Igaz történet

Régi fekete-fehér diafilmen apám látható, amint háttal áll egy szúrós vadvirágokkal teli mezőn. Előtte kitapinthatatlan messzeségben a nap fényglóriái adnak hangsúlyt e nem mindennapi jelenethez. Nem a világnak fordított ő hátat, hanem az általa megélt áldatlan körülményeknek. Ide tartoznak a népnevelők, a végrehajtók, a fináncok és még sokan mások, akik szebb jövőt ígérve kiforgatták kevés vagyonából.

Már túl a hetvenen, - öregkori nyavalyáktól kínoztatva - gyakran töltött egy-két hatat a járási kórházban.

Míg mások számára teher a kényszerű ott tartózkodás ő szórakoztatónak, sőt nem egyszer vidámnak gondolta helyzetét. Lehetett diskurálni rég látott cimborákkal, és ami nem utolsó szempont gyönyörködni a cserfes, jókedvű, szókimondó nővérkékben.

Ám semmi nem tart örökké.

Az egyik ólomszürke hajnalon a mesterségesen összetákolt idill kártyavárként omlott össze. Paravánokkal izolált sodronyágyán fog-vacogtató hidegre ébredt. Meglepetten vette tudomásul, hogy ennek bizony az egy szál lepedő az oka, amit a személyzet tagjai a halottnak nyilvánított betegre ráterítenek. A rendhagyó feltámadásnak a máskor vidám nővérek nem örültek igazán. Azon nyavalyogtak, mi lesz így a statisztikával.

Kora délelőtt a folyóson szembetalálkozott a főorvossal, aki széles mosollyal és a szociális empátia törékeny sáncait szétfeszítő hangerővel harsogta:

- Na látja Pánti bácsi! Mire képes a korszerű orvostudomány!

A főember miután befejezte lelkes és parttalan öndicséretét választ nem várva elviharzott. Apám mit gondolhatott, senki nem tudja. Ha sejtéseink lennének, azt meg aligha lehetne leírni. A szokatlan történés után még kapott három év haladékot. Utolsó napjaiban sírás, rívás nélkül az élet szép dolgairól beszélgettünk. Élete ekkor már csak imbolygó gyertyaláng volt.

- Becsüld meg korodat!

Ez volt utolsó intelme.

Három nap múlva lelke elhagyta a megfáradt testet. Nincsenek már népnevelők, végrehajtók, fináncok és egyéb bajkeverők. Csak a korlátlan szabadság létezik és az igazi feltámadás ígérete.

Soroksár, 2006. március 28.

Pánti Imre