1Krón. 29,10-18

1Kor.3,1-7

Pál szavainak éle van, nehéz olvasni elmarasztaló igéket, de nincs értelme másnak, mint az őszinte beszédnek, mégpedig annak, hogy bármit el lehessen mondani. Pál meg meri mondani. Lehet, hogy nekünk. Nem mondom azt, hogy neked szól, hogy lélekben kiskorú vagy, és nem mondom azt sem, hogy nem neked szól. Döntsd el magad.
Pál kicsit másképp beszél ugyanarról, amiről Jézus. Kérdezheted, hogy miért mondja Jézus, hogy legyetek olyanok, mint a kisgyermekek, és ez elvárható-e? Vajon nem ütközik a két gondolat, ha Pál azt üzeni, hogy Isten akarata az, hogy felnőjetek?!
Pál nem gyerekeknek mondja azt, hogy „kiskorúak”, megtörténhet, hogy idősek is voltak a hallgatói, olvasói között, akikről azt mondja Pál, hogy még gyerekek vagytok, mert a kemény beszédet még nem bírjátok el. A kisbabáknak sem adnak rágósat.
Annak kapcsán vettem elő ezt az igét, és az a kérdés foglalkoztat, hogy miért telik az idő? Nem olyan buta a kérdés, amilyennek tűnik. Hiszen annyira egyértelmű az idő telése. Sőt ez a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy telik. De most nem az a kérdés, hogy telik vagy nem, hanem hogy miért telik?! Merthogy Isten időt adott. Nem vagyunk mi magunkéi, és az időnk sem a miénk. Istené az idő. Nekünk adta az időt, de szándéka van vele. A tálentumok példázatát és Jézus üzenetét sem fogjuk megérteni addig, amíg nem tesszük oda az asztalra azt, amiről Jézus beszél. Azt, amit nekünk ideadott, mint értéket, és kéri, hogy majd visszaszámláljuk neki. Arra kiváncsi, amit tettünk vele. Mert nem elég az, hogy valaki visszaadja neki úgy, ahogy kapta, és nem kezdett vele semmit. Annak nincs értéke.
Az idő is telik. Ez is tálentum, jóllehet megfoghatatlan. És az idő nem azért telik el, hogy megöregedjünk, noha megöregszünk. És nem azért telik el, hogy azt üzenje nekünk, hogy végesek vagyunk, noha egyszer tényleg minden lejár. Ez benne van az idő üzenetében, és a múlt hét eltelésében, hogy egyszer ugyanígy mindennek vége szakad. A hosszú idő is lejár, mint a rövid.
Valamiért mégiscsak adta Isten ezt az időt. Valamiért mégiscsak telik. Isten azt akarja, hogy értelme legyen. Talán mi is mindig ezt akarjuk, csakhogy nem úgy viselkedünk. Azt akarjuk, hogy legyen értelme a mai napnak. És az értelme a napoknak: a változás.
Pál így mondja: növekedjetek! Hogy ne csak öregedjetek. Már tudjuk, hogy nem testiekre érti Pál és ugye értjük, hogy Isten szándéka az, hogy miközben mégiscsak megöregszünk, meg is változzunk. Nemcsak kívülről változunk. A lelkünk nem öregszik – szoktam mondani. De az imáink megöregszenek, megráncosodnak, elerőtlenednek, kihűlnek. Erre gondol Pál, hogy ne engedjétek, hogy a lelkület elsorvadjon bennetek. Az izmaink sorvadnak, ezt tudjuk. Azt mondják biológusok, hogy 30 és 70 éves kor között az ember izomtömege 30 százalékkal lecsökken. Nem is csoda, ha úgy érzed, nem vagy a régi, fogy az erőd, fáradékonyabb vagy.
Minden pillanatban változunk. Minden pillanatban öregedünk és őszülünk. Ugye örülsz is ennek?! Mert vannak olyanok, akik soha nem őszültek meg. Örömhír is ez, hogy telik az idő és még nem telt el egészen. Minden pillanatban többek vagyunk – vagy kevesebbek. Minden pillanatban közelebb vagyunk az Istenhez – vagy távolabb. Istennek éppen ez a szándéka: hogy minden pillanatot megharcolj. Hogy minden pillantot kihasználj. Ki kell használnod. Ezért telik az idő.
A növekedés: csoda. Gondolj csak a gyermekedre! Arra, ahogy növekedett, ahogy változott. Egy picit utánagondoltam, hogy egyszer régen így szólt az Isten: szaporodjatok és sokasodjatok! Ezt Ádámnak mondta, meg Évának, de mondta annak a két sejtnek is, amelyek tőlük származtak és két darab sejtből százezer milliárd sejt lett. Ami körülbelül egy felnőtt ember sejtjeinek száma. Ami nagyjából ezerszer annyi, mint a tejútrendszer összes csillaga.
Csakhogy nem elég, ha ilyen rengeteg sok sejtünk van. Nem elég az, hogy az Isten tudatot és bölcsességet adott. Az sem volt elég, hogy Salamon annyira bölcs ember volt, amilyen bölcsességre mi nem is törekedhetnénk. Az ő bölcsessége ma úgy nyer értelmet, hogy ő akkor leírta, hogy mi ma tanuljunk belőle. Tőlünk is ez kéretik majd számon, hogy mit tettünk vele?! Sőt mit tettél magaddal?! Merthogy ezt is kaptad.
Ábrahám azt az ígéretet kapta, hogy annyi utóda lesz, mint az égen a csillag és nem fogja tudni megszámolni őket. És mi ezt a csodát újra meg újra megéljük. Mert ezek csodák. Két emberből csillagnyi utód. Két sejtből milliárdok. Csoda a mi emberi testünk.
Jézus és Pál példaként beszél a gyerekekről. Bizony, ha nem lesztek ilyenek, nem mentek be a mennyek országába. Nem látjátok meg és nem lesz a tiétek. Van valami, ami a gyermekben nem gyermeki, és ugyanez a felnőttben nem gyermekes. Valójában nincs hozzábogozva sem a gyermekséghez, sem a felnőttséghez. És ez a lelki nagyság. Igen, növekedhetünk lélekben. És nagyon sajnálatos, hogy vannak emberek, akik utoljára gyermekkorukban szerettek önfeledten. Érthetően, képletesen így mondja el Jézus azoknak az egyszerű embereknek, hogy milyenek legyenek: úgy szeressetek, olyan önfeledten, úgy bocsássatok meg, olyan teljességgel, úgy tudjatok bízni, ahogy a gyermekek. Ez egyáltalán nem gyermeki dolog. Fontos a különbség a gyermekes és a gyermeki között.
Gyermeki az, amit az Úr az idősektől is elvár. Az, amit nem kellene elfelejteni és levetkőzni. Nem kellene engedni elveszni.
Az, hogy valójában ki mekkora lélek, az kortól független. Van ebben valami vigasztaló és valami elszomorító. Ugyanígy abban, hogy eltelik az idő, abban benne van a vigasztalás, mert milyen jó éppen akkor hallanod ezt, amikor valamiért szenvedsz! Olyankor ez a vigasztalás, hogy elmúlik. De gyakran érezzük kegyetlennek az időt, éppen mert eltelik. Nagyon és végérvényesen. Éppen akkor kegyetlen az idő, amikor gyönyörű.
Van valami vigasztalás abban, hogy kortalan az az érték, amit Isten keres bennünk. Vigasztaló és kegyetlen, mert nemcsak megnyerni lehet az öregségünkre ezt az értéket, hanem elveszíteni is. A rádöbbenés arra, hogy gyermekként még birtokoltuk, és most már nincs. Csak emléke van.
Ezért fontos, hogy a legkeservesebb kínjainkra és a legnagyobb ajándékra is, ami az élet, ugyanez érvényes, hogy egyszer megszakad. Ez a félelmünk, és ez a reményünk is, hogy elmúlik...
Milyen könnyű megszokni a jót, a kényelmet, a kényeztetést! Bele is fásulunk. Egyszer csak nem érezzük kényeztetésnek a kényeztetést, talán ti is átéltétek ezt, hogy ami jó, az egyszer csak természetessé válik. Noha ez az érzésed abszolút nem természetes. Levetkőzöd jó sozkásaidat. Már nem jut eszedbe hálát adni érte, sőt annyira meg tudsz szokni dolgokat, hogy észre sem veszed, hogy megszoktad. Nemcsak szereket, mert az azokra való rászokás látványos és egyértelmű. Sokkal huncutabbak azok a szokásaink, amelyek éppolyan rombolók, de nem látványosak. És tönkretesznek.
Lassan kihűlnek a kapcsolataink, az imádságaink. Elsorvad a kapcsolatunk az Istennel. Ez az öregség. Amikor leszoksz a lelkesedésről. Sőt leszoksz az Istenről. Úgy le lehet szokni róla, hogy észre sem veszed, hogy leszoktál...
Ezt úgy érheted tetten, hogy már nem hiányzik. Ajaj! A szokás az nagy úr. Van ebben valami szomorú és valami vigasztaló. Le lehet szokni, de rá lehet szokni az Istenre! Hogy hiányozzon, kelljen, és ne legyél meg nélküle.
Nem a napok telése miatt öregszel. Látok idős embereket, akik nem öregedtek meg, csak az idő telt el felettük. Nem az évek vagy a napok száma az élet. Nem kell múlt időbe tennünk azt, hogy éltünk. Nem csak gyermekkorunkban voltunk boldogok. És nemcsak gyermekkorunkban voltunk gyerekek.
Az idő, az öregedés margójára Áprily Lajos négy sorát hoztam el:
„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
Taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
Hangoskodóból halkíts hallgatagra”. (Kérés az öregséghez).
Nem volt szándékom az idő elmúlásáról beszélni. Nincsenek szándékaim. Csak figyelek. Próbálom elmondani azt, amit az Isten a szívemre helyez, ami mondanivalóként adatik. Az idő gondolatától indultam és elkerülhetetlenül az elmúláshoz érkeztem meg.
Ez volt eredeti kédrésünk, hogy miért telik az idő? Próbálom megfogalmazni. Azért telik az idő, hogy próbára tegyen. Az idő próbára tesz. Minden próba – így szoktam mondani.
Azért telik az idő, hogy megvalósulj. Hogy azzá legyél, akivé lenned kell. Hogy gyűjthesd azokat a bizonyos kincseket a mennyben, merthogy ez a feladat. Idő kell, hogy megélhesd azokat a kincseket.
És igaz, hogy az időre nagyon jellemző az, hogy telik-múlik, de vannak az időnek más jellemzői is. Például van egy ilyen jellemzője, hogy az időd kapott idő.
Kaptad az időt azért, hogy szeress.
Kaptad azért, hogy próbáld jól osztani, noha nem tudod, hogy mennyi.
Kaptad azért, hogy tanulj meg hibázni és megbocsátani magadnak. Nem várható el tőled, hogy soha ne hibázz. Remélem, hogy te sem várod el magadtól. De kaptál időt arra is, hogy a hibáidat kijavíthasd. Hogy megbánd.
Kaptad az idődet azért, hogy megtanuld, hogy nem minden tökéletes, de lehet ezzel együtt teljes életet élni. Kaptál időt azért, hogy megtanuld, hogy szerethető vagy.
Kaptál időt, hogy levetkőzd mások véleményét, a rosszallásaikat, a dicséreteiket. Egyszer csak megérkezel oda, hogy nem számít. És erre idő kell. Hogy megértsd saját magadat. Hogy nyilvánvalókká legyenek indítékaid, lelked működése, szavaid miértjei, mozgatórugóid, gyengeségeid, de áldásaid is, amik erősítenek. Meg kell értened magadat és Istenedet. És ehhez idő kell.
Kaptál időt, hogy tanulj meg élni.
Talán akkor majd késő lesz, amikor mindent érteni fogsz, amikor tudni fogod, hogyan kellett volna, ebben mindannyian hasonlítunk egymásra. Többnyire hátulról nézve értjük meg a történetünket. De van egy titok itt. Mégsem hiába telik az időnk, mert nem erre az életre tanulunk élni. Itt tanulunk, hogy ott éljünk. Az örökkévalóságra készülünk. Itt kell megtanulnunk ott élni. Meg kell érkezzünk hozzá!
Időt kaptunk, hogy tanuljunk meg elfogadni, hogy tanuljunk meg bízni az örök aggódás helyett. Tanuljunk meg bízni abban, Aki bízik bennünk. Hogy mindenki egyenként megtanulja szétnyitni a tenyerét, és elengedni azt, amiben annyira bízott, azt, amit hihetetelenül fontosnak érzett. Hogy tudjuk elengedni azért, hogy kaphassunk mást helyébe. Hogy terveink helyett más tervet kaphassunk.
Kaptunk időt, hogy tanuljunk örülni az ősz hajszálaknak is. A fáradásnak is. Nem a rágódásra, nem a bosszankodásra kaptuk az időt. Hanem a növekedésért. Hogy növekedjünk lélekben. Valahogy úgy, hogy közben megtartjuk a gyerekkor értékeit és megtaláljuk az időskor szépségeit is, és egyszerre tudjunk ennek örülni.
Péter apostol tudja a titkot, a kérdésre ő megírta a választ a második levelében: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvöztő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban” (2Pt. 3,18).
Azért kaptunk időt, hogy a végén azt mondhassuk: készen vagyok, Uram. Mert készülünk. És a készenlétbe lassan beleőszülünk. Isten azt akarja, hogy egészen elkészüljünk.
Vajon növekedtünk-e akkor, amikor évek óta ugyanabban a dologban matatunk, ugyanazt a kérdést rágjuk, ugyanabban a bűnben kínlódunk, ugyanazon a helyen botorkálunk?! Vajon növekedtünk-e? Miközben Isten mindenféle helyzetekbe belevitt, mindent megtett azért, hogy mi növekedhessünk. A többi ránk van bízva, hogy akarjuk, és megvalósítsuk azt.
Isten helyzetbe hoz, folyton ezt teszi. Vajon mi kellene még ahhoz, hogy meglépd azt a lépést, amit eddig nem tudtál meglépni?! Vajon mi kell még ahhoz, hogy kimondd azt, amit eddig nem tudtál kimondani?! Mi kell ahhoz a mondathoz való megérkezésig, hogy: készen vagyok!
Különben nincs időnk. És nem érünk rá. Ézsaiás mondata legyen az utolsó, vigasztaljon titeket, hogy „vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg!” (46,4) – így szól a féltőn szerető Isten.

Ámen.