Apcs. 1,1-11
1Jn. 2,1-2

Áldozócsütörtök ünnepén először is a mennyországon gondolkodik el az ember, ahogy énekeltük is az áldozócsütörtöki éneket, amely kicsit temetési ének, vagyis benne van a nagypéntek hangulata is. Néhány napja nekünk is temetésünk volt, és úgy érzem, hogy nagyon fontos megteremteni a kapcsolatot a halál és a mennyország között.
A tanítványok megint úgy jártak, hogy miután negyven napot együtt voltak a Mesterrel, azt látják, hogy Jézus megint készülődik valahova, mintha hosszú útra menne. Gondolkodhattak azon, hogy vajon másodszor is faképnél fog hagyni minket? Csak nem gondolja komolyan? Hát nem volt elég egyszer, hogy teljes bizonytalanságban hagyott?
Igen, Jézus meglépi ezt a lépést. A tanítványok látják Jézust elmenni, ő mégsincs lennebb vagy fennebb, mégsem az égbe távozott, hiszen az égboltot mi is bejárjuk és mégsem vagyunk a mennyben. Vagyis benne vagyunk, mert a menny egy szellemi, lelki valóság, amelyre azonban nincsen érzékszervünk. Ő nem errébb vagy arrébb ment, hanem a láthatóból átment a láthatatlanba.
Talán töprengtek maguk között a tanítványok később, hogy Jézusnak vajon miért kellett elsietnie innen? Miért nem maradt még? Sőt itt lehetne ma is. Hiszen az mindenkinek a legjobb lenne, ha Jézus itt lenne. Gondolnánk. De Jézus azt mondja: jobb nektek, hogy én elmegyek. Talán kérdezgették az övéi maguk között: de hát milyen sürgős dolga van Jézusnak a mennyben? A váltság készen van, hát nem ez a lényeg? Miért ment el, mit csinál Jézus a mennyben?
Erre gondoltam, hogy erről beszélgessünk egy kicsit: mit is csinál Jézus a mennyben?
Egyik válasz a János első levelében van: „Én fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világért is.” (1Jn. 2, 1-2). Úgy képzelem el Jézust, hogy van egy ügyvédem. Van valaki, aki nem keni el a bűnt és nem tagadja le, és nem mondja azt, hogy „á, semmiség!”, hanem elintézi, kifizeti. Az ő szavának súlya van a mennyben, ő képvisel minket, van pártfogónk. Van protekciónk. Ne kérdezd, hogy miért nem elég, ha megtárgyalod az ügyedet az Atyával. Az ő szavának súlya van. Lázár sírja előtt állva hálát adott az Atyának, „mert te meghallgattál... és mindenkor meghallgatsz” (Jn. 11,41-42). Utolsó imádsága pedig ez: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk. 23,34). Könyörög érettünk. Ő, aki egyedül tudta, hogy mit cselekszik. Mi nem tudjuk. Többet áll térden, mint amennyit mi térdelünk saját ügyünkben. „Szüntelenül esedezik érettünk” – mondja Pál. Mi nemegyszer rácsapjuk az ajtót Istenre. Ő meg nyitogatja az ajtókat az Atya felé. Odaállt közénk és az Atya közé és azt mondta: én vagyok az ajtó. Ő hazament és a menny ajtaját úgyhagyta nekünk megpattintva. Előre ment Jézus és a te helyedet készíti éppen. Nem tudjuk, mennyit kell rá várnunk, de legalább azt tudjuk, hogy hova megyünk. Oda, ahol Jézus van, mert ő azt mondta, hogy „akarom, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. Akarod, hogy ahol ő van, te is ott legyél?
Uralkodhatna, de ő esedezik. Méltó volt arra, hogy megnyissa a Könyvet, egyedül ő volt méltó, és ebbe a könyve felírogatja a neveinket. Mi pedig nem vagyunk méltók a szevnedésre... és az ő közöttünk való jelenlétére sem.
Életünkben van bizonyos értékrend. Elmondom egy személyes élményemet. Az elmúlt napokban csendesnapon egy nagyon szép játékot játszottunk csoportban. Egy listát kapott mindenki, amelyen különböző értékek szerepeltek, mint: családi biztonság, igazi szeretet, barátság, tisztelet, másoktól jövő megbecsülés, üdvösség, és még sok minden, az emberi élet értékei. Az volt a feladat, hogy ezeket az értékeket rendezzük sorba a legfontosabbtól kezdve a nem túl fontosig. Ahányan voltunk, annyi féle képpen rendeztük sorba. De hát az élet kegyetlen, le kell mondanunk erről-arról, ki kellett húzni az értékekből egyenként, valahogy úgy, mintha a süllyedő hajóból dobnánk ki a nem nélkülözhetetlen dolgokat, merthogy az élet a legfontosabb. A kérdés az, hogy mi marad? De hát észrevétlenül is lemondunk értékekről, talán bele is törődtünk már, hogy lemondunk az ifjúságról, az egészségről. Azért is, mert így van ez rendjén.
De vannak értékeink, amikről nem kell lemondanunk, és ez örömhír. Most a hit korszakát éljük, nem láttuk Jézust a mennybe menni, nem hallottuk őt, amikor az ígéreteket mondta szelíd hangon. De ez az, amiről nem kell lemondanod, a hitről és saját üdvösségedről. És ez a legfontosabb.
Azért ment a mennybe, hogy küldje a Vigasztalót. Nem az a kérdés, hogy hogyan történt, noha ez is titok, hanem hogy miért kellett így történnie? De az tény, hogy azóta mindannyiunkkal egyszerre velünk lehet. Ezért is kellett neki elmennie. Azóta emberi szem nem látta őt. De van egy ígéretünk, hogy lesz egy pillanat, amikor majd „minden szem meglátja őt, azok is, akik átszegezték”.
Eljött. Megmutatta nekünk, hogy kicsoda Isten, hogy kicsodák vagyunk mi. Utat is mutatott, adott megoldást is. Megtanított élni, szeretni. Elvezetett Isten közelébe. Megmutatta, hogy mennyire szeret. Elment. De nem ment ki a világból. Sokkal inkább az időből ment ki. Átlépett az örökkévalóságba. Ő nem lennebb vagy fennebb van, noha úgy látták őt elmenni, mintha emelkedett volna, ő nem máshol van, hanem másképp van. Belül került. Lehet, hogy nem vagyunk közelebb a titokhoz. De ezen áll vagy bukik a keresztyénségünk. Hiszen nem azért vagyunk tanítványok, merthogy mindent értenénk. A tanítványok sem értették, noha egészen egyszerű szavakkal mondta az igazat. Az igazság pedig mindig egyszerű. Jézus látta kuszaságát, érthetetlenségét gondolataiknak, és mi is azért lehetünk tanítványok, még ha sokszor rosszul tanulunk is, mert hiszünk neki és benne. Mert jobban hiszünk a szavainak, mint az érzékszerveinknek.
Ahogy eltűnt, úgy fog feltűnni is. Áldott legyen ő, aki minket hazavezet.

Ámen