Egyetlen szavát sem hagytam ki Péter prédikációjának, amelyből feltűnt nekem, hogy milyen ügyesen idézi az Írásokat az írni és olvasni sem tudó Péter. Mert valószínűleg írástudatlan halászember volt.
Arra gondoltam, hogy ma elhozom azt a történetet, amiből meglátjuk, hogy mire képes az Istennek Szentlelke, hogy mivé tehet a Szentlélek egy egyszerű embert, Simont.
Jézus egy reggel elindult a világba, és ezen a reggelen elindult a tanítványság története is, sőt Jézus szenvedésének a története is. Simon volt az első, akivel találkozott, aki aztán Péterré lényegült. Bogozgatta a hálóit testvérével, Andrással, merthogy halászok voltak, ebből éltek. De ezen a reggelen mindketten beléptek a Jézus történetébe. Jött ez az idegen férfi, szelíden csak ennyit mondott: jer, kövess engem, és én eberhalásszá teszlek téged. Péter nem sokat töprengett, még azt sem kérdezte: de mi az, hogy emberhalász?! Hanem letette a hálót ő és András és elindultak Jézus után. Lukács részletesebben leírja, hogy az elhívás előtt a csodálatos halfogás meggyőzte a két testvért, hogy nem akárki ez az ember. Viszont még nem tudták, hogy kicsoda valójában. Hálóikat lecserélték, Jézust kapták helyébe. Vándoroknak szegődtek Jézus mellé. Most már hárman voltak vándorok.
Mentek. Nemsokára találkoztak egy másik testvérpárral, ott volt az apjuk is, Zebedeus, és a két fiú: Jakab és János. Ők is halászok voltak. Ebből éltek. És azon a reggelen ők is beléptek a Jézus történetébe. Nem tétováztak, azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték Jézust. Most már öten voltak vándorok.
Életformát váltottak. Csak Jézus tudta, hogy ez a vándorlás már élethosszig fog tartani. Nem sok idő múlva már tizenhárman voltak vándorok. Így járták az országot. Péter mindig ott volt, amikor valami fontos történt Jézus életében. Hallotta a Hegyi Beszéd minden szavát. Látta őt betegekre tenni a kezét, gyógyítani. Jöttek a megszállottak, és kiűzte belőlük a gonoszt, egészen normálisakká váltak. Vakok jöttek, még vakon is megtalálták őt, és jöttek a némák, ragályos betegek, és mindenki meggyógyulva ment el. És Péter mindent látott.
Egy napon Jézus meglátogatta Péteréket, éppen azon a vidéken jártak. Péter anyósa lázasan feküdt. Péter tehát amikor követte Jézust, nemcsak a hálókat hagyta ott, és a foglalkozását, és nemcsak a csoda sok halat, amit éppen akkor kifogtak, hanem a feleségét is Jézus miatt. Éppen jókor látogatott haza, mert az anyósa beteg volt. Jézus kézen fogja, talpra állítja az asszonyt, és azonnal elhagyja őt a láz.
E hír hallatára estére csak úgy özönlenek a betegek. Megtelt a Péter háza betegekkel. Az egész város összegyűlt a Péterék háza előtt. Amikor mindenkit meggyógyított, kimentek hajózni. Ez volt az az este, amikor vihar támadt és amikor Péter kicsinyhitű lett. De a vihar ismerte Jézust és engedelmeskedett neki. Csend lett.
Aztán kiküldte őket Jézus. Menjetek terepgyakorlatra. Gyakoroljátok azt, amit tanultatok. És amikor a tanítványok visszatértek, beszámoltak mindarról, ami történt az úton. Boldogok a ti szemeitek, mert látnak, és a ti füleitek, mert hallanak – mondta Jézus. Boldog Péter szeme, mert látta, és boldog az ő füle, mert hallotta őt.
Látta Péter Jézus kezében megsokasodni a kenyeret, és látta a sok-sok maradékot is, ami több volt annál, ami eredetileg öt hal és két kenyér volt. Noha többezren jóllaktak belőle. És még aznap éjjel elhajóztak Péterék a tó túlsó partjára, Jézus nélkül. De az éj közepén egyszer csak látták Jézust közeledni. Épp a vizen gyalogolt. Péter az egyedüli, akinek eszébe jut, hogy Jézus megteheti, hogy ő is járjon a vizen. Hozzá akar menni. Gyere, Péter, mondja neki Jézus. De amikor az erősödő szélre kezdett figyelni, abban a pillanatban süllyedezett. Nincs gond addig, amíg tudjuk, hogy Isten nagyobb a tengernél,a viharnál és a félelmeinknél. De néha megfeledkezünk erről. Olyankor kételkedünk. Így is mondja Jézus: kicsinyhitű, miért kételkedtél?! Nem a problémáink nagyok, hanem a hitünk kicsi, amikor süllyedést érzünk. Péter akkor felkiáltott: „Uram, ments meg!” Akkor Jézus Pétert kézen fogja és együtt szállnak be a hajóba, a szél pedig eláll.
Péternek kicsiny a hite, de mégis nagyobb, mint a többi tizenegynek. Mert váratlanul azt kérdezi Jézus az övéitől: Ti kinek mondotok engem?! Péter nem olvasott egyetlenegy hitvallást sem Jézusról, nem tanulta vallásórán, és tökéletes választ adott. Azt mondta: te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Nagyon szeretem Lukácsnál ezt a mondatot, ő így jegyezte le: te vagy az Isten Krisztusa. Péter a szívéből válaszolt. Ilyesmit nem fejből mond az ember. Jézus pedig azt szeretné hallani, hogy mit mond a szívük az apostoloknak. És egyiké sem mondott semmit, csak a Péteré, és ezért mondja Jézus neki: boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ki neked, nem embertől tudod, hanem az én mennyei Atyámtól. Olyan volt ez, mint egy érettségi vizsga. Boldog Péter ebben a pillanatban, most lett méltó az új nevére. Átlényegült. Azt mondta neki Jézus: kőszikla vagy te, és ezen építem fel az én anyaszentegyházamat. Kapott egy láthatatlan kulcsot is a lelkekhez. És egy új nevet: Péter.
Azután rögtön jött Péter nagy tévedése, hogy Jézus nem szenvedhet és nem halhat meg, Isten mentsen, hát nem éppen most. De Jézus megdorgálja őt a feddés miatt: távozz tőlem, Sátán, bántasz, mert ember szerint gondolkodol, és mivel emberek vagyunk, elsősorban emberekként tudunk gondolkodni. Nem tudunk Isten fejével gonodlkodni. Emberek vagyunk, és csak azután tanítványok, és elég nehéz legyőzni az emberségünket, hogy tanítványokká lehessünk.
És Jézus nem tagadta meg Pétert a félreértése miatt sem. Istennek szüksége van ránk tévedéseinkkel együtt. Istennek szüksége van Péterre. A kősziklára. És tévedéseinknek szüksége van az Istenre, a bocsánatra.
Péter megint ott van, amikor elérkezik Jézus életében az a fontos pillanat, amikor a hegyen megdicsőül és valami idegenekkel beszélget. Közben ragyog. Péter füle megint boldog, mert hallja a felhőből az isteni szózatot, az Atya bizonyságtételét: ez az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm. Támad egy ötlete, és most megint téved, mert hajlékot akar építeni, annyira jó ott lenni.
Aztán Péter különös feladatot kap. Egyszer csak jön a templomadót szedő szolga, és kéri Jézust, hogy fizessen. Nevezhetjük egyházfenntartói járuléknak. És Jézus nem tagadja meg, noha pénze nem volt. Aranya és ezüstje nincs, de odaszól Péternek: menj a tengerpartra, vesd be a horgot és az első halat, amely ráakad, fogd ki, nyisd fel a száját, és az ezüstpénzt, amit a szájában találsz, add oda templomadóképpen a kettőnk nevében. Péter megteszi, mert egyébként semmi pénze, és nem tudja azt sem, hol fog aludni, mi lesz az ebédje. Azt esznek, amivel megkínálják, ott alusznak, ahol elsötétednek. Nem volt hova fejüket lehajtaniuk. Nem volt jövedelmük. Nem volt miből templomadót fizessenek. Mégis kifizették.
Jézus beszéde egyeseknek nagyon keménynek tűnt, az emberek kényelmetlenül kezdték érezni magukat, vád volt a fejükön Jézus minden szava, és nem bírták tovább hallgatni őt. Azt írja az Írás, hogy sokan eltávoztak tőle, otthagyták őt. Akkor Jézus megkérdezi az övéit: ti is el akartok-e menni?! Akár elmehetnének. A tanítványság nem kényszer. Péternek gyönyörű válasza van, visszakérdez: dehát kihez mehetnénk, Uram? Örök életnek beszéde van nálad. Ilyet máshol nem hallunk. És mi megtudtuk és megismertük, hisszük, hogy te vagy az Istennek szentje.
Azután Péter volt, aki kérdezett Jézustól. Nagyon jó a krédés, legalább mi is megtudjuk, hogy hányszor kell egymásnak megbocsátanunk. Kiderül, hogy eléggé bőkézzel kell osztogatnunk a bocsánatot: négyszákilencvenszer is. Ugye ennyi hetvenszer hét? Éppen elég ahhoz, hogy ne tudd fejben tartani, hány megbocsátanivalód van még hátra.
Sorolom a Péteres történeteket, hogy kiderüljön: mivé lehet egy ember, ha a Lélek munkálkodik benne. Mert Péter még nem az a Péter, akire Istennek szüksége van. Aki el tudja végezni a munkát, amit készül rábízni az Isten. Aki kőszikla tud lenni.
Sok más kérdése is van Péternek, de egyszer csak ő is ott találja magát a virágvasárnapi menetben, részese volt ennek a szép napnak. Jelen volt Péter is.
Azután ott volt az utolsó vacsorán is, sőt ő és János azok, akiket Jézus előreküld, hogy készítsék el a vacsorát. Talán ők ketten sütötték meg a húsvéti bárányt. Azon az estén voltak együtt utoljára mind a tizenhárman. Csakhogy ezt ők nem tudják.
És amikor látta Péter Jézust az ő saját lábaihoz leguggolni, úgy érezte, hogy ez méltatlanság, és nem nyújtotta oda a lábát, hogy az Úr megmossa. Mert ezt nem a Mesternek kell megtenni. Mert szégyellte Péter, hogy nem ő guggolt le. De Jézus azt mondja, hogy semmi közöd hozzám, Péter, ha ezt meg nem teszem. Ezt pedig semmiképpen sem tudta volna Péter elviselni, hogy semmi köze ne legyen a Mesterhez. Átesik a ló túloldalára, és mindenét meg akarja mostani Jézussal.
Azután úrvacsorát vettek, ahogy mi is venni fogunk nemsokára. Péter is a többi tízzel. Júdás nem, mert ő akkor már lelépett. Sürgősebb dolga lett.
Megint Péteren a figyelem, mert elkezd fogadkozni. Senki nem kérdezte. Önszántából mondja Péter: Uram, követlek téged, akárhova mész! Az életemet adom érted! Lukács így írja: Uram, kész vagyok menni börtönbe, vagy akár a halálba is. Nagyon szép ez a mondat,csak nem történt meg. Legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy most ígéri Péter. Sőt még a tagadás is esedékes – háromszor. És ezt már az Olajfák hegyén ígéri Péter: ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom! Pedig megbotránkozott, amikor látta őt kiszolgáltatottá válni és a történetüket derékbe törni. Sőt önmagán is sírva botránkozott meg. Azt feleli neki Jézus: megtagadsz, Péter. A kakas fog emlékeztetni. Tovább fokozza Péter: ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.
Jézus akkor elkezd tusakodni. Imádkozik, vért verejtékezik, könyörög. És megkéri Pétert és még kettőt, hogy imádkozzanak vele. Hogy virrasszanak vele. Hogy legyenek imaháttér. Őket kérte, mert bennük megbízott. De Péter és a többiek elalusznak. Fájón kérdi Jézus az alvóktól: Péter, hát még egy órát sem bírtatok velem virrasztani?
Amikor harmadszor is ébresztgetni kell őket, már nincs is szükség virrasztásra, mert le is tartóztatják Jézust. Péter hirtelen természetű ember, levágja a főpap szolgájának a fülét, újra közbelép, újra téved, de aztán ő is magára hagyja a Mestert. Csak messziről követi a főpap udvarába. A tanítványok mind elhagyták őt és elfutottak. Elfutott a többi is, csakhogy a töbi nem fogadkozott, hogy „soha nem hagylak el téged”. „A tanítványok mind elhagyták őt és elfutottak” (Mt. 26,56).
Péter bemerészkedik a főpap udvarába is, talán János volt az, aki segített az ajtóőrnél, hogy bejuthasson oda. Arra az udvarra, ahol megtagadta. Esküdözött a tagadáskor! Ember, én nem vagyok az övé. És amikor ezt harmadszor is kimondja, Jézus távolról rápillant, a kakas megszólal, és Péter sír. Zokog. Már nem lehet nem megtörténtté tenni. Késő. Tette jóvátehetetlen. Nemcsak Jézushoz volt hűtlen, hanem önmagához is. Megtagadta Mesterét. Egy világ dőlt össze benne, csalódott önmagában. Hát ilyen kőszikla volt ez a Péter.
Ilyenek vagyunk, lássuk be, gyávák. Ennyi telik tőlünk. De jó lenne sokszor, ha eseményeket meg nem történtté tehetnénk. Szavakat ki nem mondottakká, perceket el nem múltakká. De nincs ilyen radír. Visszaforgatás nincs. Nemcsak az Isten felé elkövetett dolgoknak, nemcsak egymás ellenieknek, hanem önmagunk felé elkövetettek tetteknek sincs érvénytelenítése. Mert ha nem is lennének érvényesek a szavak, mi közben mégiscsak tagadókká váltunk.
Aztán másnap, ha ott is volt Péter az ítélet alatt a tömegben, - lehet, hogy nem volt ott, nem tudjuk -, de az biztos, hogy nem volt a kereszt alatt. Pedig lett volna még néhány órája bocsánatot kérni. De nem tette. Akkor sem és azután sem. Mert gyávák vagyunk, mert bocsánatot kérni alázatot jelent, mert a bocsánatkéréshez erő kell, és lélek. És Péternek még nincsen Lelke. Még nincs Szentlelke. Péterben akkor még nem volt ott a szikla. Nem volt szilárd hite. Még sokáig nem. Egész Húsvétünnep alatt sem.
Amikor a feltámadás hírét hallja, akkor szalad, fut és rohan a sírhoz, jóvátenni a jóvátehetetlent, bemegy, látja a lepedőt, és még csodálkozik is, hogy vajon mi történhetett itt?! És még mindig nem hisz ez a Péter. Még mindig nem jut eszébe, hogy Jézus megmondta, éppen akkor, amikor ő feddeni kezdte. Az asszonyok fecsegnek, gondolja Péter.
Aztán jönnek az emmausiak, és ők is elmondják, de akkor már Péternek is megjelent. (Lk. 24,34). Sőt többeknek, amely találkozás nincs leírva részletesen a Szentírásban.
Végül Jézus oszlat el minden kétséget, minden homályt azzal, hogy megjelenik: békesség néktek! Azután Péter megint jelen van, amikor Jézus Tamás miatt is megjelenik. Mutatja a sebeit.
Feltámadása után még negyven napig a földön járt Jézus, és azalatt a negyven nap alatt történt egyszer, hogy Jézus megint megjelent. Éppen halásztak. Péter volt, aki kezdeményezte, hogy halásszanak. Úgy döntött, hogy visszatér a hálókhoz. Egy éjszaka bejelentette. Csatlakoztak hozzá néhányan. És amikor már egész éjszaka halásztak és kezdett hajnalodni, Jézus arra sétált. Ez volt az „utolsó reggeli”.
Amikor Péter rádöbben, hogy Jézus az az idegen, aki a félhomályban a parton áll, azonnal fejest ugrik a vízbe, mert neki nem ér rá, hogy kievezzenek. Ő hamar akar odaérni. Fontos elintéznivalója volt Jézussal. Úgy érezte, hogy tartozik neki egy bocsánatkéréssel.
Nem véletlen, hogy éppen Pétertől kérdezi meg Jézus, hogy „szeretsz-e engem?” (Jn. 21). Sőt így kérdezi: „jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Szégyeli Péter mindenki előtt, hogy ez kérdés. De mégiscsak kitüntetés ez a kérdés, mert senki másra nem bízza Jézus az ő bárányait, hanem csak reá. Arra kéri: „legeltesd az én bárányaimat!” Talán boldog is ekkor Péter, hogy nem vetette el őt az Úr. Hogy meri rábízni az övéit.
Aztán látta elmenni ő is Jézust, ott volt a többiekkel együtt Betániában. Intett még egy utolsót nekik és eltűnt. Felhő takarta el előlük.
Péter ezalatt a gyönyörű történet alatt nagyon sokat változott. De még mindig hiányzik valami Péterből. Akkor fogjuk igazán érteni Istent, a történetünket, magunkat, az életünket, amikor vége lesz. Akkor nyernek értelmet az érthetetlen események, a kérdések és próbák.
Péter végigélt egy hosszú együttlétet Jézussal, és végig nem tudta, hogy mi az egésznek a célja. Csak akkor értette meg, és akkor vált Péter igazán Péterré, amikor eljött Pünkösdben a Lélek. Szükségünk van a Pünkösdre, hogy azokká legyünk, akikké lennünk kell, akikre lehet bízni bármit is. Péternek fel kellett nőnie a feladathoz, hogy rá lehessen bízni nemcsak a bárányokat, hanem az evangéliumot. Abban a pillanatban lett igazán emberhalász Péterből, amikor magán érezte a Lelket. Addig még tanítványnak sem volt jó.
Csak a történet végén értette meg a Mestert, amikor már nem volt velük, és akkor értette meg a szenvedést is, és egyszeriben az egész világot másképp látta. Pillanatok alatt átlényegült prédikátorrá. Most lett azzá, akivé elhívta őt a Galileai-tenger partján Jézus. Amikor vette a Szentlelket, méltóvá lett a szenvedésre. Pünkösd után lett igaz, hogy „Uram, követlek téged, akárhova mész! Az életemet adom érted! Uram, kész vagyok menni börtönbe, vagy akár a halálba is!” Valóban odaadta az életét, mártír lett. Ehhez kellett Péter lelkébe a Lélek, kellett a Pünkösd. Péter Pünkösdkor megértette Istent is, a tanítványságot is, önmagát is. Péter megtelt Szentlélekkel és elkezdte dicsőíteni az Istent nagy erővel és bölcsességgel.

Eszetekbe juttatom, hogyan idézte Péter az Írásokat. Micsoda bölcsességet kapott. Nem tudást, hanem látást. Szentlelket. Péter története igazán csak most indult el, eddig tartott a felkészülés. Ezek után csodákat tesz Péter, evangélizál, és a szenvedésekben is kőszikla marad.
Pünkösd: esély a változásra. Vegyetek Szentlelket.

Ámen