belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

B. Tóth Klára

Mit hoz a víz

Életmorzsák egy friss házasság idejéből

Ásó, kapa, kocsiabrincs

– Na, és a jegygyűrűt mikor veszed meg? – kérdezte párom nagynénje.
– Nem telik rá, diákok vagyunk – válaszolta a barátom abban a reményben, hogy ezzel lezárja a témát, de a néni nem tágított.
– Adok nektek háromezer forintot, de aztán jegygyűrű legyen belőle!
Akkoriban ennyi pénzért egy vízi járművet is lehetett volna venni. Nem is bírta ki az ifjú sportember:
– Vegyünk rajta inkább kenut, akkor evezhetünk minden nap a Dunán, a gyűrűt úgyse hordanánk.
De a pénzen gyűrűt kellett venni mindenáron, meg aztán én sem bántam volna, hát próbáltam szájába adni a szót:
– Te milyet szeretnél? Ugye egész vékonyat, olyan egy millimétereset?
– Eggyel kevesebbet! – vágta rá a hajózás reményében. Végül bementünk egy aranyműveshez, vettünk egy régi, vastag karikagyűrűt 24 karátos aranyból, beolvasztattuk és csináltattunk belőle két egészen keskenyet. Az egész kijött 1400 forintból. Egy kapualjban húztuk föl, mert zuhogott az eső, mármint én a magamét, ő meg zsebre vágta a sajátját, mondván, hogy úgyis csak szimbólum, jól elteszi, el ne vesszen, vagyis akkor, ott, a kopott pesti kapualjban jegyeztem el magam...
Amikor anyósom meglátta a szokatlanul vékony gyűrűket, felkiáltott:
– De hiszen ez kocsiabrincs!
– Micsoda? Nem abroncs?
– Dehogy! Az a kocsi agyát fogja össze, az abrincs meg a kerekét, az nagyobb, de vékonyabb gyűrű – oktatott ki. – Ez is olyan keskeny, van is, meg nincs is.
Így aztán a jegygyűrűk mellett kitelt egy használt üvegszálas kenu is.
Ahogy közeledett az esküvő, egyre gyakrabban kérdezgettem, hogy megvan-e a gyűrű, mert mindenki furcsállotta, hogy csak én hordom lelkesen már két éve.
– Persze, hogy megvan – jött kapásból a válasz –, édesanyánál.
Ha ott tettem fel a kérdést vidéken, akkor azt tudtam meg, hogy mégis Pesten. Ez így ment addig, míg el nem jött a várva várt nap előestéje. Épp nővéreméknél voltunk. Utoljára rákérdeztem a biztonság kedvéért:
– Ugye itt van a gyűrű?
Végigtapogatta a zsebeit, átkutatta a táskáját a legutolsó rekeszig:
– Hopp, mégiscsak ottmaradt volna?
Nem volt mit tenni, kölcsönkértük a sógoromét. Igaz, vastag volt, belegravírozva a nővérem neve, de részletkérdésekre már nem volt idő.
Másnap siettünk az anyakönyvvezetőhöz. Nem szóltunk senkinek, csak a két tanúnak, ismét szakadt az eső, ugráltuk át a pocsolyákat, ahogy mentünk a tanácsháza felé, csupa sár lett a cipőnk, nem számít, úgyse látja senki, de a bejárathoz érve egy sereg mosolygó rokont és ismerőst vettünk észre, kisebbfajta lakodalmi menet várt ránk a zuhogó esőben. Hogy honnan tudták meg, fogalmunk sem volt, nem akartunk nagy polgári esküvőt, hiszen kétszáz vendéget hívtunk az egyházira két nap múlva, de időnk sem volt gondolkodni, siettünk fel a házasságkötő terembe. A vendégek csak gyűltek, színültig telt a terem. Az egyik leendő rokon, egy kertész, hatalmas margarétacsokrot hozott. Honnan tudta meg, hogy az a kedvenc virágom? A hosszan lelógó aszparágusz elég furcsán festett rövid sötétkék ruhám mellett, gyorsan visszahajtottam a szárát. A ruhát persze nővérem sózta rám, elöl mély mandulaformájú kivágással, nagyon zavart, de azt mondta, így nőies. De én nem nőies akartam lenni, hanem saját magam. A sematikus típusbeszédből áradt a hivatali személy közönye: „Minek tépem a szám, úgyis elválnak egy-két év múlva", utána hozták az ezüsttálcát, hogy tegyük rá a gyűrűket. Erre nem számítottunk. Nagyot nézett a sokat próbált anyakönyvvezető, mikor egymás mellé került a keskeny kocsiabrincs és a széles gravírozott darab. Töprengett, vajon a vőlegény előző házasságának maradványa-e, talán a menekülő feleségről pattant vissza az utolsó összeveszéskor, vagy a nagyapjáé volt, esetleg sírrabló ősök kései hagyatékaként öröklődött gyűrűsujjról gyűrűsujjra...
– Felkérem a menyasszonyt és a vőlegényt – riasztott fel a rutinos hang furcsa, elnyújtott hanglejtéssel, mint egy rikkancs az utcasarkon –, húzzák fel egymás kezére a gyűrűket, megpecsételve a házasságot...
Fogtam a sógorom gyűrűjét, húztam volna párom gyűrűsujjára, de felkiáltott:
– Ne, arra nem megy fel, a kicsire – és felemelte a kisujját. A teremben felcsapott a hahotázás, hullámzott végig a tömegen, mint nászutasokon a paplan. Hát még amikor alá kellett írni az esketési anyakönyvet! Persze, hogy a lánykori nevemet írtam oda, utólag kellett beszúrni az új változatot. Ahogy siettem vissza a helyemre, zavaromban majdnem ráültem a csokromra, újdonsült férjem odatartotta a tenyerét, nehogy idő előtt préselt virágot csináljak a margarétákból, az ösztönös mozdulat pikantériájától újra felcsattant a nevetés.
Azért csak sikerült túlélni az egészet, de mikor elkészültek a fényképek, észrevettük, hogy a boldog férj lábán felemás zokni virít... Persze reggel nem találta a fekete párját, hát felvett egy fehéret a bal lábára, úgyse látszik, rálóg a nadrág, nem gondolt rá, hogy leülésnél felhúzza a térdén, ne táguljon ki az anyag...
Azóta családi hagyományként felemás zokniban járunk mind az öten, de már nem nevet rajta senki, megszokták.


Esküvő szúnyogokkal


Fülledt augusztusi hőség volt. A Kis-Duna felől sem hozott enyhébb levegőt a szél. Barátnőmtől kölcsönzött madeirás menyasszonyi ruhámon több volt a lyuk, mint az anyag. Gazdaságos divat, ugyanakkor mintegy előrevetített szimbóluma a leendő örökös pénzszűkénknek. Siettem, igyekeztem a templom felé, zavart, hogy mindenki engem néz, túl akartam lenni az egészen. Csak a templomajtóban vettem észre, hogy jócskán lemaradt a násznép. Közben mintha szólt volna valaki, hogy lassítsak, mert nem bírják az ütemet... Kint állt az egész falu, bár most még többen, mint máskor, hiszen most a „papjány esküszik a Bordáék fiával", a „papjányság" pedig rang, pozíció volt a nép szemében, bármennyire próbálta is a Kádár-rendszer az ellenkezőjét beléjük sulykolni. Tehát a „rang" házasodott a nép fiával, új korszak kezdődött, mindenki részese akart lenni az eseménynek. Árgus szemekkel vizsgálták, mennyire keverhető a városi rokonság a falusival. Benne feszült a néma szorongás: mi lesz fiaikkal, lányaikkal, ha „kitanulnak", felejtik-e a régit, az ősi rítust, megismerik-e még a szegény rokont, vagy ilyen távoliak, idegenek lesznek, kifinomult arcmimikával, gesztusokkal, tetszikelés helyett magázással ...

Végig az út mentén nagy szakajtókban osztogatták az asszonyok az üres kalácsot, megvendégelve a járókelőket, hiszen ilyenkor minden jókívánság erősíti a házasság szent kötelékét. Minden rábeszélés ellenére sem festettem ki magam, nem mentem fodrászhoz. Nem akartam éppen ezen a napon más lenni, mint aki vagyok, voltam, aki lenni készülök. Egyszerű margaréta csokrot szorongattam, mintha magammal akarnám cipelni a rét összes virágát, illatát, a méhzümmögést, hogy kísérőim legyenek asszonysorsom ismeretlen útjain. Párom sem élvezte jobban a helyzetet. A templomban a Miatyánk alatt kis híján elájult. Megingott, elővette a díszzsebkendőjét, amit édesanyja hajtogatott nagy műgonddal a zsebébe, véletlenül sem azért, hogy a Miatyánk alatt – szemüvegét levéve – hosszasan törölgesse verejtékben úszó, hamuszürke arcát. Hirtelen rászakadt múltjának, közösségének összes félelme, szorongása, kavargott benne közös életünk, óvodás éveinktől az iskolán át az elmúlt öt év, mióta már nemcsak az osztálytársat látjuk egymásban. Gyorsan belekaroltam, mögöttünk a tanúnk is ugrásra készen. Az ő szerepe már az igehirdetés elején felértékelődött, mikor a vendégözönnel együtt szúnyogok végeláthatatlan zümmögő felhője is meglepte az ünneplő gyülekezetet. A Szigetorrban ugyanis éppen aznapra esett a helikopteres szúnyogirtás. A végveszély közeledtén vallásossá vált szúnyogok hada a felvirágzott, kitárt ajtón át a hűs templomban keresett végső menedéket. Madeirás ruhám ezer lyukát a sors váratlan ajándékának tartva vidám vérszívásba kezdtek. A mező illatát jelentő csokrom sem gondolta volna, hogy még a templom hűvösében is rovarok százaival találkozik. Elölről ugyanis a margarétákkal próbáltam elhajtani a szúnyogokat, a hátamról készséges tanúnk próbálta elkergetni őket. Alig tudtunk figyelni a magam választotta igére, Ézsaiás örök érvényű szavaira, ami házasságunkat azóta is erősíti:
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is , de akik az Úrban bíznak,
erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." (Ézs.40: 30, 31)

Nászút horgászbot nélkül

Nászutunk sem volt éppen szokványosnak mondható. Mivel hetek óta csúszott a barátokkal rég tervezett csoportos biciklitúra, kézenfekvő volt, hogy egybemossuk a nászúttal. Az események alakulásával megbizonyosodtunk arról, hogy ez volt a legpraktikusabb megoldás.
Ugyanis már az indulásunk első órájában elestünk a saját készítésű tandemmel, amit férjem a szeméttelepről guberált békebeli, vastagvázú biciklironcsokból hegesztett, én pedig ráfestettem saját tervezésű családi címerünket. Jókorát estünk, hajszál híján egy teherautó alatt kötöttünk ki. Az ifjú férj fapapucsban szeretett biciklizni, és az egy óvatlan pillanatban úgy döntött, hogy leesik a lábáról. Vasárnap volt, orvost egyik faluban sem találtunk. Cipóra dagadt lábbal folytatta a biciklizést, mármint ő kormányzott elöl, én tekertem hátul. Megállni, leszállni csak úgy tudtunk, hogy egyik barátunk előrement, gyorsan ledobta a biciklijét, és elénk szaladva megfogta a kormányt. Lám, itt van jelentősége a csoportos nászútnak. Hogy időt nyerjünk, az oldaltáskából menet közben vettem ki a kenyeret, vajat, felvágottat, pedálozás közben elkészítettem a tízórait, és előreadtam sérült, de mindig éhes pilótámnak.
A Duna-parti táborverésnél betegünket elhelyeztük egy vízből kiálló fatuskón, így a borogatás gondja is megoldódott. Mivel így sem a rőzsegyűjtésre, sem a sátorverésre nem volt alkalmas, mégis hasznos akart lenni, előhúzott a zsebéből egy végtelennek tűnő madzagot, végül kirántotta a rákötött horgot is, és elkezdett horgászni, ami horgászbot nélkül elég furcsán festett. Estére fogott is két ötcentis snecit mindnyájunknak, és ideadta, süssem meg vacsorára...
Szigetközi nászutunk végcélja egy mosonmagyaróvári barátunk meglátogatása volt, le is leveleztük a jövetelünket. Még otthon – a biztonság kedvéért – többször megkérdeztem a férjemet, megvan-e a cím? Mindig meg is volt. Csak akkor nem, amikor végre hullafáradtan és a barátunk édesanyjánál elköltendő finom vacsora reményében beértünk a városba, és feltettük neki a kérdést, hogy akkor most merre? Magabiztosan nyúlt be inge mellső zsebébe: itt kell lennie a címnek! Aztán a másikba, a nadrágzsebbel is próbálkozott, az övtáskával is, vizsgálat tárgya lett a személyi, a pénztárca, a hátizsák összes zsebével... aztán eszébe jutott, hogy mégis a másik ingében jött el.
Ezek után végigkarikáztuk a város összes utcáját „Lakaaaaaaaat" kiáltásokkal, elég nagy feltűnést keltve – szőke, kékszemű barátunkat ugyanis Lakatos Sándornak hívták –, de be kellett látnunk, hogy így nem jutunk az áhított vacsora közelébe. Már kezdtünk nekikeseredni, amikor egy útkanyar után elénk tárult a rendőrség reményt keltő épülete. Hopp, itt a megoldás! Rögtön berohantunk: Lakatos Sándort keressük, cím otthon maradt, éhesek vagyunk! – Ezt hallva a zsíros képű nagydarab rendőrök együtt érző arccal, segítőkészen kikeresték a lakónyilvántartóból a városka összes Lakatos Sándorát, mind a tizenkettőt...
Késő este lett, mire az összes viskót, padlásszobát, városszéli kalyibát, rozsdás lakókocsit végigjártuk, de az összes Lakatos Sándor fekete volt., bár némelyikük legalább szépen tudott hegedülni...
Férjemnek csak késő éjszaka jutott eszébe – amikor a városszéli kukoricás mellett próbáltunk sátrat verni a derengő holdfényben –, hogy Lakatunk már pesti lakos, csak nyáron van itt a mamájánál. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. június 17., hétfő,
Laura , Alida napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Búcsú
Talán eltűnök hirtelen

Gondolkorzó

Tóth Sára
Anyák napjáról, másként
Mit is keres az istentiszteleten?

Felszín

B. Tóth Klára
Mit hoz a víz
Életmorzsák egy friss házasság idejéből

Magasság

Szűgyi Zoltán
A magad helyén
Otthon

Mélység

Czapp Enikő
Érettség(i)
A lázadás oka

Fekete Zsuzsanna
Számvetés és rohanás
Aratni- akár még zölden is

Teljesség

Szikszai Szabolcs
A halban
Prófétává szülő Isten

Üzenet

Fekete Zsuzsanna
Érettségünk próbái
A tervezetthez képest

Áthallások

Bölcsföldi András
A megérlelt szeretet
Catullus négyszer

Kitekintés

Gueth Péter
A csirketemplom
Látomással nem vitatkozunk

Látogatóink száma a mai napon: 240
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44617663

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat