1Móz. 27,1-33
1Móz. 28,10-15

Nagy kihívás olyan történetről beszélni, amit mindenki jól ismer, de nemrég egy vallásórás fiúcska feltett egy kérdést. Arra hívlak, hogy együtt gondolkodjunk el rajta. A kérdés így hangzik: miért áldotta meg Isten Jákóbot, ha csalt?
Három sors, három történet van a felolvasott Igében. Az Izsáké, aki haldoklik, ez ugyanakkor Ézsaú története is, aki a vesztese ennek az áldásnak, és a Jákób története, ahogy általában értelmezni szoktuk azt.
Izsák szívében, kezében ott az áldás, amit még apjától örökölt, és át akarja adni, mielőtt elmegy. Érzi közeledni a pillanatot.
Ézsaú egyszer már elrontotta az életrajzát, amikor „semmibe vette elsőszülöttségi jogát” cserébe egy jóllakásért. Egy jóllakásért! Ennyire semmibe vette, mondja az írás. „Én úgyis folyton halálos veszélyben vagyok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog?” – kérdezte akkor (1Móz. 25,32-34). Meg is esküdött, amikor eladta elsőszülöttségét.
Jákób pedig méltó a nevére, mert becsapta apját és testvérét is.
Ez a kérdése a történetnek, hogy miért Jákób az áldott? Miért éppen Jákób? És miért Mózes? Miért Péter? És miért Pál?
Miért tetszett az Istennek a csaló, a hazug, a gyilkos, a tagadó, az üldöző?! Miért a csaló az áldáshordozó, gyilkos a szabadító, mezítlábas halászok az evangélisták?! Miért bíz ránk embereket? Miért áld, miért szeret? Nem fél, hogy csalódni fog? Nem telik el nap anélkül, hogy csalódna…
Én is csak keresem a választ… Ilyenkor mindig előveszem a Pilinszky-kötetet, de most az ő tisztánlátása sem segített. Azt mondja: „Ez az Ószövetség talán legnehezebben kibogozható története. Isteni szándék és emberi akarat (emberi csalárdság, furfang, hűség és alku) oly bonyolult szövedéke, amit szinte lehetetlen minden mozzanatában egyértelműen nyomon kísérni. Annyi bizonyos, hogy bár test szerint Ézsaú volt az elsőszülött, lélekben Jákób bizonyult méltónak a kiváltságra”.
Pedig Jákób sem méltó. Nem vagyunk méltók a kegyelemre. Éppen akkor vagy méltó rá, amikor abszolút méltatlan vagy…
De valamit tudott Jákób, amit nem tudott Ézsaú. Valamit tudott Isten Jákóbról – és benne folytatódik a történet. Jákób csillapíthatatlan vágyat érzett a kiválasztottság, az áldás után. Már semmi sem számított, ha kellett, hát csellel, hazugsággal, de akarta az áldást.
A kegyelem, az áldás az, hogy éppen az ellenkezőjét kapom annak, amit érdemlek. Amit jogosan kapnék, az lenne az igazság, a törvény. De Isten nem igazságos! Hanem kegyelmes. A kettő kizárja egymást. Azt kapok, amit ő érdemel. Ő pedig azt kapta, amit én érdemlek.
Egy gyerek őszinte imádsága:
- Istenem, szeretném kérni, hogy most egy kicsit ne nézz ide!
A kegyelem az, hogy Isten nem rád néz, amikor ad valamit. És amikor rád néz, nem téged lát, hanem Krisztust.
Csalárdság, furfang, alku – megtörtént, miképpen az áldás is. A szó kiment. El van hajítva, mint egy kő. Izsák áldása visszavonhatatlanul Jákóbé. A törvény is kimondott szó. Kiment, azóta nem tért vissza. Izsák másodszor is megáldja Jákóbot, amikor elbocsátja őt nagybátyjához, Lábánhoz, hogy feleséget vegyen magának.
Jákób két áldása így hangzik: „Adjon neked az Isten égi harmatot, zsíros földet, sok gabonát és mustot. Népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le előtted! Légy parancsolója testvéreidnek, boruljanak le előtted anyádnak fiai! Átkozott lesz, aki átkoz, áldott, aki téged áld!” (1Móz. 27,28-29). „A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítsa és sokasítsa meg utódaidat, hogy népek gyülekezetévé váljanak. Adja neked Ábrahám áldását, neked és utódaidnak veled együtt, hogy birtokba vedd ezt az országot, ahol jövevény vagy, amelyet Ábrahámnak adott az Isten” (1Móz. 28,3-4).
Úgy tűnik, hogy égi harmatot, zsíros földet, gabonát, mustot, hatalmat, utódokat, birtokot ad Izsák Jákóbnak. Pedig Izsák ezzel az áldással Istent ad a fiának!
Mert mi az áldottság? Nem állapot, nem bőség, nem utódok. Hanem egy kapcsolat! Az az áldottság, hogy Ő velem van. Nem zsákmány, nem holmi, nem boldogság. Hanem az, hogy ő ott van a boldogtalanságban.
„Mert én veled vagyok” – így olvastam, ezt mondta az Úr, miközben ott állt a létra tetején. „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mész, visszahozlak, nem hagylak el” (15. vers).
Mész a magad feje után, persze, hogy sokszor eltévedsz, és az Isten veled van, mert megy utánad!
Az áldottság ez a kapcsolat, az Isten jelenléte. Nem az, hogy könnyű, egyszerű és fájdalommentes, hanem az, hogy nem fogy el az erőd. Nem igaz, hogy nem fárasztó, és nem igaz, hogy nem fáj. De az áldottság az, hogy kell ez a fájás, és kell ez a teher, ha ebben jelen van az Isten. Nem könnyű, de nélküle kibírhatatlan!
Nem könnyű, de nélküle semmi vagy. Amikor áldott vagy, nem baj a fájás, mert tudod, hogy van értelme.
Ezek után sem értem az Istent. Nem értem az ő választását. Nem értem, hogy miért szeret. Nem jár, nem vagyok jobb, mint Jákób. Nem érdemlem. Ha nem tenném, amit teszek, sem lennék bűntelenebb. De megáldható vagyok-e?
Nem vagyunk jobbak Jákóbnál. De talán megáldhatók vagyunk! Mert nem érdem szerint megy. Ez az esélyünk!
Áldott legyen az Isten, aki nem érdem szerint áld. Áldott legyen, mert nem aszerint választ ki, hogy ki voltál, esetleg ki vagy most, hanem aszerint, aki leszel, akivé lehetsz… vele!
Nem érdem szerint. Senki sem dicsekedhet.
Miért Jákóbot áldotta? Talán nincs jobb. Ézsaú sem jobb. Kit áldjon meg? Hát itt van ez a Jákób. Igaz, hogy csalt, de nincs más. Egy sem jobb.
Pazarló az Isten. Az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Döbbenet, hogy a csaló Jákóbról nevezi magát az Isten! Ez lesz a neve.
Amikor megtudja Ézsaú, hogy meglopták, hangosan és keservesen felkiált, üvölt fájdalmában:
„Áldj meg engem is, apám! Nekem nem tartottál meg valami áldást? Csak az az egy áldásod volt neked, apám? Áldj meg engem is, apám! és hangos sírásra fakadt Ézsaú” (34, 36, 38. versek).
Ugyancsak Pilinszky mondja: „Létünk valódi története megközelíthetetlen és egyedül Istené”. Ez Ézsaú sorsa. „szeretlek benneteket” – mondja az Úr Malakiás próféta által. „De ti azt kérdezitek: miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? Abból, hogy Ézsaú testvére volt Jákóbnak – így szól az Úr – mégis Jákóbot szerettem, Ézsaút pedig gyűlöltem” (Mal. 1,2-3).
Ez azért fontos, mert éppen Jákób utódainak mondja ezt Isten.
Istennek érzelmei vannak. Fáj neki a közömbösség. Nincs nagyobb fájdalom a Krisztus elhagyatottságánál. Annál, hogy „miért hagytál el?!” És nincs nagyobb áldás az Isten jelenléténél. Annál, hogy „nem hagylak el!”
Önmagát adja az Isten, nincs több, amit adhatna.
Minden erről szól. Minden. A kapcsolatról. Ezért jött Kriszus, ezért a kapcsolatért.
Ez a történet nem Jákóbról szól! És nem Izsákról, nem Ézsaú sorsáról. Nem. Hanem Istenről! Isten története ez. Az áldás története, nem Jákóbé. Övé csak egy fejezet, ameddig ő hordozza magában az áldást. Isten szerelmének a története ez, avagy a szerető Isten története!
Amint ezt kimondod, egészen másképpen olvasod az Írást. Ez egy szerelem története, és arról szól, hogy micsoda türelem az Istené. Jákób vagyok, csaló vagyok. Jákób vagyok, csaló, de áldott. Áldott csaló.
Isten is csal. Maga ellen szokott csalni. Behunyja a szemét.
Áldott legyen az Isten, aki a csalókat megáldja, és rábízza holmi dadogó, együgyű emberekre önmagát. Olyanokra, akik éhezik az ő jelenlétét.
Ámen