Lekció: Jn.13:21-30

Textus: Jn. 13:21-22; 30;

„Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem. "

„Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? "

„Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. "

I. Megrendült lelkében

Tudjuk a Bibliából, hogy Isten haragudhat, tud örülni, szeretni stb.

Jézus is meg tudott rendülni.

Ő aki mindenkit ismer, mindenek felett való, találhatott olyat, ami megrendítette. Lázár halálánál a gyászolók gyásza, vagy ebben a történetben Júdás árulása.

Van, aki könnyen összetörik, de általában a megrendüléshez komoly dolgok kellenek.

Az árulás még Jézust is megrendítette.

Valaki, aki végig Vele volt, látta csodáit, hallotta nagy erejű szavait, ott volt Lázár feltámasztásakor, látott sok gyógyítást, ellene fordult.

Meg kellett lennie - de ez nem menti Júdást, ő döntött így, ő képes volt Mesterét elárulni.

Mi mindig azon legyünk, hogy miattunk ne kelljen megrendülnie Jézusnak. Ha a szüleink, testvéreink, gyermekeink, házastársunk felé érezzük, hogy nem szabad megrendíteni őket, mennyivel inkább a Megváltó felé.

Vajon sikerül úgy élnünk, hogy nem rendítjük meg Istent?

II. Közületek egy..., vajon kiről beszél?

Egy idegen, egy ellenség, nem lehet áruló.

Veszedelmes lehet, de helyzeténél fogva áruló nem.

Áruló a barát, a szövetséges, a rokon lehet.

Az ő tette jobban fáj mint az ellenségé.

Közületek egy.

Valaki, akiben megbíztok, együtt nevettek, úgy tűnik közös céljaitok vannak.

Azonban nem egy külsős, egy hozzájuk csapódó álltanítvány, hanem közülük való volt.

Lehetséges ez? - kérdezhették. Igen, volt a válasz.

Pedig nem viselkedett vele másként, kitaszítóan Jézus, annak ellenére, hogy tudta ki ő. Egészen addig nem derült ki aljassága.

Együtt lehetett a többiekkel.

A többiek nem is tudhatták ki az.

Mi tehát nem esünk kétségbe, hogy ha valakiről kiderül, hogy nem méltó a Krisztus követésre.

A történelemben vannak, akikről azt gondolhatjuk, méltatlanok voltak a krisztusi jelzőre. Akár a közelmúltban, azok, akik a gyülekezetükben besúgtak, vagy régen a keresztes háborúkon nyerészkedők.

De Krisztus ügyének ez nem árthat, nem fordulunk szembe azzal, hiszen tudjuk, Jézus idejében is volt ilyen.

Viszont mindig vigyázunk, hogy akár a legapróbb családi, vagy felebaráti esetben se váljunk árulóvá a Krisztus ügyének.

III. Elfogadta, kiment.

Amikor elfogadjuk az Úrvacsorában a kenyeret és a bort, akkor elfogadjuk, hogy Jézus a nagyobb és elfogadjuk a kegyelmét is.

Erről az elfogadásról szól a krisztusi életünk.

Ehhez méltón igyekszünk élni.

Ha meghívnak valakit egy nagy hírű zenekarba, vagy futballcsapatba, vagy a Nobel díjasok közé, az elfogadás egyben az odatartozás feltételeinek a megtartását is jelenti. Ugyanezt várjuk a gyülekezeti tagtól, vagy még inkább a presbitertől.

Júdás elfogadása más volt. Kihívás. Felvette a kesztyűt. Egyenrangúként. Az, akinek szégyellnie kellett volna magát, hogy bujkálva, tervezve az őt befogadó közösség ellen volt, az hetykén elfogadta az árulását lebuktató jelet.

És elindult teljesíteni ellenséges küldetését.

Mi elfogadjuk a kegyelmet és maradunk.

És ennek megfelelően élünk.

Segítsen Isten, hogy így legyen!

Ámen!