Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Gyülekezeti arcképcsarnok: Dr. Grega Sára

Dr. Grega Sára

A Bp. Pestújhelyi Református Egyházközség presbitere és jegyzője, az alábbi ösztöndíj alapítója:

Gróf Sára ösztöndíj

Adományozó: Dr. Grega Sára (an.: Gróf Sára).

Néhai Grega Istvánné szül. Gróf Sára a Dóczy Leánynevelő intézet tanítóképzőjének diákja volt, ott 1937-ben végzett, s élete végéig nagy szeretettel ápolta a kapcsolatokat volt tanáraival és diáktársaival.

A Gróf Sára Ösztöndíjra a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában tanuló, református vallású tanulók közül azok pályázhatnak, akiknek szülei közül legalább az egyik lelkész vagy pedagógus, akiknek magatartása és szorgalma példás, s tanulmányi eredménye – különös tekintettel a magyar nyelvre – kiváló, és aki magát magyar reformátusnak vallja és aszerint él.

A Gróf Sára Ösztöndíjat pályázat útján lehet megnyerni. A pályázatot – amennyiben a Dóczy Alapítvány Kuratóriuma új pályázatok kiírásáról dönt – a Dóczy Református Gimnázium igazgatója hirdeti meg a 9. évfolyamot végző tanulók számára a tanévnyitó ünnepségen történő felhívással.

A pályázatokat a gimnázium igazgatóságán írásban kell benyújtani minden tanév november 30. napjáig. Az ösztöndíjat három tanévre lehet elnyerni, s az éves ösztöndíj összegét egy összegben szeptember 5-ig kapja meg a tanuló szülője vagy gondviselője.

 

***

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Grega Sára

II. Rákóczi Ferenc, az ember

A Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulója alkalmából több tanulmány született különbözõ

szempontokból. Ez a dolgozat Rákóczi jellemét próbálja elénk állítani. Természetesen, amikor

jellemét megrajzolom, beszélnem kell vallásosságáról is, arról, hogyan formálta azt a hit. Választott

témám tanulmányozásához elolvastam Emlékiratait és Vallomásainak három könyvét,

segítségül híva õt magát, másrészt elolvastam leghívebb szolgájának, kamarásának, bujdosótársának,

Mikes Kelemennek Törökországi Leveleit. Nem olvastam el Rákóczi egyéb írásait,

sem kortársainak róla szóló véleményét, emlékezéseit, de irodalomtörténészek és más tudósok

munkáit sem, kivéve a kötethez Hopp Lajos által írt Utószót, melyben megtalálható Rákóczi

egyéb írásainak rövid elemzése is.

Rákóczi 1715-ben visszavonult a franciaországi Grosbois-ba, a kamalduli szerzetesekhez.

Ha a megtérést helyhez és idõhöz lehet kötni, azt mondhatjuk, hogy itt és ekkor tért meg. 1716

decemberében kezdi írni Vallomásait Grosbois-ban, melynek III. könyvét 1719-ben fejezi be.

Emlékiratait 1717 tavaszán már Törökországban írja, így mindkét mû a hívõ ember visszatekintése.

Isten kegyelmének fényében egész életét másképp látja. Csak egy példa: Rákóczi Magyarország

leggazdagabb fõura, Erdély fejedelme volt, akinek a császáriak minden kincsét elrabolták.

Ezért is hálát ad Istennek: „…birtoklásuk talán ártott volna üdvösségemnek…”1

„megfosztottál engem a vagyonommal való visszaélés lehetõségétõl”.2

Rákóczi önjellemzésének és Mikes jellemzésének alapján a következõ kép bontakozik ki

elõttünk.

Rákóczi jellemének alakulása gyermekségétõl a szabadságharc kitöréséig

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona

gyermekeként. Alig múlt el három hónapos, amikor édesapja meghalt. Agyermek úgy emlékszik

vissza, hogy nagyanyja, Báthory Zsófia gyöngéden ragaszkodott hozzá. Íme mindenkiben

van valami jó! Anyja viszont szigorú szeretettel nevelte. Alig ötéves korában elkülönítette

a nõi lakosztálytól és az asszonyi gondozástól.3 Ma ezt inkább ridegségnek mondhatjuk, de

úgy látszik, nem vált kárára. Akisfiút sokszor megbüntették, mert tanulás helyett háborúsdit

szeretett játszani. Nõvérétõl gyakran hallotta mesélni azt az eseményt, amikor anyjuk a munkácsi

várban két gyermekével fekszik az ágyban, s komornája hirtelen észreveszi, hogy egy

kígyó mászik elõ az asztal alól. Az anya felkapja a kislányt, s a kisfiút otthagyva kimenekül a

szobából. Ferencet az ajtónállók szabadítják ki. Zrínyi Ilona ekkor már Thökölyhez készül

férjhez menni. Rákóczi megjegyzi: „…az elkövetkezõ idõkben valóban megtanultuk, hogy

anyám férje személyében fogadott kígyót az ágyába, akivel mégis végsõ leheletéig oly nagy

türelemben, alázatban (…) és szolgai engedelmességgel élt, hogy valóban jogosan volna méltó

arra, hogy a házassági szentség erényeinek példaképül állítsák.”4

Thökölyt sohasem szerette. A lakodalomból emlékezetében csak a nagy ivászat, dõzsölés

maradt meg. Ferenc ekkor hatéves múlt. Kilencéves koráig nevelõapja magával vitte minden

táborozásra, katonai megmozdulásra, ahol sokat éhezett, szomjazott és fázott. Komornyikját,

Kõrösy Györgyöt rá akarták venni, hogy mérgezze meg a gyermeket, de az annál jobban vigyázott

rá. Amikor a török Bécset ostromolta, Ferenc Thökölyvel Pozsonyban volt, anyja Léván.

Agyereket vérhas gyötörte, de nem hívtak hozzá orvost. Szerinte Thököly mindent megtett,

hogy eltegye õt láb alól, hogy a birtokait megszerezhesse. A törökhöz is magával akarta

vinni túszként, csak az utolsó percben változtatta meg elhatározását. Ez a nagy szigorúság és

a sok viszontagság – úgy tûnik – megedzették a gyermeket. Munkács hároméves ostroma idején

gyönyörködve nézte a csatákat. Szemtanúja volt, amikor a várfalon anyja mellett egy szolgálónak

vitte el fejét az ágyúgolyó.

Anyját úgy jellemzi, mint akit „mind bölcsesség, mind hõsi lelkület tekintetében a neméhez

illõ átlagos képességeken felül ajándékozott meg Isten”.5 De nem hiányzott belõle a gyöngédség

sem: a sebesülteket saját kezûleg kevert orvosságokkal gyógyította.

Ferenc tizenkét éves volt, amikor Bécsbe vitték, s elszakították anyjától és nõvérétõl. Csak

pár nappal késõbb engedték meg, hogy elbúcsúzzon tõlük. Anyját többé nem látta. Zrínyi Ilona

1703-ban halt meg Törökországban, pár hónappal a felkelés kitörése elõtt. Halálos ágyán

úgy emlékezett fiára, hogy az õt soha meg nem szomorította.6 Rákóczit a csehországi

Neuhaus jezsuita kollégiumába vitték, tanítóját elküldték. Környezetével csak latinul tudott

érintkezni. Egy hónap múlva a 4. osztályban kezdhette meg a tanulást. Fogékony és igyekvõ

gyermek volt, szerette kutatni a láthatatlan dolgokat, és szeretett ritkaságokkal foglalkozni.

Egyszer elcsent egy látcsövet, egyszer meg egy körzõt. Ezt nem érezte véteknek. Büszkesége

nem engedte, hogy kérjen. Tanárai szerették. Olvasmányai kizárólag imádságoskönyvek voltak.

Tizennégy éves korában megválasztották a Szûzanya kongregációjának elöljárójává.

Ahogy én nem tudom, mit jelent ez, õ se igen tudta: ”Értettem a betût, de nem értettem a szellemet”

– írja.7 Neuhauson kívül tanult még Krumlovban, Prágában és Neisseben. „…mindenütt

mindenki szeretett engem, és mindenütt szívélyesen fogadtak, mert nem szomorítottam

meg senkit, és engem sem szomorított meg senki.” – írja.8 Aprágai egyetemen filozófiát hallgatott,

a jezsuita rendházban lakott, innen jelöltek ki vezetõt mellé, akit így jellemez: „Vezetõm

higgadt ember, jó erkölcsû, egyszerû és az atyáknak nagymértékben alárendelt pap volt,

aki nem volt alkalmas sem a vallás, sem az erkölcs, annál kevésbé valamely tudomány oktatására,

ezért az egész idõt saját dolgaival töltötte és én is az enyémekkel. Szerfölött nagy tudásvágy

volt bennem, és ezért alkalmas idõben hol építészeti, hol matematikai könyveket forgattam,

festettem, mértani alakzatokat rajzolgattam, de minthogy senki nem magyarázta el õket,

semmit nem értettem. A tanárokkal és az atyákkal folytatott biliárd volt legkedvesebb játékom,

és nagy gyönyörûséggel adtam át magam neki.”9

Kollonich Lipót bíboros õt jezsuitává, nõvérét apácává akarta tenni, hogy birtokaik – örökös

hiányában – a Habsburgokra szálljanak. A jezsuiták közt azonban voltak olyanok, akik

õszinték voltak Rákóczihoz, és meggyõzték, hogy elhívatása nem az igazi, és nem is Istentõl

származik. Nõvére titokban férjhez ment, s bár az udvar egymás ellen akarta uszítani õket,

Ferenc, otthagyva a jezsuitákat, hozzájuk költözött Bécsbe. Nõvére házában része volt mindabban,

amitõl kezdetben természetes szeméremmel elborzadt (17 éves volt ekkor), de késõbb

megkedvelt: lakomákban, kártyajátékokban, színházi elõadásokban, szerelemben. Ezután

egy évre itáliai tanulmányútra ment sógora bátyával Borsheim bárója álnéven. Megmászták

az Alpok stájerországi és karinthiai hegyeit, megcsodálták Itália templomait és palotáit, s a kirándulások

mellett maradt idõ a lovaglásra, vívásra, táncra, kártyázásra is. A firenzei herceg

csodálta jámborságát, hogy nem jár a nyilvánosházakba, pedig csak undorodott a prostituáltaktól

és félt a betegségtõl.

1694-ben, nagykorúsítása után politikai megfontoltságból feleségül veszi Karolina (Sarolta)

Amália hessen-rheinfelsi hercegnõt, egy kiemelkedõ szépségû, de gyenge fizikumú, beteges

ifjú hölgyet, akitõl 3 fia születik. Az elsõ, György, 4 éves korában meghal. A szabadságharc,

majd a számûzetés idején hosszú évekig távol éltek egymástól. Rákóczi börtönben van,

amikor a legkisebb fia megszületik, és 26 év múlva Rodostóban látja elõször. Családjáról így is

igyekszik gondoskodni, de ez nem mindig sikerül, még kevésbé tudja gyermekeit nevelni.

Mikes így ír a Rodostóba látogató György hercegrõl: „szép és eszes ifjú, de neveletlen és tanulatlan.

Írni is csak rosszul tud. Magyarul nem tud, hiszen németnek nevelték. Szándékosan

tartották tudatlanságban.”.10 A fejedelem halála után a porta a bujdosók kérésére Rodostóba

hívja Rákóczi idõsebb fiát, Józsefet. „Vigasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejedelmet,

de szomorúságunkra jött” – írja Mikes. Rákóczira úgy emlékszik vissza, mint „kinek minden dolga

okosságból, rendbõl és kegyességbõl állott.” Most „a rendet nagy rendetlenség követte, az

okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség”.11

Rákóczi Ferenc nagykorúsítása után pár hónapra hazajön, ekkor iktatják be Sáros megye

örökös fõispáni tisztébe. Fogadtatásáról így ír: „…a lakosok nagy, de a németek miatti félelembõl

igen titkolt tetszéssel fogadtak (…) azonban döbbenten csodálkoztak anyanyelvem elfelejtésén,

idegen öltözékemen és szokásaimon, és azt hitték, hogy mindezt a nemzet megvetésébõl

teszem.”12 Házasságkötése után feleségével újra birtokaira látogat, de az 1697-es

hegyaljai felkelés kirobbanásakor visszamegy Bécsbe. Tudja, hogy az udvar minden alkalmat

megragadna, hogy õt bevádolva birtokaira rátegye kezét, ezért még a látszatát is kerüli, hogy

köze lenne a felkeléshez. Ekkor még hû a császárhoz, és a németek pártján áll a törökkel és a

lázadó jobbágyokkal szemben, azonban igazságérzete hamar felülkerekedik császárhûségén.

A bécsi társaságokban az udvar praktikáit hamarabb és jobban megismeri, mint a magyar

urak. (Például a peres eljárások során a hatóságok a magyar nemesek birtokleveleit visszatartják,

és egyszerûen elveszik birtokaikat.) Rákóczi tapasztalja a németek szószegéseit, és látja

kegyetlenkedéseiket. Rokonszenve hamar feltámad a nép iránt, és belátja: egyedül õ alkalmas

arra, hogy a szabadságharc élére álljon egyrészt a magyarságnak az õsei iránt érzett tisztelete

okán, másrészt a külföldi keresztyén fejedelmekkel való széleskörû kapcsolatai miatt. Mikor

Bercsényi Miklóssal megismerkedik, és szoros barátságot köt, az „nem minden csodálkozás

és vigasz nélkül vette észre, hogy a német ruha alatt magyar és valóban hazafiúi szív dobog”.

13 Addig senki sem mert vele beszélni az ország és a haza ügyeirõl.

Életének fordulópontja letartóztatása 1701. április 18-án és a bécsújhelyi börtönben töltött

fogsága május 29-tõl november 7-ig. Tizenegy hétig befalazott ablakú sötétzárkában tartották,

amikor 11 napi böjtölés (éhségsztrájk!) után egy ablakos cellába vitték át. Ez olyan élmény volt

számára, hogy ezt írta: „soha semmi kellemesebb nem történt velem életemben.” Ekkor már

kapott papírt, tintát, könyveket, festéket, matematikai eszközöket. Ítt szokott rá, hogy pontos

napirendet készítsen, melyben a reggeli imától kezdve az olvasásnak, festésnek, rajzolásnak,

a rabtartójával való társalgásnak és a cellában való sétálásnak az ideje is percnyi pontossággal

be volt osztva. Ez tette elviselhetõvé, sõt hasznossá számára a fogságot, és ezt a módszert követte

törökországi bujdosása idején is. „Abból a gazdag (…) udvari életbõl, melyet Rákóczi

Magyarországon folytatott, nem maradt meg más, mint a nagy rend és pontosság” – mondja a

Törökországi levelekhez írt bevezetõjében dr. Császár Elemér.14 A több oldalról is érkezõ segítséggel

megszervezett, de igen kalandos és veszélyes szökést végül is „rettenthetetlen szívvel

és lélekkel” vitte végbe. Lengyelországba menekült, ahol találkozott Bercsényi Miklóssal.

1703. március-április folyamán találnak rá a tiszaháti népi kurucság küldöttei, akik hazahívják.

Június 16-án lépi át a határt, „Mint Caesar a Rubicont”.

A szabadságharc

Az éles ész és a bölcsesség, a nyugalom, a fizikai és lelki bátorság, a józanság és igazságszeretet

jellemzi már a fiatal Rákóczit is. 27 éves, amikor a szabadságharc élére áll, s ezek a tulajdonságai

csak nõnek és elmélyülnek kora elõrehaladtával.

Vallomásainak három könyvét Isten elõtti bûnvallásnak és hitvallásnak szánja. Így ír benne

errõl a korszakról: „Hazám fölszabadításához saját gyötrelmeim és a szerencsétlen nép nyomorúsága

miatt való fölindulásomban kezdtem hozzá… Ezenkívül azt hittem, esküm kötelez

rá, hogy megtartsam a haza törvényeit, könnyítsek a nyomorultakon, szabadítsam meg a gyámoltalanokat

és az árvákat (…) Távol volt tõlem a törtetés és egy nagyobb méltóság vagy a

korona megszerzésének vágya, mindazonáltal hajtott engem az önelégültség hiú vágya vagy

inkább gyönyöre (…) Egész késõbbi életem folyamán a vágy e hívságos ösztönzésétõl hajtva

igen sok erkölcsi erényt tanúsítottam, és az országot kormányozva többnyire az igazságosságot

gyakoroltam. Jót tettem a szegényekkel, jámbor cselekedeteket hajtottam végre a külsõ

vallásgyakorlatban, távol tartottam magam a fényûzéstõl (…) a balsorsot erõs lélekkel viseltem

(…) a közügyeket magánügyeim elé helyeztem (…) megvetettem a gazdagságot (…)

adott szavamat szentül megtartottam. De az erény mindezen hívságos bizonyságai bûnök

voltak a Te szemedben, hiszen abból a képmutatásból származtak, amelyet Te, ó Jézusom, tanításodban

annyira elítéltél!”15

A szabadságharc történetét Emlékirataiban írja le. Nagyon szomorú kép tárul fel elõttünk.

Akurucok csapata a hadakozásban teljesen járatlan, rosszul felfegyverzett, szedett-vedett társaság.

Ha gyõznek, nekiállnak fosztogatni, majd hazamennek a zsákmánnyal. Ha vesztenek,

akkor is hazamennek családjukhoz. Szinte minden ütközetre újjá kell szervezni a sereget. A

vezérek sem értenek a hadviseléshez. A parancsot nem hajtják végre. Torzsalkodnak, féltékenykednek,

gyanakodnak egymásra, részegesek, erõszakosak, nem ismerik beosztottaik jellemét.

Rákóczi néha enged a vezérek rábeszélésének, csak azért, hogy meggyõzze õket elgondolásaik

helytelenségérõl. Az átállt német helyõrségek alkalomadtán elárulják a magyarokat.

Ennek a seregnek a megszervezése, õrzése, ellátása, lelkesítése, féken tartása igazi hadvezéri

tehetségre, józanságra, bölcsességre vallott. Afejedelem képes rá, hogy mindig mindenbõl tanuljon.

„Ebben az elsõ (nagyszombati) ütközetben megtanultam, hogy egyikünk sem ért a

taktikához, hogy hadaim jó szándékúak, de azon túl, hogy rosszul vannak fölfegyverkezve, a

tisztek sem tudják vezetni õket. Végül, hogy nagyon óvatosnak kell lenni a szökevény németekkel.”

16

Tisztán látta az ország gazdasági viszonyait, azt az ördögi kört, amelybe belekerült: „Aszabadság

neve megmozgatta a nemes szíveket, sereglettek és fegyvert fogtak a szabadság

visszanyerésére. De ez a szózat nem tudott a katonáknak zsoldot, ruhát, fegyvert és lovakat

adni. Anéptõl kellett tehát kérnünk, hogy adni tudjunk neki. De ugyanez a nép volt katona is,

mégis adókkal kellett volna terhelni, kényszeríteni, hogy élelmet szállítson, ne hagyja abba a

föld mûvelését, és ugyanakkor elviselje a háború fáradalmait.”17

Nem adott teret a rágalmazásnak, nem ítélkezett elhamarkodottan: „Amikor (…) elõre láttam,

hogy a panaszok, még ha talán igazságosak is, híján vannak a törvényes bizonyítékoknak

és a félelemtõl és megvesztegetéstõl ment tanúknak, nem tartottam helyesnek megindítani

a törvényes eljárást, de nem mulasztottam el, hogy négyszemközt elég keményen és az érdekeltet

érzékenyen érintõ szemrehányásokat tegyek.”18 Jól látta, hogy a kezdeti kényszerû

demokratikus intézkedések késõbb bajt okoztak: „A táborba sereglett nép maga választotta

vezéreit. Kanászok, gulyások, borbélyok, szabók parancsnoksága alá álltak aszerint, hogy kinek

a bátorságát tartották legtöbbre (…) Veszélyes, sõt, lehetetlen lett volna felváltani ezeket a

tiszteket, és nem is lehetett jobbakat találni a helyükre.”19 De „az új zsákmányra kapzsi katonák

megcsömörlöttek a hosszú egy helyben tartózkodástól és a tábori élet tétlenségétõl. Akatonai

fegyelemmel járó õrségállás sem tetszett nekik. Ajobban fölfegyverzettek elszökdöstek

a táborból (…) Nagy fáradságomba került ezt a bajt orvosolni olyan népi katonaság között,

amelynek tisztjeit ugyanolyan fából faragták, mint a katonákat, ezért nem tudtak és nem is

mertek parancsolni nekik.”20

Érdemes megfigyelnünk, hogyan lett úrrá a vallási ellentéteken. A protestáns I. Rákóczi

György és Lorántffy Zsuzsanna családjába menyük, Báthori Zsófia hozta be a katolicizmust.

Fia, I. Rákóczi Ferenc az õ hatására tért át a katolikus vallásra, így unokája, II. Rákóczi Ferenc

már a katolikus hitben nevelkedett. Ahogy már Vallomásaiból idéztem, vallásgyakorlata kezdetben

külsõséges volt, azaz betartotta a formaságokat, és megvetette az „eretnekeket”,

ahogy õ a protestánsokat nevezte, de hamar átlátta a katolikus egyház és a politika összefonódását.

„A káptalanok teljesen felhagytak az ifjúság oktatásával, különösen mióta a jezsuiták

viselnek erre gondot. Ezt a körülményt nagyon ügyesen használta fel a bécsi udvari tanács. A

magyar jezsuiták mindig ausztriai fõnökeiknek engedelmeskedtek, s ezért az ifjúságnak mindig

nagy gyûlöletet sugalmaztak Kálvin és Luther követõi ellen. Ennélfogva ezeket az elfogult

és vakbuzgó elvekkel telített fiatalembereket a papi rend számára választották ki, és a jezsuiták

közt tartották vissza azokat, akik tanulmányaikban kitûntek. A magyarok természetesen

tisztelik papjaikat, akiknek nem volt nehéz ezt a keserû vakbuzgóságot a katolikus világiakba

is átönteni. A klérus legjobb része azt hitte, hogy az ortodox (értsd: katolikus) vallás

megõrzése az osztrák uralomtól függ, s ez ellen fegyvert fogni annyi, mint a katolikusok romlására

törni és ipso facto egyházi átok alá kerülni. Ennélfogva e háború elején saját plébánosaink

és papjaink annyira menekültek elõlem, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam (…) Minthogy

a nép és a nemesség legnagyobb része eretnek vallásokat követett, a lelkipásztoroknak

(értsd: katolikus papoknak) nem voltak híveik, s ezzel az ürüggyel nem prédikáltak, az ifjúságot

sem oktatták katekizmusra, de szigorúan megkövetelték híveiktõl a tizedet és az egyéb

szolgáltatásokat, és pénzt halmoztak közrendû rokonságuknak.”21 „Az egész sereg – alig tizedrészét

kivéve – kálvinista volt, s a papjaik iránt mutatott tiszteletlenség még a pártomat

követõ fõurak szemében is az egyház rombolásának és üldözésének látszott. De minthogy a

szabadság helyreállításáért fogtunk fegyvert, szigorúan végre kellett hajtani, amit a törvények

rendeltek, és jó eszközökkel szabályozni és javítani azt, ami nem volt rendben. Amikor

ilyen esetekben nem erõszakkal és indulattal léptem föl, vagy ha a lelkeket irgalomra és kölcsönös

türelemre buzdítottam, mert nem helyeseltem, hogy lelkiismereti kérdésekben erõszakot

alkalmazzunk, azzal vádoltak, hogy a katolikusellenesek pártját támogatom, és hogy vallásom

csak színlelt és tettetett.”22

A Supplicatiora, melyet a hat északnyugati vármegye írt a szécsényi országgyûlés jezsuiták

ellen hozott szigorú intézkedéseinek visszavonása érdekében, Rákóczi a Responsioval válaszolt

1706–1707-ben, melynek lényege, hogy a jezsuiták veszedelmet hoznak a katolikus

egyházra, a tudományra és az iskolákra. Arra inti a jezsuita rendet, hogy hagyjon föl az eretnekek

üldözésére tett esküjével, mivel az eretnekek (protestánsok) kiirtása „a közbékét” veszélyezteti:

„a különbözõ vallásúaknak háborítatlanul kell élniök egymás mellett.”23

A vesztésre álló ügyet teljes õszinteséggel és lelkiismeretességgel vizsgálja, elemzi, keresi a

kivezetõ utat, megtárgyalja a szövetséges rendekkel, s velük egyetértésben cselekszik: Lengyelországba

megy még bízva a cár és a francia király segítségében, míg folynak a béketárgyalások

Károlyi vezetésével. Lengyelországból tovább kell menekülnie Franciaországba,

ahol kezdetben szórakozások közepette éli a világfiak életét. Leginkább a király (XIV. Lajos)

társaságát kedvelte, és egyik legjobb barátja annak törvényesített fia, Toulouse grófja volt. Végül

felülkerekedik benne a józan megfontoltság: „Elhatároztam, hogy kerülöm a mértéktelen

és a király jótékonyságát meghaladó költekezést, hogy megõrzöm rangom külsõ méltóságát,

elkerülöm az illetlen és fiatal társaságot, a nõkkel folytatott botrányos kapcsolatokat, és úgy

ápolom a hercegek barátságát és a fõurak nyájasságát, hogy ne rontsam híremet.”24 Egyre

több idõt tölt imádkozással és bibliaolvasással. Az ádventi ájtatosság ideje alatt jelen volt a királynak

tartott prédikációkon, és ezek jobban hatottak rá, mint korábban. Vágyott a magányra,

s mikor tudomást szerzett Grosbois-ban a kamalduli atyák remeteségérõl, elõször három

napra oda vonult el, majd vett egy kis házat a közelben, s mind több idõt tölt velük imádkozva,

elmélkedve. Örömet szerez neki a ház rendbehozatala, a kis kert mûvelése is. Már itt megmutatkozik

gyakorlati érzéke, a fúrás-faragás szeretete, amellyel Rodostóban olyan sikeresen

ûzi el az unalmat. A király halála után, amikor már innen sem várhat segítséget, a török szultán meghívására

elindul Törökországba abban a reményben, hogy hazájának javát szolgálja.

A bujdosás

Rákóczit a törökök azért hívták Törökországba, hogy egy az osztrákokkal folytatandó esetleges

háborúban kiváló diplomáciai és hadvezéri képességeivel, széleskörû kapcsolataival segítségükre

legyen, és megígérték neki, hogy a magyar seregek élére állhat, valamint azt is,

hogy békekötés estén figyelembe veszik az õ, azaz a magyarság érdekeit is.

„Soha keresztény fejedelemhez a porta olyan hittel nem volt, mint õhozzája”– írja Mikes a

fejedelem halála után. „Az õ tanácsát mind becsülte, mind követte (…) tudott is jó tanácsot

adni.”25 A gyakran változó vezírek egyikérõl pedig így ír: „A(z) dicséretes ebben a vezérben,

hogy az idegen országból való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejedelmünktõl, aztot

béveszi, és követi, akinek nagy eszét megüsmérte.”26 Rákóczi latba vetette minden diplomáciai

ügyességét, furfangját, baráti és politikai kapcsolatát a magyar ügy érdekében, de politikai

kalandokba nem bocsátkozott, török, tatár és más idegen seregek élére nem állt.

„Harmadfél évig a szultán birodalmában sem volt a bujdosóknak nyugodt otthonuk, egyik

helységbõl a másikba rendelte õket az uralkodó, és arról a tervrõl, amely Rákóczit Törökországba

vonzotta, hogy Ausztria ellen török sereget vezessen, szó sem esett (…) Az 1718-ban

kötött passzarovici béke végleg megpecsételte sorsukat: mint bujdosók, s nem mint harcosok

fognak a szultán oltalma alatt élni. 1720 márciusában megérkeztek Rodostóba. (…) Az államfõ

pártfogása jelentette számukra a nyugodt békességet (…), a korlátlan uralkodó kedvéért

mindenki tisztelettel bánt Rákóczival és híveivel. Úgy tekintették, mint valóságos fejedelmet.

(…) Aporta pénzzel is ellátta õket, és bár fényûzésre nem tellett, annyiuk volt, hogy gondtalanul

élhettek.”27 Rákóczi naponta 60-70 tallért kapott, ezt házanépének ellátására, építésre és

az egyháznak adta. Ruhára, drágakövekre nem költött. Hagyatékának szétosztásakor tapasztalhatták,

milyen csekély vagyon maradt utána: ezüst evõeszközök, 2 gyûrû, 2 zsebóra, 2 lószerszám

és a maga kitalálta szétszedhetõ székek és asztalok, melyeket ládákba lehetett rakni,

valamint 6-7 arany és 500 tallér.28

Rákóczi Isten akaratában megnyugodva fogadta el Rodostót számûzetése végsõ helyeként.

„A mi urunk, mint igaz keresztény fejedelem, csendes elmével vette ezt az izenetet” – írja

Mikes.29 „Amint fogyott a bujdosók reménye, akként lett egyre sivárabb a lelki életük (…) s

mivel nem volt, ami lelküket elfoglalja, elúnták magukat.”30 „…közülük csak igen kevés gondolt

olyan megnyugvással a szomorú, színtelen bujdosó életre, mint maga a fejedelem és leghívebb

belsõ cseléde, Mikes Kelemen.”31 „Mindkettõt a szívükben épen élõ vallásos hit tartotta

fönn.”32

A fejedelem nem unatkozik. Mint a börtönben, itt is a magának kiszabott feladatok teljesítése

foglalja le. A mise és az imádkozások órái között délelõtt olvas és ír, délután fúr, farag,

esztergál. „… Az õ gyönyörû szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És

úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Õtet minden csudálja, õ pedig neveti

az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elúnja magát.”33 Szórakozása a vadászat és az, hogy jó

idõben kimennek sátorozni a mezõre. Ez mutatja a tábori élet, a szabad levegõ utáni vágyát.

Mikes jóízû humorára jellemzõ a következõ részlet: „Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy

tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám se néz, de mihelyt ebédre

dobolnak, azonnal felugrik s hozzám jõ. (…) Csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból,

hogy merre megyek: ha a fejedelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha

hívnám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága.”34

A fejedelem míg él, nem adja fel a reményt, hogy hazájának szabadságát kiharcolja. Ha a

politikai helyzetet kedvezõnek véli, igyekszik szövetségest keresni. „A szegény urunk, amit

pennájával tehet, el nem mulatja. Eleget ír mindenfelé” – írja Mikes Kelemen. Ez a hívatása,

ezt bízta rá Isten. „…úgy látom magam – írja vallomásaiban –, hogy mindig színed elõtt és érted

cselekszem, hogy beteljesítsem a mûvet, amelyhez hitem szerint Te szólítottál el, mert úgy

tetszik, ezért a célért nem riadok vissza sem a nehézségektõl, sem a természetemmel ellentétes

dolgoktól, sem a gyötrelmektõl, sem az ellentmondásoktól, de még magától a haláltól

sem.”35

Rákóczi stílusa

Rákóczi jellemzésekor nem mehetünk el szó nélkül szónoki és írói erényei mellett sem.

Nagyhatású, tudós, mégis eleven szónoklatokat tartott az ország- és megyegyûléseken, a táborban,

a sereg elõtt. Ezekre írásban készült fel, és a kéziratokat megõrizte. Egyik kiváló példája

szónoklatainak az 1705-ös gyömrõi beszéd. Rövid, tömör, de velõs, jól tagolt, hangja

emelkedett, szívhez szóló. „… páratlan érzéke volt a színpadias elõadásmódra. Elõadása egyszerû,

ünnepélyes vagy szenvedélytõl átitatott, élt a szóalakzat élénkítõ eszközeivel, hangárnyalatokkal,

a fölkiáltás, ismétlés, kérdés indulatfokozó nyelvi alkalmazásával (…) Beszédeivel

tûzbe hozta, érzelemfestõ nyelvével, hangjával könnyekig meghatotta hallgatóságát, akiket

képes volt az érzelmek minden fokozatán keresztülvezetni, s õszinte együttérzésre ébreszteni.”

36

Vallomásainak és Emlékiratainak nyelve – bár mindkettõt fordításban olvastam – a jó tollú

íróra vall, tömör, logikus, gördülékeny, olvasmányos, érdekes, stílusa érzékletes. Egy példát

emelek ki az Emlékiratokból, Erdély leírását. „Az országot kijövet ugyanúgy megfigyeltem,

mint amikor bevonultam. Afejedelemséget hegyek veszik körül, amelyeknek legnagyobb részét

az Alpokhoz lehet hasonlítani. Belül az, amit erdélyi Mezõségnek neveznek, fennsíkokból

áll, melyeknek völgyeit tavak töltései szelik át. Ahegyoldalakat bokrok és cserjék borítják,

a talaj mindenütt bõvelkedik gabonában és legelõben. Könnyen felázik, és az utak egyformán

nehezen járhatók a hegyoldalakban és a fennsíkokon vagy a tavak töltései által szabdalt völgyek

fenekén, mert a föld általában zsíros, agyagos. Afejedelemséget kettészelõ Maros völgye

sokkal kellemesebb a Szamosénál, amelyrõl már beszéltem. A nagyon tiszta vizû Marosba

ömlik bele az Aranyos, amely a kalotai hegyekbõl ered, és azért nevezik így, mert aranyszemeket

hord magával. Ezeket összegyûjtik és a fejedelmi kincstárba viszik azok a vándor csoportok,

amelyeket közönségesen cigányoknak hívnak, s akiket erre a munkára hoztak be az

országba és láttak el kiváltságokkal. Ez a két folyó nagy széles völgyeken folyik át, a partja

mentén húzódó rétek között sokat kanyarog, fûzfasorok szegélyezik, és ezeknek a gallyaiból a

lakosok rõzsekötegeket készítenek, mivel az erdõk innen távol esnek. A népes falvak sûrûn

következnek egymás után. Végül minden mosolygó és kellemes ezen a gyönyörködtetésre

festett tájképen. Általában Erdélynek semmije sem hiányzik, csak egy jó fejdelem, népének

atya, de hogy a fejedelemség teljes tündöklését visszanyerhesse, ahhoz két azonos szellemû,

ugyanegy terven dolgozó, egymást követõ fejedelemre volna szükség, mert egyiknek élettartama

nem volna elég arra, hogy megjavítsa és megváltoztassa az Erdélyt alkotó három különbözõ

nemzet szellemét és szokásait.”37

Végezetül hadd idézzem a Vallomások II. könyvébõl Rákóczi önjellemzését Isten színe

elõtt, mely mintegy összefoglalja az eddig mondottakat, és példa lehet rá, hogy mindnyájan

Isten kegyelmébõl élünk, legyünk emberileg kicsik vagy nagyok, tehetségtelenek, vagy tehetségesek:

„Találni fogsz bennem meglehetõsen kiemelkedõ származást, melyet hazám történelmében

ünnepeltek, szerettek, és javadalmak birtoklásával teljesítettek ki; nemes jellemet,

sokféle tudománnyal kimûvelt erkölcsöket; megtalálod bennem a világi tisztségek és az erkölcsi

erények követõjét, a barátságot és a közvéleményt nagy igyekezettel és fáradsággal

megnyerõ hûséges barátot, a hazáját szeretõ polgárt, a haza szabadságának védelmezõjét, a

koronák megvetõjét, az igazságszeretõ fejedelmet, a kincsek becsmérlõjét, a jó tettre vágyót, a

bûntõl és nyilvános botrányoktól idegenkedõt, a nép szeretetére pályázó és azt elnyerõ politikust,

a balsorsot nyugodt lélekkel tûrõt; találsz majd filozófust, ki megveti a rang változását,

a trón elvesztését, a szegénységet, aki rettenthetetlen arccal és lélekkel viseli a számûzetést, az

üldözést és a veszélyt; udvaroncot, aki bírta az uralkodó barátságát, kegyelmét és becsülését,

akit irigység nélkül tisztelt és szeretett az egész udvar, akit senki nem sértett meg, és aki

mindenki tetszésének örvendett. Mit fogsz mondani, mi hiányzott nekem a világi gyönyörûségekbõl

az emberi élet e különféle helyzeteiben?

Kendõzés nélkül fölfedtem sikamlós és érzéki szerelmeimet, a bõséges lakomákat, mulatozásokat,

fényes udvaromat, seregeim nagyságát, a barátságokat, vadászatokat, játékokat,

nagyszerû látványosságokat, a baráti és élcelõdõ társalgásokat, és ezeken kívül mi marad a világ

csábításaiból? Mégis, mindeközben sem leltem meg nyugalmamat (…) nem azért írom

mindezt, hogy engem megdicsérjenek, hanem hogy Te megdicsõülj. Mert úgy vagyok a Te

mûved, ahogyan vagyok (…) féreg, hamu, por és bemeszelt síremlék vagyok a Te színed

elõtt.

Hálát adhatunk Istennek, hogy történelmünk során ilyen kiváló vezetõket adott, akik kiemelkedõ

képességüket példamutató erényeikkel együtt a nép, a haza javára fordították, de

nemcsak ezekkel, hanem hitükkel és a számûzetésben tanúsított helytállásukkal is példaképül

szolgálnak a következõ nemzedékek számára. Bár nem volt lelkipásztor, életével az igét

hirdette, ezért ideillõnek érzem a Zsid.13:7 versét: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik

szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az õ életök végére, kövessétek hitöket.”

Dr. Grega Sára

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 108, összesen: 299913

  • 2019. november 21., csütörtök

    Milyen választ adunk Istennek, ha ő maga teszi fel ezt a sokszor hallott kérdést? Nem bántóan, hanem azért, hogy kimozdítson, felrázzon, szembesítsen.
  • 2019. november 20., szerda

    Hogyan viszonyuljunk hívő emberként a politikai keresztyénséghez? Miért nem vesznek részt a pártpolitizálásban evangéliumi keresztyének? Miért aggaszt...
  • 2019. november 19., kedd

    Tényleg lemegy a nap a mi haragunk nélkül?
  • 2019. november 18., hétfő

    Gyakran a túl nagy elvárásokkal kezdődik az egész, majd megindokoljuk magunknak, miért nem gond ez, utána viszont csőstül jön a baj. Nincs azonban oly...
  • 2019. november 17., vasárnap

    Hajlamosak vagyunk a rutinokhoz való ragaszkodásra, még akkor is, ha állandóan panaszkodunk helyzetünk sivárságára. Tomka János és Bőgel György a régi...
  • 2019. november 17., vasárnap

    Vasárnap délután. A tárgyak nem néznek össze, a vizespohár nem csendül magától. Minden áll és néz. Mire vár? Valami azt nyikorogja, változom. Átmenőbe...
  • 2019. november 14., csütörtök

    „Már nem fogok ott ólálkodni körülöttük. Nem fogom várni a lehulló morzsákat. Nem fájdíthatom a szívem azzal, hogy nézem őket és sóvárgok. Belefáradta...
  • 2019. november 14., csütörtök

    A vidékfejlesztés, a felzárkóztatás és a teremtésvédelem elválaszthatatlanok egymástól, és a hátránykompenzáció mellett a kapcsolati hálózatok megújul...
  • 2019. november 12., kedd

    „Fontosnak tartjuk elmondani, hogy ha valaki nem tudja, milyen irányba induljon el, ne jelentkezzen mindenképpen egyetemre. Lazítani kell a dobozokban...
  • 2019. november 12., kedd

    A Budapest-Déli Református Egyházmegye pályázatot ír ki a Budapest-Pestlőrinc-Erzsébet-Bélatelepi Református Egyházközség lelkészi állására.