Lectio: Dániel 5: 1-24
Textus: Dániel 5: 24-28

Belsazár nagy lakomát szerzett…- így indul a bibliaolvasásban a történet. Amikor a vendégek elmentek erre a lakomára, még nem sejtették, hogy az évezredek múlva is oly jelentős lesz.
Hogy megértsük a történetet, ismernünk kell a történeti hátteret, melynek helyszíne Babilónia, a nagy Káldeus birodalom, ahova Júdát Kr. E. 586-ban fogságra hurcolták. A templomot felgyújtották, a várost lerombolták, a királyt és a népet fogságra hurcolták, csak azokat hagyták meg, akik öregek vagy szegények voltak.
Babilónia magyarul azt jelenti: zűrzavar. Valóban zűrös és keserves napok ezek a választott nép életében. Babilóniában a templom és az otthon után sírtak a fogság egész ideje alatt, mely 70 évig tartott… mintha egy örökkévalóság lenne ez a 70 év. Az Úr Jeremiás és Ezékiel prófétákat küldte hozzájuk, hogy hazatérést hirdessenek.
E történet most nem a fogságba hurcolt népről, hanem a babiloni királyról, Belsazárról szól. Lakomát rendez. Hogy mit ünnepelhettek, nem tudjuk. Talán egy újabb meghódított ország vagy nép feletti győzelmüket. A bor hatására azonban valami súlyos dolog történik. És amikor a rabszolga zsidó nép önérzetébe taposnak, még akkor sem képzelnek semmi rosszat. Ez így volt szokás, a legyőzötteket meg kell alázni, a legyőzötteknek jaj!, jaj pedig volt bőségesen. Jajgatva hallgatták Belsazár parancsát, elhűlve látták, hogy a tobzódás tetőfokán a király előhozatja a lerombolt templom szent edényeit, mert ő ezekből akar inni. És még ekkor sem sejt senki semmi rosszat. Pedig az emelkedett hangulatra mélységes döbbenet és gyász következik. – a vigalom siralommá válik, amikor az Úr porba sújtja Babilon uralkodóját.
A zajos, szokásos mulatságot akkor sem lehetet elképzelni asszonynép nélkül, ők is jelent vannak az ünnepségen, s azok, akiket népek nyakára ültetett Isten. A nagyhatalomnak számító ország katonai vezetői, akiknek keze mindenhova elért. Akik tudták, hova kell ütni, hogy az a legjobban fájjon, s hogy miként kell ütni, hogy a nyomát sokáig megemlegessék…
E pár mondat, amit a szentíró leírt, sokat elárul Belsazár jelleméről. Nagyon magabiztosnak tűnik. Más királyok tisztelték a népek vallását, hitét, nemhogy ennyire semmibe vegyék a leigázott nép isteneit, még ha mások is voltak azok. Belsazárt nem érdekelte. Se népek, se isteneik! Azok is mind az ő szolgái. Hiába imádta az arany, ezüst, érc, vas, fa és kőisteneket, Belsazár saját magát képzelte istennek!
Babiloni módon mulatnak, folyik a dorbézolás, közben a zsidó rabok lelkébe taposnak – a zsoltárokon nevelkedett fület bántja a kő, fabálványok dicsérete…
És ekkor jön a „meglepetés”: a király előhozatja annak az Istennek az edényeit, akinek a babiloni hadsereg a sikereit köszönhette! „Mert ímé feltámasztom a káldeusokat, a kegyetlen és vakmerő nemzetet, amely eljárja a földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon el, amelyek nem az övéi. Rettenetes és iszonyatos ez, maga szerzi törvényét és hatalmát” (Hab. 1: 6-7).
A királyi önkény és elvakultság az élő Isten megbántásában tetőzik. Isten pedig éppen ekkor látja elérkezettnek az időt arra, hogy észrevétesse magát Babilon nagyjaival. A főszervezővel és mindennek kitalálójával szemközt éppen ott, ahol a gyertyák sugározzák a fényt, megjelenik a fehérre meszelt falon egy író kézfej. A király megdöbben. Arca fehér lesz, mint a fal. Elméje és teste megháborodik. Dereka, térde mintha nem az övé lenne. Ordításával hallhatóvá is teszi lelkiállapotát. Az ítélet előszele csapta meg a királyt. Ettől összecsuklik.
Az Úr hirdette már Babilon meglakolását Ésaiás próféta által: „Olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a káldeusok dicsekvésének dísze, mint ahogyan elpusztítá az Úr Sodomát és Gomorát… Közel van az Úrnak napja, mint pusztító hatalom jön a Mindenhatótól. Ezért megerőtlenülnek minden kezek és elolvad minden ember szíve. És megrémülnek, kínok és fájdalmak fogják el őket és szenvednek, mint a szülő asszony.” (És. 13: 6-8, 19).
A hencegőket leveri a beteljesülő ítélet előszele. De mivel vívta ki Belsazár Isten haragját? Azzal, hogy nem ismerték fel ő és a vezérei történelmi szerepüket, hogy hadi sikerüket az Úrnak köszönhetik. Büntető pálca volt a népek, a választott nép megbüntetésére, s dicsekedni kezdtek az Úrral szemben, aki a pálcát forgatta. Megfeledkeztek magukról, hogy nem ők írják a történelmet. A történelmet faragó Isten ezért leírta őket!
Belsazár tompa volt, nem tanult elődje, Nabukodonozor esetéből, akinek elméjét megzavarta az Úr, hasonlóvá tette őt a barmokhoz, mivel elbizakodott. Felfújta magát. De megismerte, hogy „a felséges Isten uralkodik az emberek országán és azt helyezi arra, akit akar” (21. vers).
És Belsazárnak ez volt a legnagyobb hibája, hogy mindezt tudta! De nem tanulta meg, hanem „a menny Ura fölé helyezte magát” – mondja szemrehányóan Dániel, és gúnyolódtál vele.
Mi vajon tudjuk-e? Tudod-e, hogy Isten azt mondja: „dicsőségemet másnak nem adom”!?
Nabukodonozor és Belsazár – e két embert a bibliai ellentétpárok sorának összefüggésében kell látnunk. A Szentírás gyakran emeli ki a kegyelem sajátos fényét Isten jeles választottainak alakján, szembeállítja őket a kárhoztatás árnyékolta alakokkal: Ábellel szemben ott van a gyilkos Káin, Jákóbbal szemben ott van Ézsaú, Dáviddal szemben Saul, a tizenegy hű tanítvánnyal szemben az áruló Júdás. Így áll szemben Nabukodonozorral Belsazár. Ugyanis mindenkinek az válik osztályrészévé, amit a kegyelemre adott válaszával megérdemel. Belsazár elzárkózott az őt körülvevő kegyelem elől. Nem engedett, ezért a visszájára fordult a dolog, saját döntése alapján szembekerült Istennel. Belsazár esetében Isten igazságossága mutatkozik meg, aki nem fogad el anélkül, hogy meg ne ítélne. Nem gyógyít meg anélkül, hogy egyszersmind össze ne törne. Amikor megújít, minden régi el kell múljon. Ez azt mutatja, hogy Isten Belsazárhoz fordult úgy, ahogyan egykor Nabukodonozorhoz. De mintha Belsazárnak nem is ugyanazzal az Istennel lenne dolga…
Bízva állíthatjuk, hogy az írás megjelenése a falon csak végpontja volt egy hosszú folyamatnak, amelyben Isten közeledett hozzá. De Belsazár megmakacsolta magát. Az ő esete intő jel nekünk, ő nem akarta keresni az Istent.
(Példatörténet) Bárukh rabbi unokája egyszer sírva jött haza. Megkérdezte a rabbi, mondja el, miért sír. – Azért, mert bújócskát játszodtunk a barátommal, s én elbújtam. Amikor jó idő eltelt, előbújtam, s rájöttem, hogy a barátom nem is akart megkeresni. A rabbi könnyes szemmel mondotta: Istent sem akarja senki megkeresni…!
Mert úgy van az testvéreim, hogy mindenki azt talál, amit keres. (HL története: a király udvarában sok gyom és virág van).
Ma a keresztyénség egyre színtelenebb, elvesző. Kit talál, kit hall az ember, aki téged kérdez? Az Urat?! A keresztyénség kihívás, és ha behódol a hatalmaknak, éppen annak nem kell, akinek behódolt…
Dániel roppant érdekesen viselkedik. Aggodalomra éppen elég oka lehetett. Biztos, hogy bízott abban a munkában, amit Isten olyan szemmel láthatóan megindított az előző nemzedék életében. Csalódhatott. Mégsem vált megkeseredetté, s nem húzódik vissza, már régóta kéznél van. Nem kell lemondanunk arról, hogy az emberek és helyzetek változnak. Isten változásokat munkáló Isten, még ha az ember állhatatlan is. Itt az a kérdés, hogy frissen marad-e Isten igéjének ereje, a Dániel hite. Ne a változásokban bízzunk, hanem a változásokat munkáló Istenben! A változhatatlanban.
Dániel várt… és egyszer csak újra szólították... Nem tudjuk, mi zajlott le a lelkében, amikor belépett a mulató terembe a király és vendégei elé és meglátta a templomból ismert edényeket, az Úr megszentségtelenített edényeit. Azt látja, hogy róla is megfeledkeztek, nemcsak Istenről. Róla, aki megjárta a tüzes kemencét. Belsazár gőgje és elbizakodottsága közepette miért is lett volna szüksége Isten emberére? Hiszen nélküle is sikeres ember volt. Belsazár nem tudta, hogy ő sem megy semmire Isten nélkül, ahogyan elődei sem mentek.
Dániel mindjárt az elevenre, a bűnre tapint, amint meglátja és olvassa az írást. Dánielnek van egy titka, ő Istenre figyelt és az Úr bölcsességgel áldotta meg. Ez a többlete a káldeus bölcsekkel szemben, de ennyi elég ahhoz, hogy értse az írást.
Mene, mene tekel ufarszin – ez az írás az Ítélet írása. A kevélységnek és hatalomnak Isten előtt nincsen súlya, neked csak ennyi volt, Belsazár.
Ha azt kérdezzük, vajon az ilyen kisemberekkel törődik-e Isten, igenis törődik a mi szerényke kis súlyunkkal, a mi alázatos személyünkkel is.
Félelmetes szavak ezek, hiszen már nem lehet kijavítani, átírni, letörölni. Már minden késő. Talán eddig meggondolhattad volna, kegyelmes és hosszútűrő volt Isten. De bosszút áll ellenségein. Kezében mérleggel érkezik, és mérlegre kerül minden.
„Könnyűnek találtattál…” – nagyon elgondolkoztató szavak ezek, testvéreim! Hiszen az Isten előtt egyszer mindannyian megmérettetünk. Ha nem előbb, akkor utóbb. Oda kell állni és számot kell adni. Megmérettetik életünk, egyházunk, népünk, az egészföld kereksége. Vajon ha most itt a tiszta fehér templomfalra megjelenne az írás, az isteni kéz, mit írna fel?!… nekünk volt időnk meghallani az Isten szavát és dönteni.
E történet tragikusan végződik: „Ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a káldeusok királya” (30. vers). Mennyire igaz, hogy „az Úr uralkodik az emberek országán…” (21b.). Belsazár életével és birodalmával fizet amiért nem tanulta meg a leckét. Mire a nap felkel, megölik. És ugyanezzel a nappal a zsidók számára eljött a szabadulás ideje. Vége van nyomorúságuknak, történelemmé vált. De a zsidóknak is feledhetetlen volt e kéz látványa. Ők tanultak ebből, a balvégzet szele őket is megérintette és számvetésre késztette.
Belsazárt érdekes módon csupán ez egyetlen bűnéért veszíti el Isten, pedig ő mértéktelen és kicsapongó életű is. E látszólag oly jelentéktelen bűn hogyan von maga után ilyen súlyos büntetést? Hozzányúltak néhány aranyedényhez, amelyek látszólag Istennek már használatlanok voltak, az elhagyott templomból kerültek. Embereket, Isten szolgáit nem bántotta Belsazár, s mégis…
Isten bizonyos dolgokat elkülönített a maga számára, ezért szentek voltak. Izráel népe, a templom, tárgyak és emberek, papok, a papi öltözet, s még az oltár edényei és a gyertyatartó is szent volt. Maga Isten szállt alá felhőben és dicsőségével betöltötte a templomot. Hogy profánul használta ezeket az edényeket, ezzel azt jelezte Belsazár: nem hiszi, hogy itt Babilonban valami valósága lenne annak az Istennek, akinek edényeiből iszik. Nevét káromolja, Istennek szóló kihívás ez. Megvetette Isten edényeit, mert megvetette Istent! Ámde Izráel Istenének kősziklájába ütközik!
Ma is megvannak Istennek szent edényei, amikhez hozzáadta dicsőségét. Nem az a veszély fenyeget manapság, hogy a Belsazár bűnét követjük el. De Isten kegyelmének eszközeit vajon soha nem vettük semmibe? Nem feledkeztünk el a Mindenhatóról, nem lett sokszor mulató az Isten háza? S a legnagyobb vád, a legnagyobb bűn ez, hogy: „te… mindezt tudtad!” vannak előre tudottak elrontott dolgok az életünkben. A tudatlanul elrontott dolgok igencsak kisméretűek. Készakarva, tudatosan tetted… - van ebben valami démoni, gonosz indulat! És ismerted az igazságot.
Nehéz helyzetben van Dániel, amikor olyasmit kell mondania a királynak, amit soha nem hallott. Hízelgő talpnyalókkal volt körülvéve, akik csak dicsérték. S most hallja a goromba igazságot… éppen jókedve tetőfokán. Nem csoda, hogy az utolsó pillanatban sem tud helyes választ adni, ami talán még megmenthetné. Mert ivott és részeg. Ezért is oly nagy a rémültsége, reszket és tántorog. A bor, amivel olyan jól elvágta magát az élettől és a valóságtól, most Isten kegyelmétől vágja el őt.
A Példabeszédek könyve sok mindenről szót ejt, hogy bölcs dolog-e azt cselekedni, vagy ostobaság és veszélyes. A borról is szó van: „ Kinek jaj? Kinek fáj? Kivel veszekednek? Kinek van gondja? Kit vernek véresre hiába? Kinek zavaros a szeme? Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak. Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban. Bizony simán lecsúszik az! De végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera. Szemed zavaros dolgokat lát, te magad pedig össze-vissza beszélsz. És olyan leszel, mint aki tenger közepén fekszik, vagy mint aki az árbóckosárban fekszik. Ütöttek engem, de nem fájt, vertek, de nem tudtam róla! Amint fölébredek, folytatom, ugyanezt keresem” (Péld. 23: 29-35).
Minden drámaian a mérlegre kerül. Akkor igaz a megfejtés, az írás, ha megítél, hogyha benne vagyok én is. Az egyetlen menedékem az, hogy szembenézek az ítélettel, mert az ítélet megtörtént a Golgotán.

Ámen.