belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Miklya Luzsányi Mónika

Családi traccsparti

Ha a veranda és a hokedli mesélni tudna!

Kevés dolog bosszant úgy, mint a retro. Talán azért, mert számomra egy csöppet sem nosztalgikus a Kádár-korszak úttörőmozgalmas, munkásőrös időszaka. Nyilván azért, mert én akkoriban voltam kisgyerek, majd fiatal, és a saját bőrömön éreztem a diktatúra hétköznapi iszonyatát. De ha valamit visszahoznék a gyerekkoromból a retro-láz jegyében, akkor azok mondjuk a vasárnapi ebédek vagy délutáni uzsonnák nagyapámék szőlővel befutott verandáján. Megkérdőjelezhetetlen szokás, áthághatatlan családi hagyomány volt, hogy a nagycsalád tagjai majd’ minden vasárnap együtt ebédeltek. Ha valaki mégsem tudott déli harangzúgásra leülni nagyanyám gyöngyöző húslevese mellé, az a családtag is biztosan beugrott egy félórára a délután folyamán. Mert a családi „ebédek” belenyúltak a délutánba, de sokszor az estébe, éjszakába is. Nem rohant senki. Egyszerűen jó volt együtt lenni és beszélgetni. Először a hétköznapi dolgokat beszéltük meg: kivel mi történt a héten. Azután jöttek a tervek, a feladatok. Ilyenkor nemcsak arról volt szó, hogy a jövő héten mi a konkrét teendő, hanem úgy általában előbukkantak az álmok. És ezek az álmok nagyon sokszor csak a család segítségével valósulhattak meg. A délután folyamán persze beindultak az anekdotázások, sztorizások, és mi, gyerekek századszorra is ugyanolyan áhítattal hallgattuk meg a történetet arról, hogyan szökött meg nagyapám az orosz hadifogságból, vagy hogyan hajította ki a párttitkárt az ötvenes években.

A retro-láz örvén visszahoznám azt is, ahogy anyám leste a kaput, amikor elvoltam valahol. Mindig azt mondta, hogy már a kapunyitásodról, a lépéseid zajáról tudom, mi történt veled. Amikor beléptem a lakásba, leültetett a konyhaasztal mellé, a hokedlire. Nem is kérdezett, én mesélni kezdtem azonnal. A hokedli, emlékeim szerint, iskolás koromtól működött. Oviból mindig ő hozott, útközben meg tudtuk beszélni a dolgokat. De amikortól – komoly hatévesen – már külön útjaim voltak, anyám mindig tudni akarta, hol jártam, mit csináltam. És nemcsak a konkrét eseményeket, hanem mindent: az érzéseket, az indulatokat, a viszonyomat a másik emberrel, akivel kapcsolatba kerültem. Mivel ebben a nyílt kommunikációs rendszerben nevelkedtem fel, iskolás és főleg kamaszkoromra nekem is igényemmé vált a beszélgetés. Nemcsak a problémák kibeszélése, hanem az életünk naponkénti megvitatása, a gondolataink, érzéseink rendszeres megosztása.

És visszahoznám a kamaszkori nagy dumálásokat is. A traccspartikat a lányokkal. A nagy filozofálásokat a Körös-parton. Amikor még nem vagy alig ismertük fel, mi ellen lázadunk, csak azt éreztük, hogy valami itt nem stimmel. Hogy nagyot kellene változtatni ezen a világon. Visszahoznám a nagy terveket, és ha lehet, úgy cizellálnám őket, hogy felnőttként tényleg élhetőbb világot alkossunk meg. Ne olyat, ahol divat visszasírni a diktatúra éveit.

Szóval, ha valamit visszahoznék a gyerek- és kamaszkoromból, az a nagy beszélgetések ideje lenne. Mert bár elvben a szabadságunk jóval nagyobb, mint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, az új társadalmi rend valamit mégis nagyon ellopott tőlünk. Az időt, az egymásra figyelés idejét. És az idővel együtt ellopta a lehetőséget a beszélgetésekre is. Kikoptak a nagy családi, közös étkezések. Nincs időnk „összevárni” egymást egy vacsora erejéig még a szűk családban sem.

Egy felmérés szerint a mai magyar családokban átlag 7 percet beszélgetnek a szülők a gyerekeikkel. Belegondoltam: mi fér bele hét percbe? Csak a praktikum: milyen jegyet hoztál, mit kell tanulni, mi volt a kaja, mire kell pénzt bevinni az iskolába. S ha ehhez hozzáveszem az Oktatási Minisztérium adatát, hogy a családok több mint nyolcvan százalékában nem beszélgetnek a szülők a gyerekekkel lelki és erkölcsi kérdésekről, akkor tényleg visszasírom a „retro korszakot”. Mert anyáink, nagyanyáink számára nem kényszerűség, hanem életforma volt a beszélgetés. Talán meg is állt volna a világ, ha nem beszélgetünk hosszú órákat egymással. Ha nem osztják meg velünk bölcsességeiket. Ha nem tanítanak minket az élet kis és nagy dolgiról. Példával, szép szóval, történettel. Ha nincs meg a rítusa a beszélgetésnek. A beszélgetés azonban mára elveszítette szerepét, funkcióját, és mondjuk ki: szentségét. A családban, a társadalomban információközlés zajlik csupán. Mégis: az információk áradatában kiválóan lavírozó fiataljaink visszasírják a hetvenes-nyolcvanas éveket. Talán éppen a beszélgetések miatt.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Jezsoviczki Noémi
Beszélgetünk?
Ez lesz életem főműve

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Családi traccsparti
Ha a veranda és a hokedli mesélni tudna!

B. Tóth Klára
Gyerekszáj az égig ér
Tanár, gyermek, költő, művész és a kérdések

Magasság

Székely Tamás
Dialógusok
A hatás nem marad el

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Szóból ért az ember
Beszél a test

Teljesség

Bölcsföldi András
Cecilia Jézusa
Egy elfuserált Jézus-kép rövid hatástörténete

Horváth Dániel
Isteni irányítás alatt
Vezetés és annak elfogadása

Laurinyecz Péter Pál
Párbeszéd Istennel – kis segítséggel
A lelki vezetés

Üzenet

Szakács Gergely
Gyógyító beszélgetés
Tanácsadás helyett értő hallgatás

Áthallások

Bradák Soma
„Úgy szok lenni”
Saját hang vagy megfelelés?

Hancsók Barnabás
Frost/Nixon
„Elnök úr, miért nem égette el a szalagokat?"

Tóth Sára
Levelek Jákób tiszteletesnek
Az öreg pap és gyilkos felolvasója

Kitekintés

Pete Violetta
Őrségi csodák
A régmúlt újítói

Látogatóink száma a mai napon: 3447
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57375660

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat