belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Sebesi Viktória

Köztes

Múlik... ha hagyjuk

Aztán persze ez is elmúlt.

Aki mellől hiányzol, többé nem létezik. Legalábbis úgy nem, ahogy emlékszel rá – mondtam magamban.
Lehet így – és ezzel le is zártam. Nincs belső vita, meg önmarcangolás, meg amitől könnyebb lenne a szenvedést megélni. Nem akarok szenvedni. És most akkor hogyan is?
Úgy voltam vele, hogy először is felöltözöm. Nem akartam felébreszteni, szóval halkan összeszedtem a ruháimat, ránéztem a hiányomra, ami mellette volt neki, a párnán a fejem lenyomatára, vagy legalábbis egy lenyomatra, amit a fejem hagyott, majd finoman elhúztam a függönyt és az ablak előtt állva lassan felöltöztem.

Néztem a napfelkeltét, láttam, ahogy az emberek elindulnak valahova, ahova el kell indulniuk minden nap, vagy csak ma, és azt sem bántam volna, ha engem meglátnak. Felszabadult voltam, lássanak egy szabad embert. Lehet, csak a meztelenség tette a szabadságot azzá, hogy érzés legyen, valami fontos. Nem éreztem nehéznek a döntést. Mondjuk sok itt a dolog, amit itt hagyok és amiért egyszer majd vissza kell jönnöm. Nem baj, a dolgok is elmúlhatnak, ha úgy akarom, így az a könyv, amit utoljára nála olvastam, az is elmúlhat. Elmulasztom a jelentőségét. Mi kellene innen tulajdonképpen? A legnagyobb szükségem a hiányára lenne, hogy ne legyen ott mindig, ahol én is éppen vagyok. Nem tudom, mikor kell majd ismét a jelenléte. Ki tud bármit is? – aztán kinyitottam az ajtót és eljöttem.
- Ilyen egyszerűen? – kérdezte meglepve Gábor, mikor elmondtam, mi történt reggel.
- Hát most figyelj, elmúlt. – feleltem. Ez mindig így történik, sokáig múlik, míg egy pillanatban azt nem veszed észre, hogy múlt, ennyi.
- Egy levelet sem hagytál? Vagy ő nem is keresett azóta? Lehet, azt hiszi, hogy valami dolgod volt, aztán estére meg vár megint magához.
Persze, hogy hiányt töltsek, hogy megint lélegző térkitöltő legyek. Nem, ez nekem nem kell – gondoltam magamban.
- Ezt ő is tudta, legalábbis szerintem érezte, hogy ez így nem megy. Szerintem nem hagytam ott kérdőjelet, amit tettem, kijelentés volt.
- De a cuccaid, mindent ott hagytál nála, biztos azt hiszi, hogy visszamész még, hogy azokat összeszedd, vagy tudom is én.
- Elmúlt, mit nem értesz ezen? A tárgyak is vele múltak, nem kellenek. Egy darab sem kell nekem abból, ami ő. Meg ott volt a gyerek is.
- Hogy gyerek? Gyereket vár?
- Nem, nem úgy, lett volna, de elment. Biztosan tudta, hogy most csak az egyikünk várná, de én nem, és elment, és én inkább tényleg úgy gondolok rá, hogy elment, hogy ha kell, visszajöhessen.
- Szóval emiatt van? Kikészült, mi? Ezért jöttél el.
- Nem, egyszerűen elmúlt. Ez is, meg más is elmúlik, és el is fog, na. Hagyjuk már ezt az egészet. Kérünk még egy kávét vagy megyünk?
Menni akartam volna, ha már szabad vagyok, akkor irány a szabadság, vagy az utca, minimum. Nem is gondoltam már a reggelre. Mit kell ezt felfújni. Menjünk, szabadság van. Nem kell ez az összeköteleződés.
Aztán Gáborral nem mentünk végül sehova. Amikor ránk borul a szabadság, legalábbis én így éreztem, akkor úgy vagyunk, hogy ez már teher, a szabadságból is annyi kell, ami minden másból, pont elég. Valahogy nem találtam meg ezt a tartományt és Gábor sem tudta, mennyi is lenne az, ami pont elég, így mindenféle szócséplést elkerülve némán átsétáltunk a szemközti padhoz. Ott ülve már azért éreztem valamit, hiszen akárki nem ül le egy padra csak úgy, hogy az idő elüsse önmagát, mi meg ügyet sem vetve a dolgokra, csak nézzünk rá a történésekre.
De aztán Gábor nem bírta tovább szabadságtól telt hallgatásunkat és megszólalt:
- És most mi lesz?
- Mostantól csak élni akarok – mondtam.
- Eddig nem azt tetted?
- De mostantól úgy jól akarok élni. Olyan igazán, ahogy el tudom képzelni.
- És ez most csak miatta van? Szóval szerinted ez az egész, mostantól minden jobb lesz, mert eljöttél?
- Nekem most levegő kell, ő meg mintha csak elszívta volna, abban a pillanatban, hogy meglátta, hogy ott vagyok, szinte éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, még éjszaka is, folyton szuszogott, hogy halljam, hogy most veszi el tőlem.
- De hát lélegeznie csak kell.
- Ez nem olyan volt, ez más. Így is folyton alszik és egész nap ezt hallgatom, hogy szuszog és veszi el a levegőt. De hagyjuk már ezt, elmúlt, kár beszélni róla.
Mondjuk tényleg nem tudtam, hogy mi lesz, mert élni akarok, ezt tudtam, de az utcán mégse lehet. Örültem a napfénynek, mintha hetek óta nem láttam volna, tulajdonképpen nem is láttam másfél hete. Meg a sok levegőnek. Most, hogy itt van ez a szabadság, szinte a zsebemben érzem, most lehet bármi, leráztam az élet dolgait, mert eddig cipeltem, de elég volt, nem kell, túl sok. Ezt ő is tudni fogja, hogy mától megszűnt, ami mi voltunk, meg amiket átéltünk, mert én kitöröltem, amikor eljöttem, mától ő ismét csak ő, aki nem volt soha mi velem.
Egészen délutánig ültünk ott Gáborral. Tudtam, hogy helyesen döntöttem. Elmúlt. Mondjuk az üres hallgatásban rájöttem, hogy nem a rágondolás pillanatában múlt el, hanem amikor kiléptem a lakásból. Ő még biztos ott van az ajtó mögött. Talán még most is alszik. Bárcsak ne kellett volna elmulasztanom ezt az egészet. Meg talán ha jobban vártam volna, akkor a gyerek sem megy el, hogy később visszajöhessen, hanem most jött volna.
Aztán elkezdett lemenni a nap. Éreztem a végét ennek az egésznek. Hogy ma nem szabadság van, hanem valami köztes. Mert még nem kezdtem el semmit, és azt hiszem, be sem fejeztem. Talán tényleg elmúlt minden, de az is lehet, hogy csak útközben elhagytam. Ha visszamennék érte...
- Megy le a nap – mondtam
- Igen – mondta Gábor.
- Azért szép. Még így is, hogy múlik.
- Igen.
- De tudod, fáj ezt látni. Hogy múlik.
- Tudom.
- És ha soha nem jön vissza? – szorított a torkom.
Aztán hazamentem. Ő még mindig ott szuszogott. Mellé feküdtem, hallgattam, ahogy egyre gyorsabban veszi levegőt. Akkor rájöttem, hogy ő ugyanúgy érez, mint én, hogy a levegő, az neki is kell, hogy amikor mellé érek, én veszem el tőle, és azért veszi olyan gyorsan, hogy neki is maradjon.
Ezt így nem – döntöttem el. Ki kell lépni ebből a köztesből, csak hát egyedül nem megy.
Aztán finoman felkeltettem. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Járay Márton
„Egy embernek volt két fia...”
Elkötelezettség vagy Szabadságvágy

Felszín

Tóth Sára
Egy angol nő, aki teljes lelkéből szerette Magyarországot
Vitéz Vásony Sándorné, született Florence Ayshford Wood

Sebesi Viktória
Köztes
Múlik... ha hagyjuk

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
Állat és ragaszkodás
Mire taníthatnak minket négylábú vagy szárnyas testvéreink?

Miklya Luzsányi Mónika
Már megint a kötelező...
Diákok és az előírt olvasás

Mélység

Thoma László
(El)kötelező?
A függetlenségből a teljesség felé

Miklya Luzsányi Mónika
Pán Péter szindróma
A szülői jóindulattal kikövezett úton Seholországba

Szoták Orsolya
A tékozló lány története
A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik

B. Tóth Klára
Anyósringató
Egy elvesztett és bepótolt gyermekkor

Teljesség

Thoma László
A megmentő keresztség
Bárka, anyaméh, szeretet

Székely Tamás
Öröm-függők
Korlátok és felszabadulás

Üzenet

Pete Violetta
Ima odaadásért
Vízisíelőből búvárrá lenni

Pete Violetta
Jószándékú láncraverés
Egyházi válaszok fel sem tett kérdésekre

Áthallások

Hancsók Barnabás
Holtomiglan… vagy csak amíg nem jön jobb?
Az a bizonyos első év

Kitekintés

Püski Rita, Hlavati Dávid
Elköteleződés – belülről
Egy pár, néhány gondolat, egy fogadalom

Laurinyecz Péter Pál
Keresztség, bérmálás és hit
Milyen Isten gyermekének lenni?

Látogatóink száma a mai napon: 6959
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57379169

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat