- Lelki megújulás-

Lk. 18, 15-17
„Vittek pedig Jézushoz kisgyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. 16De Jézus magához híva őket, ezt mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. 17Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.”

Kedves testvéreim, én csupán egy dolgot szeretnék ma este elmondani: legyetek olyanok, mint ezek a kisgyermekek! – bizonyára azért kéri ezt Jézus, mert még nem vagytok olyanok!
Ezekről a gyermekekről szeretnék beszélni, rólatok, ha már gyermekek vagytok.

Milyen bájos ez a történet! Elképzelem, amint a gyermekek együgyű kérdéseire felelget az Úr Jézus, maga köré gyűjti őket, ölébe veszi és meghallgatja őket. A gyermekség nem akadálya annak, hogy valaki Jézusé lehessen. A gyermekek Jézus áldásával mennek haza, megváltoznak, csakúgy, mint a tanítványok, akik kénytelenek belátni, hogy senkit sem szabad eltiltani Jézustól. A farizeusok a bűnösöket nem akarták Jézushoz engedni, a tanítványok a gyermekeket. Pedig Krisztus mindenkié!
A tanítványok mintha már semmit sem értenének, gyakran melléfognak, kiderül, hogy teljesen rosszul ismerték meg Mesterüket. Hogyhogy szabad nekirontaniuk Jézusnak ezek a piszkos, poros, mezítlábas gyerekek? Hogy is jut eszükbe? Mit mondasz erre, Mester? – Engedjétek hozzám jönni, mert ezek az én gyermekeim! Tudjátok, a gyermekek ismernek engem igazán, ti még nem halljátok azt az örömöt, amellyel fogadnak majd: Hozsánna! Nem csupán Az áldott, aki jön az Úrnak nevében, hanem mindazok áldottak, akik az Úrhoz jönnek. Én a gyermekekért jöttem, mindenkiért, aki gyermek.
Van egy kicsike szó: „vittek pedig őhozzá kisgyermekeket is”. Nemcsak magukat vitték ezek az emberek Jézushoz, a szülők nem küldték gyermekeiket Jézushoz, hanem vitték. Milyen fonák helyzet, hogy éppen a tanítványok állnak Jézus és a gyermekek között. Ebben a történetben Jézus van benne és a gyermekek csapata, középen pedig a tanítványok, akik majdnem akadályai lettek a gyermekek Jézussal való találkozásának. Úgy vélik, nekik még lesz idejük megismerni és megszeretni Jézust.
„Isten országa a gyermekeké” – ha semmi mást nem mondana a Szentírás a gyermekekről, csupán ennyit, akkor is áhítattal, hálás szívvel kellene megállnunk a gyermek előtt. „A gyermeket MÉG nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket MÁR nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon” (Pilinszky János).
Ravasz László mondta: „A keresztyénség azért hódította meg a világot, mert egy bölcsővel kezdődik”.
Móse rabbi tanította:
- Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba a szóba belehatolni.
Egyik hallgatója megkérdezte:
- Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér?
- Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk – mondta a caddik.

Akiket Jézus elé visznek, már itt a földön boldogok, ennek a kornak az önfeledt, tiszta derűje a mennyország boldogságát idézi. Nem tévedés, valóban erre a földi életre vonatkozik: az ilyeneké MÁR MOST a mennyeknek országa! Úgy lehet ez, hogy Jézus mindent más szemszögből lát, Ő a menny felől figyeli és ítéli a szíveket és az embereket.

„Aki nem úgy fogadja Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba! Mert ilyeneké a mennyeknek országa”. Miért éppen a gyermekeké?
Félreértés lenne azt mondani, hogy azért, mivel a gyermekek ártatlanok. Minden szülő saját tapasztalataiból megállapíthatta, hogy bizony a mi gyermekeink bármilyen kedvesek és drágák is nekünk, valóban bűnben fogantattak és születtek, hajlandók a rosszra, s ha nem nevelnénk, tanítanánk őket, emberi mivoltukból kivetkőznének. A gyermekek nem színlelik a szeretet. Nem szimulálnak. Egy fiatalt megkérdeztek, milyen életpályát választ magának. Azt válaszolta: ő gyermekorvos szeretne lenni. – Miért éppen gyermekorvos? – Azért, mondta, mert a gyermekek nem szimulálnak, nem színlelnek.

Miért éppen gyermekeké az Istennek országa? – A gyermekek mielőtt tennének valamit, nem számítgatnak, vajon mekkora hasznuk lesz, azt sem nézik, akivel beszélnek, annak kik a szülei, ha a barátjuk becsenget hozzájuk, kedvesen fogadják, nem kérdezik, a szülők jóban vannak-e? A gyermeki kor különleges állapot.
Ha nem ijesztgetjük őket, nem félnek, nem azért, mert ne lenne félelemérzetük, hanem mert alapvetően biztonságban érzik magukat. A gyermek közvetlen, micsoda bizakodással tud kérni! Ezt a közvetlenséget, ezt a bizalmat várja tőlünk Urunk!
A gyermek nem alakoskodik, önmagát adja. Felnőttkorban, amikor kialakul az a bizonyos „személyiség”, akkor szerepet játszunk, bizony alakoskodunk. (A görög drámákban a persona azt jelentette: „az álarc mögül szóló”). Megjátsszuk a komoly szakembert, a komoly szülőt, házastársat, a komoly templomba járót, miközben nem vagyunk azok. Nem így a gyermek!
Ezért keresi bennünk Jézus a gyermeket! Nem a gyermekest, hanem a gyermekit. Közben nyilván elutasítja a képmutatókat, azokat, akik magukat másnak mutatják, mint amik. A gyermek alázata azt jelenti, hogy rá vannak szorulva szüleikre. Úgy engedelmeskedjetek a mennyei Atyának, olyan gyermeki rajongással, ahogy csak gyermekek tudnak földi szüleiknek.
Tanuljatok a gyermekektől!
Jézus néz ránk gyermekünk két szemén keresztül!
PINLINSZKY JÁNOS írt szépen egy cikkében ezekről a kis gyöngyszemekről, ezekről a csodákról, a gyermekekről:
„A gyermekek mernek a pillanatnak, a mának élni, akár a mezők liliomai. De életük nem üres, nem semmirekellő, nem tűrhetetlen! A gyermekek az ábrándok teljességében élve tudják magukat oly alázatosan kiszolgáltatni a pillanatnak. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek! Ezért érezhetik magukénak az egész teremtett világot. „Szegénységükben” övék minden, amit kezükkel elérnek, s az is, amit el se érnek: a teljes égbolt, a csillagok minden ragyogása. Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek!
A lemondással nem a szegénységet kéri tőlünk Jézus, hanem a birtoklás egyetlen lehető módjára, a szelídségre nevel. A teljességgel ajándékoz meg a legmagasabb szinten: az Atya szerelmével.
Mit jelent a gyermekség? Először is bizalmat. A felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe), s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.
Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ s a többi ember elől – s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent a felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a hit!
Az „evangéliumi gyermekség” a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.
Az „evangéliumi gyermekség” önzetlenséget jelent. Egy gyermek „csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény.
Az „evangéliumi gyermekség” tisztaságot követel. Isten e kérdésben nem ismer kivételt. (Eddig Pilinszky)

Különleges kiváltság gyermeknek lenni.
Van egy jó ajánlatom: legyünk újra gyermekek! De lehet-e felnőttként gyermeknek lennünk? Vissza lehet-e fordítanunk az idő kerekét? Nem természetellenes dolog ez? (Nikodémus majdnem megbotránkozott, amikor Jézus őt hasonlóképpen erre kérte.) Nyilvánvaló, hogy Jézus nem erre gondol. A gyermekség természete, állapotbeli jó, felnőttként gyermeknek lenni már természetfölötti erény. S több, mint „puszta gyermekség”. Lélekben kell azzá lennünk, vagyis természetfölötti szinten. Akinek sikerül, kétszeresen gyermek az! Nyitott, bizakodó és tiszta. S míg a gyermekkort kinőjük, a lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük. A gyermekkor: állapotunk, a „lelki gyermekség” tulajdonunk, örökre szóló birtokunk.”
Nem mondom, hogy legyetek bugyuták, hiszen vannak emberek, akik egy hosszú életen át meg tudják őrizni tiszta gyermeki szívüket. Ezek a boldog, tiszta gondolkodású emberek, akik úgy tudnak bánkódni bűneik miatt, mint a gyermekek: őszintén és igazán. Mi Pál apostollal valljuk: „Testvéreim! Ne legyetek gyermekek értelemben. Hanem a gonoszságban legyetek gyermekek, értelemben pedig érettek legyetek!” (1Kor. 14,20). Azóta vagy gyermek, mióta felfedezted, hogy neked Atyád van! Az ilyeneknek Jézus megnyitja az ajtót. Nem elég érinteni a falakat, a menny falát, ne nyugodjál addig, amíg kívül vagy.
Isten országa azoké, akik Istenben édes Atyjukra lelnek.
Lehet nagy mélységek után is vágyni a bocsánatra, a tisztaságra. A magyar líra nagy csapongójának, Ady Endrének is voltak tiszta pillanatai, amikor rátört ez a vágy a gyermeki őszinteség után: nem újként mondom, csupán felidézem a sokat hallott sorokat:
„De jó volna mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni” (Karácsony).
Amíg a bűn nem keserű, addig Krisztus nem lesz édes. Luther Mártonnal mondom: „A Szentírás legkeserűbb és legédesebb szava ez: vétkeztem”. Ez az a szó, amelyet minden gyermek legelőször megtanul kimondani, a gyermekeknek ez az első szava. Legalábbis a mennyei Atya gyermekeinek. Ez az a szó, amit nem lehet elég gyorsan megtanulni, nem tudsz olyan hamar bocsánatot kérni, hogy Istent megelőzzed a megbocsátásban!
„Mindnyájunkban ezer ügyvéd szólal meg, mihelyt hibáinkat mentegetnünk kell. A fukar azt mondja, hogy ő takarékos, a tékozló, hogy ő generosus, a hazug, hogy neki élénk a fantáziája, az irigy, hogy ő igazságos, a rossz nyelvű, hogy ő szellemes, a tolvaj, hogy ő ügyes. Isten nem veszi tudomásul ezeket a címkéket, ezt az átnevezést, mint ahogy a természet nem veszi tudomásul a vénülő arcra kent festéket. Vigyázat! Aki napról-napra nem szenved, az napról-napra züllik!” (Ravasz László).

Amikor Menáhem Mendel rabbit egyszer arról faggatták, hogy miért nem jön el a Messiás, így válaszolt:
- Miért nem? Mert ma ugyanolyanok vagyunk, mint tegnap voltunk!

(Van-e értelme a mának? – Megváltoztam?)
Kedves gyermekeim!
„Nincs más út a paradicsomba, csak az, amelyik bűnbánó könnyeken vezet keresztül” (Thomas Watson).
„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba!” Akkor HOVÁ megy?
„A bűnbánat az egyetlen deszka, amely megmaradt nekünk a megváltáshoz, miután Ádámban mindannyian hajótörést szenvedtünk” (Thomas Watson).
„Vétkeztem az ég ellen és Te ellened” – a tékozló fiú így vádolta magát, mielőtt még atyja vádolhatta volna. Hogyha magunkat vádoljuk, elejét vesszük annak, hogy a Sátán vádoljon minket! A szívnek fontos szerepe van a bűn elkövetésében, ezért a bűnbánatban is fontos szerepe kell, hogy legyen. Ahogy Isten két helyen lakik, a mennyben és az alázatos szívekben, a Sátán is két helyen lakhat, a pokolban és a kemény szívekben. A kemény szív a Sátán laktanyája. A legnagyobb ítélet, amit Isten kiszabhat egy emberre ebben az életben, ha hagyja vétkezni gátlás nélkül.

„A hit nem lehet szűkebb, se kevesebb, se türelmetlenebb a hitetlenségnél” (Pilinszky János). Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni „A kételkedés története” címmel.
- Mondd, te hiszel Istenben? – kérdezték egyszer valakitől (Szabó Lőrinctől).
- Én a helyedben nem is azt kérdezném, hogy én hiszek-e őbenne, hanem inkább azt, hogy Ő hisz-e énbennem?

„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba”. Mondom másképpen is ugyanezt: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába”. Úgy bizony! Meg kell újulni! Bámulsz, „hogyan születhetik az ember, ha vén?” Ne bámulj, „ne csodáld, hogy azt mondtam néked: szükség néktek újonnan születnetek”. Állj oda Isten elé: Uram, itt vannak éveim, kételyeim, itt van múltam bűneivel együtt. Vedd el!
Csak úgy válhatsz megújult lelkű emberré, ha szó szerint úgy élsz, mintha még egyszer elölről kezdenéd az életet. Ezután „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal. 2,20).
Jézus ezen az estén, ezen a héten határt von az életedbe. Ha Nikodémusnak, a bölcs, buzgó, idős embernek újonnan kellett születni, hát neked is meg kell újulni! Mássá kell lenni! „Jaj annak, akinek elég a maga egyszer született mivolta!” – így kiáltott fel egyszer Ravasz László.
Le kell tennünk életünket az eltelt évekkel együtt, hogy kapjunk cserébe istenfiúságot. Ilyen egyszerű. Nem fogsz tudni sokáig ellene állni!
Mikor válik emberré az ember? – amikor elindul Jézus felé. Ne csak csodálkozz Jézus jelein és csodáin, hanem engedd, hogy veled tegyen csodát!

Végül: „Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon” (Fil. 2,15).
Ámen.

Székely Csilla Imola
Egyetemes imahét, 2005