Korábbi számok Nyomtat Magasság

Amikor hétköznapi nyelven elbeszélünk valamit, ok-okozati összefüggések szerint építjük fel mondandónkat: "ez meg ez történt, aminek ez és ez volt az oka." Ilyenkor a múltba nézünk és ésszerűen gondolkodunk, ami rendjén is van, csakhogy kevés az Isten nagyságának, dinamizmusának érzékeltetésére, és ennélfogva az emberi élet értelmezésére is túlságosan szűk keretet biztosít. Ha a múltam határoz meg engem, ha az ok és a következmény vasszigora az egyetlen "szabály", ami a valóságot irányítja, akkor a reménykedés valóban minden szinten értelmetlen. A bibliai perspektíva ellenben egészen más. A tipológiai gondolkodás szerint vannak események, személyek, motívumok, amelyek a bibliai elbeszélésben a tüposz, az előkép szerepét töltik be. Nem az a lényeg, hogy milyen ok-okozati összefüggésbe ágyazódnak bele, hanem az, hogy mit jeleznek előre, milyen reménységet tesznek lehetővé a jövőre nézve. A páskabárány és az exodus ószövetségi valóságai például önmagukban is megállnak és a zsidó üdvtörténet fontos eseményei. Más oldalról viszont mindkettő tüposznak tekinthető: ami pedig, írja Fabiny Tibor, olyan, mint a mag: még növekednie kell, be kell teljesednie. Ez esetben Krisztus halála és feltámadása "tölti be", teszi teljessé a két esemény jelentését. Vagy egy másik példával élve: Ádám, a tökéletlen, bukott ember még nem teljes: Krisztusban, a második vagy utolsó Ádámban várja beteljesedését (lásd Róm 5, 1Kor 15,45).

Ez a szemlélet az időben és az idő által munkálkodó teremtő Istenbe vetett hitből fakad, aki a János evangéliuma szerint beteljesíti, megújítja eredeti teremtését. Az "új" mára már eltorzult fogalmának jelentősége az európai kultúrában a tipológiai szemléletre vezethető vissza, hogy Isten olyan Isten, aki újat cselekszik. Napjaink világában ebből már csak torz végletek maradtak. Egyrészt mindenki őrült módra futkos az újdonságok után, és változás nélkül nem bír élni, másrészt csak legyint: nincsen semmi új, az ember nem változhat meg, kutyából nem lesz szalonna. Az "új" és az "újdonság" azonban nem ugyanaz. Az "újat" (de nem újdonságot, hiszen van előzménye, "előképe") cselekvő Istenbe, a beteljesedésbe vetett hit egyéni életünk szintjén is rendkívül jelentős: nem vagyunk kiszolgáltatva múltunknak, és várakozhatunk, nem úgy, mint a Godotra várva hősei, hanem abban bízva, hogy a jövő képében Isten, az érkező Úr, az újat cselekvő Úr jön felénk. Úton vagyunk, tökéletlen, befejezetlen lények vagyunk, de bízunk abban, hogy változhatunk és fogunk is változni, mert ő elvégzi a munkát, és ama napra teljesen készen leszünk. Kultúránk ezt a földi életet hanyatló görbeként képzeli el, és valóban csak a hit bolondsága képes fölülírni ezt a remény nyelvével. Valahogy úgy, ahogyan a híres kanadai irodalomtudós és bibliakutató, Northrop Frye fogalmazta az emberi élet dantei fordulópontján, harmincöt éves korában, amikor az emberi remények elkezdenek szép lassan fogyatkozni:

Életünk az emberélet útjának felén válságba jut, a nap a legmagasabban áll az égen, s ekkor borzongva ismeri fel, hogy körforgás foglya, s immár megkezdődik a lehanyatlás. Ezért olyan jelentős a 35-40 év időszaka. Úgy gondolom, ekkor újjá kell születnünk, és egy egészen új életet kell kezdenünk, minthogyha a nap a zenitjén azt gondolná magáról, hogy a valóság legalján van éppen, s most kezdi meg emelkedését, egyenesen fel.

Tóth Sára
egyetemi oktató, irodalomkritikus