Jel. 14, 13

Életünk tere ez a világ – Oláhdellő-Déva-Marosvásárhely. Sokan élnek a világnak ebben a háromszögében, mint Józsi bácsi is, és a tér ugyanaz, sőt az idő is, mégis mennyiféle élet, miyen sokféle sors! Egy jól meghatározott pillanatban felléptünk egyenként ennek a világnak a színpadára, háborúk helyszínére, emberi kapcsolatok hálójába. Egyszer csak itt voltunk saját döntésünktől függetlenül, és lassan öntudatra ébredtünk.
Ez a világ folyton meglepetéseket tartogatott számunkra. Volt úgy, hogy örülve, máskor fájón fogadtuk ezeket.
Öntudatra ébredésünk azt is jelentette, hogy lassan megértettük, hogy két része van a valóságnak. Egyik az, amelyet látunk, másik, amelyet hiszünk. Azaz egyiket szemmel, másikat szívvel látjuk.
Elmondom, mit látok, ha most itt szétnézek. Látok egy gyülekezetet feketében, szomorúságot látok a szemekben és nedves szemeket látok, kicsit arrébb sírokat, a sírokon feliratokat, ismeretlen neveket, látok koporsót, és látom felettünk az eget. És tudom, hogy mindez pillanatnyi, amilyen a káprázat, mert minden változik. Holnap már mindenki máshol lesz, lassan az élet új meglepetései kerülnek a mai szomorúságunk helyére, és ezek kicsit elfedtetik a gyászt. A sírok is elporladnak, a föld befogadja a testeket, és az ég, bár mindig felettünk van, de az is pillanatonként változik.
Ennyit lát a szem. Fényeket, tárgyakat, arcokat, tükörképet, minden pillanatban változókat. Ez az élet. Feladatok, felelősségek, végigszenvedett fájások, ritkábban nevetések, munka, pihenés, találkozások, öregedés. És lassan eltelik. Vége. Az biztos, hogy meghalunk.
Ezt látja a szem, mindneki szeme.
De a szív tovább lát. Szívünk sokkal érzékenyebb a szemünknél. Nemcsak azt látja-érzi, ami most van, ami előtte van, de az elmúltakat is, szívünkben ott van egész hosszú múltunk. A szépek, a nehezek, az ünnepek, a szeretteink. Szívünk egy egész külön világ.
Most fáj ez a szív. Kicsit kisebb lett a világ, mert valaki hiányzik, mert valaki elment és nem tér vissza. A tér ugyanaz, de az élet, a világ más azoknak, akik ma itt búcsúznak. Ez most sajgó, fájó meglepetés, hogy egy ember pár nap alatt csak emlék maradt. Emlékszem a főztjére, a finom ebédekre, a párnára, amit a székre tett a hátamhoz is, hogy hátradőljek, a kávéira, a rózsáira, a legszebbekre, amelyekből gyakran csokrot készített nekem.

Volt már úgy, hogy találkoztál már Jézussal, beszélgettél vele, imádkoztál, elmentél hozzá haza istentiszteletre, volt úgy is, hogy egészen személyesen megszólított. Ha így éltél eddig, akkor már nemcsak szemmel tájékozódsz, hanem szívvel, tehát hittel is. Viszont hátravan még egy nagy találkozásod! Arra a pillanatra gondolok, amikor találkozol a feltámadott Jézussal! Nem akkor majd, hanem még ebben az életben. Mert ha az, ami itt e világban, e földi életben történik, az egész életed szép is, de így önmagában nincs sok értelme. Ha nem lenne feltámadás, az életünknek nem lenne tétje. Mert minek annyit szenvedni, gyűjteni, dolgozni, finom ebédeket főzni, ha úgyis egyszer mindennek vége?! Ha nem lenne feltámadás, akkor minek ez a prédikáció, akkor hiábavaló a prédikálásunk, akkor hiábavaló a megváltás, akkor minek is jött ide Jézus, akkor nincs igazság se földön, se égen, akkor az evangélium hazugság lenne, mi pedig becsapottak.
Ez a nagy lépés vár ránk még itt az életben, hogy bízzunk abban, aki azt mondta, hogy van feltámadás, sőt ő maga a feltámadás és az élet! (Jn. 11,25)
Két világ van.
És kétféle élet.
Sőt kétféle halál!
Két világ van. Nemcsak úgy, hogy ezt a földi életet, bolygót, az embereket két irányból lehet nézni: emberként, vagy Isten oldaláról. Hanem valóban két világ van. Az egyik elmúlhatatlan. Egy múló világnak nincs értelme. Ez itt próba. Mi pedig vándorok vagyunk. És ha tudjuk a célt, akkor az utat is tudjuk, ami oda vezet.
Mi más vigasztalhatna minket, akik itt állunk egy koporsó mellett, és tudjuk, hogy egykor eljön a perc, amikor mi leszünk a koporsóban, merthogy az biztos, hogy meghalunk – ki más vigasztalhatna minket, mint ő, aki feltámadt?! Mennyit ér az, hogy a mi időnk még tart, és mit kezdjünk ezzel az idővel!? Ha úgyis mindennek vége, és nincs folytatás miután meghaltunk – így minek van értelme?!
Nem Jézusban hiszel, ha nem érvényes előtted minden szava, nem Jézusban hiszel, ha nem a feltámadt Jézus ő. Éppen ez a lényeg! Hogy nemcsak két világ van, hanem két élet is!
Egy életnek nincs értelme. Még akkor sem, ha annyira jól telt. Nemcsak azért élsz, hogy sok élményt szerezz, amit aztán úgyis elveszítesz, ha meghaltál, ha csak egy élet van. Nemcsak azért élsz, hogy másokon segíts, másokat szeress és gyerekeket világra hozz, ha egyszer úgyis neked is, nekik is vége lesz. Ha csak egy élet van. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor. 15,19). Ha nem lenne feltámadás, akkor tényleg szörnyű dolog meghalni, de akkor már élni, és megszületni is szörnyű, mert ugye az biztos, hogy meghalunk. Akkor tényleg tonnasúlyos a gyász.
De van egy fontos üzenetem!
Vannak boldog halottak. Talán azt gondoltad, hogy a halottak már semmit sem éreznek, pedig vannak boldog halottak! Mert két élet van! Innen nézve a vég a halál, odaátról nézve a vég a feltámadás, tehát élet. Születés egy egészen másfajta létre. Olyanra, amelyben végre önfeledten boldogok lehetünk.
Mennyire más a gyász és a saját halálod felé lépkedésed, ha tudod ezt! Jézus nem hazudott. Feltámadt. És visszajön. Azt mondta egyszer: „Én élek, ti is élni fogtok”. Nem hazudik. Él. A tudománynak szüksége van bizonyítékokra, de a hitnek nincs. Csak tudjad ezt, hogy kétféle halál van!
Szemmel azt látod, hogy valaki szenved, aztán látod a szívet teljesen leállni, a lélegzetet, szemeket fennakadni, a pulzust egészen elcsitulni, a testet elpihenni, kihűlni. Bevallom, nehezemre esett egészen közelről látni. Ez a testi halál. Amikor lelked elszakad a testedtől.
A másik halál az, amiért eljött Jézus, hogy neked azt soha ne kelljen megismerned. A teljes, a végleges, a végérvényes, a jóvátehetetlen halál, a szíved, a gondolataid, a lelked halála. Ez a második halál, amikor lelked elszakad az Istentől.
Többször leírja ezt a második halált János apostol a Jelenések könyvében: „Aki győz, örökölni fogja (az új eget és új földet), és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és a bálványimádóknak, és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye: ez a második halál... A tűz tava” (21, 7-8. 20,14). „De aki győz, annak nem árt a második halál” (2,11).
Aki győz, annak nem árt a második halál, hanem övé a második élet – és ez az üdv. Azért mondom ezeket, hogy „legyetek hűek mindhalálig” (Jel. 2,10), mert van értelme, mert van feltámadás és van örök élet! És majd mielőtt azon a küszöbön átlépsz, leteszel minden ruhát, minden munkát, minden godot, minden pénzt, vagyont, amit keservesen összegyűjtögettél, minden kapcsolatodat, minden szenvedésedet, a könnyeidet, a félelmeidet, a testedet és szembenézel vele. Akkor majd szólítsd őt így: mi Atyánk!
A te Atyád azt akarja, hogy így készülj eléje, így értékeld az életet, így értelmezd a halált. Úgy sírj és úgy gyászolj, hogy közben tudod, hogy aki hisz őbenne, ha meghal is él. Ha hiszel őbenne, ha meghalsz is, élsz.
Ámen.