Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

A nagy társasjáték zajlik. Magunkban éppúgy, mint a családban, rokonok, osztály- évfolyam, vagy munkatársak, barátok, ismerősök és ismeretlenek között. Zajlik tanulás, munka, pihenés és szórakozás, sírás és nevetés közben. Erdőben, réten tűzben és jégben. Faluban, városban, országban, világban, univerzumban. Azaz mindig és mindenhol. Mi pedig a részesei vagyunk.
Persze az is igaz, hogy a „játékmester" eredetileg nem ezt akarta.
Ő maga mellé teremtett minket. De mi, szokásos ostoba és alaptalan nagyképűségünkkel, azt mondtuk neki, hogy unatkozunk mellette. És ezt mondjuk azóta is rendületlenül, pedig számtalanszor szembesülünk vele, hogy mekkora marhaság. Hogy akkor miért mondjuk mégis újra és újra?  Rejtély... Mindenesetre ha így gondoljuk, kimondjuk, és főleg ha ennek szellemében cselekszünk, az nagyon messzire sodor minket TŐLE. Ami Neki persze nem tetszik. Egyrészt mert szeret minket és szeretne maga mellett tudni. Másrészt mert tudja: a saját érdekünk, hogy visszatérjünk hozzá, hiszen oda tartozunk, így csak ott lehetünk igazán boldogok.    Ezért Ő, hogy visszacsábítson minket, és egyben segítsen visszajutni, kitalálta nekünk ezt  a „játékot". Mi pedig azóta „játszunk". Ebben szerencsénkre nincs választási lehetőségünk. A lehetőségek és velük a felelősség itt kezdődnek... Méghozzá egy elsőre zavarba ejtően egyszerűnek tűnő kérdés eldöntésével.

A külön-külön, személyesen és csapatban egyaránt mindannyiunkhoz  szóló és időről időre ismétlődő kérdés csak ennyi:

Bábu vagy, vagy játékos...?

A játékmester   játékosokat  keres,  bábuk  helyett! Mert tudja: bábuként nem veszünk részt a játékban, csak  a fejünk fölött  zajlik. Mi pedig csak zavartan forgunk ide-oda, mert nem tudjuk, mi történik körülöttünk. Játékosként viszont először is kíváncsiak vagyunk a szabályokra. És ha megértettük őket, akkor, persze csak bizony keretek között, de alakíthatunk is rajtuk.   Ezen kívül ha nem tetszik a  játék  és mégis  játszanunk  kell, akkor azért, ha pedig teszik, akkor azért leszünk kíváncsiak az alkotóra, aki  játszani  hív minket. Ha pedig rájöttünk, ki az, sokkal szívesebben  játszunk . Neki pedig pont az a célja, hogy  játék  közben saját magunk fedezzük fel, milyen jó, és főleg hogy mennyire megéri  játszani .  Játsszunk  hát! S ha lehet, élvezzük!!! De sose felejtsük el, ki a  játékmester .

Az említett körülmény akkor sem mellékes, ha jól megy a  játék , gondoljunk csak bele, mennyire képesek lennénk  elszállni magunktól , és ezzel mennyire el tudnánk rontani a  legtutibb  nyert  meccset  is. Ha nem kapnánk olykor a saját érdekünkben 1-2 baráti  tockost  TŐLE.

Arról nem is beszélve, hogy illenék néha megköszönni neki, hogy  JÁTSZHATUNK . (Ugye, milyen hajlamosak vagyunk erről elfelejtkezni...?)

Ha pedig nem megy a  játék ...? Ha  rossz lapot húztunk ,  sárga,netán piros lapot kaptunk ,  nem megy a hetes , vagy csak   egyszerűen   másik poszton szeretnénk játszani ...? Nos, akkor szerintem egyértelmű, hogy az a legjobb, sőt gyakorlatilag az egyetlen logikus megoldás, ha miután körülnéztünk magunkban és magunk körül, tőle kérdezzük meg, hol és mit hibáztunk. De akkor se ijedjünk meg, ha nem érkezik rögtön válasz, vagy ha az érkező válasz nem olyan, amilyet mi szeretnénk. Hiszen gondoljunk csak bele: Ő az egész  pályát  látja, ismeri és szereti, ahogy minket,  játékosokat  is. Nem csoda, hiszen egyben Ő a tulajdonos is. Minden az övé. A  játékosok   éppúgy, mint a  pálya . A  játékot  is Ő találta ki. A szabályokat is Ő alkotta, de nem kezeli őket túl szigorúan, mert ismeri a  játékosokat . Akiket, nem mellesleg, annyira szeret, hogy amikor látta, hogy mennyit   bénáznak   játék  közben, a saját fiát küldte pályára, hogy megmutassa, hogyan is kell   játszani ezt a  játékot .

A fiú luxus edzőtábor helyett egy istállóban kezdte, valami Názáret nevű kis porfészekben, amiről mindenki azt gondolta, hogy onnan aztán sosem kerülhet ki élvonalbeli játékos . Talán éppen ezért, a játékmester és a fiú (meggyőződésem szerint közös döntéssel) mégis ezt a helyet választották. Mert úgy gondolták, meg kell mutatniuk, hogy nehéz helyzetből is lehet, sőt, hogy innen igazán szép nyerni. A fiú természetesen sikerre vitte az egész csapatot . A csapatot , más szóval, az akkor, azelőtt, vagy azután bármikor pályára léptetett összes játékost , aki hajlandó követni Őt.
Azóta még többen tisztelik atyjukként a játékmestert .
Ugye, hogyha felidézzük ezt a történetet, rájövünk, hogy nekünk, mai játékosoknak sincs miért aggódnunk.
Ha nem olyan válasz érkezik a játékmestertől , amilyet mi vártuk, vagyis nem értjük a választ, akkor próbáljuk észben tartani, hogy valószínűleg a következő dolgok valamelyike történik:
1. A játékmester eddigi posztunkon hagy minket, mert:
a; Nekünk kell még tanulnunk azon a poszton .
b; A csapatnak , vagy csak néhány játékostársnak van szüksége a segítségükre.
2. Más poszton állít játékba minket:
a; Mert tudja,hogy ott majd tanulunk valami fontosat.
b; Mert ott is ki akar minket próbálni . Kíváncsi, hogyan bírjuk a kihívásokat.
És így tovább…
Sokáig sorolhatnám még a különböző eseteket, de inkább a fantáziádra bízom, kedves olvasó. Szerintem neked is van néhány történeted, amiből kiderül, mire is képes a mi játékmesterünk . A nehéz meccseken is próbálj ezekre gondolni. Én tudom, hogy ez csak papíron ilyen egyszerű.
Élesben a játékból legtöbbször nehéz, olykor verejtékes, könnyes, sőt néha akár véres küzdelem is kialakulhat, de az is sokszor megesik, hogy jól megy. Ilyenkor élvezzük. Így pedig sokkal könnyebb folytatni az iménti, a játékmesterről és az Ő végtelen képességeiről szóló gondolatsort. Ha pedig ez sikerül, akkor az utasításait is könnyebb követni. Ha pedig ezt eléggé kitartóan tesszük, megnyerjük a játékot . És utána elvihetjük a fődíjat az utazást vissza a játékmesterhez . Addig a nagy játék közben játsszuk néha kicsiket is, stratégiait, logikait és mindenfélét, mert élvezetes . És segít jobban játszani.