L: 2Móz. 12,1-13
T: 2Móz. 12,24-28

Nem tudom, mennyire illő az, hogy a tízedik csapásról beszéljek Böjtfő ünnepén, mivel az időben és a bibliaolvasásban egyszerre érkeztünk ehhez a pillanathoz, a két gondolat találkozásához. Megért bennem a felismerés, hogy ez egy precízen tervezett egybeesés, nem véletlen, hiszen a héberek azon az estén böjtfőt ülnek, csakhogy még nem tudják. Hiszen negyven évig fognak böjtölve vándorolni, vándorolva böjtölni…

Kilenc csapás sújtotta már Egyiptomot. Most romhalmaz az egész ország, de leginkább a közmorál. A Nílus meggyógyult, de hal nincs benne, mind elpusztultak. Üres a vize. Juhok, marhák, lovak dögvésszel hullottak el. Len és árpa sincs, elverte a jég, a búzát, tönkölyt felfalta a sáska. A fák ágai csupaszon, lerágottan meredeznek az égre. Így fest az ország kilenc csapás után.
A fáraó eközben még mindig makacsul tartja foglyul Izráelt. Eddig még a fáraó könyörgésére minden csapás megszűnt. És minden csapás után kiújult a fáraó önbizalma, mert úgy érezte: ezt is kibírtuk. De hátra van még egy meglepetés. Készül az utolsó, a meggyőző érv: „még egy csapást hozok a fáraóra, akkor majd elbocsát benneteket”. Sőt elkerget majd. „Nagy jajveszékelés lesz Egyiptomban, amilyen nem volt és nem is lesz többé” (2Móz. 11, 6). De az Izráel fiaira a kutya se ölti ki a nyelvét. Ebből fog meglátszani, hogy különbséget tesz az Úr Izráel és Egyiptom között.
Nagy a mozgás Gósen földjén az izráeliták között. Az emberek mosolyogva, boldogan készülődnek, csomagolnak. Várja őket a szabadság. Kánaán is elkészült a fogadásukra. Az angyalok is készen állnak…
Végre haza mennek.
Csodálatos ígéret ez. Itt hagyhatják kunyhóikat. Nem kell több téglát vetni. Nem verik őket többé az egyiptomiak. Szabad lesz az Urat tisztelni. Nem kell félteniük többé gyermekeiket, biztonságban lesznek. Otthon lesznek. Micsoda új érzés ez…
Minden állat összeterelve. Minden edény, az a kevéske vagyon, értéktárgy összecsomagolva, rongyaik bepakolva – közöttük arany- és ezüstkincsek, ékszerek, díszruhák. Az egyiptomiak vezeklése, adományai az Úr parancsára. Nem önszántukból adták, inkább félelmükben, már iszonyúan félnek ezektől a mezítlábas héberektől. Adnak mindent, csak szabaduljanak tőlük.
Egyiptom gyanútlanul fekszik le ezen az estén, a fáraó palotája is elcsendesedik. Eközben Gósenben mindenki talpon, még a legkisebbek is. Maga az Úr Isten is virrasztott azon az éjszakán! Mert ez az éjszaka az Úré. (2Móz. 12, 42).
Virraszt a nép a szabadulás előestéjén. Van még egy dolog, amit itt, a szolgaság földjén kell elvégezniük. Így szól az isteni forgatókönyv.
Új időszámítás kezdődik: „ez lesz az első az év hónapjai között” (2Móz. 12, 2). Kezdjük elölről számolni az időt – mondja Isten. Belépett a történetbe és akkora lesz a változás, hogy régi és új között nincs kontinuitás. Volt még egy pillanat, amikor a Húsvétot ért keresztyén világ is érezte ezt, hogy Isten belépett az életünkbe. Akkor ismét elölről kezdte számolni az időt.
Amikor leszállt az éjszaka, előszólították a konyha sarkából a bárányt. Négy napig velük élt és aludt ez az ép, egy éves, hím bárány. Akkor levágták, mert ez volt az utolsó vacsora Egyiptomban. Az asszonyok kovásztalan kenyeret sütöttek és keserű mártást készítettek. Évszázadok keserűségét ízlelik abban a mártásban. Így van ez azóta is a páskában, mert a zsidók megtartották fogadalmukat, és ma is ugyanúgy megsütik a hím bárányt, és ma is ízlelik a fogság keserűségét a mártásban.
Pontosan ki kellett számítani, hányan esznek majd a bárányból, mert hús nem maradhatott reggelre. Ami mégis megmaradt, azt elégették.
Minden héber ünnepi komolysággal ül az asztalnál, mint akik utoljára ülnek asztalhoz Egyiptomban. Az ajtófélfákon ott a vér jele, egyetlen héber sem jár Gósen utcáin. Isten megparancsolta, hogy „senki se menjen ki reggelig a háza ajtaján” (2Móz. 12, 22). Nem tudják, mi következik. Titokzatos éjszaka ez. De a kisgyermekek is érzik, hogy most valami nagy dolog történik.
Mindenki lábán saru, dereka felövezve, és mindenki sietve, fél kézzel eszik. Másik kezükben botot tartanak. Bármelyik pillanatban készek elhagyni lakhelyüket. Hosszú táborozás volt ez a négyszáz év, hazavágynak.
Nagy a csend. Isten pusztító angyalai ott járnak a házak között, keresik a vérjelet. A zsidók a vér mögött biztonságban vannak. Érzik Isten jelenlétét. Így szabadította ki másodszor is az Úr az ő népét, a vér jele által a kereszten.
Az egyiptomi házakban nagy a sírás és jajgatás. Minden egyiptomi elsőszülöttnek megállt a szívverése, elakadt a lélegzete. Ez a tízedik csapás.
Bocsánatkérésnek, könyörgésnek nincs helye. A jégverést, sáskajárást, fekélyeket jóvá lehetett tenni. A fák idővel kizöldülnek, de a halott gyermekekbe már nem tér vissza az élet. Emellett a többi csapás csak játék volt.
A fáraó gyermeke, a napszámosoké, a börtönben ülő foglyoké, az állatoké – amelyek elsőszülöttek voltak -, mind meghaltak. Nincs kivételezés. És hiába mondja, könyörgi a fáraó: legyen vége a csapásnak. Mert a vége is végzetes: a gyermekeknek is végük. Megbánhatatlan. Nem visszaforgatható.
Egyiptomra a gyász napja virrad fel, Gósenre a szabadulásé. Egyiptomban óbégatnak, Gósenben boldogok.
Megnyílt börtönük kapuja, végre szabadok! Szabadok Egyiptomtól, de nem szabadok Istentől. Isten rabjaivá lettek!
Nekivágnak a pusztának. Azt sem tudják, mit rejt a puszta, ez a végeláthatatlan homoktenger. Örülnek, amint hosszú sorokban vonulnak kifelé Egyiptomból, mert Mózes kiadta a vezényszót: MOST indulunk. Mennyit várták, hányszor elképzelték ezt a pillanatot, - s most el sem hiszik, hogy szabadok…
Egyelőre hajléktalanok. Fel kell készülniük egy új életformára, a tábori életmódra, mert messze még az Ígéret Földje. De szívükben ott vannak az átélt események és egy fogadalom: megőrzik ezt az Igét, amikor bementek már a földjükre, akkor is fiúról fiúra fog szállni ez a fogadalom. (ld. 2Móz. 12, 24-25). Hatszázezren vannak férfiak, az asszonyokon és gyermekeken kívül. De voltak közöttük egyiptomiak is, akiknek feltűnt a héberek kiválasztottsága, akik megkívánták az Úr védelmét, és akik azon az éjszakán csatlakoztak ehhez a kivonuló tömeghez, mert ők is Istenéi akartak lenni. Voltak ilyenek. Így lettek ők is az áldás, az ígéret fiai.
Ez az Isten szabadítása. Így szabadítja ki Isten a foglyokat – minket is önmagunkból. Szenvedélyekből, szokásainkból, vágyaink közül, bűneink alól.
A felszabaduló héberek tudják, hogy bármit is rejt az előttük levő út, vállalniuk kell, ki kell bírniuk, mert nincs más haza vezető út.
Ő az „út, az igazság és az élet”. Nincs más út az örökkévalóság felé, hazafelé. És nincs más haza.
Ámen.