Apró csodák 3.

ÉJFÉLI SÉTA A ZEMPLÉNBEN
( Sima, 1998. július 7.)

" Sokat cselekedtél Te Uram Istenem a Te csodáiddal és terveiddel mi érettünk, semmi sem hasonlítható Hozzád.Hirdetném és elbeszélném, de többek semhogy elszámlálhatnám."  Zsoltár 40,6

Már éjfél körül járt, amikor a szokásunkhoz híven befejeződtek a napi programok, és lassan kezdett elcsendesedni a tábor. Azokkal akik még nem voltak nagyon fáradtak a szokásos esti sétára indultunk. A szemerkélő eső nem szegte kedvünket, sőt különös áhítatot kölcsönzött az éjszakának.

Amikor lassan elmaradtak mögöttünk a házak, a mesterséges fények már nem zavarták a szokatlan áhítatot. Körülöttünk a homályból lassan kezdtek kibomlani a hegyek koszorúi. Halkan, Istent dicsérő énekeket dúdolgatva, énekelgetve jöttünk, éppen csak annyira, ne-hogy zavart keltsünk az elpihent természet megszokott nyugalmában. "Róla beszél fű vi-rág...", "Nagy Istenem, ha nézem e világot...", "Minden mi él csak Téged hirdet...","Az Úr csodásan működik..." Így jutottunk el a falu végéig, ahol megálltunk. Engedtük, hogy a kellemes eső végigcsurogjon az arcunkon, mely mintha így akart volna örömöt szerezni nekünk azzal, hogy megtisztít, megmos minket.

A szívünk csordultig megtelt hálával Teremtőnk iránt.
Az áhítatos csendet ekkor egy váratlan villám törte meg, szinte kettéhasítva az éjsza-kát, másodpercnyi nappali illúziót kölcsönözve a pillanatnak, majd hangjával végiggördült sorra a környező hegyeken. Ezután, mintha mi sem történt volna, újra csend pihent meg a tájon, elfoglalva az őt megillető békés hangulatot. Csak a horizont világosan kivehető sziluettjei derengtek, s egy -egy felhőfoszlány mutatta meg a mögötte megbúvó csillagtestvéreit.

A hegyek valószínűtlenül közel jöttek hozzánk, lebegve, áttetsző szürke fátyolként, szinte csak karnyújtásnyira, egészen annyira, hogy kezünkkel önkéntelenül kinyúlva szinte megsimogathattuk az íveket, szelíd vonulatokat. Ekkor a völgyek felől egy fürge fuvallat indult el, majd biztatóan végigsimogatta a lankás hegyoldalakat, ünnepi gondossággal átrendezve a leveleket, apró fűszálakat, virágokat. Éreztük amint egyre közeledik felénk, hogy velünk is ezt tegye hamarosan, és arcunkhoz érve megmutathassa szeretetét rajtunk. Még megijedni sem volt időnk, csak lélegzetünk akadt el egy pillanatra, amikor újra fényben álltunk. Fölöttünk a villámok gigászi erővel pásztázva varrták keresztül-kasul az éjféli eget. Mintha egy örökkévalóságra akarták volna beégetni porszemnyi életünk parány perceibe a Teremtőnk végtelen hatalmát. Nem féltünk, hanem tovább énekeltünk, mert egészen közelről éreztük, hogy védve vagyunk, Istenünk megmagyarázhatatlan gondviselő kegyelme és szeretete ölelt át minket.

A hálánkat közös imában mondtuk el: "Mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben..." de mi tudtuk és éreztük, hogy nemcsak ott, hanem most itt is idelenn, velünk itt a hegyekben, velünk az éjféli sétán. Mint megajándékozott gyermekek részesülhettünk Istenünk minden értelmet felülhaladó békességében, és e csendes órán együtt adhattunk hálát a hegyekkel, a felhőkkel, a széllel, a villámokkal, az esővel, a fákkal, a virágokkal, a fű alatt rejtőző bogárkákkal..

Mint a teremtett világ apró pici részei, elemei, de Istenünk számára kedves élő eleven tagjai, ez éjszakán együtt köszöntük meg az életet, - életünket a mi Alkotónknak, Teremtőnknek, a mindenség Urának.

Trencsényi László
református lelkipásztor