belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Turcsik Ferenc

Fa, madár, lélegzés

Mese a dombok közül

A világnak van vége. Ezt tudja mindenki, csak bevallani nem biztos, hogy meri. Pedig igenis van vége. S a végén túl is van tovább. S ebben a tartományban van egy gyönyörű hely. Azután van ez valahol, miután átjutottunk azon a legtöbbször kopár, szinte élőlénymentes vidéken, ahol csak önmagunkkal találkozunk. Magunkkal viszont annál gyakrabban. No, ezután, pont ezután van az a vidék, amelyikről most mesélek, mert hallottam egy csodálatos történetet.

Valamikor elkezdődött. Ez biztos. Hiszen kezdet nélkül nincs vég. Bevezetés kell a tárgyaláshoz és a befejezéshez is a fogalmazásban, vagy egy cikkben, prózában. Tehát van egy kezdet, amelynek apró hajtásai, akárcsak a tájat, amelyről mesélek, széppé varázsló növények, amelyeknek hajtásai gyümölcsöt teremnek, itt is tapinthatóvá váltak. S a két szereplő, akik nem mások, mint egy lány és egy fiú, életében is így lett. Ez a vidék azért különleges, mert valahogy egy másik világba röpíti a sokszor gyarló emberi természetet is. Notehát, itt volt ez a két ember, akik e gyönyörű tájon, egymással szemben, egy kis fennsíkos dombon laktak. És a vidék furcsasága volt, hogy bár másik dombon laktak, mégsem kellett kiabálniuk, hiszen értették egymást.

S a nap felkelt, majd lement. A csillagok és a hold feljöttek, majd a sötéttel együtt el is tűntek a következő napon. Az évszakok is váltották egymást, s a két ember, a férfi és a nő, értették egymást. Kiabálás nélkül is. Figyeltek. S közben csöndben voltak. A szavakat, amelyeket használtak a szívük mélyén, szerették, ízlelgették, mint a frissen letépett szőlőszemeket: először kicsit a szájukban tartották, majd óvatosan ráharaptak a szőlőszemre, és élvezték, ahogy teljesen átélhetik az ízét. A szavak tartalma, a mondatok egymásutánja már az övék volt. A mosoly, a könny igaz volt, s a csend is beszélni tudott a szavak között, előtt és után. Bár a szájukat sem nyitották ki.

A lány fát nevelt, a fiú autót vezetett. S nem is értették, hogyan, mégis volt bennük valami közös. Pedig a fának napfény kell, hiszen fotoszintetizálnia kell, a fiú pedig az éjszaka csendjét és sötétjét szerette az autóvezetéshez. És mégis valami összekötötte őket. Talán egy belső vágy. Vágy arra, hogy beszéljenek is ahhoz, hogy értsék egymást. Érezzék egymás tapintását valóságosan. Ne csak belül érezzék, hanem lássák is egymás arcán a mosolyt, hogy a szemükkel figyelhessék a mosoly következtében megránduló arcizmokat. Hogy lássák a könnyeket és, ha megérintik a másik arcát ilyenkor, akkor érezzék a vizet és a sót is a könnyekben.

A fa nőtt, s a lány boldog volt, amennyire az elfogadás boldog lehet. Arca és szeme persze nem a megelégedettséget mutatták, hanem inkább szomorúságot. A fiú kilométerei is gyarapodtak szépen. Ám ez sem volt igazi boldogság. Valami hiányzott. Pedig mindenük megvolt. Tökéletes világ volt ez. Talán túlzottan is, és pont ez volt a baj. Mert bár tudták, hogy van, akinek a csönd szavak nélkül is van, és bár ők szerették a csendet is, de a szavakat még jobban akarták érezni. Furcsa ez mások számára. Minek a szavak, ha így is mindenük megvan? Talán azért, mert még sincs...

Aztán egy napon már a fiú nem bírta tovább, s meg akarta tapasztalni, hogy mit is jelent szeretni, nem csak érezni, hanem így valóban megtudni. Tapintani, érezni az illatát, érezni az ízét. Arra gondolt, hogy minden étel, amit megfőzött, nagyon jó volt a képen is a szakácskönyvben, de soha nem érte el annak a szintjét, amit ő maga csinált. Tapasztalni akart. Beült az autójába. Wrrrrummm, beindította, pár másodperc múlva a végtelenített szám is, amely a lányra emlékeztette útjai során, megszólalt. Pont onnan hallgatta, ahol utoljára abbahagyta. És ment. Nemsokára elérte a másik hegyet, és rendetlenül dobogó szívvel elindult fölfelé. A lány mindeközben tanakodott, hogy vajon ha ott hagyná a fáját, akkor lenne-e valami baja? És gyorsan meg is válaszolta a kérdését, és sarkon fordulva már épp indult volna, amikor meglátta a fiút, ahogy az kipirult arccal, és mosolyogva érkezik az ő kis fennsíkjára.

Meglátták, majd megölelték egymást. Kézen fogva ízlelgették a valóságot, amire annyira vágytak. A lány lement a fiúval, hogy kocsikázzanak egy kicsit. Csak szelték az utakat, és a kilométerek és az idő múlása egy kis ponttá zsugorodott, amelyben találkozás volt. Az út után a fiú ment a lánnyal, hogy leüljön a fa alá. Élvezte a gyep puha simogatását és a fa árnyékát. És átnézett a másik dombra. A sajátjára... S ekkor értette meg, hogy most még biztosan vissza kell mennie. S nem tudta, hogy mennyire lesz elég az életre az, amije van. Nem tudta, hogy mennyire lesz bátor. Mennyire... mennyire, de mennyire szomorú is lett hirtelen. S a lány megígérte neki, hogy majd meglátják. Meglátják, de ő a fája alá visszaül, és ott vár egy madárra, aki bánatát, mely mégis örömmel elegyedik, segít majd feldolgozni. Mert tudta, hogy mindenből megmarad az, ami jó. Szerette az örömöt és a szomorúságot is. Mert igaziak voltak. A fiúval pedig tudatta, hogy ha majd lesz ilyen madara, akkor pedig egy másikat átküld a fiúnak, hogy ő se maradjon egyedül, hanem a madár segítsen neki is az életben. Hogy tudja élni, megélni és átérezni minden pillanatát. Mert most már biztosan tudták mindketten: csak így lehet, és csak így érdemes.

A fiú a lefele vezető úton, minden szomorúságával együtt mégis boldog volt. Akárcsak a lány a fa alatt. Adtak és kaptak. Életre szóló dolgokat. Pedig ezidőtájt sem szólaltak meg, csak a csend beszélt. De most valóban. És ennek örültek. Beült az autóba, s az est sötétjében gyorsan hajtott. Szerette. S amikor hazaért, akkor a kocsijában maradt, és lélegzett. Lélegzett, mert tudta, hogy jönni fog az a madár, amit a lány ígért. Együtt-lélegeztek.

 

 

Hozzászólások

1. h. krisztina - 2011-01-06 23:43:36

Pilinszky:

A madár és a leány

Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.
Hol tiszta kék és mozdulatlan,
mint óriás kerek tükörben
fénylik benne a kora hajnal;
hol meg szelektől viharos,
villámló felhőkkel habos
haragja a földekre árad,
porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,
elhagyatva a világ partján;
akár a kelő nap, oly árva,
akár a hunyó nap, oly halvány.
Világ határán egymaga
élt itt egy leány valaha,
szomorú, szép és halavány
magányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,
és éjszaka, hogy szállt a hold,
szobácskájában egyedül,
álmában is csak maga volt.
Hideg esőben át a réten
árván futott, árván a szélben,
s mert nem volt senki élő társa,
örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,
az ablakán az éj maga,
vele búsult a tányérkája,
kése, kanala, pohara;
s hogy vele együtt árva volt
a kenyér, mibe harapott:
mintha csak könnyeket törölne,
mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár,
idejött a világ partjára,
és megpillantotta a lányt,
meglátta és szépnek találta.
Háza előtt, az alkonyatban,
kint ült a leány mozdulatlan,
szótlan a világ peremén,
magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,
a tükörsíma alkonyat,
mint elhagyatott aranytócsa
terűlt a síma ég alatt;
minden kis porszem és füszál,
darabka rög, parány bogár,
az egész világ hallgatott.
Nézte a lemenő napot.

"Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal!
Gyönyörű árvám, föl a magasba!"
- hívta a lánykát, hogy vele lakna,
hívta az árvát a madár.
Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,
s a nyári égbolt, ha lehet,
a levelek az ágakon,
rög és bogár még csöndesebb,
még csendesebb, hogy válaszolt,
válasza olyan árva volt,
oly árva volt szava a lánynak:
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

S azontúl minden alkonyattal
megjött és hívta a madár:
"Gyere velem, föl a magasba,
siess, siess, telik a nyár!
Elmúlnak napok és egek,
megjönnek a vizes szelek;
elfogy aranya a világnak!"

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Siess, siess, közeledik már
eső és szél, fagy és hideg,
magad leszel, ha itt a tél,
s ha szólanál is, nincs kinek!
Akkorra én már messze szállok,
fehér hó lepi a világot,
befagynak mind a tengerek,
világ végén a reggelek.

Akkorra én már messze járok,
sötét szobád bezárhatod.
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,
meggyújtod, aztán elfujod.
Téli széllel, havas setéttel
üzennél már, küldenél értem.
Elsápaszt majd, tudom, a bánat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma messze jártam, messze szálltam,
porfelhőben sor szekeret,
láttam vidám falusi népet
ünnepi vásárra menet;
tükrös huszárt, festett pojácát,
ezerszínű szalagból sárkányt,
bőgő dudát, hatalmas táncot,
akácfa lombjaiból sátort;

ha elmondhatnám, se hihetnéd,
sikongató lányokat párban,
tenger zsivajban lacikonyhát -
el se hinnéd, mi mindent láttam!
Mi mindent láttam! Közeledben
sorra mégis mindet felejtem,
mind a zajos, zöldlombos sátrat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Fényes, magas toronyra leltem,
egekig emelt a torony!
Tengernyi földeket beláttam,
túlláttam a világokon;
csúcsáról el se képzeled,
erdőket láttam, réteket.
Hihettél volna óriásnak!..."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma láttam árnyékom a porban,
maroknyi volt és reszketett,
csak annyi volt a hideg porban,
csak annyi, szinte elveszett!
Csak annyi volt, kicsiny faág,
ha karcolja az út porát:
csak annyi volt félénk nyomom.
Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,
csak a szívem szomoruan,
az vert, csupán az lüktetett,
csak a szívem vert súlyosan.
Tengernyi porban vézna folt,
árnyékom olyan néma volt -
oly árva, mint a kis füszálnak..."

"... Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Csupasz a föld, hideg az égbolt,
a föld halott, az ég halott.
Nagy csendesség szállt a világra,
hosszú éjek és rövid nappalok
Fáradtak a falevelek,
hullanak a falevelek,
sötéten vándorol a szél,
közel van, itt van már a tél!

A madarak is messze szálltak,
üres az erdő, fekete,
zörög az erdő, el kell mennem,
elmegyek én is messzire!
Didergő szélvészek, fagyok
elűznek engem is örökre,
elűznek tőled mindörökre:
mennem kell, nem maradhatok!
Mennem kell, nem maradhatok!"

Betette háza ajtaját,
maga maradt a lány a házban,
maga maradt, s hogy elaludt,
árván aludt az éjszakában.
Hallott távoli hangokat
álmában, akkor felriadt,
felébredt és ajtót nyitott.
Künn hó és csönd és csillagok.

"Puha füvekből fészket raktam,
lebontottam puha kis fészkem,
lerontottam puha kis házam,
puha házamat elcseréltem!
Immáron minden csillagával
egész égbolt én fészkem, házam!"
- szólott szava az ég alól.
De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatban
halljuk mi is a kert alatt;
hívja a lányt, hívja az árvát,
hívja a csöpp madárkahang.
És hallja fű, hallgatja fa,
s mintha gyönyörűt hallana:
hogy "élt egyszer egy szép leány,
világ végén egy árva lány".



2. Turcsik Ferenc - 2011-01-10 10:02:08

Bár a történetem sok nyitott kaput hagy, és mivel nincs úm. befejezése, a befejezés, a lehetséges kezdés és hasonlók mind az olvasó előtt állnak. Akárcsak az újévben.

Nekem is eszembe jutott valami... :)

http://www.youtube.com/watch?v=Oca_d3y4fLc&feature=related

 

(Bár a Suhancostól még van egy-kettő, amit ugyanígy ide lehetne linkelni.)

Köszönöm a kommentet!

Turcsik Ferenc

 


3. Turcsik Ferenc - 2011-01-10 20:41:43

És, ha már hasonlóságok és különbségek ;)

akkor Quimby:

http://www.youtube.com/watch?v=u63sWYKrHoc&feature=player_embedded


4. méhecske 1 - 2011-01-13 22:19:53

Szerintem a lány nem küldi el a madarat, ahogyan a csavargó sem válik fészket rakó madárrá, mert „nyughatatlan szív lobog benne”. Persze az új évben, nem indulhattunk így, mert hála Istennek, ott a feloldás az Ő kezében: a tiszta lap lehetősége, az élet és remény madár illatú jó íze. A kezdet, a folytatás, és (ha van) a befejezés: Nála születik, benne oldódik a lét, a lélegzés, a madár és a fa.

Ez is szubjektív, visszacsatolva a nyitott kapu lehetőségére az értelmezésben.

És ha zene: http://www.youtube.com/watch?v=6NbXt9ubrUU&feature=related (Te majd kézenfogsz és hazavezetsz)

Keserédes, mint a csavargó és a lány története...a feloldás szabad... itt is...

De Hála legyen Istennek hogy van domb, és a világ végén is túl..és vannak ezüst szegélyű fellegek.

Köszönöm az írást!

 


5. Turcsik Ferenc - 2011-01-14 23:34:37

hát... ízlések és pofonok. életek és gondolatok. különbözőek. szerintem elküldi :)

az én mesémben elküldi.

A zeneválasztással viszont nagyon tudok azonosulni!


6. méhecske 1 - 2011-01-19 22:55:02

Napfény legyen fenn az égen és csillagok
A sötét lelkű madár az nem bírja a napot
Mert csak a tiszta szívű madár ha az dalol
Felhők fölé repülj, oszt' az Isten előtt ragyogj

 

 


7. Turcsik Ferenc - 2011-01-23 11:10:02

"Kinek kell egy játék, amibe

A csillagok mind kövek?

Föld, kaland, ilyesmi...

Föld, kaland, ilyesmi...

Szép szavak, mind jöhet."


8. méhecske 1 - 2011-01-31 20:47:29

Üzenet h.krisztinának ("parafrázis")

Gólyák

Vlagyimir Viszockij

Az égbolt ma is olyan fényes,
De megzörren rajta a kék acél,
A földről nehéz dübörgést érez,
A fák gyantásak, szomorúak.
Füst és hamu, mint keresztek,
A gólyák nem raknak fészket.

Lesz-e kalász, fénylő kalász körülöttünk?
Nem lesz, nem lesz, hiába vetettünk,
Mi az a fény a borostyánözönben?
Tűz az, babám, tűz lobog a mezőben,
Ha itt a baj, csak a varjak maradnak,
Nincsen helyük a dalosmadaraknak.

Ősz felé por lepi a fákat,
Aki nem tud énelkelni, elmehet,
Mondd, a szerelem merre járhat?
Mi fontosabb most? A gyűlölet.
Füst és hamu, mint keresztek,
És a gólyák nem, nem raknak fészket.

Hogy zúg az erdő koronája,
A föld és a víz sóhajtozik,
Csak vár, vár, vár a csodára,
Mint régen a békében, halihózik.
Repültek a bajból keletre,
Szállnak a gólyák, messze-messze.

A lég megtelik különös hangokkal,
Most minden csak csörömpöl és kattog,
Paták tombolnak dühükben dobogva,
Valaki üvöltene, de csak suttog:
Repültek a bajból keletre,
Szállnak a gólyák messze-messze.

DE: ott a remény a szerzőtől, és általa onnan fentről. A sötét lelkű madarak ellenére is... Ők nem küldenek "szép szavakat"... még jó is:)) Mert csalfa az a szó és remény, ami tőlük érkezhet madárszárnyakon..

Nagyon hálás vagyok ezért az írásért, mert sok mindent elindított bennem!

 


9. Turcsik Ferenc - 2011-02-01 11:52:37

Lájkolnám a kommenteket, ha lehetne ;)



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bella Péter
Szegény január
Esélyegyenlőséget - de legalábbis empátiát - az év első hónapjának!

Felszín

Nagy László
Új söprű jól seper!
Szolgálati közlemény: Kovács Kázmért munkaeszköz átvételre kérjük a főmenedzseri irodába!

Turcsik Ferenc
Fa, madár, lélegzés
Mese a dombok közül

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
A döntés megelőz Téged!
Újévi fogadalmak előtt és után

Mélység

Bölcsföldi András
Három banán
Szimbólumból a kukába: egy déligyümölcs átértékelt élete

Hegedűs Márk
Visszaülni a lóra - megújult hittel
Isteni biztatás koszos rendszámtáblákon keresztül.

Szakács Gergely
A gyász
"Az életem szétvált azelőttre és azutánra."

Teljesség

Tóth Sára
Az új és a régi
Hogy lehet, hogy Isten nem változik, mégsem unalmas?

Dull Krisztina
Posztmodern zsoltárok
A karmesternek, Krisztáé

Üzenet

Miklya Luzsányi Mónika
Amikor csak az új az érték
Patchwork-család nevelte konzum-fogyasztó

Pete Violetta
Újfüggők és felújítók
A Bibliának ne fogyasztója, hanem megélője légy!

Áthallások

Miklya Zsolt
Dömdödöm a határon
Melyikünk a Medve?

Miklya Luzsányi Mónika
Új világok felfedezése
Achetípusok: Avatar, Pocahontas, Szegény Dzsoni és Jézus Krisztus

Kitekintés

Dobóczky László
Új munkahely
Zöldfülűből elfogadottá - talán nem is olyan hosszú az út, ha tudatosak vagyunk

Pete Violetta
Ha küldhetnél egy kérdést Istennek, mi lenne az?
Isten GYIK-ja: egykerdes.hu

Látogatóink száma a mai napon: 5368
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57377578

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat