belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Pete Violetta

A helyed

Van, hogy valakinek vagy valaminek ki kell térítenie az eddigi irányból

Olyan erősen temette az arcát a két kézfejébe, hogy a sötétségen túl fényes pontok jelentek meg a szeme előtt. Sok helytelen gondolat elől menekült a tenyerébe. Nem mozdította ki a lendületesen fékező metró sem a pózból.
A csuklóján mély sebet takar a kötés. A menetzaj halkulásával kinyíltak az ajtók dörögve. Majd összecsapódtak és kezdődött a zajmonotónia elölről.
Menetzaj, nyit, csuk. Zaj, nyit, csuk...

Aztán csak zaj, és nyit... de azon túl csak a csend. Talán két percig is ült ott ugyanígy a fejét kezeibe temetve, mire észrevette, hogy az ajtó nem csukódott be, hogy továbbmenjenek az állomásról. Arra eszmélt, hogy csend van. Végállomás? Olyan valószínűtlen csend, ami talán csak a teremtés előtt lehetett valaha. Felemelte a fejét. Először persze nem látott a szeme előtt lebegő foltoktól. Ahogy tisztult a kép, sok megmerevedett embert látott. Mint a panoptikumban. Üveges tekintetek, megrekedt mozdulatok. Megijedt a mellette ülőtől, akinek a szemei épp rámeredtek, és felpattant. Ahogy felugrott, feldöntötte a lábánál hagyott elfeledett borosüveget és az végiggurult a kocsin szép üveghanggal. Épp így néztek rá, amikor kirúgták, ilyen rámeredő, őt mégsem látó szemekkel.

De ő volt az egyedüli reakció, senki és semmi nem mozdult körülötte. Megállt a világ. Úgy érezte, rosszul lesz. Valaki biztosan játszik vele. Vagy nélküle következett be az apokalipszis. Akart kérdezni, de a torkán akadt a szó, hiszen ki válaszolna? A szájára tette a kezét. A léptei visszhangoztak a kocsiban, ahogyan elindult az ajtó felé. Kicsit megakadt, mert a metró ajtó előtt álltak, akik fel akartak szállni. A lépés már elindult, csak célt nem ért, de mindkét oldalról közel álltak már a nyíláshoz, ügyesen kellett kiférnie. Ahogy kiért közülük, hátranézett és egy kislányt látott, akit az édesanyja húzott a kocsi felé, a lányka mégis hátrafelé nézett. Hogy kire, azt nem tudta. Annyi ember állt mindenfelé, egyik erre, másik arra mozdulatában fennakadva. Ő meg itt köztük egyedül. Megrekedt a világ egy ponton. Gondolkodott, hogy az ő otthoni videólejátszóján mennyi idő után szokott automatikusan újraindulni a szalag, ha megállítja. Aztán arra gondolt, talán csak itt lenn van valami gond, talán fenn a felszínen még működik a világ. Az egyik használaton kívüli mozgólépcsőn felmászott, a másikon túl sok ember-szobor állt. De az aluljáróban sem volt jobb a helyzet. A paprikaárus ajkára forrott a szó, úgy állt ott kiáltó szoborként szájával az emberek felé tátva. Gyorsan továbbmegy, mert az édesanyjára emlékezteti. Mikor utoljára látta, pont így, ilyen arccal kiabált vele. A hegedűs nagyon jó darabjában lehetett, mert igen csak kificamodott pózban maradt megkövülve. Jó, hát ha az aluljáróban így is van már, talán még azon kívül... csak talál még egy mozgó autót, egy járó embert, csak van még a világon valami, ami nem bénult meg! Feljövet a lépcsőn maga felett galambokat lát az égen ragadva. Az utolsó lépcsőfokon épp babakocsit emelnek, félig guggolva, félig térden. Egy hosszú zöld bőrkabátos hölgy alulról, egy farmeros férfi felülről. A baba a kocsiban ordíthatott mielőtt megnémult, a cumi mögött eltorzult arcot lát. Talán ő megérezte, hogy mi készül... Fenn a téren a napsütésen kívül semmi. Sok emberi szobor, az úttal halomként egybeolvadt autók, kerékpáros. Egy falevél estében maradt a levegőben, épp olyan magasan, hogy kényelmesen elérte. Felnyúlt érte, és letette a földre szépen. Úgy, ott a helyed, megérkeztél. Milyen szomorú így a világ. Az élet minden jele nélkül. Nem piheg a veréb, nem hurrog idegesítően a galamb, nem lök fel senki és nem is ér hozzám senki. Ennek nincs értelme. Ennek nincs értelme. És mit lehet egy ilyen világban csinálni? Nem kell és nem érdemes semmit. Izgatottsága méla tompasággá húzta össze magát, ahogy a téren mindhiába keresett.

Idefenn azért hideg van, gondolta, visszamegy egy jót aludni erre az egészre. Talán mire felébred, minden rendben lesz és megy tovább a metró, meg ő is. Talán az egészet csak álmodja. Igen, úgy lesz a legjobb, hogyha valahol levackol egy kicsit aludni. Amúgy is nehéz napok és éjszakák állnak mögötte. Sok összetorlódott gondolat és érzés. Legjobb lesz pihenni kicsit. Talán ezért is van ez az egész. Talán ez a megdermedt világ most ajándék, hogy utolérje magát, egy kicsit megpihenjen. Visszaballag a babakocsis állókép mellett. Gondolkozik kicsit a kompozíción: vajon a férfi a nőhöz tartozik, vagy csak egy arra sétáló idegen? Ha ő ilyen szép zöldkabátos nő lenne, nem állna szóba a férfival. Rosszarcú. A keze is batár munkáskéz, amely már magába itta a koszt. Ismeri az ilyet jól. Az övé is efféle már egy ideje.

Idefelé nem is vette észre ezt az iskolás bandát, amelyik a legközelebbi lépcsőn hömpölygött lefelé. Nyolc kisdiák kemény kocka-hátitáskákkal. A tanító nénijük épp a grabancuk után kap, hogy ne lökjék fel a nénit, aki a korláton kapaszkodik fel. Szép kép, mögülük süt a nap. Na de... nem azért jött le, hogy bámészkodjon. Letrappol a mozgólépcsőn. Döngenek rajta a lépések. Újra az ismerős terepen. Az egyik vágánynál várnak egy szerelvényre, a másikra épp megérkezett, csak a beszállás hiúsult meg, mintha elvágták volna a filmszalagot. Igen, talán egy filmben jár, amelyben most vágtak egy snittet. Elmegy diáklányok, öltönyös üzletemberek, cigányasszonyok mellett, míg talál egy narancssárga és piros ülőkékből álló padot. Néhány újság is van szétszórva, azokkal majd takarózik. Oldalára fekszik a padon háttal a megdermedt világnak és felhúzza a térdeit, amíg a fekvőhely engedi, és magára húzza az újságlapokat. Még mindig nincs értelme. És jaj, de nehéz teljes csendben elaludni. Egyébként is mindig bekapcsol valamit, hogy legyen némi zaj, hogy ne legyen olyan egyedül, olyan nyugtalanítóan egyedül. Fordul egyet, elvégre ezek az üveges tekintetek úgyse látnak, vagy legalábbis nem direkt néznek. Hiszen én itt sem vagyok. Az utolsó mozdulatukban lévő emberek észlelése szerint én a másik vágányon álló metrókocsiban ülök.  Ahogy így forgolódik, meglát valami érdekeset. Egy szép és fiatal lány áll piros szövetkabátban szemben valamivel. Mosolyog, és ennek a valaminek támasztja a homlokát és a kezét. De mi az? Nem lát ott semmit. Tényleg semmit. Felül a padon. Megdörzsöli a szemét kicsit, hátha a neonfénytől már ő lát rosszul. De nem, ott továbbra is csak egy sötét semmi van. Nem ember, nem tárgy. Mondhatni egy lyuk. Ha már úgysem tud aludni, közelebb megy, megnézi magának ezt a furcsaságot. Valóban egy lyuk. Egy lyuk a térben olyan derengős sötéten. Érdekes, éppolyan nagy, mint egy ember. Sőt. Talán innen egy ember tűnt el. Hiszen olyan formájú. Talán ennek az embernek a hiánya okozta ezt az egész fennakadást? De hova lett innen?  Talán úgy, mint ő, ez a valaki is egyedül maradt mozgó és élő? Ha ez így van, akkor helyette is kell hogy legyen egy ilyen lyuk a kocsiban, ahol ült. Éppen szemben vannak azzal az ajtóval, ahonnan ő kilépett, odasiet, megnézi valóban van-e lyuk. De lyuk nincs. Sőt, a helye sincs ott. Egy hajléktalan alkoholista ül ott a kocsiban, ahol neki kellett volna. Pedig ez valóban ugyanaz a kocsi, ott a rámeredő oldalsó szempár, a hátranéző kislány, minden stimmel. Nincs értelme ennek sem. Visszamegy a mosolygós lányhoz és a lyukhoz. Hogy lehet ezt megfejteni... Ez a sötét semmi, ez éppen olyan magas, mint ő. Ennek az emberalaknak is olyanféle hosszúságú és szabású kabátja van, mint neki. Szegény flótás, hova veszett el egy ilyen szép lány mellől? Mi több, a lába is olyan ismerős forma, egészen olyan formájú az a láb alakú lyuk, mint az övé, a sportcipőjével. Oda is teszi mellé. Egészen angyalian szép a lány, a horgolt sapka alól göndör szőke babahajak kandikálnak ki. A két metszőfoga egy gondolatnyit előrébb van a többinél, és ahogy mosolyog, az néhány vonásában olyan farkasfélére emlékeztet. Mindig szerette az ilyen lányokat. Szinte már ismerős is neki ez a vonás, ez az arc. De a lyuk nemkülönben. Míg észre nem veszi a lyuk másik, púpos oldalát. Belenyúl a zsebébe és kihúz egy maroknyi hirdetést és zsebkendőt. De hiszen ez én vagyok. A felismeréstől elsápad. Ez itt az én helyem. Tesz egy bizonytalan kísérletet, hogy bele tud-e nyúlni a lyukba. A kezét visszahúzza, amikor az nem érintkezik semmivel, de most már határozott lépést tesz, a lábát a lyuk lábába helyezi. Illik oda. Kitölti a lyukat. És a másik is. Fordít a testén, hogy egészen elfoglalja a derengő sötét lyuk helyét. A lány homloka éppen a szemének nyomódik, keze a vállának. A szeme a nyomástól elhomályosodik, felfénylő foltokat lát maga előtt. Aztán: csatt!

Hallotta, ahogy mögötte becsukónak a metrószerelvény ajtajai.  Azt hitte, a csattanás az agyában történik, ott csapódtak össze valami ajtószárnyak. Majd elindul a metró. Menetzaj... Nem mer megmozdulni, vagy szétnézni.  Érkezik a másik metró annál a peronnál, ahol ő áll. A szemének nehezkedő puha homlok elmozdul tőle. Ahogy kitisztul szeme előtt a kép, a lány, akire most már emlékszik is, rámosolyog. Kinyílnak az ajtók, kiáramlanak az emberek.

„Gyere, mert rögtön nem lesz helyünk!" - mutat a lány a mögülük a kocsi felé siető kisiskolás csoportra a tanár nénijükkel. A tanár magatehetetlenül kalimpál imitálva, hogy ő tereli a nyájat, de az bizony fékevesztetten rohan az ajtó felé. Bódultan enged a lány kezének, aki behúzza a kocsiba. Ahogy megfogja őt, leesik róla a kötés, alatta teljesen ép a csuklója.  Megállnak, de pár másodperc sem telik bele, betódul melléjük a sok gyerek, elfoglalva minden ülő- és állóhelyet.

„Mondtam ugye, hogy nem lesz helyünk." - mondja a lány durcásan.

Végre ámulatából kicsit feleszmélve megszorítja a lány kezét, és közelebb húzza magához:

„Én a helyemen vagyok."

 

 

 

Hozzászólások

1. Pete Violetta - 2010-12-15 21:44:54

és az ellentetje: http://www.youtube.com/watch?v=4gymF4YcoBM



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szakács Gergely - Bella Péter - Pete Violetta
Úton a jászol felé
Az emberhez közelítő Isten

Felszín

Pete Violetta
Még közelebb...
Istentől emberig és embertől Istenig ugyanaz az irány adventben: közelebb!

Bálint Katalin
A karácsonyhoz megérkezni, nem beesni kell
Két lábbal a karácsonyhoz vezető úton - gyermekeinkre örökítjük az ünnepelni(nem)tudást?

Bölcsföldi András
Anyukám beteg
Adventi együttélések egy betegség-tünettel

Pete Violetta
A helyed
Van, hogy valakinek vagy valaminek ki kell térítenie az eddigi irányból

Magasság

Tóth Sára
A vallásosság kísértése - a beérkezettség
Úton lét vagy megérkezés?

Réz-Nagy Zoltán
A peronon
– várakozás és megérkezés

Mélység

Szakács Gergely
Egy babanapló margójára
Csssss, most születik egy „elég jó" kispapa

Nagy László
Tévutazások társaságában: utazás a jelenbe
Hová rohan János?

Miklya Luzsányi Mónika
A kicsi, a nagy, a középső meg a sokadik
Testvérstátuszok születési sorrendben

Dobóczky László
Megérkezés Istenhez
"A szerelvény esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek fogódzkodni!"

Teljesség

Kodácsy Tamás
A bennragadt gondolat extázisa
Feszült csend a kiáltó szó előtt

Szalay László Pál
Botorkálunk a világ világosságában, vagy mi vagyunk az?
„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be."

Szabó István
Imádkozom, tehát vagyok
El ne maradjon a lényeg az adventból, az olaj a lámpásból

Szűgyi Zoltán
Isten és gyermeke
Hátha megszán és betér hozzám mégis...

Üzenet

Bagdán Zsuzsanna
Terhes megtérés - akkor most ki szül újjá kit?
Megfogan belül és fenekestül felforgatja az életed

Bella Péter
Itt vagyok
„És olvastam, hogy az út a fontos, hogy soha ne legyen vége, de szerintem a cél is az útnak a része"

Áthallások

Dull Krisztina
Az autóstoppos
Adventi gondolatok Ambrogio Lorenzetti: Angyali üdvözlet című képével

Kedvek Vera
God(ot) eljött?
Nálad is kopogtat?

Szabados Tamás
Megérkezés a lírán - és harmincon - túlra
- Gondolatok Kundera: A függöny c. könyve alapján

Miklya Zsolt
„Fiam, fiam, Absolon!"
Kép- és gondolatpárhuzamok Marc Chagall: Dávid és Absolon c. litográfiájához

Riport

Hegedűs Márk
Ünnepe forró, asztala dús...
Adventi készülődés Peterdi Dániellel

Pete Violetta
Kapcsolati jogosítványszerzés
- Bagdy Emőkével

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Gyermekbántalmazás a szomszédban?
Erőszak a családon belül – Szarka Miklós válaszol

Katona Viktor
Cél, út és megérkezés
It's your camino - a te utad

Turcsik Ferenc
Life-coaching, azaz életvezetés
Végtelen történet?

Látogatóink száma a mai napon: 3377
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57375590

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat