Lekció: 1Kor. 12, 12-27


A történetből, amelyet mind jól ismerünk, egyetlen kérdést emelek ki. Csak kérdezek. Azután hallgatok. Válasz nincs. Hogy az élő Isten válaszolhasson. Hogy kérdezzen. Hogy legyen jelen. Nem tudom, hogy mi lesz a végső válasza, üzenete – bár lenne –, amit ki kell mondanom – bárcsak kimondható lenne, bárcsak kimondhatnánk.
Egyelőre van egy kérdésünk: őrzője vagyok-e az én testvéremnek?
Nem vagytok abban a helyzetben, hogy válaszolhassatok, ha kérdezek. Tehát csak kérdezlek téged, testvérem, magadban válaszolj: mit éreztél, amikor ezt a mondatot hallottad: hát vajon őrzője vagyok-e az én testvéremnek? Zavart téged ez a válasz? Helyesnek érezted, vagy inkább haragot éreztél?
Isten nem válaszolt erre a kérdésre. Nem mondta, hogy IGEN, vagy NEM. Ehelyett kérdezett: mit tettél?
Kain sem felelt Istennek.
Mit is mondhattott volna Isten, amikor Kain még nem jutott belátásra?! Nem biztos, hogy mondta volna Kainnak: igen, őrzője vagy a testvérednek. Talán ezt mondaná: testévre vagy a testvérednek! A te véredet ontottad ki, amikor az ő vérét kiontottad. A te véred a testvéred. Nem az ellenséged a testvéred. Nem a riválisod. Nem idegen. Nem érdektelen senki. Nem akárki. Nem így terveztem! – mondaná Isten. Nem szolgának, nem áldozatnak szántalak titeket, nem problémának és nem viták forrásának adtalak egymásnak. Mit tettél?!
Áldozattá tetted őt, magadat pedig gyilkossá, bújdosóvá, árvává. Szüleidet, a világot, Istent vesztessé tetted! Vesztessé tetted őket. Mondd ki, mit tettél! Ábel halott. Tudod, mit jelent ez?? Tudod, mi a vér? Az élet, a lehelet?
Nem tudta.
Ha Krisztus-történetként olvassuk, így mentett fel minket Jézus: bocsásd meg, mert nem tudják, mit cselekszenek!
Nem tudta Káin a súlyát tettének, de azt tudta, hogy Ábel hol van. Ott, ahol hagyta. Hazudott. A felelősség alól való kibújás miatt kérdezett vissza, és a kérdésben benne volt a pökhendi válasz: há’ mit tudom én, hol van! Őrzője vagyok!?
Azt hinnénk, könnyű erre válaszolni. Sőt mintha Kain is nagyon jól tudná a választ erre. Minek is kérdezi? Nem kérdés, hogy IGEN, Kainnak meg kellett volna védeni Ábelt.
A kérdés akkor válik kérdéssé, amikor nekem kell válaszolni arra, hogy vajon felelős vagyok-e érted, akit testvéremnek szólítottam.
Mi az én felelősségem? – így is meg lehet fogalmazni ugyanezt. Őrizni vagy nem őrizni? - ez itt a kérdés. Vagy ez: testvérem vagy nem testvérem?
Titok van itt. Valami történt, amiről nem tudunk. Hogy miért tekintett Isten Ábelre és Kainra nem. A Zsidókhoz írt levél ad egyfajta választ erre: „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot, mint Kain és ezáltal nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél” (11,4).
Hit által. Az a plusz: a hit. Milyen szívvel? – ez a különbség. „Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz”... – miért csügged le a fejed? Mert valami rosszat cselekedtél.
Hogy mit tett Kain, arról itt nincs szó. Talán rosszra készült. A szívében már ott volt a terv. Irigy lett.
Megtörtént.
Az előzménye kikutathatatlan. „Egyszerű bűn akkor sem volt, se azóta nincsen” – mondja Pilinszky János.
Kain lassan megérti tettének súlyát, emiatt válaszolt hetykén, idegesen, szarkasztikusan: nem tudom, hol van Ábel, testőre vagyok?
Végül Isten elmondja Kain tettét. Mindent. Ádámék egyszerre veszítették el mindkét gyermeküket. Sét mindkettőjükért vigasztalás lesz. Egyikük halott. Másikuk gyilkos.
Isten akarattal hegyezte ki a helyzetet a kérdésével. Kaint akarta helyzetbe hozni. Kínos, idegesítő volt a kérdése: mit tettél?
Júdás kérdése is ez: mit tettél?!
Ott is a vér kiált Istenhez a földről, a keresztről szivárgó vér kiált az égre. Nincs hangosabb a vér szavánál. Semmi.
A leírás szűkszavú, nagyon rövid. Ábel jó pásztor volt, ahogy Jézus is. És Kain ölt, mégis szerette őt Isten. Vajon később miért védte Isten Kaint? Mégis. Noha bűnös.
Ez a Krisztus-történet. Hogy az igaz, akinek a füstje felszállt – ő az ártatlan, mégis ő halt meg.
Kain volt az első ember, aki született. Az első gyerek. Ábel az első halott. Ő Krisztus előképe: „nemcsak bűntelen áldozatában (...) Az élő Ábel nem védekezett, de a leölt, mozdulatlan Ábel végtelenül erősebb nála” (Piliszky János).
Van tehát a kérdésünk: őrzői vagyunk egymásnak? Pásztorok vagyunk? Hiszen Ő a jó Pásztor! És engem ki őriz meg saját magamtól, rossz döntéseimtől?!
Három kísértés, három veszélyforrás van az életben: amitől félsz, amiben bizakodsz és amire vágysz. Ezek miatt képes vagy bármire. A félelemtől, a bizalomtól, a vágytól csak egy lépés a csalódás illetve a merénylet. A tett, amely vissza-forgathatatlan. A megbánhatatlan. Mindenre képesek vagyunk. Én is.
Egy nagy ámítás áldozatai vagyunk, becsapottak vagyunk.
Elhittük, hogy nem a miénk a felelősség.
Elhittük, hogy az életet azért kaptuk, hogy megvalósítsuk önmagunkat.
Elhittük, hogy mi jobbak vagyunk, mint a többiek. Ha nem sokkal jobbak, de legalább egy kicsikét.
Elhittük, hogy mi a juhok vagyunk és nem a farkasok, hogy mi tanítványok vagyunk és nem a farizeusok.
Elhittük, hogy körülöttünk rossz a világ, tele van kísértésekkel, és a probléma nem bennünk van.
Elhittük magunknak, hogy mi igyekeztünk jól csinálni, és nem volt bennünk semmi önzés.

Én dolgoztam, ledolgoztam egy egész életet. Ő meg csak szórakozott. És akkor vigyázzak rá, őrzője vagyok neki? (ez különben jó ötlet). Tartozom neki bármivel is?
Az egónk, a vágyaink, a munkánk, a sikerességünk „megakadályoz minket az emberségben. A szeretésben” (Horváth Levente). Azt mondta: szeressünk. Minden fontosat elmondott mielőtt elment. Egyetlen szóban.
Őrzője vagyok a te szavaidnak, Uram?
Valljuk be, tudjuk, hogy hol rontottuk el. És tudjuk, hogyan kellene élni. Tudjuk!
Micsoda bizalom az Istené! Fogta az embert és „elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” (Gen. 2,15). Őrzője volt az ember a kertnek? Le kellett őket cserélni, kérubokat és villogó lángpallost állított Isten az ember helyett, hogy őrizzék az utat, az élet fája felé vezetőt (Gen. 3,24).
„Vigyázz magadra és őrizd jól a te lelkedet”, hogy el ne feledkezzél Istenről – ismételte Mózes az Ígéret Földjének határán (Deut. 4,9).
Őrzője vagyok a lelkemnek?
Az Ő Lelkének lehelete bennünk. A Szentlélek templomai vagyunk. Őrzője vagyok-e az Istennek magamban? „Féljed a te Uradat Istenedet és megőrizzed minden Ő törvényeit és parancsolatait” (Deut. 6,2.3.6).
„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” (Péld. 4,23). Most visszhangzik ez az ige ezen a szószéken, mert egy Böjtfő vasárnapon erről beszéltem ugyanitt. Mi lett azóta? Őrzői voltunk a szívünknek, gondolatainknak, érzéseinknek? Szívőrzők vagyunk?
Szeretnék én is ábelként eléje menni, úgy menni, hogy elfogadjon, szeretnék olyan ajándékot adni, ami kedves neki. Gondolkodtam, mit is adhatnék. De hiszen elmondta! „Őrizd az én juhaimat!” ha szeretsz engem (Jn. 21). És hogy „őrizd meg, ami rád van bízva!” (1Tim. 6,20). „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szent Lélek által” (2Tim. 1,14).
Ez a diakónia-vasárnapi kérdés, az őrzésé. Így – ha azt kérdezed, hogyan jön ma ide egy gyilkosság története? Valamiért Isten akarta így, hogy a megváltás története is minden vasárnap egy gyilkosságról szóljon. „Bűnbeesésünknek, bűnre hajló természetünknek bizonyára ez a vétek a summája. Amikor Káin megöli Ábelt, paradicsomi kiűzetésünk beteljesedett. A folyamat mintegy a végére ért. E tettünkkel végleg megöltük és megaláztuk a földet. A gyilkosság vétkeink omega-pontja” (Pilinszky János).
Mi a jó? – kérdezték egyszer Albert Schweitzer-től. „A jó az, ami az életet szolgálja” – válaszolta ő.
Mi a diakónia? – tettekkel történő prédikáció. Szolgálat, ahogy Márta tette. Diakónia a lábmosás története. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért” (Mt. 20,28). „Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk és ne a magunk kedvére éljünk”, ne magunknak kedveskedjünk (Rm. 15,1). Tartozunk.
Egy napon, amikor nagy éhínség szakadt Oroszországra, egy gyönge, nyomorék koldus alamizsnát kéregetett. Tolsztoj belenyúlt a zsebébe, de semmit nem talált. Ekkor megfogta a koldus ráncos kezét és így szólt: Ne haragudj rám, testvér, semmi nincs nálam. A sovány koldus arcán mosoly jelent meg, ezt válaszolta: De testvérnek szólítottál, és ez nagy ajándék volt.
Sorsunk egyetlen egésszé fonódik össze, mint Ábelé és Kainé. Kiegészítjük egymást. Egymás sorsa vagyunk.
Most már ugye sejtitek, hogy nem ez a kérdés: őrzője vagyok-e az én testévremnek? Valljuk be, kevés ez. Megérkeztünk egy másik kérdésig. Jeleztem előre, hogy nincsenek válaszaim. Az igazi kérdés nem az, hanem ez: vajon áldása vagyok-e az én testévremnek? Áldása vagyok-e a világnak?
Ezen van mit gondolkodni. Mert ma diakónia vasárnapja van.
És kérdés az is, hogy minek kell megtörténni ahhoz, hogy áldása legyek?
Mi Jézus szavainak őrzői vagyunk. A parancsolatok őrzői. Saját szívünk őrei. Egymásnak pásztorai.
Ő az, akit az Úr elhívott az igazságért, akinek a kezét maga Isten fogta, akit minden külső látszat ellenére megőrzött, akiben megajándékozta szövetéségével és világosságával a népeket, minket (Ézs. 42,6).
Neked pedig ezt az ígéretet teszi: „Nem engedi, hogy lábad meginogjon, nem szunnyad a te őriződ (...) Nem alszik (...) az Úr, a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. (...) Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben most és mindenkor” (Zsolt. 121,3). Neked mondja ezt, aki őrzöd a szavait. Ő, aki őrzi az őrzőket.
Ámen.