RSS
.
...
***
Az Úr Jézus Krisztus mondja:
„Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg ebben a szeretetben. (János evangéliuma 15,9)
...
KRISZTUS KÖVETÉSE
Egészet adni - sohase felet.
Vállalni mindent - bármit is jelent.
Egészet adni - mindent, ami van,
ami csak vagyok - maradéktalan.
(Szent-Gály Kata)
***
KÉRÉS
Úr Jézus, tudod: nem érdemes írni,
csak, hogy a rímek muzsikáljanak.
Olyan dalokat ébressz, hogy a lelkek
Tehozzád közelebb találjanak!
Te rejtőzködj el a rímek közé,
Te simogasd meg a fáradtakat,
Te bíztasd, akit csüggedés kísér!
Hisz írni csak azért,
hogy csengő rímek muzsikáljanak,
Uram, mit ér?
Minden dalomban légy jelen magad!
Te simogasd meg a fáradtakat!
A léleknek ne felém, Tefeléd,
Tefeléd adjon mindenikük szárnyat!
Nem akarok én üres muzsikákat.
Túrmezei Erzsébet
***
Kegyelmes Isten, kinek kezében életem adtam,
Viseld gondomat, vezéreld utamat, mert csak rád maradtam…
Az szép harmatot, miként hullatod tavasszal világra,
Sok jódot Uram, úgy hullasd reám, te régi szolgádra.
Hogy mind holtomig szívem legyen víg, téged magasztalván,
Mindenek előtt s mindenek fölött szent nevedet áldván.
(Balassi Bálint)
Gárdonyi Géza – Írás a Bibliába
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll…
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Gárdonyi Géza
...
A Balaton
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Gárdonyi Géza
...
Én az ellenséggel nem levelezek.
Ha az ellenség levelet ír, visszavetem.
Én anélkül is tudom, hogy mi van a levélben:
fenyegetés és alku.
A fenyegetéstől nem ijedünk meg.
Alkuba nem bocsátkozunk.
A haza nem eladó semmi pénzen.
Gárdonyi Géza
***
A halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.
Gárdonyi Géza
***
A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - - valamit.
(Reményik Sándor)
Egy téli tölgylevélre
E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tűnődvén, lelkem elsóhajtja:
KELLETT
a dér, a tél, a hóvihar,
s a zuzmara, a zordfényű palást,
hogy egy
KÉZ
azt írhassa ránk,
amit
AKAR.
Reményik Sándor
...
Reményik Sándor: Pilátus
A pörnek vége. Elvégeztetett...Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh S egy gondolat tépi a másikat.
„Rongy csőcselék, én unlak titeket, Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját, A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt, A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt, Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
’Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nékem az igazságról,
Aztán némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: ’én vagyok’.
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is,
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilátus lelke nem lesz nehezebb,
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
’De jaj! vajon kire szállott a vére?!’”
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
„’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívemből, hess!
’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe,
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véreskezű szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”
Csend most. De hallga! Most az éj kopog.
Pilátus udvarában a papok.
„Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:
„A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.
***
KEGYELEM
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd,
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz, minden újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bün, a betegség a nyomorúság,
A mindennapi szörnyü szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szünik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: az a Kegyelem.
(Reményik Sándor)
***
Lefelé menet Máté 17.
1.„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.
2. Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.
(Reményik Sándor)
***
A fordító
Károli Gáspár emlékezetének
Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát...
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt.
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el egy honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél - magyarul.
(Reményik Sándor)
***
Bódás János: Ki van jelölve a helyed
Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég… siess… keresd,
Ki van jelölve a helyed.
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.
***
Bódás János
Biblia
Egy kopott könyvem van nekem, s ha hozzám minden idegen,
kinyitom s már nem vagyok árva,
fényes mennyei seregek suhannak s visznek hozsannázva.
Fekete tó, -s napként ragyog. Mint fáradt, hunyó csillagok,
lelehullok, de itt találok megújulást.
Ebből születnek vértanúk, szentek s óriások.
Kis könyv. Sok "bölcsnek- langy mese,
s én, a senki győzök vele; benne annyi tűz s annyi hit van,
mint földet rendítő erő a hallgatag kis dinamitban.
Égi kamra. Nincs rajt lakat. Szomjamat oltja, jóllakat,
s tőle Istent hordom magamban, s tudom, hogy szavam, életem
győztes, ifjú és halhatatlan.
Bódás János
Végtelenség
Az Isten belefér egy röpke percbe, -
és mégis végtelen időt betölt.
Őt hordozza a testek csöppnyi sejtje ,-
mégis szavára mozdul ég s a föld.
Az Isten az, ki könnyű, csendes álmot,
s csillagokat ostromló vágyat ad, -
s még roppant változásokat igazgat,
megolvasgatja a hajszálakat.
...
Megőriztük a Hitvallást s az Igét századokon át,
tisztán és híven.
De csak könyvekbe zárva! - mert szívűnktől nyelve,
szelleme már - már idegen.
Nem éljük, amit vallunk, (mint az ősök)
utunkban a Lélek már nem vezet.
Bár mindnyájunk közös célja a Béke,
de utána a Pénz s az Élvezet.
Üresedik a templom, nincs imádság
asztalnál, ágyban, üzemben, mezőn.
Isten népére nem ismerhet immár
bennünk a világ…
Itt az idő, hogy a Lélek vezessen
s azt tegyük, amit az Úr ma ránk kiró:
nékünk kell újjászületnünk, úgy lesz csak
majd református reformáció!
Bódás János: Református reformáció
***
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben.
Ember lenni mindig minden körülményben!"
(Arany János)
...
...Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
(Arany János)
***
Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se napfény sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel...
(Arany János)
***
Van ‒ fájdalom ‒ kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma,
Rátok az ostor pattogása vár!
(Arany János)
***
Ötvenhárom év
Az élet rajtam egyre nehezűl;
Kivénültem kortársaim közűl.
(Arany János)
***
Ősz felé
Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjúság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, –
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály –
Míg fénybe’ most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!
(Arany János)
***
Meddő órán
Belenézek a nagy éjszakába,
alszik a föld maga árnyékába’.
Itt, vagy amott csillagok röppennek:
gondolatim is úgy jönnek-mennek.
Gondolatom szappan-buboréki
csillogók, mint odafenn az égi:
de töredék mindkettőnek útja,
mind szétpattan, mielőtt megfutja.
(Arany János)
***
Reggeli ének
Új erőben ébredve
Köszöntöm fényedet
Istenem s műveidre
Fordítom szememet.
Mily dicsően kel fel a nap
S minden új életet kap.
(Arany János)
***
Imádkozik ottan csendesen és mélán,
Néha egy könny csillan szeme alsó héján,
Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,
Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.
Feje fölött átment a zimankós élet,
Tele most hideg, de csendes tiszta tél lett,
Három éve már, hogy nem az udvart lesi,
Hanem a megígért jobb HAZÁT keresi.
(Arany János)
***
Epilógus
...Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(Arany János)
1877.
***
ARANY JÁNOS (1817-1882)
Sejtelem
Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
1882 márc. 2
(Ezt követően fél év múlva, 1882. október 22-én elhunyt.)
***
Hetven esztendő.
Nagy idő.
Régen volt, amikor keresztvíz alá tartották.
Fázós, elvénült tagjai
dideregve húzódnak a dunyha alatt.
A tisztaszobában ágyaztak,
ha jön az orvos, ott vizsgálja...
( Szikszai Béni )
***
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
(József Attila)
***
József Attila: ISTEN
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
***
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek
(József Attila)
***
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
(József Attila)
***
Luther Márton: ERŐS VÁR
Erős vár a mi Istenünk,
kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz
bajvető gonosz,
csel vad fegyvere,
erőszak ővele.
A földön ő az első.
Önnön erőnk csak délibáb,
és bizony esnénk esten,
de harcba küldte Egy-Fiát
értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő.
Nincs Isten más, csak Ő,
Krisztus, a Győzedelmes.
Ha a földön ördög nyüzsgene
és elnyelni akarna,
meg nem riadnánk
– ellene
győz hitünk diadalma.
A világi úr
tombolhat vadul,
semmit sem tehet,
ő megítéltetett.
Megrendül egy szavunkra.
Él, áll az ige igazul,
akárki vesse
-hányja.
Táborainkra száll az Úr
Szent Lelke, adománya.
Jóhír, nő, család,
jószág, test, világ
veszhet, vihetik
veszendő kincseik',
miénk marad az Ország.
(József Attila fordítása)
***
Az értelem, ha már kinyílt,
mindétig itt sugárzik;
gazdája holtával se hal;
nem illan, szét nem ázik.
A szépség, hogyha már kinyílt,
nem válik barna röggé;
virág, ha egy napig van itt,
egynap van itt örökké.
(Devecseri Gábor)
...
Nyír télen
Fagyöngy diszíti (fojtja), tél harapja.
Állja a nyír, és így nyilatkozik:
– Tapasztaltam már, hogy a tél haragja
nem tart örökké. Minden változik.
Én is, csak én lassabban. – Méltósága
e lassuság. Kis előleg-öröklét.
Dühöng a tél, de hátrál; meg-megrázva
fagyöngy-boxkesztyüjében havas öklét.
...
Lásd, a temetők kapuján
izlésesen, és a közbeeső
halálra való minden célzás nélkül
csak ennyi áll: „Feltámadunk”.
...
...ne úgy kérdd az idő folyását:
ha el nem múlnék, hogy mi lenne.
De: mit mond majd – mi voltál benne.
...
Harmatcsepp
Társait elhívta
már a nap.
Ez az egy harmatcsepp
ittmaradt.
Nincsen olyan gyémánt-
ragyogás,
mint e szikrafényű,
e csodás.
Nincsen oly vidámság
semmisem,
mint e fény a pitypang-
levelen.
Ó, milyen sok szépet
láttam már,
egyben sem volt ennyi
napsugár.
Ilyen szelídfényű,
bölcs derűs,
mely úgy forró, hogy már
majdnem hűs,
mely úgy hűvös, hogy míg
elmereng
minden tűz-patakzás
benne zeng.
Honnan ez a helyben-
vágtatás,
ez a mértéktartó
áradás?
Míly sok társsal szállva
össze-szét,
fonta és cserélte
lényegét,
míly vad vándorútat
szenvedett,
s fájó egen, zordon
táj felett
vélük míly soká mint
felleg ült,
míg e gyémántcseppé
teljesült?
Ülök, mint ki festő,
s a modell,
amíg képe készül,
szökik el.
Hívja már a napfény,
dolga van;
holnap újra eljön
boldogan.
addig a világot
egy kicsit
körbefutja százszor,
elbujik
önmaga elől is,
azután
összeszedve magát,
jó korán,
mindig előbb, mint én,
megjelen
szép üdén a pitypang-
levelen.
(Devecseri Gábor)
https://reader.dia.hu/document/Devecseri_Gabor-Osszegyujtott_versek-34397
...
HA ÖLELKEZNI HÍV A TÁJ
Ha ölelkezni hív a táj, - a folyó, a tó -
ne mondj mindig nemet:
ha csak néhány órára is
oldozd le magadról a város
szorító kőkoloncait
s leballagva a parti fákhoz,
beszélgess velük egy kicsit...
Ha ölelkezni hív a Csend,
hogy fáradtságod kipihend,
tárd ki árnyékos szívedet a Napnak,
s letéve sorsod terheit,
nézd gyönyörködve egy kicsit
a halak villanásait,
s míg tested ringatja a víz,
figyelj tűnődve arra is,
hogy vajon mit cseveghet rólad
a sárgarigónak a csíz?
Ha ölelkezni hív a táj,
az Ég, a Fű, a Szél, a Víz,
öleld magadhoz Őket.
Add át magad az éltető örömnek,
hogy felfrissítve szellemed
újra erőre kapj,
s tovább vihesd az Életet, a Földet.
(Csepeli Szabó Béla)
***
Fekete István: EGY
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna.
Egy kilincs, hajlott, halkannyíló,
Egy lábtörlővas, régibb fajta.
Egy szoba: csupa kedves árnyék,
Egy ágy – fekvéskor megnyikkanó –
Egy lámpa: derűs sárgafényű
S egy öreg asztal, persze: dió.
Egy képen ködös őszi-tájék,
Egy ablak mely nem néz, csak lát.
Egy szék, ívelt sima karfájú,
Egy kályha s hozzá parázslapát.
Egy kutya: komoly házőrző
– Bár nincs mit őriznie soha –
Egy macska is, hogy doromboljon,
S ne unatkozzon a nagy kutya.
És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok.
És megtaláljon álmomban békén,
Megtaláljon, ha meghalok.
***
Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak "Háború" van!
Pusztító, öldöklő, embertelen!
A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek.
A háborúkat alig néhány ember robbantja ki,
de ők nem harcolnak,
és nem is halnak meg.
Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.
(Fekete István)
***
Csupa békés zsongás az erdő.
Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.
Megvárni még az estét,amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök. Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak pókkötelét, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág. Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz.
(Fekete István)
***
Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
(Fekete István)
***
"Nem kívánok ragyogást,
pénzt, dicsőséget.
Csak egy tűzhelyet kívánok.
Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek.
Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet,
és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!"
(Fekete István)
***
Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban, amikor észrevétlenül vállamra ült az idő, és csendesen figyelmeztetett a sok tegnapra és a fogyó holnapokra. Barangolások az Idő és Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt füst és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme azt időnek sem, amelyben - mint ez a könyv - emlékké válok majd magam is.
(Fekete István)
***
„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük…”
(Fekete István: Köd)
...
Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
...
Völgybe ér a délutáni árnyék.
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.
Aztán elvesznek mind az utak
nem marad más, csak a csend és álom,
Mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.
...
Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág, még az öreg bagoly is lehunyta - bár agglegény volt -, mert mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájába most öltözik a Tavasz felnőtt, szép leánya: Május.
...
...és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
***
Néztem a csillagokat, s a csillagok néztek engem. Az árnyékok már elsüllyedtek, és magasan valahol vándormadarak kiáltottak.
Ezek is mennek – gondoltam –, vagy jönnek, mint a nyár, amely akkor kezd jönni, amikor elment?
Nem válaszolt senki, én pedig nem tudtam válaszolni magamnak. Csak a kis tücskök szóltak egyhangúan, bánatosan végtelenül, mintha erre a kérdésre nem is lenne felelet, mert senki se tudja, mikor indult el, és senki sem tudja, amikor megérkezik.
De hát miért kell elmenni?… – vergődött a szívem gondolataim között, amelyek megsimogatták a kertet, a házat, az öreg kályhát, a vén kutat, az istálló ajtaját s a lovak meleg, régi dobbanásait. – Miért?
És ekkor rádőltem a hűvös malomkő asztalra, sírva kérdve szomorú magamtól, hogy amiben minden elmúlt szépség és jóság benne lesz: HOL VAN HÁT AZ UTOLSÓ OTTHON, AHONNÉT MÁR SOHA NEM KELL ELMENNI?
(Fekete István: Ballagó idő)
***
„…Most lett a hajnalból reggel,
a harmatból pára,
a világosságból ragyogás
s a szürke magasság felett kék az ég.
– Olyan jó itt, Matula bácsi.
Az öreg nem szólt. Rágyújtott, és nézte a pipa ellibbenő, lenge füstjét.
– Jó – mondta később –, aki szereti.
Én többnyire itt vagyok,
aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz, a házba, fulladok is néha, pipa se ízlik,
és tavasz felé már csak ténfergek, mint a beteg kutya. Aztán kigyüvök, megigazgatom a gunyhót, ha nagyon megnyomta a hó, és már nem is megyek haza.”
(Fekete István: Tüskevár)
***
Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt,
mert mindent, de mindent visszakap az ember:
az ütést is meg a simogatást is.
(Fekete István)
***
A magam erdeiben
...a magam vizein horgászgattam, a magam erdeiben vadászgattam, ahova másnak nem volt sem horgászengedélye, sem vadászjegye, és most már nem is lehet soha, mert ezek a vizek elapadtak, ezek az erdők elmúltak, és csak álmaimban és írásaimban élnek, ha nem is örökké, de talán sokáig, nagyon sokáig.
(Fekete István)
***
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
(Fekete István)
"Minden félelmetes között a legfélelmetesebb az ember."
"A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem hogy senki ne szúrhasson!"
„Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak.”
"Nem csoda, hogy annyi baj van a világon, mert az emberek gonoszságánál csak az ostobaságuk nagyobb."
"Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk..., hogy mit csináltunk velük."
***
Búcsú
Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem
(Fekete István)
...
Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző. Búcsúzik a tél. Nappal már alig látni. Csak éjjel jár, mint a beteg, aki a nappalt átalussza, de a sötétben papucsot húz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyen olyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend… Mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.
...
A völgyek ködöt álmodnak, a faluk hideg füstöt, a tornyok elmúlt harangbongást, s a temető kilibegő gyertyafényt, mely csak egyszer gyúl ki évenként, de világossága soha el nem múlik az elfeledett fejfák közül. Derengő, meleg fény. Puha, mint az elmúlt ölelés, és édesen szomorú, mint az emlékezet.
...
Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
...
Szótlanul leültünk és hallgattunk.
A magányos öregségnek, az elhagyatottságnak,
a reménytelen másnapoknak fojtogató köde borult ránk.
...
Fekete István: Búcsúzás
Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.
Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.
És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, és éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.
Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est, és a sötétségben egyszerre titokzatos, néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán, és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.
A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a szántásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon; de ha az alkony végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.
És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattan a kiáltás; de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni valami régi bánat.
S a tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágos kalapú, meleg kezű, dús magyar ősz.
...
Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.
(Fekete István)
...
...mind-mind elmennek, végül elmegy a falu poros, sáros utcáival - volt vagy három -, és vágyaimat és álmaimat és az utca porában apró lábnyomaimat betemeti majd a szél.
És az Időt is betemeti majd a szél, s a szelet újra az Idő, mert a szél az Idő utcaseprője, pedig benne van az Időben, amely mindig volt, van és lesz, talán akkor is, amikor már nem számolja senki, és csak szél üvölt, vagy hallgat valamiben, amit - amíg volt - Időnek neveztek az emberek.
...
Fekete István
BALLAGÓ IDŐ Életrajzi regény
http://misogaeva.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732092/fekete_istvan__ballago_ido.pdf
***
***
„A monoton-sóhajú fekete erdő
télen havat, tavasszal friss virágot
szitál elapadt sebeimre.”
(Dsida Jenő)
„A fűzfa behajlik a vízbe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok.”
(Dsida Jenő)
„De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet…”
(Dsida Jenő)
„Nagycsütörtökön”
" A szél suhogva borzong az olajfa lombokon
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam
könnyel mostam meg lábaitokat
Mégis egyedül maradtam."
Dsida Jenő
„Út a Kálváriára”
" Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehunyja: - úgy legyen!
Dsida Jenő
„Itt a helyem”
"Itt a helyem, itt kell állnom
egyenesen az élen.
Mint a betűknek is megvan a helyük
a könyvben s állniuk kell.
Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből:
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold."
Dsida Jenő
„Finis”
"A képeket megírtam. Tagjaimban
az álomvágy zsibbadtan elterül.
A munkát elvégeztem emberül,
átadtam, íme, mindent már, amim van."
Dsida Jenő
„Estharangok”
"Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja."
Dsida Jenő
**
„Hazafelé”
" Akácos utcák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Dsida Jenő
***
…Fekete éjszaka fátyla,
házromok fekete füstje,
tömjénfüstök ezüstje,
borítsd be borult szememet!
dunna halotti puhája,
szemfedőm csipkebodra,
Styx suhogó habi-fodra,
tömd be siket fülemet!
Halál! - amiként keserű kis
kukacot elnyel a fecske,
vagy véd a cseresznye-szemecske,
rejtsd el az én szívemet!
(Dsida Jenő: Harum dierum carmina)
***
A Gyermek dícsérete
Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
– s keresztelő Jánosként hírdetem.
Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:
Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
a fényes jászol s valamennyi angyal.
...
Arany és kék szavakkal...
Miképpen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s félig már fent lebeg
a tiszta éteren,
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága,
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
...
Istenem, ki járt itt?
Istenem, ki járt itt?
Jövök szivemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.
Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?
Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?
Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.
Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?
...
Tekintet nélkül
Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül….
***
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik."
Dsida Jenő
...
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását
(Dsida Jenő)
...
Lássuk, vajon itt...
Lássuk, vajon itt a habos verejték
s jajgatások rettenetes hevében,
véres arcú rémületek között is
úr-e a szellem?
Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
hajtani főmet.
Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
Ez se lehet már.
(Dsida Jenő)
https://mek.oszk.hu/07800/07886/html/01.htm
***
***
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
(Babits Mihály)
***
Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?
…Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
beszakad a zápor és a szél.
…Isten veled, kicsi nyári ház!
Engem a város karáma vár.
Te itt maradsz, őszi tarka táj,
eldobott rajz, míg majd a vihar
letöröl nedves spongyáival.
(Babits Mihály)
...
ÚJ LEONINUSOK
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
...
AZ IRIGY KÖRHINTA
Jaj hogy suhannak, versenyt év az évvel!
S egyre kergébben! Tél az ősz után!
Liheg a tavasz mezei szelével,
mint szaladásban elfulladt leány.
Hányadszor látom visszatérni, mint a
körhintán szálló lányra aki les!
S mind hadaróbban pörgeti a hinta:
rám villan, és már a forgásba vesz.
Ki mondja még hogy lassu az öregkor
s lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle, akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.
Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz újra.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg kifúlva
ruháján a zöld máslik bomlanak.
Hányszor szállt már el így! De sohse még ily
hevülten, izgatottan, fullatag...
Csak én öregszem: ő most is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
***
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
(Babits Mihály)
***
...de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek.
...
Világon való bujdosásaimnak
esztendeit szaporitani tetszvén
az én bölcs Istenemnek,
engedné bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ahelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal,
se vége már, se hossza;
uj ostort vesz kezébe minden reggel
s versenyt gyötörve a komisz világgal
kinjaim sokszorozza.
Ki mondja még hogy életem unalmas,
mikor a saját testem hoz naponta
meglepetést, kalandot,
veszélyt és harcot, hősies vagy aljas
kinok élményét, s a vak unalomba
váratlan szörnyű hangot
visit minduntalan, uj iszonyoknak
tárva utat birodalmába, mignem
keskeny szobám kitágul...
(Babits Mihály)
***
„…a nyár virágának vége már,
bár a bokrok, bár a fák
nem törődnek novemberrel,
megtartják a szép ruhát…”
(Babits Mihály)
***
Psychoanalysis Christiana (1927)
Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába
Krisztus urunk, segíts meg!
(Babits Mihály)
***
JÓNÁS IMÁJA
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
(Babits Mihály)
***
Indulás az öregkorba
Fürdök az óraketyegésben
az apró hullámok között
amelyek messze tájra visznek
honnan már vissza nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
de sodruk örvénynél sürübb.
Páncélhajót is elragadnak,
senki sem úszhat ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
csak alig változik a táj.
Mégis elmarad bokor és ház,
hiába mondanám: "Megállj!"
A nyájas föld, mely otthonom volt
s azt hittem, szinte egy velem,
úgy elcsúszik a messzeségbe,
nem fogom többet látni sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és csunya.
Így érek egy zordabb világrész
idegen országaiba.
Óh hogy' öltözzem? mit pakoljak?
milyen fölszerelést vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
mely fukar, kemény és hideg,
hol csak a zöld jég és fehér köd
s a hazug északfény ragyog:
úgy kell készülnöm a nagy útra,
melyből megtérni nem fogok...
(Babits Mihály)
...
ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elömlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
(Babits Mihály)
https://mek.oszk.hu/10900/10903/html/01.htm
***
...Mögöttük vékony, olvadó
fényszálban szitál be a hó.
A hó, a hó.
Az öt háznak, térdéig ér.
Fekete a függőleges,
és minden vízszintes fehér...
(Nemes Nagy Ágnes)
***
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
(Kosztolányi Dezső)
"...Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam."
(Kosztolányi Dezső)
***
***
Krisztus-kereszt az erdőn
Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
(Ady Endre)
***
Szeress engem, mert, jaj, utálnak
S olyan jó szeretettnek lenni.
(Ady Endre)
***
***
A tihanyi Templom-hegyen
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Szeretném – azért, hogy te is nézd
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szivedet.
Mennyi szin! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!
(Illyés Gyula)
...
Tihanyi barátaimhoz
Köszönöm ezt a
meleg fogadást, hű barátaim,
kartársaim ti, házak, ólak deszka-
s kőfalain,
s fatetőn s boglyán
felsorakozott és oly lelkesen
hurrázó régi ismerősök, hogy lám-
lám könnyezem.
Vágja a csontom
az úti hátizsák, de nehezebb,
aminek súlyát a szivemen hordom;
hadd pihenek,
adjatok inni
félúton is egy kis üde igét,
átlátszót, tisztát, örökéltüek, ti
fülemülék,
csízek és pintyek
s pintyőkék és mind, akikből a dal
tizezer éve is úgy zengett-keringett,
akár tavaly.
Ahány rigófütty,
annyi arany korty, a szívnek; igyuk!
Azé az élet, ki veletek, dal és rügy,
újulni tud!
Minden-tudók ti,
mert minden-feledők, oh be igaz,
nincs maradandóbb tanulni való itt,
mint a tavasz.
Halandó szívem,
ő szomjazik, arra, jó a világ!
Micsoda győztes áriák!
Köszönöm nektek az örök ifjúság e
csöpp italát!
(Illyés Gyula)
***
Hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,
amilyet az imént lemosolyogtál?
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen
magyarság, ha nincs – Kálvin?
Nem hiszem.
(Illyés Gyula)
***
Doleo, ergo sum
Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot...
Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!
S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi
világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”!
Kik tudták a valót e földön és föld fölött,
az igazságot? A szegények, a szenvedők.
Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.
Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!
Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:
népek vezetői, legyetek izzó idegducok!
(Illyés Gyula)
***
Új ruha
Őszül a hajam s hullik is, ahogy kell.
Új köntös készül rám: az öregember.
Feszengek, mint egy szabónál; hagyom:
sose csüngtem a napi divaton.
(Illyés Gyula)
***
Öregszem. Ez az öregség?
Hanyatt nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt.
(Illyés Gyula)
***
A megöregedés illemtanának fővizsgája,
hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót.
Miképp tűnünk el a függöny mögött.
(Illyés Gyula)
***
Tágul időm hét határon túl.
Nehéz szívem vénülve újul.
(Illyés Gyula)
***
„Hullanak a lombok”! Ha így hullanak:
sugarat lövell a tar gally közt a Nap.
Köszönet az ősznek, mely ránk úgy köszönt:
rombolása résén is – meleget önt.
(Illyés Gyula)
***
Őrzi tükre békéjét e fényben
– nagyságával oly megnyugtató –
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen
mindent megkettőz a néma tó.
Arany napok. Semmi munka immár.
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév.
(Illyés Gyula)
***
Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
(Illyés Gyula)
***
Szétnézve egy-egy pillanatra még
Hajó a hegyi ház: lent csak a tó
s fönt csak az ég. Az évszakok! Futó
madaraikkal.
És már nem is ők,
a madarak, tavasz-ősz meghozói-elvivői:
mi suhanunk, egyszeri költözők,
időnkből el-kitörni.
Hajó a ház és próbált utasa
visszaint: Isten áldjon, kis haza –
Óvjon az Isten és
asszony-ész, férfi-kéz!
(Illyés Gyula)
***
Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár!
Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör,
hány kín, mely elfeledetten is gyötör!
Oda a nyár. De lám – holtában is jár?
Oda az élet. S mi lettem? Ami voltam?!
Munkám: mit sóváran egy életen
behordtam, az – bár nélkülem –
tovább él s éltet? – fagyban, szélben, hóban?!
Non omnis moriar!…
(Illyés Gyula)
***
A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át
Jó volna hinni persze: itt
őt fedi por, nem verseit,
nem elveit,
s fölszáll, ha zeng a Harsona
e sírból bár egy halk sora!
...
Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
Művészet
Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,
az lesz a nagy dolog!
De még nagyobb:
mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.
---
Október
Ülök a ház mellett,
süt a nap.
Süttetem a nappal
magamat.
Meleg október van,
szép idő.
Takar a fény, mint egy
keszkenő.
Takar a fény, mint egy
régi szűr.
Szívem öregesen
melegűl – –
...
Vén vagyok már – Isten látja! –
Minden ember „ura-bátyja”,
Bár még ötvenim felén;
Leng fehér zászlója főmnek,
Megadásul az Időnek:
Tőle békét esdem én.
Kik velem egyenlők korban,
Még virulnak férfi-sorban…
Az őszi Tihanyból - 6. Sokszoros szeretet (1952 k.)
Minden örömöm megkétszerezem
azonmód, ahogy véled megfelezem.
Óh, ostobák, kik nem kétszeresen
élnek, kik nem szerettek önfeledten,
nem osztódtok - nem csak szerelemben!
És ostobák mi, százszor ostobábbak,
kik nem hiszünk e szép példaadásnak,
fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy
kapj egy helyett sorsot két milliárdat -
a szeretettől, mely soha el nem fogy.
...
...Hajnali fél öt s a csoda,
a napi nagy csoda megint!
szobám fala
megnyílik s a résen beint
– mert sosincs békén a keresztény –
a kereszt az ablak keresztjén!
Mit akarsz ily korán, Uram?
Oh szólnod kell csak s én cselekszem:
utad utam!
Húnyt szemem ragyogva tekint Rád!
Hajadon fővel és mezitláb
haladok máris Feléd innen,
feledve, hogy még ágyban fekszem,
feledve, hogy nem reggeliztem,
haladok micsoda magosban,
feledve, hogy nem mosakodtam,
haladok feléd, oh nagy Úr,
borotválatlanul
és mégis tisztán a bűnök
fölött, tenger bűnöm fölött,
feledve, hogy már ezenközben
mennyit bűnözök, sőt bűnöztem,
haladok tróntermedbe, sőt
állok már trónusod előtt,
feledve, hogy – nyelved sem értve,
nem imádkoztam vagy tíz éve,
feledve, hogy nem énnekem szól
ez az ébresztő a toronyból…
– – – – – – – – – – – – – – –
(Illyés Gyula)
***
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ILLYES/illyes00001_tart.html
***
***
Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező.
Itt minden hiúságtól elvonultam.
mind ritkábban szól hozzám a jövő
mind ékesebben énekel a múltam.
(Áprily Lajos: Magányosság)
S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram, ne ítéld meg nagyon szigorúan.
(Áprily Lajos: Útravaló)
„Tegnap még csak mosolygott.
Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám."
(Áprily Lajos)
"...bíboros ősz, gyönyörű!
Régi s örök szépség ragyogott
remegő színeidben."
(Áprily Lajos)
Nyírfák
El-elnézem finom nyírfáimat,
úgy állnak, mint egy szőke lánycsapat.
Finn lányok. Szűz lelkük kedves nekem,
Küllikki, Hilka - így dédelgetem.
(Áprily Lajos)
”Gyönyörű napok ”
„Májusi reggelek.
Sugár -özön,
a friss szellőt is átitatja fénnyel.”
Áprily Lajos
"Néma kőbánya" (részletek)
Vén sziklafal. De itt-ott már bozót:
vadrózsa, repkény, borbolya s szeder.
Félkatlanában hangot és echót
nagynéha mállott kő esése ver.
Ma szélkerülte enyhely, csendsziget.
Rég volt, hogy zúgott itt a munkazaj
és lenn a szürkés-kék andezitet
hajók várták, ringó dereglye-raj...
De hogyha ősz jön s köd jön, áradó,
hang száll a ködből, hang, mely már zene.
Mintha egy rég eltűnt kőfaragó
finom fejtő csákánya csengene.
Áprily Lajos
***
„ Ragyogó hervadás”
„Ragyogsz, ragyogsz, októbervégi ég,
megtündökölsz, lomb - hullató vidék.
Völgyem, tombold ki végső örömöd,
mielőtt szürke gyászba rejt a köd.”
Áprily Lajos
„Így kellett volna”
„Így kellett volna: meg -megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször a kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útra kelni,
erdőn madarakat figyelni...”
Áprily Lajos
„ Csendesülő vihar ”
„Ott égi s földi pára egyesül,
a felhő már alig villant ki fényt.
Egyet morajlik még s elcsendesül
egy múló élet vég - akkordjaként.”
Áprily Lajos
„ Ajánlás ”
„ Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel még se jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsú váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.”
Áprily Lajos
„ Mélységes csend ”
„Zúgjon, zsibongjon most a messzi város -
Itt egy levélke sem rezdül a fán.
Oly mély a csend, hogy szinte már halálos.
Meg is lehetne benne halni tán.”
Áprily Lajos
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Áprily Lajos
Non omnis moriar
Non omnis moriar. Nem. Véremet
tovább viszik gyermekek s unokák.
Nem egészen temet, aki temet.
Mű halhatatlansága: délibáb.
Áprily Lajos
Nagy őszi csend
Körülöttem nagy őszi hallgatás van.
Egy-egy szajkó ha néha megtöri.
Ha volna erre egy remete-társam,
Így köszönhetnénk: Memento mori.
Áprily Lajos
Kiszáradt nyírfa
Hervadtan áll. Mi pusztíthatta el?
Lombos nyírtársain cinkék zenélnek.
Nem bírta tán konok fagyát a télnek?
Hadd álljon itt. Maradjon arra jel:
itt holtak s élők test-közelben élnek.
Ragyog a reggel. Délre már borul.
Szél bókoltatja nyírfáim sorát.
Estére rojtos felhő komorul
s dörögve ontja sűrű záporát.
Áprily Lajos
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?
Áprily Lajos
Erdei út
Itt szarvas járt. Kis unokám,
menjünk utána friss nyomán.
Figyeld csak, milyen tiszta nyom:
puha földön járt, nem havon.
Itt mint szétnyílt kagyló, olyan.
Itt repedt szív formája van.
A lépte mindenütt nyugodt,
nem űzte senki, nem futott.
Nézd, itt megállt, mohot kapart,
itt meg kőris-kéregbe mart.
Szép halkan rakd a lábadat,
ne roppants száraz ágakat.
Most fényességbe tér utunk,
zúzmarás tisztáshoz jutunk.
Odanézz: ott áll a csodás -
s körül ragyogás, ragyogás...
(Áprily Lajos)
***
Áprily Lajos - Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
...
A kertbe ment
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
(Áprily Lajos)
***
A finále
Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.
Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.
Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.
(Áprily Lajos)
....
Az öregség árnyékában
Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.
Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.
Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.
(Áprily Lajos)
...
Ha vén vagy már
Ha vén vagy már s hazulról távozol,
csókkal búcsúzz s legyen szavad szelíd.
Lehet, hogy komor tájat érsz, ahol
nem lesz számodra visszatérni híd.
(Áprily Lajos)
...
Kérés az öregséghez
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a ,,Készen vagy?"-ra ezt felelni: Készen.
***
„Tömeg-zúgás indult a hegy tövében.
Valakit hoztak. Annyi bánatot ... nem látott még ember szemében.
Rikácsoló, kaján szó hullt: „A mester!"Vetélkedő gúny vágott rá: „Király!"
És a kereszt megtelt egy szőke testtel.
Karján végigfutott a vér, az omló, s a szegre-sújtó kalapács nyomán
végigfutott a borzongás a fán."
Áprily Lajos
...
T a g a n r o g
Taganrog... ó, komor súlyt hordozó,
zord kondulása, sürü, furcsa szó.
Az árva megnö s megtanulja jól:
Taganrog. Benne balsorsunk dalol.
Kelet felöl, amerre öse járt,
tágult szemével új világra várt.
Meótisz sorsos útján jött a hír:
Taganrog. Tenger. Tengerparti sír.
Duzzadt a lelke, mint a telt kalász,
szemében eszme lángja volt a láz.
Keze szellem szerszáma volt. Nem ölt.
Ringasd szelíden, taganrogi föld.
Mi volt a láz, mely üzte: gyorsan élj -?
A nép szerelme, munkaszenvedély.
S szabad lelkére rabság várt s robot,
s mire elérte bús Taganrogot,
a végzet verte már a gyászdobot.
A lelkemmel, ha néha messze lát,
meglátom szertezüllött otthonát.
Család, barátok, boldog munka-hely -
Taganrog. Számumszél sodorta el.
Sokszor látom, ha csend jön és sötét,
éber szabadság-hös tekintetét.
Eröltetem, hogy lássam mint rabot -
De láttatok
rab súgarat, bilincses csillagot?
A hang, a hangja vissza-visszajár,
mint rom-fészekre bársonyos madár.
Simogatnád s marasztva szólanál,
de rebben s a sötétbe visszaszáll.
Tengerhomokból keskeny földdarab,
csak pár arasz.
Leányom párja fekszik ott, a rab.
A tenger ráborítja ón-ködét.
Ha lesz tavasz,
lesz-e virágod taganrogi rét?
Mondják, hatalmas császár halt meg ott.
Te tán csak puszta szám voltál, halott.
S mégis, te vagy Taganrog holtja, rab,
te minden császároknál rangosabb.
Jaj, milyen rengés morzsolhatta szét
átok szirtjére szédült nemzetét,
hogy aki megmaradt is, élni fél?
Zúgd el felette, taganrogi szél.
A gyermek. Szól s ragyogva néz reám:
Az országúton jön édesapám!
...
(Mikecs László emlékére)
Mikecs László (Bihardiószeg, 1917. szeptember 27. – Taganrog-fogolytábor, Szovjetunió, 1944. december 4.) tanár, történész, néprajzkutató, nyelvész, aki Áprily Lajos veje volt.
***
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten
(Áprily Lajos)
. . .
Imádság
Adj, Istenem, bölcsességet,
vágyaimnak csendességet,
illedelmes öregséget
s könnyű véget, könnyű véget.
(Áprily Lajos)
https://palheidfogel.gportal.hu/portal/palheidfogel/upload/438951_1333642228_06478.pdf
***
***
Jékely Zoltán: Nyírfa
Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél…
...
Jékely Zoltán: Madár-apokalipszis
…Az égen háromszoros rianással
szakadtak szét a felhőtorlaszok
és megjelent a várvavárt madárraj;
[…]
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.
[…]
Földbegyökerezett a lábam,
tudtam, hogy sorsom betelik,
mert eljött már a végítélet,
s pusztulni kell mindennek itt.
[…]
Ezek volnának hát a Jelenések?
[…]
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok?
Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló,
konok minusz-jelet.
***
Jékely Zoltán:
A marosszentimrei templomban
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt,
- azt bünteti, akit szeret az Úr -
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JEKELY/jekely00001_tart.html
***
Juhász Gyula: Tavaszvárás
A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.
A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!
A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.
Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!
***
"Mind elmegyünk. A rózsa és babérág
Mind elvirul és alszunk szótalan."
(Juhász Gyula)
...
Juhász Gyula: Milyen volt...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
***
Tóth Árpád: ERDŐ
Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat...
Tóth Árpád
***
„Áll a templom”
"Most minden egy.
Együtt van.
Egybeolvad.
A mindenség modellje,
áll a templom."
Pilinszky János
„Van Gogh imája”
"Estére csak a lámpasor
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok:
hol én laktam, s nem lakom
a ház, hol éltem, s nem élek,
a tető amely betakart.
Istenem, betakartál régen."
Pilinszky János
„Anyám”
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
híveid, s te szólsz nekik
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt.!"
„Lélekzetvétel”
" Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet."
Pilinszky János
APOKRIF
" S majd este lesz,
és rákövül sarával az éjszaka,
s én hunyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást,
e lázas fácskákat s ágacskákat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött Ő is a Bibliában...
Pilinszky János
„Az ember itt”
"Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen."
Pilinszky János
Jelenések VIII,7
" és lát az Isten égő mennyeket
s a menny színén madarak szárnya röptét
és látja mint merülnek mind alább
a tűzkorongon átkerülni gyöngék
és véges-végig mint a rézveres
olyan színűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja még egyszer a földet
a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja Isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!"
Pilinszky János
INTROITUS
Ki nyitja meg a betett Könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborulnak minden angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?
A Bárány az, ki nem fél közülünk;
egyedül Ő, a Bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren,
és trónra száll. És megnyitja a Könyvet.
Pilinszky János
„Ravensbrücki fák”
"És felzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfelé a ravensbrücki fák
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve-
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die."
Pilinszky János
„Kihűlt világ”
"A mindörökre ismeretlen
végül is ez lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajított
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok "
Pilinszky János
„Gyász”
"Fogad között fakó panasz, magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel a parttalan szeszély
elámuló szívedre: állsz tűnődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok"
Pilinszky János
„Őszi vázlat”
„ A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.”
Pilinszky János
Fabula
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Pilinszky János
***
Pilinszky János: Levél
Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.
***
A fényességes angyal is
(Emlékezés egy világháborús karácsonyra)
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Pilinszky János
***
***
„Hajnali áhítat ”
„ Szűz rózsákkal kél a hajnal...
égő szívvel dalos ajkkal,
üdvözöllek, Alkotóm!”
Weöres Sándor
***
„ Oldódás”
„Vakító késő-őszi Hold
nagy -álmosan halad.
A táj, mint nagy szív, úgy ketyeg
a teljes csönd alatt.”
Weöres Sándor
***
Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…
Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.
Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.
(Weöres Sándor)
***
BOLERO
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé,
olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Weöres Sándor
KERESZT-ÁRNYKÉP
A keresztnek felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad"
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad"
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat."
Weöres Sándor
***
***
(A római kút)
Felszökken a víz s átfolyik
a márvány-csésze öblibe,
túlcsordul most a második
s vizét zuhogva önti le;
megtölti ez a másikat
s már víz pezseg a mélyiben,
mindegyik vesz, mindegyik ad,
árad s pihen.
Conrad Ferdinand Meyer
(Kosztolányi Dezső fordítása)
***
(Menekülés a sivatagban)
..de ők, a férfi és a gondterhelt asszony
Résnyi szemmel bámulták a lemenő napot,
És a sűrű sötét felé haladtak előre
Nyugtalan lélekkel mindketten, és vittek valamit,
Ami miatt hányszor fordultak volna vissza már. Ez
Hajtotta őket. Durva pokrócban A VILÁG NAGY KOCKÁZATÁT VITTÉK,
És tudták ezt és betakarva vitték, közel a vak szívhez,
Mely rossz órán is ragaszkodik édes szükségletéhez,
Birtokolja a közelgő éjszaka ellenében,
Amely a holt folyóágyak fölött most érkezik
Hidegen, keserűn és feketén.
A világ vadonjában tett legelső utazása volt ez,
Amit sok követett még: sok csodálatos és sok félelmetes.
És ami olyan jó volt, oly tiszta, oly gyengéd, oly erőtlen
(Túl törékeny az érintéshez is) – AMIT OLYAN FÉLTVE ŐRIZTEK,
MEGŐRIZTE ŐKET. Ahogy minket is naponta, ha a felemelt kehelyből
A leggyöngédebb nyelvvel magunkhoz vesszük a törékeny kenyeret…
(William Everson (Antoninus testvér)
***
Karácsonyi csillag
…Már szürkül a hajnal a csillagokat
az égboltról hamuként leseperve.
A nagy sokaságból a sziklaüregbe
a királyokat engedi Mária csak.
Nagy fényben alszik a gyermek a jászla
fenekén: hasadékban a hold sugara
Melegíti szamár puha szája, subája
az ökör meg a ló meleg orrlika.
Csak áll a homályban mind, ki bement még,
susognak, a szót kínnal keresik.
A jászol elől most balra terelnék
a királyt, hogy állna félre kicsit,
megfordul a bölcs: a küszöbről a vendég,
a karácsonyi csillag a szűzre tekint.
(Borisz Paszternak)
***
Hársak arany gyűrűje,
mint menyasszony koszorúja.
Lágy fátyollal fedi be
halvány orcáját a nyírfa.
(Borisz Paszternak)
***
…Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Szergej Jeszenyin: Bokraink közt (Rab Zsuzsa fordítása)
***
A nyírfa
Fehér törzsű nyírfa
Ablakom alatt,
Rajta színezüstből
Hólepel maradt.
Bolyhos ágbogán most
Fehér kézfejek
Hóból ujjacskákat
Szétterpesztenek.
Csöndben áll a nyírfa,
Szinte alszik még,
Minden hópihéje
Arany tűzben ég.
És az alkony lustán
Körüljárva őt
Hint az ágacskákra
Friss ezüst-esőt.
(Szergej Jeszenyin)
***
Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!
Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ –
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?
(Mihai Eminescu)
***
William Shakespeare: 75. szonett (Az vagy nekem...)
- Szabó Lőrinc fordítása
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
...
Michelangelo Buonarroti: Életem immár lassankint elér... (Sonetto 114.)
Életem immár lassankint elér,
törékeny bárkán, tenger viharán át,
a közös révébe, ahol számadását
adja jó s rossz tettéről, ki betér.
Most látom, a szenvedélyes szeszély,
mely bálványommá a művészet álmát
tette, valójában milyen sivárság,
s milyen kín a vágy annak, aki él.
Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
mi lesz most, hogy két halál is közelget?
Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.
Már nem nyugtat meg véső és ecset,
egyet kivánok; az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.
Fordította: Rónay György
***
Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin (Áprily Lajos fordítása)
Tatjána levele Anyeginhez
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem.
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségü párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret…
***
Alekszandr Szergejevics Puskin:
Jevgenyij Anyegin (Áprily Lajos fordítása)
Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?"
***
Alekszandr Szergejevics Puskin:
Óh, ne kérdezd,
(Szabó Lőrinc fordítása)
Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat:
óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett:
aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.
***
„Örömkönnyekkel áztasd a földet, és szeresd e könnyeidet. Ezt a megszállottságot pedig ne szégyelld, inkább becsüld, mert az nagy ajándéka az Istennek, és nem is sokaknak adatik meg, hanem csak a választottaknak.”
"A régi baj – az emberi élet nagy titka ez – fokozatosan csöndes, meghatott örömmé enyhül;
a pezsgő ifjúi vér helyébe a szelíd, derűs öregség kerül:
minden nap áldom a napkeltét, és a szívem változatlanul énekel neki, de már jobban szeretem a lenyugvását, hosszú, ferde sugarait és velük együtt a csöndes, szelíd, meghatott emlékeket, egész hosszú és áldott életem kedves képeit –
és mindezek fölött ott van a szívmelengető, engesztelő, mindent megbocsátó isteni igazság!”
(Dosztojevszkij)
***
Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.
(Rainer Maria Rilke)
SZÍVBŐL SZERETLEK, JÉZUSOM
Szívből szeretlek, Jézusom.
Légy velem vándorutamon irgalmaddal a sírig!
Nélküled mi e földi tér, ég, világ véled föl nem ér,
LELKEM CSAK BENNED BÍZIK.
Az életben és halálban CSAK BELÉD VETEM BIZODALMAM.
Te, örök kincsem, vigaszom, SZENT VÉREDRE HAGYATKOZOM.
Felséges Úr, én Jézusom, én Jézusom,
ne engedj szégyenre jutnom!
(Martin Schalling 1532-1608)
***
Ki vont a világ bozótjába, ártó
hatalmak ellen bűvös - kört, hogy ívén
belül a Rend szígorú mértanát
építse föl? Az ősvilág buja
termékenységét okos fegyelemmé
ki szervezte, hogy ami szétfutó
gazdagság volt, eltelve értelemmel
föltett céljára törjön s fölfelé
növekedjék, magát mínd teljesebben
megvalósulva? Ki az értelem?
Az Építész, ki légi ívein
mínd följebb hágva tervez tornyokat
tornyok fölé, hangok csipkéíből
kőnél szílárdabb szerkezetbe szőve
a teljes létet ?
(Rónay György: Bach)
***
***
„Alkonyat a parton ”
„ A parton, a fekete házak mögött
csak most bukott le a nap, szétszórva
sugarainak véres nyugalmát
és közbül ragyogtak a felhők,
az Isten színpalettái, melyekre
rákeni végtelen élete minden
pompázó ragyogását.”
Radnóti Miklós
„ December”
„ Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár. ”
Radnóti Miklós
„Alkonyat ”
„Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.”
Radnóti Miklós
„Táj ”
„Laposra rémült homlokkal álltak
a fák, köztük vonult füstölve át
a napfény s lusta távolon, nevető
bokrok fakadtak a zápor alatt.”
Radnóti Miklós
„Homály ”
„Most ránk köszönt a színek
szomorúsága látod, s a
domb fölött is megálltak a felhők....”
Radnóti Miklós
„Ó fény, ragyogás ”
„Ó nézd! Zsolozsmás tiszta a reggel
és szerelmes szavainkkal elszáll
a köd és minden tiszta lesz.
Ragyogj!
Ó csengenek a partok és remegnek:
torkunk áhítatot küld a ködök után
és megsimogatjuk a napot a
szemeinkkel és a szemeink fájnak...."
Radnóti Miklós
***
***
...szégyellem magamat:
könnyü szeretni a madarakat!
Könnyü bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
(Szabó Lőrinc)
***
Félek, Atyám – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
MIT ÉR TÖRÉKENY SZAVAM AZ ŐRÜLT VIHARBAN?…
Ne félj, fiam – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
(Szabó Lőrinc)
***
***
…Lassan megyek és csodálkozom,
miért ez a feszengés, miért ez a tartózkodás,
mellyel e földre lépek, városok legöregebbjének földjére,
JERUZSÁLEM utcaköveire.
Nem hív itt most semmi,
inkább visszahúz, fogva tart valami.
Az élet nagy élményei előtt torpan így meg az ember egy pillanatra,
a szerelem, a halál, a nagy megismerések előtt.
Jársz az utcán, s a kövek alatt a másik Jeruzsálem fekszik, azt taposod.
Eukaliptusz-allén lépdelsz keresztül, s csak véletlenül tudod meg, hogy ez az út, ahol a vérző homlokú Isten utolsó útjára vándorolt előtted.
Régi kövek között fáradtan ülsz le a nagy, üres téren s kétségbeesve riadsz föl, mert ez Salamon márványistállója, melyet nemrég ástak ki…
(Márai Sándor)
***
...És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik - mennyből az angyal.
(Márai Sándor)
***
***
Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra,
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni...
Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,
Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra.
(Sík Sándor)
Mátraszentimre, csepp falu,
Pirostetős házkoszorú
Cserzöldhajú hegyhomlokon.
Eperszemként szopogatom
Az édesillatú nevet,
Mely bújócskázva rámnevet.
A kacskaringós utakon,
Hová lábam szeszélye von,
Mikor fel-felpillant reám
Egy-egy szemérmes encián...
(Sík Sándor)
Terméskő falvértezetében,
Szürkén, majdnem fenyegetőn,
Égbeszúró háromszög fejjel
Áll a templom a hegytetőn.
Várnak néznéd: három falucska
Süvegeli a zord tetőt...
(Sík Sándor)
Sík Sándor: Ments meg Uram!
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
A meddőségtől, lanyhaságtól,
a naptalan és esőtelen égtől;
Ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek;
Ne engedj Uram, koravénnek!
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram, megülepednem,
sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!
***
Szembe a Nappal néztem egykor,
Nagyon-nagyon fiatalon.
Gyönyörű volt, most is, ma is még
Meleg tőle a mosolyom.
Egy életre megpirosított.
És most öreglegényesen,
Bácsikásan, nagyapókásan
Megintcsak a napot lesem...
Most eleven bőrömön érzem,
Hogy Isten ujja simogat.
Keresztnevükön hívom immár
S cirógatom a dolgokat.
Emberekkel és állatokkal,
Fákkal, füvekkel cinkosan
Összenézünk, hétszer is egy nap:
Tudjuk, hogy minden rendben van.
Sík Sándor
***
Sík Sándor: A legszebb művészet.
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reménye vesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt. ..
Sík Sándor: Tedd a jót!
Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!
***
***
Boldogít ha boldog vagy,
Hogy neked jó mit szívem ad
Hisz nékem legnagyobb öröm,
Ha te boldog vagy.
Öröm ha szeretnek,
Öröm szeretni,
Legszebb öröm szeretni,
S szeretve lenni.
(Tóth Sándor)
Erdei keresztnél
Út meg dráma-jel
két karja irány
a Golgota szerint
választ a vándor
aki az úton
legfeljebb egyfelé tekint
és aki megáll
nem megy tovább
éjszakát tölt el
zarándok-csöndesen
fölméri éveit
keresgél talál
hosszú utakon
száz keresztje áll
két karra figyel
mozdulatlan azóta
sem változott
a képlet
lehet cserélni
széppel a rútat
sorrend a változó
soha az Ígéret
(Tóth Sándor)
***
„Alkonyatban is a fények őriző, csendes társai
Foglyai a megtartó szabadságnak,
s a földi fogság szabadjai.”
(Tóth Sándor)
***
V. L.-nak
Élet- summa 80 évek
Csak a részlet-
Több, mint dátum- regisztrálás
Nagy ősz, színbe hajló éggel
alkony- múzsa szelíd fénnyel
amikor műveid arca tekinthet ránk mosolyogva
Úgy tekints most rájuk vissza,
mint aki lép új utakra.
Fénnyel bélelt szép utakra
melyeken titkok Malasztja
Életedet védje, tartsa.
(Tóth Sándor)
***
Rég volt hogy élt, lábnyomára
emlék-sávossá vált az út
jelen dolgaim ezen haladnak
fentről sugárzik már a múlt
Szakad a hó, zuhog a csend
Átmenet minden dombszakasz
Füzeken hó világlik körben
emelő esti fény marad
(Tóth Sándor)
***
***
„Damaszkuszi nap”
Ó, az a damaszkuszi nap,
az a fénylő, felejthetetlen,
mikor először mondta ki Pál:
" Mit akarsz, hogy cselekedjem?"
Bizony, nekem is volt ilyen csodás napom,
mikor hitetlen, mezitlen voltom,
rút szívem, keresztedhez Uram, letettem!"
(Füle Lajos)
BIBLIÁM
Ha fáradt vagyok – üdítő nyughelyem.
Ha sötét vesz körül – szava égő mécsem.
Ha éhes vagyok – éltető kenyerem.
Ha ellen szorongat – fegyvertársam nekem.
Ha beteg vagyok – mennyei patikám.
Ha egyedül állok – barát vár benne rám.
(Füle Lajos)
Ha csendben lennél
Ha csendben lennél... Lenne rá okod,
tán felfigyelnél, mint a pásztorok.
Ők hallottak és láttak, mert lehet
az éjszakában angyaléneket hallani,
csak a lélek csendje kell hozzá,
mikor nem ember énekel,
mikor felülről jön az üzenet,
mikor VALAKI nyitja füledet,
s az Ég, a Föld, a LÉLEK, az anyag
beszélni kezd mind, vagy visszhangot ad.
Ha csendben lennél, szinte hallanád
a molekulák termikus zaját,
sőt hallanál- a földi zaj helyett -
égi Igét és angyaléneket,
szívig elérőt és csodálatost,
s véget nem érő ünnep jönne most.
(Füle Lajos)
***
Magasztallak Uram, mert megmentettél.
Nem engedted, hogy ellenségeim
örüljenek bajomon, Uram, Istenem
Hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem!
(Zsoltár 30, 2-3.)
Szeresd ellenségedet
Mily nehéz szeretni azt,
ki durván, sáros lábbal,
mélyen lelkedbe tapos,
s kárörvend fájdalmadon.
Arcán júdási mosoly,
szíve szándéka gonosz.
Gonoszsága tőrbe csal,
hamis az ajándéka.
Némán tűrsz, mint áldozat,
nem fizetsz rosszért rosszal,
de ki ádáz ellenség,
oly nehéz szeretni azt.
Krisztusi példa segít,
kik keresztre feszítik,
azokért imádkozik,
vére értük ontatik..
ha szívedben Ő lakik.
már képes vagy szeretni,
ki ellened vétkezik,
s tudsz érte imádkozni.
Schvalm Rózsa
***
„Harangok hívnak”
"Harangok hívnak
szép, zengő szóval.
Hangjukban Krisztus hívása szólal:
" Kegyelem, áldás, erő vár rátok!
Jöjjetek hozzám!
Békét találtok."
(Túrmezei Erzsébet)
„Harangok zúgnak”
"Harangok zúgnak.
Énekek zengnek.
Hála az élő, örök Istennek!
Nagy irgalmáért, szeretetéért!
Templomépítő ősök hitéért"
Túrmezei Erzsébet
„Minden kegyelem”
"Csodállak, Isten szépséges világa:
mert minden forró napra éjjel borul,
és minden éjre új harmat bíborul,
új kegyelem hull, mint friss harmat árja."
Túrmezei Erzsébet
„ Mátrai dicséret ”
"Napfényes csúcsok egymásnak és a
kék végtelennek rólad üzennek .
Illatban, fényben, színben és hangban
Tefeléd árad minden imádat.
S az én reggeli dicséretem is
elvegyül halkan ebben a karban."
Túrmezei Erzsébet
„Názáreti Jézus, szent Fia Istennek, Názáretben voltál engedelmes gyermek,
Názáretben élted dolgos ifjúságod.
Áldott ez a templom, hogyha Te megáldod! ...
Mátrai hegycsúcson és mátrai csendben Názáretben mindig dicsőséged zengjen, Irgalmasságodról tegyen tanúságot!
Áldott ez a templom, hogyha Te megáldod!"
Túrmezei Erzsébet
„ Keszthelyi reggel”
„ Felborult aranypohárból
végigömlik a tó tükrén a fény.
Virágos part színei felragyognak.”
Túrmezei Erzsébet
„Tanulgatom a csendet”
„Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők, fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.
Nem az üreset, a némát: a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem."
Túrmezei Erzsébet
„Kikapcsolódtunk”
„ Kikapcsolódtunk.
Itt vagyunk a csendben.
És van a csendnek ezer válasza
hétköznapokban támadt sok miértre.
Új erővel indulhatunk haza.”
Túrmezei Erzsébet
„Teljesebben”
„ Csend, csend... imádság tiszta csendje.
Lélek szelíd fuvalma lebben,
s Isten szívéhez kikapcsol minket
még igazabban, teljesebben. ”
Túrmezei Erzsébet
„Mátrai lecke”
Tanulgatom a virágok nevét.
Sárgán, fehéren, kéken hív a rét.
Tele tüdővel szívom illatát.
Tanulgatom a csillagok nevét.
Ezüsthímesen hív az égi rét.
A számuk miriád.
Tanulgatom a messze csúcsokét.
Tekintetem most szárnyal szerteszét,
és nem ismer határt.
S a csillagokban és a hegyeken,
illatlehellő virágkelyheken
imádattal betűzgetem
Isten nevétt. ”
Túrmezei Erzsébet
„Felszáll a köd”
„A fehér ködöt
napsugár aranyollója bontja.
Látom már... a hegyoldalak ragyogó smaragdját,
a fenyőket, a sárga őszi fákat.
Száll felfelé a könnyű köd
s szívemből az imádat.”
Túrmezei Erzsébet
„Napfényben ”
„Oszlasd a ködöt fénylő napsugár!
Vonj árvaságon át aranyhidat!”
Túrmezei Erzsébet
Rózsák illatoznak
a tövises úton,
amelyiken jöttem,
de előttem ragyog
az atyai hajlék
Jézus vére által
kitárult kapuja,
s Krisztus jár előttem.
Mögöttem maradnak
rózsák és tövisek,
utak és emlékek...
Krisztus jár előttem!
Őreá tekintek.
Hazafelé tartok,
és előre nézek.
Túrmezei Erzsébet
MENEDÉK A VIHARBAN
A fák tövén
azért szelídül szellővé a szél
mert erejét már felfogták a fák.
Ezt a védelmet keresi
minden odarejtőző kis virág.
De érzi, hogy vihar van.
Együtt szenved a fákkal a viharban:
mert ami szelíd fuvallat a fának,
vihar az ibolyának.
Így rejtőzünk a keresztfa tövén
-Isten rendelte örök menedékül-
Ott minden vihar fuvalommá békül,
mert fölfog villámot, szelet,
s kiterjeszti két védelmező karját
az életünk felett.
Túrmezei Erzsébet
KŐ AZ ÚTON
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
Se hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette!
Nézd meg a követ, aztán kezd el
Beszélni róla Isteneddel…
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadba minden kő, áldást hozott.
Túrmezei Erzsébet
***
***
LÁTHATATLAN KEZEDBE
Dícsérj meg olykor, Istenem!
Néha sikerül szépen élni.
Világ-markoló félelem
szorításában cseppet félni.
Néha sikerül minden gondot
láthatatlan kezedbe tenni,
Gyermektõl-kölcsönkért bizalommal
megfogni ujjad, s tovább menni.
Csak ezt a fél-mustármag-hitet
porciózd ki mindennap nekem!
Hogy ne vesszen éhen a remény,
S ne szüljön szörnyet az értelem!
Dicsérj meg néha -- nem túl érdemest.
Lásd, megbénít a Szó hiánya!
Tedd, hogy ne záruljon reám
ez a glóbusznyi magánzárka!
Add, hogy kicsinyke sorsomat
olyan súlyosan ne cipeljem...
Vezérlõ fénnyel, Uramisten,
Segíts meg néha-néha engem!
(Dobos Hajnal)
NINCS HATALMAM
Mióta szólsz már, Istenem!
S én nem hallom, míg nem kiáltasz.
Ha bottal vernél, szívesen
venném, s hinném, hogy szinte áldasz.
Ám munkád mûvészet, mint a márvány
alaktalan tömbjébõl kivésni
a tökéletes formát --, kis pattintásokkal
töröd le rólam, ami földi,
fölösleges, nem hasznos nekem...
A vésõ hegyét gyakorta szenvedem
meg, így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam,
s hogy m û v é lennem
magamtól nincs hatalmam.
Uram, bocsásd meg keménységemet!
S hogy jajdulok, ha fáj -- és sok munkát adok.
De dajkálom magamban már reménységemet,
Hogy megsimít Kezed majd, ha kész vagyok.
(Dobos Hajnal)
Végül is, hogy él az ember?…Egymaga.
S aki ezt szelídíti meg, az a nagy csoda.
Mert mint a Napba-röpködők viasz-kötésű szárnya,
Úgy esik szét minden karnevál-sereg
haszontalan, sok kis magányra.
VÁLASZ
Kicsi fiókám, hová rejtselek ebben a kérlelhetetlen,
vad világban, mondd hová, hogy zsengeséged el ne
kérgesüljön, idomulva a farkastörvények fogsorához?
Kicsi fiókám, hogyan tanítsalak meg sasmadárként
szállni: büszkén, nyugodtan, hogy röptöd alatt
riadtan meneküljenek a kártevő senkik odujukba?
Kicsi fiókám, mit tegyek, hogy emberséged
ki ne kezdjék a csalódások rozsdafoltjai,
s mint damaszkuszi acél,
úgy vágjon s hajoljon el -- ha kell -- e földi harcban?
Kicsi fiókám, szívembe rejtlek! Saskörmöd szívembe
vájjad próbaképp, s abba töröld a pengét is, ha foltos.
Szívemnek nem fog fájni semmi, ami javadra válik!
(Dobos Hajnal)
***
Muraközy Gyula: AZ ERŐ
- Ugye, édesapám, amikor a sziklát
véres zivatarban villámok hasítják,
viharok rárontnak, habok ráomolnak,
s magas szikla volt ma, s kőszirt marad holnap;
ha a századok nem tudták porrá tenni,
sziklánál erősebb nincsen is tán semmi?
- Nem, fiam. Ott nem lelsz sem érzést, sem eszmét,
csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.
- Akkor, édesapám, az a hősi ember,
aki egymaga vív gyilkoló sereggel,
s küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb,
ugye, a világon az a legerősebb?
- Nem fiam. Nézd a föld valamennyi hősét,
mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.
- Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le,
s előtte mindenki csak térdelő törpe,
és amerre halad, hervadás a lábnyom,
ő a legerősebb ezen a világon?
- Fiam. Bár ha a föld mind neki teremne,
a zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.
- Édesapám! Akkor nincs is erős ember?
- Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel
- kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró, gyenge -
az édesanyádat temettük el csendben.
Szép, sápadt arcával, fekete szemével
betegágyad mellett lelte minden éjjel.
Kétes hajnalórán lázas álmod leste,
fáradt volt szegénynek a gyönge, kicsi teste.
Téged sötét árnyak hallgatózva vártak,
ám ő elébe állt a rideg halálnak.
Virrasztva, ápolva, ringatva becézett,
s halovány arcodra visszatért az élet.
Őszi napsugárnál már te ránevettél,
betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél.
S őszes sötét felhő könnyét, hogy kisírta,
szegény édesanyád leroskadt a sírba.
Nem volt erős szikla,
nem is termett harcra.
Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca.
Magahunyó napfény,
kettétörött nádszál,
s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál.
Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?
- Tudom, édesapám: aki nagyon szeret.
***
A LÉLEK ÖRÖMÉVEL
Szeretném megköszönni még a nádat,
mely néha sárga, néha almazöld,
a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat,
s a keskeny ösvényt ott a híd előtt,
mely dombra hágott, önmagát gyötörve,
a parti dombra, és ott megpihent,
-- azóta nézi lenn a víztükörben
a benne látszó kettős végtelent.
Szeretném megköszönni még a gyűrűt,
mely kő után a vízben szertefut,
a pittyegéssel terhes berki sűrűt,
s a völgytorokban álmodó falut,
a mályvaszínű, kékbehulló estet,
s a vadlibát az őszi kert fölött,
az elborongó csendesítő csendet,
-- s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.
Szent-Gály Kata
AZ EGYSZERŰ IMA AJÁNDÉKÁÉRT
Ó, hallgatás zenéje!
Zenélő hallgatás!
lstenhez érő csendű
beszédes vallomás,
mely él a fák rügyében
s a földben, hol gyökér
próbálja sorsa mélyén,
hogy majd egekbe ér.
Napunk, te Végtelen-nagy,
Csodákban lángoló,
hallgattasd el mibennünk,
mit még elbír a szó,
és végy körül Sugárral,
hogy nemlátón, vakon
feléd fakadni tudjunk
most -- -- és mindenkoron,
ámen.
Szent-Gály Kata
A KERTÉSZ TESTVÉRNEK
Az Isten-kertben, testvér,
gyönyörülnek a fák,
vannak diók meg tölgyek,
virágzó mandulák.
Kitárt karukban mennyi,
de mennyi lendület!
A Fény igézi őket,
s a válaszuk: megyek.
De a gyökér nem kérdi,
hogy milyen mélyre kell
magát a földbe ásni,
a föld alá alázni,
hogy végtelenbe érő,
nagy sorsot bírjon el!
Szent-Gály Kata
A KEGYELEM
Te soha többé nem leszel nyugodt,
s nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
mert beléd hullott az Isten vetése
és azt kitépni nem lehet,
-- vagy nem mered,
mert érezed, hogy éned jobbik része...
Szent-Gály Kata
AD VESPERAS
Ó, mennyi nap lepergett,
míg sorsunk révbe ért!
Te választottál minket
-- -- és nem tudjuk, miért.
Irgalmasságod, mint e
nagy Tó, mint tengerek,
a bűneink: a Vízbe
hulló kavics-szemek
s kövek, kisebb-nagyobbak, --
mindegy, a Víz alatt
már úgysem látszanak.
Őrizz meg minket: egynek,
aknát ha ás a gőg,
mely önmagunkat többre
becsülné más előtt, --
ne szórjon minket széjjel!
Fiadnak keresztjével
fogd egybe, aki egyszer
téged keresni jött!
És mint e láng jelenti,
még annyit mondhatunk:
ha kell kovász, kenyérnek,
ha vér kell, építésnek,
-- tudod, hogy itt vagyunk.
Tudod, hogy itt vagyunk,
ámen.
Szent-Gály Kata
***
REX tremendæ maiestatis,
Qui salvandos salvas gratis,
SALVA ME, FONS PIETATIS.
Rettenetes Fejedelem,
Kinél ingyen a kegyelem:
KEGYEK KÚTJA, VÁLTS MEG ENGEM!
(Celanói Tamás)
***
"... mert Ő megmondta, hogy szem nem látta, fül nem
hallotta, amit az Atya készített övéinek ...
Elhiszem a felfoghatatlant, mert a megismerhetetlen valóság előtt állok,– és lezárom hitvallásomat.”
(Dienes Valéria)
"Átutazza véled ezt a létet
Öröklétben füröszti az élted."
/Dienes Valéria/
"...Közel van, ne félj!
Átvezet majd, nem sötét az éj."
/Dienes Valéria/
***
"...Útja titkos út
Végtelenből végtelenbe fut
Minden percet öröklétbe állít
Oda hallja emberek imáit."
/Dienes Valéria/
"Hazatértél, nem hiányzik semmi:
elindultál mindörökké lenni."
(Dienes Valéria)
***
"HA múltunk ott van Jézus Krisztus vére alatt,
jövőnk az Ő kezében,
minden gondunk az Ő vállán,
minden kérésünk az Ő szívén,
akkor ez ad nekünk békességet, ez tesz csendessé és boldoggá."
(Dora Rappard)
***
Dsida Jenő: PSALMUS HUNGARICUS
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
(Dsida Jenő)
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 388, összesen: 662313
