L: 2Móz. 32,30-33,11
T: 2Móz. 33, 12-17
El kell mondanom nektek Istenről, hogy Ő nem következetes. Isten terve elhajlítható!
Menjünk egy darabon Mózessel, hogy éljük át és érezzük, amit érezhetett az Istennel való beszélgetésben.
A Vagyokkal beszél Mózes. Micsoda személyes viszony ez! Szavaikból érezzük a két jóbarát viszonyának mélységét. Párbeszéd ez, mintha egyenlő felek között történne a beszélgetés. Hiszen Istennel lehet egyezkedni! Lehet őt kérlelni, meg lehet győzni. Érvelni lehet! Találkozni, beszélgetni lehet Istennel. „Az Úr szemtől-szembe beszélt Mózessel, ahogy az ember felebarátjával beszél” (33,11).
Az ige, amit felolvastam, annál a pillanatnál állítja meg Izráel történetét, amikor éppen NINCS Tízparancsolat. A két kőtábla összezúzva (kérdés, hogy vajon szükség lesz-e újakra), a nép gyászban, Isten megcsaltan, Mózes térden…
Sorsfordító pillanat ez. Az egész nép élete van függőben, ugyanakkor Kánaán sorsa is, amely várja, hogy az ígéret rajta is beteljesedjék, amikor bevonulnak majd a héberek. Hogy azzá váljon Kánaán, amivé válnia kell – választott földjévé a választottaknak. Ez itt a kérdés: vajon lesz-e ki bevonuljon?!
Méltán lángol az Isten haragja. Mózes pedig térdel a nép és Isten között, a bűn és a harag között. Hihetetlen erővel érvel Mózes érettük: „Nézd, Uram, ez a nép mégiscsak a TE néped!... Nagy bűnt követett el ez a nép, egy istent készített magának aranyból…” (32,31). Az istenképű ember egy állatképű istent faragott. Kemény-nyakú nép ez, Uram. De ha arcod nem jön velünk, akkor ne is vigyél tovább minket. Ha Te itt maradsz, mi is itt maradunk! Ha nem jössz tovább velünk, akkor mi sem megyünk tovább nélküled.
Ez a legfontosabb: jöjjön Isten velünk! Az sem fontos, hogy hova megyünk…
Nézd, Uram, nem megyek mindig helyes irányba. De most nem ez a kérdés. A kérdés az: jössz-e velem? Járj velem a tévútjaimon is!
Hallgat Mózes az ő Istenére. De Isten is hallgat az ő Mózesére. Ezt feleli: „ezt a dolgot is megteszem, amit mondtál” (17. vers).
Istent érdekli a Mózes véleménye! Ebben e történetben egy egészen rendkívüli Istent ismertem meg. Egy barátot. Olyan Istent, akinek a szívére lehet beszélni! „Gondold meg” – hiszen ez a csődtömeg, ez a kemény-nyakú nyáj a te néped! Mi lesz veled, Uram, ha nem lesz néped? Mi lesz a szabadításból, ha a szabadultak elvesznek? Hűtlen és csalfa, önfejű és buta ez a nép, de a TIED! Krisztust keresztre juttató nép, de választott. Méltatlan, de Isten népe!
Istenünk, ha mi nem ragaszkodunk a szövetséghez, te azért ragaszkodj hozzánk! A világosság akkor is fénylik, ha éppen senki sem akar világosságban járni. Ha nem fogadják be, akkor is…
Nem elég, ha angyal jön velünk. Nekünk nem vezetés kell. Nekünk TE kellesz!
Nélküled Kánaán sem kell. Milyen tábor az, amelyből hiányzol, Uram?
Ha te nem tartasz velünk, úgy nem is vagyunk választottak. Ebben volnánk különbek minden más népnél, hogy te közöttünk táborozol, és velünk vándorolsz.
Mózes provokál: bizonyítsd be, Uram, hogy kegyelmet találtam előtted. Lássam!
És Isten belemegy a kihívásba. Olyasmit vár Mózes, ami az Istentől elvárhatatlan. Merész, szinte tolakodó dolgot kér Mózes, csak egy legbensőbb viszonyban kimondható dolgot kér. Ezt mondja a Mindenhatónak: gondold meg magad, Uram! Mózes tudja, hogy Isten nélkül nem fognak megérkezni, nélküle nem lesz honfoglalás.
Annyira bízik az Úr Mózesben, hogy hallgat rá. Velük megy.
Mondhatta volna: ez már túlzás, Mózes. Túl sokat megengedsz magadnak. Sokat kérsz, az elkérhetetlent kéred. Ne légy pofátlan. De ezt mondja: „ezt is megteszem miattad”. Ezt is megbocsátom nekik. Veletek megyek.
Nem érdemelte Isten a hűtlenséget, és nem méltó a nép az isteni jelenlétre. Mindazonáltal „itt van Isten köztünk”. Isten úgy döntött, hogy nem akar tovább menni kemény-nyakú népével. De enged Mózes rábeszélésének, mert ő nem kemény-nyakú Isten.
Abból derül ki legjobban, hogy milyen Istenünk van, amikor népének megbocsátja az aranyborjúzást.
Amint a nép levetette ékszereit és gyászba vonult – az Isten sátora épülni kezdett: a táboron kívül. Aki találkozni akar Istennel, lépjen ki a táborból, lépjen be a csendbe, az Isten jelenlétébe, a sátorba. Az úton, amint közeledsz a templom felé az istentiszteletre, egyre távolodsz otthonodtól. Fontos ez az út lélekben is. A távolodás önmagadtól, hogy közeledhess az Istenhez.
Újra és újra elhangzik: „aki az Úré, ide hozzám!” Ő azt akarja, hogy népe őt megkeresse. Veled van, ha te vele vagy. És akkor körülnéz Isten…
Csoda volt a sokszoros csapás, a szabadulás, a kettévált tenger, a víz, a manna és fürjek. De az igazi csoda az, ahogyan Isten bánik az ő Népével. Szeretete nagyobb haragjánál – nincs nagyobb csoda ennél a szeretetnél.
Érzi Mózes, talán mondja is: jogos a haragod, Uram. De ne haragodból ítélj, hanem szeretetedből!
Mered-e Istent ígéreteire emlékeztetni? Mersz-e perelni Istennel a tieidért?
Egészen merészen azzal a botrányos gondolattal indítottam a legelején, hogy Isten nem következetes. Nem következetes, mert a döntést, amit meghozott, nem hajtja végre. Hiszen nekünk érző szívű Istenünk van, aki megindul gyarlóságainkon. Ha mi hűtlenek vagyunk, Ő akkor is hű marad.
Tetszik nekem ez a vonása Istennek, hogy rábeszélhető. Ugyan, miért is imádkoznánk, miért is imádkoznánk, ha nem tudnánk hatni Isten döntéseire?! - Isten azt akarja, hogy kérjél. Hogy zörgess. Hogy ne nyugodj bele! Ég a vágytól, hogy meghallgasson, hogy könyörüljön. Kérj tőle, hogy adhasson! „Kérjetek és adatik nektek. Mert aki kér mind kap”.
Gyönyörű történet ez… Angyal nem kell. Te kellesz! És nem érjük be ennél kevesebbel! Mi csak veled győzhetünk. És vár minket Kánaán.
Itt van a történet fordulópontja, a zsidó nép sorsa dől itt el, az, hogy lesz-e megérkezés. Megérkezés lesz, de nem a nép miatt. Hanem Isten miatt.
Gyászol a nép. Keserves lecke ez. Megcsalt szerető az Úr. Fáj neki a népe. Kemény hangon mondta: „bemész arra a földre, a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled”.
Csak akkor hajlandó veled menni az Isten, ha te nem vagy hajlandó nélküle menni! Ha nélküle elveszett, béna, sorstalan ember vagy. Ha ezt kérdezed: mihez kezdenék nélküled, Uram? „ugyan kihez mehetnénk?”
Tán már zsidóság sem lenne, ez a nép nem létezne, ha most újra meg nem szabadul. Hiszen ez is szabadulás! Sokszor szabadultak már: nemcsak Egyiptomból, de később az üldöző egyiptomiaktól is, az éhen- meg szomjan-halástól is. Most pedig Isten haragjától szabadultak meg.
Ezt cselekedte érettünk Krisztus – megszabadított Isten haragjától.
Ezek a vándorok mi vagyunk, mi vagyunk a szabadultak, a választottak. Mi voltunk, akik cserben hagytuk az Urat, akik hálátlanok voltunk, akik lecseréltük Istenünket, amikor úgy bíztunk másban, ahogy csak benne kell bízni.
De azt mondja nekünk: veletek megyek mégis, hogy megérkezzetek.

Ámen.