbeosztásunk, a terek, amiket belakunk, ruháink, a szavak, amelyek lelkünket elhagyják, kövecskék vagy könyvek, amiket gyűjtünk.
„Az embereknek, vagy legalábbis az emberek túlnyomó többségének mindenkor szüksége volt és ma is szüksége van mítoszokra. Elveszettnek érzik magukat egy transzcendencia nélküli világban. Vágynak az adott fizikai létnél valami többre, tágasabb értelemmel telített térre.” 4 És mivelhogy a hit, a vallásgyakorlás és vallásos élmények, a kultusz, a rítus, a mítoszok, szimbólumok mind a transzcendens tér, illetve a transzcendensbe vezető út részei, következésképpen vágyunk rituális jelrendszer, rítusos szertartások révén a belső végtelenített színpadra lépni, emberségünk vágyik, éhezik a tér és idő kitágítására.
„A vallásos rítusok kialakításának egyik társadalmi oka a biztonságkeresés. Az érzelmeknek is van ösztönös gesztussora; ha ezek tudatosan ismételt, kulturálisan hagyományozott cselekvés- és viselkedésmóddá válnak, akkor beszélhetünk rítusról.” 5, amely olyan „vallásos cselekedet vagy cselekedeteknek a sora, amihez mágikus vagy vallásos tartalmú képzetek tapadnak és ami rendszerint mitikusan megalapozott, hagyományok által előírt formában kerül kifejezésre.”  6 De lehet személyes rítusom az, hogy nagypénteken leveszem az ékszereimet, feketébe öltözöm, zeneböjtöt tartok, beszélek, de nem beszélgetek és nem eszem, hogy mélyebben megélhessem ennek a napnak az üzenetét, függetlenítsem magam mindezektől.
A régiek tudták, hogy ez az igazi örökség, az érték, amire emlékezni és amit továbbadni kell. A régi nagymamák tudták, hogy a dallam fontosabb, mint a fonókban készített stafírung és kézimunkák, mert a dallam összeköt és elévülhetetlen. Nem tárgyi, hanem lelki valóság. Mert a lélek mindig a valami mélyebb felé mozdul. A színek és felületek mögé. Szomjazza a történetbe való belemélyülést.
A rítus éppen maga a belemélyedés. A felület mögötti, az átértelmezett tudás, moccanás, hang, cselekvéssor, minta. A törzsi népek sámánjai révületének, extázisának, transz-állapotának fontos segítője, előidézője a rituális énekek folyamatos skandálása és a rituális tánc. Zene és mozgás a korai népi kultúrákban még szétválaszthatatlan, és minden performansz fontos eszköze a ritmushangszer, a szimbolikus cselekedetek, valamint az égiekkel különleges kapcsolatban álló karizmatikus személy.
A régiek mentális egészsége a rítussal, ritmussal, zenével, ünnepekkel, közösségi cselekedetekkel, ősi szokásokkal, imákkal, gyógyító praktikákkal függött össze és nem a pszichiátriával és pirulákkal. Ma a rítusok metamorfózisáról beszélhetünk. A mi mindennapi szokásaink kitöltik tétova perceinket, miközben lassan átalakultak, gyakran pótcselekvésekké lényegültek és elveszítették kapcsolatukat a szakrálissal. Lassan elfakultak bennünk személyes, családi mítoszaink. Születések, gyógyulások folyamatosan történnek, de maguk az események elrítustalanodtak, megszűntek közösségi jelentőségűnek lenni, elszivárogtak belőlük a szimbólumok, a jelképes cselekedetek. Egyes természeti népek ősi temetési rituáléján az emlékcselekvés azt jelentette, hogy dobok kíséretében eltáncolták az elhunyt élettörténetét. Imádságtáncban tört ki a bibliai Mirjám és Dávid király szívéből a hálaadás. Mi már csak vágyunk az öröm kiáradó, tomboló megélésére. Átmenetek, küszöbök viszont minden fejlődő személy életében vannak, amikor státuszváltás történik, átlépés egy más minőségű csoportba, a születés által ebbe a világba, a gyermekségből a serdülőkorba, a gyermek érkezésével a szülők csoprotjába, beavatás által a férfiak közösségébe, s mivel minden változást feszültség kísér, emiatt érzi szükségét a lélek az átmeneti rítusoknak. „A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám... az elvetett vallási viselkedésmódok bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek.” 7
Ma már szekuláris rítusokról is beszélünk, amelyek között „a család rítusai kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen a család kisközösségének megőrzésében a szimbolikus jelentésekkel átszőtt tevékenységek részben a stabilitást biztosítják, részben megkönnyítik a változást, amikor átvezetik a családot életútja állomásai között.” 8
Valóban a legélesebb átmenet a halál 9, az átmenet is a legradikálisabb, emiatt rituális cselekvéssora is a legbonyolultabb, noha minden beavatás jellempróba, amelynek része egyfajta jelképes halál és feltámadás.
A világ mindenkinek egy, mégis mily sokféleképpen éljük meg! Hány leképeződése, hányféle tükröződése a lelkekben, hányféleképpen megélt mai nap! Minden bennünk dől el. Ez a világ profán és szakrális ugyanabban a pillanatban, „a vallásos ember szakralizált világban él: számára minden a Szent hierophániája, a kozmosz egésze megszentelődik” 10, számára minden tér kápolna és az ember a Szentlélek temploma. 11
A kozmosz szakralitása jelenti a szent illetve szimbolikus kommunikációt, imádságot, liturgikus szövegeket, énekeket, csendet, Szentírást, esküt, szent tárgyakat, szent tereket, helyszíneket, templomokat, utakat, szent időt, istentiszteletet, szent számokat, szent cselekedeteket, mozdulatokat, rítusokat, szent étkezést, áldozatot, böjtöt, gyász-szertartást, drámát, szent embert, prófétát, szerzetest, közösséget, egyházat. 12
Szimbólumokra van szükségünk, hogy lássuk, hogy érezzük, hogy tapinthassuk, hogy átélhessük, hogy érzékletes legyen, hogy egészen egyszerű gesztusok lelkiekké lényegüljenek, ünnepet teremtsenek bennünk. Hogy az a pillanat élményszerű és maradandó legyen. Hogy felidézhető legyen, hogy a bent és kint találkozzanak a rítussá rétegződött, megjelenített cselekvésben.
Tudták ezt a régiek, hogy kellenek a lelki fogódzók, a nagyon erős bizonyosságok.
„A régi idők embere megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot tapasztalt maga körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy élete idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, teremtett rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás - sőt: rítus és ritmus - titokzatos összefüggése.” 13
A rítus az ünnepek és hagyományok, moccanások és hangok végtelenített visszhangja, a rítus maga az emlékezetünk, az identitásunk, az ismétlődés révén a régiek folytonossága bennünk. Kilépés az individuális térből és belépés egy közösségi, párkapcsolati, szülői, családi miliőbe, életkori szakaszokba, különböző szerepekbe való ki és belépés, átmenet, „passage”. Függőségek, addikciók alapeleme a rítus, miképpen ugyancsak rítusok segítenek a káros szenvedélyek leszokásában. Szer és szertartás, szerepek és rendszer a rítus. Esetleg kényszer?! Saját történetünk elfogadása, saját rítusaink, mélyen lelkünkbe döngölt szertartásaink mentálhigiénés hatású segítséggé, ugyanakkor korlátainkká válhatnak. Esetleg egyszerre mindkettő.
A minden szinten szárnyaló fejlődés ellenére egy régi világ akar életben maradni bennünk. Különböző népek hagyományos esküvői szertartásaiban, a jegyesek kezeinek szalaggal való jelképes összekötözésében, pohár eltörésében, áldások elhangzásában, a házszentelés (koleda) szokásában, nagycsütörtökön a közeli folyóban történt rituális mosakodásban, nagypénteki teljes böjtben és egész éjszakán át tartó virrasztásban, Mária-siralmak éneklésében, a nagyszombati feltámadási körmenet stációiban, amelyre az asszonyok tiszta fehér ruhában mentek, a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű ének és más passióénekek dallamaiban, a Húsvét-hajnali Jézuskeresésben útmenti feszületeknél, gyalog vagy lovon megtett határkerülés szokásában 14 életre kelnek a múlt üzenetei, szimbólumai, lelkisége.
Kell az ünnep a hétköznapoknak, kell a rendkívüli, kell az ősi az újnak, kell, nagyon kell a lelkiség az testinek, kell az ima az emberi beszéd szavai közé, kell a dallam a ritmushoz, kell a rítus az ünnepért. Mert a rítus a test és lélek imája. Részvétel a nagy közös emlékezetben.
Az úrvacsora rítusában megismétlődnek, életre kelnek Krisztus szavai, a mozdulat, ahogyan töri a kenyeret és osztja önmagát, a bocsánattal teletöltött poharat. Végtelenszer ismételjük, mert ebben az ismétlésben jelen akar lenni ő, a Szent.
Ritmikusan ismétlődő rítus az ünnep, szimbólumokra épül, de ritmus a légzés, ritmus a beszéd, a cipősarkok kopogása, a hullámzás, a tánc, a szeretkezés, ritmus a pulzus, a szívverés, a kacagás, a lüktetés, az óraketyegés, a távozás, a hazaérkezés, harangok kondulása, birkabégetés, a gondok párnára hajtása, az ámenek, az ébredés, ritmus és algoritmus az egész lobogó létezés.
Beláthatóvá szakaszolja az eseményeket, pillanatokat, átélhetővé teszi a szenvedést, pulzál körülöttünk és bennünk a rítus, „tényleges benneállás és benneélés a szakrálisban, folytonos részesülés belőle, s ugyanakkor cselekvő részvétel a szakrális létfolyamat fenntartásában”. 15 
Talán valóban ismerjük a rítustalanság, a rítusfosztottság iszonyatát, ahogyan megragadja Pilinszky az ember hiánylétét, ahogyan szublimálja a létből az ünnepet, a ritmust, és méri azt, ami marad: „Ismerjük a tagolatlan idő iszonyatát, a ritmusától megfosztott, puszta mulandóság őrjítő monotóniáját. A puszta időt, miből eltűnik a nappalok és éjszakák irgalmasan eligazító hullámverése s az évszakok körszínpada! (...) Számunkra az igazi feloldást a körforgás üres nyomása alól igazában az ünnepek csillagképei hozzák. (...) Ritmustalan idő volna az, örök agónia csupán, a megszentelt napok és vasárnapok hullámverése s az ünnepkörök váltakozó évszakai híján. Mert ez a mi valódi, legmélyebben átélhető időnk. A mulandóság monotóniájában egyedül az öröklét ajándékozhat meg bennünket reális tartalommal.” 16
Szükség van a szépre, a lélek ünnepére, a szimbólumokra, kapcsolatokra. Kell az élet monotóniájának ellensúlyozására a dallam.
Természeti népek zenei világába lépve egy ősi nyelvet ismerhetünk meg, amely régen a különböző kultuszi események fontos része volt, és máig az maradt. E törzsi népek ősi, hagyományos tánca-éneke, sőt hangszerkészítési folyamata, kunyhóépítése, vadászata, étkezése is rituálé, amelyek minden lépése-szava jelképes jelentésű, szimbolikus értékű, és amely már akkor is történelemkönyvnek számított, amikor írás sem létezett, és csak az emlékezet őrizte azokat, akikről azt tartották, hogy őserdővé lényegültek (vissza). A rítus ezért maga az áhítatos emlékezet.
A temetkezési rítusoknak egész jelképrendszere, bonyolult kozmológiai szimbolikája az antropológusok előtt nagyrészt ismeretlen, a jövő régésze sírokat, benne csontvázmaradványokat, használati tárgyakat, hangszereket, ékszereket, jelkép értékű tárgyakat tárhat fel egy archeológiai kutatás során, a kolumbiai kogi indiántörzs temetkezési helyein, egy ott feltárt sírban például „egy keletre néző csontvázat talál majd, néhány követ és kagylót. A rítusokat, mi több, a rítusokban testet öltő vallási ideológiát azonban nem lehet „feltárni”a többi lelettel együtt”. 17  Egy fiatal lány sírjában talált kis zöld köveket, kagylókat és egy csigahéjat látva nem fejthető meg a kogi vallás szimbolizmusa, csak a temetésen részt vevő antropológustól tudjuk, hogy a kagylók és kövek az elhunyt élő családtagjait jelképezik, a csigahéj pedig a vőlegényét. Csigahéjat tesznek a sírba, hogy a fiatal lány a túlvilágon ne kérjen férjet magának, mivelhogy az egy törzsbeli fiatalember halálát idézné elő.
Nemcsak a zene és a tánc, de az idő is lehet rituális, ünnepi, megszentelt, a múlóból kiemelt idő: „a vallásos ember kétfajta időben él, és ezek közül a fontosabbik, a szent idő paradox módon körkörös, visszafordítható, újból elnyerhető időnek mutatkozik, egyfajta mitikus, örök jelennek, amelyben az ember a rítusok közvetítésével időről időre újból részt vehet.” 18 Az átmenet ideje is szent idő, az átmenetrítusok megállított pillanatok, amelyeken át eljut a lélek a létezés teljes gazdagságára, az igazi, a tökéletes állapotba: a felnőttségbe. A beavatás maga a változás, az állapotok közötti átmenet. A rítus a küszöb. 19
A kis dob lüktet bennünk. A létünket meghatározó. A munkát, a csókot, az álmokat ütemekre bontó kis dob. A létezés titka. Az ego, a psziché titka, a Teremtőé. A kis dob, amelynek függvénye az itt és most, amely őrzi az életnek lehelletét.
Minden szó, minden zene ehhez képest kap létjogosultságot, amennyiben párbeszédre tud lépni, visszhangzani tudja ezt a kis dobot. Amennyiben kihangosítja, megfogalmazza, megragadja a kimondhatatlant.
Az elengedés, lemondás, búcsú és gyász az örök aktuális, a folyton esedékes, a mindenkit érintő életesemény, amelyről beszélni, amelyet megélni segít a rítus, a dallamba kódolt együttérzés, a jajokkal és csendekkel kifejezett hiány és kín. A gyászmisék, requiem-ek is ennek a mély érzelmi állapotnak a tükrei, melyekben a drámai szöveget a monodikus dallam tölti meg pátosszal. Itt vagyunk újra a kezdeteknél, ahol elfogytak, kiüresedtek, megszöktek a szavak. Már csak dallam van, az ősi, az artikulálatlan, a magyarázat nélküli, a mindent elmondó hang a semmiben.
Hogy egyensúlyban maradjon a lélek, hogy elsimuljanak ráncai, hogy mint fuldokló kapaszkodhasson egy nyelveken túli nyelvbe, szükség van ajtót nyitni az érzelmeknek. Hogy ne rekedjen bent, hogy ne árasszon el, hogy ne bénítson meg a belül történő dráma hullámzása, hogy ne torzuljon a személyiség, hogy hiánylétünk ne vezessen agóniába. Keresnünk kell és abszolút létszükséglet megtalálnunk annak a módjait, hogy életünk fájó és felemelő eseményei a helyükre kerüljenek. Ez a rítus. A hit, hogy lehetséges a kapcsolat az Abszolúttal, a Szenttel.
Értelmezzük újra az ünnepet! Tudjuk, hogy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall. 20 Tudjuk.
Talán deszakralizált, talán rítustalanított világban élünk, de mégsem élhetünk egészen rítusok nélkül. A rituálé nélküli élet „haszonelvű, technokrata és hideg, mentes az emberi érzésektől”  21 – véli R. Bocock angol szociológus. Talán nincs is vallásosság, rítus, áldozat, szenvedés nélküli létezés. Emberségünk érzelmeket jelent meg indulatokat, de azt is, hogy értelmezni, kezelni tudjuk azokat. Emberségünk ösztönöket jelent és kapcsolatokat, kapcsolatteremtést, kommunikációt, szenvedést, szenvedélyt, szeretést, felelősségvállalást, biztonságkeresést, hibázást, bánkódást, vezeklést, nevetést, tanulást, ünneplést, félést, féltést, döntést, elfogadást, öregedést. Jelent krízist, sebezhetőséget, bizakodást, hitet, szokásokat, rítust, elmúlást. Egy megnevezhetetlen, csak ködösen sejtett cél felé törekvést. Vissza. Ott legbelül hajt minket valami, a mindenünk, amink marad a legvégén. Amiért ver a kis dob bennünk. Amiről szólnak a napfelkelték, minden másodperc, a krízisek mint próbák, a hiányok, a vágyak. Ami nem leli nyugalmát, egyensúlyát, Egész-ségét kapcsolatok, szeretet, vallásosság, rítus, ritmus, zene nélkül. A lélek.

----------------------------------------------------------------------------------

1 Részlet. A teljes tanulmány megjelent „Rítus, ritmus, zene és lélek” címmel. In: Falus András (szerk.): Zene és egészség. Kossuth kiadó, Budapest, 2016. 128-143. old.
2 Ld. Mircea Eliade szent-értelmezését és Tánczos Vilmos tanulmányát:
A szent fogalma – Mircea Eliade és Rudolf Otto felfogása a szent mibenétéről.
https://tanczosvilmos.files.wordpress.com/2011/09/02szent.pdf (letöltve: 2016 március)
3 Ld. Arnold van Gennep legismertebb művét: Les rites de passage. Párizs, 1909.
4 Hankiss Elemér: Az ezerarcú én. Osiris, 2005. 470. old.
5 Rítus címszó - Magyar néprajzi lexicon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977-1982 http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-17.html
6 Boglár Lajos: Vallás és antropológia. Szimbiózis, 1995/4
7 A legősibb kultúrfokon, például az ausztráliai vagy tűzföldi népeknél a közelmúltig gyakorolták a férfiak csoportjába való beavatás szertartását. Az újévi mulatságok, házszentelők például megújítási rítusra emlékeztetnek. Mircea Eliade: A szent és a profán. Európa könyvkiadó, 1996. 175. old.
8 Neulinger Ágnes: Világi rítusok, családi rítusok Szakirodalmi áttekintés. Szociológiai Szemle 23(3): 102–120. 2013. 07. 19.
9 „A primitívek szemében az ember mindig csak egy nem lényeges létezés, mindenekelőtt a profán élet számára hal meg. Ez a felfogás egészen addig terjed, hogy a halált a legmagasabb rendű beavatásnak, egy új, szellemi létezés kezdetének tekintik”. Eliade I.m. 186. old.
10 Tánczos Vilmos: A szent fogalma – Mircea Eliade és Rudolf Otto felfogása a szent mibenétéről. https://tanczosvilmos.files.wordpress.com/2011/09/02szent.pdf (letöltve: 2016 március) Ld. „Indiában a ház építésekor csillagok jelölik meg a pontot, ahova az alapkövet kell elhelyezni” U.o.
11 1Kor.3,16-17
12 V.ö. Friedrich Heiler vallásfenomenológiai rendszere. In: Tánczos Vilmos I.m.
13 Csörgő Zoltán: A szimbólumok és a szertartások szerepe a modern kori ember életében. http://www.inco.hu/inco3/hagyo/cikk0h.htm (letöltve: 2016 március)
14 „A katolikus határkerülésnek, miként minden körmenetnek, ősi soron a megszentelt bekerítés, a mágikus körbefoglalás, a veszedelmek és a gonosz távol tartása volt a célja.” A katolikus egyházi év ünnepei. In: Magyar néprajz 3 kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Szerk. Hoppál Mihály. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/238.html (2016 március 10)
15 „...az ember, amikor az isteneket utánozza, helyet biztosít magának a szentben, s ezáltal a valóságban; másfelől a példaszerű isteni tettek szakadatlan újra megjelenítésével megszentelik a világot. Az ember vallási viselkedése hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége.” Eliade I.m. 92. old.
16 Pilinszky János: Idők szerpentinútján. In: Tanulmányok, esszék, cikkek. II. kötet. Századvég kiadó, Budapest. 1993. 51-52. old.
17 A túlvilágiakat igyekeznek becsapni. Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris, 2005. 48. old.
18 Eliade: A szent és a profán. 62. old.
19 Arnold van Gennep említett művében három fázisba sorolja az átmeneti rítusokat: elválasztó, befogadó illetve átmeneti rítusokként határozza meg azokat. Utóbbira példa: katonaságnál, az újévbe való átmenetkor, tanulmányok végzésekor, munkahelyi beiktatáskor átmeneti rítusokat gyakorolunk ma is, amely rítusok „hogy megkönnyítsék az egyéni életben beálló kríziseket..., szerepeket bocsátanak az egyén rendelkezésére”. Ld. Magyar néprajzi lexikon: Átmeneti rítusok. http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-420.html (letöltve: 2016 március)
20 Máté evangéliuma 16,26
21 Bocock R.: „Ritual in Industrial Society. London, 1974. In: Csonka-Takács Eszter: A születési rítusok és hiedelmek szerepe a közösség kapcsolatrendszerében Gyimesközéplokon. Kézirat, 2006.
„Valójában nincs olyan társadalom, amely ne érezné szükségét, hogy szabályos időközönként megerősítse az egységét és a sajátos arculatát biztosító kollektív érzéseket és gondolatokat”. Vargyas Gábor: E. Durkheim és A vallási élet elemi formái. In: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/vallasi-elet-elemi/pr01.html (letöltve: 2016 április 2)