Ökumenikus imahét 2015. január 20.                      Zsoltárok 139,1-12.

Kedves Testvérek!

Az ökumenikus imahét mindig felemelő a számunkra. Érezni a szeretetet, az összefogás erejét. Az ilyen heteken nem azt vizsgáljuk, mik a különbségek felekezeteink között, hanem a hasonlóságra összpontosítunk, és így megismerjük a Krisztusi szeretet erejét, egymáshoz kötődésünket.

Ma esténknek, ha lehet, „Az ismeretség" címet adnám. Mielőtt tovább mennénk, álljunk meg e szó kivizsgálásánál. Az értelmező szótárban jelentésénél a következőt olvashatjuk: „Személyek közötti viszony, melynél fogva egymással társalgási összeköttetésben állnak". Azt mondja, hogy csak olyan emberrel lehet ismeretségem, akivel beszélő viszonyban vagyok. Valamennyire meg kell ismernem azt a személyt, hogy egyáltalán ismerősömnek mondhassam. De hogyan tudom megismerni? Úgy, ahogyan azt az 1. vers írja.

Tehát ismeretség 1. és egyetlen foka a megvizsgálás. Ha tetszik nekünk, ha nem, mindig nagyító alatt állunk. Vizsgálnak, tesztelnek bennünket embertársaink, és vizsgálgatjuk mi is egymást: milyen ember, hogyan reagál egy-egy szituációban, jó keresztyén-e? Hasonlóképpen vizsgálgatjuk egymást, mint ahogyan az orvosi rendelőben az orvos: alaposan, legalábbis azt hisszük. Meghallgat a sztetoszkópjával, megméri a vérnyomásunkat, elküld laborba, ha kell, röntgenbe. Ha bármi bajunk van, ő megvizsgál és kivizsgál. Ahogyan az orvos, úgy mi is vizsgálgatunk, mérlegelünk: ki a jó ember, kivel kell törődnünk, kinek kell segítenünk? Kit hogyan ismerünk? - Van, akiről azt mondjuk, kedves, szelíd, szerethető, van, akit pedig úgy ismerünk, mint a rossz pénzt?

Csupán az a gond, hogy bárki átverhet bennünket: más képet adnak magukról, mint amilyenek valójában. Az ilyen embereket számítóaknak tartjuk, Jézus Krisztus pedig képmutatóknak nevezi őket. Természetesen mi magunkról soha nem állítanánk ilyeneket, hogy csak azért, hogy valamit elérjünk, kicsit más képet mutatunk magunkról, kissé felturbózzuk adottságainkat, dicsérjük magunkat, ugye Testvéreim? De még azt sem mondanánk, ugye Testvéreim, hogy olyan ismeretségeket kötünk, amikről tudjuk, érdemes ezeket a kapcsolatokat ápolnunk, mert ugyebár, sosem tudhatjuk, mikor jön jól...? Ugye, mi sohasem estünk bele ilyen hibákba?

Pedig az a meglátásom, ha alapos vizsgálatnak vetnénk alá magunkat, bizony elbuknánk, lenne min javítani. A mi emberi vizsgálódásainkba gyakran esik hiba, bárhogyan végezzük el azokat. Nem tudunk teljesen elvonatkoztatni attól, ki szimpatikus nekünk, ki nem. Mert emberek vagyunk, hibázunk, vétkezünk, mert tökéletlenek vagyunk. És mint ilyenek, képtelenek a jóra, a tökéletességre. Óhajtjuk azt, vágyunk rá, de mégsem tudunk saját erőnkből tökéletessé, jóvá válni.

Amikor Jézushoz odamegy a gazdag ifjú, és jó Mesternek szólítja, visszakérdez: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten." (Márk. 18). Egy jó van csak ezen a világon, és az az Úr Isten! Nincs más. És ember nem is született más jónak, csak Jézus, aki az Atyától született. Ő mindenben hasonlóvá vált hozzánk, kivéve a bűnt. Ő a tökéletes ember! Ő az, akit jó ismernünk, akit érdemes megvizsgálnunk egész életünk folyamán, akivel nem árt jóban lennünk, mert „csak a hasznunkra" van: megmondja, mi helyes az életünkben, és mi az ártalmas. Ő szeret csak minket igazán! Nem képmutatóan, nem számítóan, hanem alaposan, hibáinkkal, ügyetlenségeinkkel együtt. És ami fontos, tanít, vezet, óv minket és gondoskodik rólunk. Az életét adta, hogy mi élhessünk. Feláldozta magát a kereszten értünk, hogy mennyei örök életünk lehessen. Ő aztán ismeri az emberi természetünket! Ahogyan azt az egyik dicséretünk mondja: „Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi kell nekünk" (274. dicséret).

És most nézzük a zsoltáros, Dávid király szemszögéből az ismeretség lényegét: „Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem." Tehát aki igazán meg tud minket vizsgálni, nem más, mint az Úr Isten. Ő aztán úgy megvizsgál, hogy ebben a fényben, ennek a tudatában nem bújhatunk el sehová sem. Dávid egyszer megpróbálta: Betsabé esetében. Annyira megtetszett számára a nő, hogy paráznává tette Betsabét, aki hűtlenné vált férjéhez. Dávid természetesen beleszeretett, elrendezte Betsabé férjének halálát, hogy a harctéren úgy tűnjön, természetesen halt meg, nem ő küldte a halálba. Nyilván okoskodott, így lesz a legjobb és feleségül veheti a hőn szeretett nőt. De Isten előtt semmi sem eltitkolható. Nátán próféta nyíltan tudtára adta Dávidnak.

Ugyanúgy próbált egyszer Jónás is elbújni Isten elől: elindult ő hajóval a kikötőből, de Ninive helyett Tarzisba ment, a hajó aljában elbújt, és elaludt. Megnyugtatta magát, Isten nem találja meg. Rosszul okoskodott: hatalmas vihar támadt miatta a tengeren, és kénytelenek voltak a tengerbe dobni. Istennek terve volt vele: cethal elnyelte, és ott rájött, Isten elől nem lehet elbújni.

A mi Isten elől való bujdosásunkat a kisgyerekek bújócskájához hasonlítanám: amikor még teljesen picik, de már szeretnének ők is elbújni a nagyok játékánál, megfigyelhetjük, hogyan játszanak: megállnak, két kis kezüket a szemük elé teszik, és úgy gondolják, láthatatlanokká váltak, ha ők nem látnak, mi sem látjuk őket. Vagy amikor kicsit nagyobbak, de még mindig nem értik teljesen a játékot, akkor elbújnak ugyan, de ha megkérdezzük, hová bújtál, egyből jön a válasz: itt vagyok! Ilyenek vagyunk mi, Kedves Testvérek! Azt hisszük Isten nem lát bennünket, pedig teljesen lát és hall, ismer minket. Hallja szavainkat, ismeri gondolatainkat, látja tetteinket, mulasztásainkat. Előle nem lehet elbújni, elmenekülni.

A zsoltáros sem fogalmaz másként: 7-8. vers.

És olyan jó, ha csodálattal tölt el az, hogy pontos ismerete van rólunk. Ha őt vesszük észre mindenben, hogy szinte körülfog. Már nem akarunk menekülni, mert otthon érezzük magunkat Nála. Nincs értelme elfutnunk, Ő mindenütt elér minket. Végtére is mi lennénk a vesztesek, ha sikerülne kereket oldanunk. Péter bizonyságtétele hasonlóan szól: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad." (János 6,68).

És az a felemelő igazán számunkra, ha ezt személyesen hitünk által megtapasztaljuk.

Nála otthon vagyunk. És ha hisszük, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére, ha hisszük, hogy Ő a Megváltónk, a bűneinkből való Szabadítónk, ha hisszük, hogy Ő ismer bennünket, jobban, mint mi magunkat, akkor egyek vagyunk Benne: legyünk akár római katolikusok, akár reformátusok, akár görög katolikusok, akár evangélikusok, és még sorolhatnám. És akkor bátran kérhetünk mi Tőle inni, hogy a szomjunkat enyhítse, és mi mehetünk és kell is mennünk hozzá, és kérni Őt: Adj innom! Ámen.