Egy folytatásos történetet kezdünk el, ma útnak indítjuk az Ábrahám történetét, akit ma még Abrámnak nevezek, mert tudjuk, hogy ez volt Ábrahám igazi neve.
Így kezdődött. Szólt az Úr Abrámnak, azt mondta neki: eredj! Áldásígéretet mondott. Eltűnt. Abrám pedig összecsomagolt és ment. Ment az áldás után. Átvonultak Kanaán országán, ott a Móréh tölgyénél megismétlődött a jelenet: szólt az Úr, odaígérte Abrámnak az egész országot. Abrám oltárt épített ott. Tovább vándorolt. Ott újabb oltárt épített. Így vándorolt Abrám egyre tovább.
Ez a kezdete egy gyönyörűszép, hosszú, szomorú, véres, áldott történetnek. Azoknak a története ez, akik ma itt vannak közöttünk, most már élőben is látjük őket, gondolok az arab országokból menkülőkre.
Ez akkor történt, amikor Abrám egy névtelen senki volt, és ha Háránban marad, akkor akkor az is maradt volna, és ma nem emlegetnénk.
Ez akkor történt, amikor egyetlen zsidó sem élt még, és arabok sem voltak, még ezután lesz Abrám mindkét népnek az ősatyjává. Sőt más kisebb népeké is, Midiáné, Edomé például, akik gyakran Izráel ellenségeivé váltak.
Nem mindegy, hogy miért indulsz el otthonról. Gondolj mindennapjaidra, vagy azokra a magyarokra, akik kivándoroltak, akik nagy hullámokban mentek ki az 1900-as évek fordulóján Amerikába, aztán az ’56-os menekültekre, az kommunizmus elől külföldre szököttekre, akik soha nem tértek vissza. De gondolhatsz a szemed előtt zajló menekült-áradatra, akikről nem lehet nem beszélnünk, merthogy itt vannak közöttünk, közel hozzánk, és a történetek újra és újra ismétlődnek. Őket is hívta valami külső vagy belső hang, amikor elindultak. És mennek. Talán ők sem tudják, hogy mit remélhetnek.
Abrám nem volt menekült, amikor elinult, ő nem a szegénységből vándorolt egy jó világ reménysége felé, nem menekült se valaki elől, se valakihez, őt nem a gazdasági válság hajtotta, pedig higgyétek el, volt ilyen kb. 1940-ben Krisztus előtt is! Volt gazdasági válság, fogunk hallani róla ebben a történetben, de Abrám nem ezért megy, hanem azért, mert őt valaki megszólította.
Micsoda ötletei vannak Istennek! Menni kell. Pedig kérdezhetné Abrám: itt nem jó?! Ezt a földet nem tudod megáldani, Uram, itthon nem lehetek áldott?! Minek olyan messzire menni?! Ki tudja, hova, milyen népek közé?! Ott idegen leszek, jövevény. Ott egyedül leszek, árva. Apátlan. Ott ellenség leszek, betolakodó. És nem fognak örülni egy betolakodónak. Valahogy nem tudunk örülni a menekülteknek, az otthonunkhoz közel épülő menekülttáboroknak. Nem baj, ha mennek, csak ne jöjjenek. Ezt az érzést keltik bennünk, és félelmet keltenek, félünk tőlük. Abrám is félt, és mégis ment. Nemcsak az idegenséget kapja az, aki megy, hanem az otthonost is elveszíti, és Abrám nem tudja a messzit, az utat, az Újszövetség ezt megemlíti, hogy nem tudta, hova megy, se térképe, se hírei, se ismerőse ott. Abrám annyit tud, hogy az áldottságért menni kell. Úgy dönt, hogy kell az áldás. Nem tudja, milyen az a föld, milyenek az ott élő emberek, de úgy tűnik, tudja Istent, aki megszólította. Sokmindent nem tud Abrám, de egyet tud! Tudja Őt, aki azt a földet alkotta, aki az ígéretet tette.
Megérti Abrám, hogy itt nem teszi nagy néppé őt az Úr, de ott igen, hát megy Abrám, csomagol, ott várja az áldás. Megszólítottsága kiváltság, kiválasztottság. Amit tud Abrám, az az, amit neki az Isten ígért, hogy: Ő mutatja neki az utat, az áldások földjét, ott nagy néppé lesz, áldott lesz és áldássá lesz, népek áldásává, és hogy neve naggyá lesz, azaz híres ember lesz. Hogy így legyen, és mert az áldottságért valamit tenni kell, Abrám dönt. Úgy dönt, hogy kell az áldás. Az elindulás is döntés kérdése.
Gondolt egyet az Isten és barátságot kötött az emberrel. Megszólította, az pedig válaszolt, ez minden kapcsolatnak az alapja, így lett köztük kapcsolat, ez lett a kezdete ennek a gyönyörűszép történetnek, Isten és ember barátságának. Aztán megegyeztek. Azt mondta Abrámnak az Isten: te adod, amit tudsz, amid van, azt kérem tőled, amit teljesíthetsz, cserébe adok olyasmit, amire vágysz, de amid soha nem lenne, adom azt, amire soha nem törekedhetnél, mert soha nem tudnád elérni. Az áldást.
Isten ígért földet, népet, országot Abrámnak, de nem javak, nem örömök, nem hosszú élet vagy család az áldás – noha azok is. Az áldás ezeknél több, másabb. Isten és ember történetei által üzeni az Isten, hogy az áldás én vagyok. Magamat adom. A barátságomat, a jelenlétemet, a rád figyelésemet. Életeket adok, utódokat. Olyasmit, amiket csak én adhatok, Abrám esetében kétszeresen is, Száraj ugyanis meddő.
Így szól az Isten Abrámnak: egyezséget ajánlok neked, ha hallgatsz rám! Ha fontos leszek neked, és fontos lesz az is, amit mondok, ha hallgatsz és meghallgatsz, sőt engedelmeskedsz, áldott leszel. Ezek a feltételeim. De vigyázz, merthogy az áldott élet nem könnyű, viszont az élet áldás nélkül kibírhatatlan!
Lesz ami lesz! Abrám az Istent választotta. Ő lesz az, aki megvigasztalja a csalódott Istent.
Ha kicsit visszalapozunk, már a Teremtés könyvének legelején azokról a történetekről olvasunk, amelyekben sorozatosan csalódott az Isten. Már az Ő szép kertjében engedetlenkedett az emberpár, szófogadatlan volt, és alig indult el az élet, máris gyilkosság történt, azután elterjedt az erőszak a földön annyira, hogy méltó volt a teljes pusztulásra. Micsoda világ volt az,a melyről az Isten úgy érezte, hogy erőszakos, hogy el kell pusztulnia, mert nem ilyenné teremtette! Összvissz nyolc lélek menekedett át az új világba, de hamarosan újra kizáródott az Isten a földiek életéből, saját nevüknek akartak dicsőséget szerezni Bábelben. Megint csalódott az Isten.
Kiben bízhatna?!
Ki hordozza lelkében az áldást?!
Abrám! Talán ő! Vajon méltó lesz rá? Próbára kell tenni Abrámot! Így indul kettőjük története, hogy Isten próbára teszi Abrámot.
Ekkor Abrám 75 éves fiatalember volt (ahhoz képest, hogy 175 éves korában fog meghalni), Száraj pedig 65 (ő 127 évet élt).
Nem kis próba volt. Isten ígérgetett, de ráérősen bánt saját ígéreteivel. Abrám emigrált, elköltözött, életformát váltott, otthagyta kapcsolatait, családját és ment. Áldást sokáig nem látott. Se gyermeket. Huszonöt évet vándorolt, hazája nem volt – de mindenhol egy-egy oltárt hagyott maga után. Az Istennel való találkozása, beszélgetése jeleit.
Huszonöt évet várt, már a századik évét is betöltötte, és még gyermek sehol. Ismáel később megszületett, de nem róla szóltak az ígéretek, nem róla beszélt Isten. Ismáel egy váratlan új fejezete a történetnek.
Száraj már és még meddő. Isten próbája is ez a történet! Mert ugye régebb, amikor még nem hagyta el őt a női természet (milyen szépen mondja az Írás!), akkor könnyű volt gyereket ígérni.
De nem, ez még nem az alkalmas pillanat. Még vár úgy huszonöt évet az Isten. Csakhogy legyen teljesen egyértelmű: ez a gyerek, aki születni fog, az ígéretek fia abszolút nem véletlen fogantatás, kizárt az, hogy az Isten közbelépése nélkül, áldás nélkül is megszülethetett volna ez a gyermek. Emiatt kell a huszonöt év. Ki kell most derüljön, hogy ki ez az Abrám, és az is, hogy ki Isten. Emiatt telik az idő. Azért, hogy az Isten Istenként lépjen bele a történetbe, hogy az áldás áldás legyen igazán. Ezt a gyereket Isten adja, és már születése előtt huszonöt évvel áldott!
Vártak Abrámék, küzdöttek az idővel. Elég hosszú huszonöt év ahhoz, hogy a reménységét is elveszítse az ember. Talán ők is elveszítették. Nem csodálkoznék, ha ezt kérdezték volna térdeikre borulva a csillagos ég alatt: Hol az ígéreted, Uram?! Talán kérdezték is: Hol az a sok utód, akik annyian lesznek, mint fejünk felett a csillagok?! De hol van közülük legalább egy!? Kezdetnek egy is elég lenne.
Száraj méhe azonban üres.
Döbbenetes próba ez. A meddőség, a magány, a türelem és hit próbája. Valamiért így akarja Isten, nem óv meg a könnyektől, nem óv meg attól, hogy elfogyjon a lelkünk, hogy keményen padlót fogjunk. Ez a kiüresedés valamiképpen minden betöltésnek, áldásnak előszobája! És ez nemcsak Abrám története, hanem minden zsidóé. És Jézusé, ő is zsidó, sőt a saját történetünk ez, amennyiben hordozzuk az áldást.
Nem tudok ennél szebbre vágyni, mint erre az ígéretre, amelyet Abrám kapott még mielőtt bármi is látszott volna a hitéből és engedelmességéből: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Nincs több ennél, minthogy mások áldásává legyél. Nincs nagyobb hivatás, mint áldásosztóvá lenni. Az Istené lenni. Áldott és áldó emberré lenni. Isten áldottjának lenni.
Abrám nem amiatt volt nagy, mert sok utóda lett, vagy mert híres emberré lett, meggzadagodott és egész országot kapott, hanem azért, mert hitt. És mert kapuvá lett. Isten minden népet általa áldott meg! Áldások kapuja ő. És az Isten róla nevezte önmagát: Ábrahám Istene az Úr.
Hinni nem azt jelenti, hogy lehetségesnek tartasz dolgokat, hanem azt jelenti: tudod, hogy képtelenség, és tudod, hogy mégis meg fog történni. Abrám hitte, hogy földet kap, pedig az a másé, másoké. Száraj esetében ez a hit azt jelenti, hogy fia lesz, pedig méhe meddő. A mi esetünkben pedig azt, hogy élni fogunk, noha meghalunk, mert aki hisz őbenne, ha meghal is él (Jn. 11,25). Ezt a képtelenséget várja tőlünk az Isten, próbára tesz. Gyakran mondom, mondanom kell most is, hogy minden próba. Minden.
Hatalmas és gyönyörű történet kezdődött ott, Háránban egy baráti beszélgetés nyomán. Egyetlen hívó mondat nyomán, ami a halászok felé is elhangzott: „Jöjj, és kövess engem!” Itt van közöttünk az az Isten, aki megszólította egykor Ábrahámot és akarja a mi barátságunkat, a beszélgetést velünk. Megszólít minket is Abrám Istene, és mi mindenképpen megyünk, naponta újabb utakra indulsz, de nem mindegy, hogy kivel mész. Belegyökerezik Abrámék történetébe a mi történetünk is, a keresztyénségé, az egyházé, a reformátusságé, ahogy azoké is, akiket éppen a napokban végeztek ki Szíriában amiatt, hogy hisznek a zsidó Jézusban, abban, aki egy a sok csillag közül, akiket Abrámnak ígért az áldások Istene.
Ámen.